(1) Szolgáltass nekem igazságot, Istenem, és pereld peremet a hűtlen néppel szemben! Az alattomos és álnok emberektől ments meg engem!
(2) Hiszen Te vagy oltalmazó Istenem, miért taszítottál el engem? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség?
(3) Küldd el világosságodat és igazságodat: azok vezessenek engem! Vigyenek el szent hegyedre és hajlékaidba,
(4) hogy eljussak Isten oltárához, Istenhez, akinek ujjongva örülök. Hadd magasztaljalak hárfával, Isten, én Istenem!
(5) Miért csüggedsz el, lelkem, és miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!
(Zsoltárok 43,1–5)
(Zsoltárok 43,3–4)
Minden zsoltárnak gyönyörűségesen szilárd felépítése van.
Ez a szerkezet szinte mindig ugyanaz, ahogy Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).
Ez a szilárdan gyönyörűséges szerkezet hasonlít a biztonságos épület szerkezetéhez, vagy olyan, mint egy gyönyörű Bach kantáta.
Most, ez a szerkezet a 43. zsoltárban is szembetűnő.
*
A zsoltáros szól az állapotáról, arról a NYOMORÚSÁGRÓL, amiben van (1–2).
Ebben a nyomorúságában az élő Istenhez fordul könyörgésben, és bizonyosságra jut.
Ebben a bizonyosságban megnyugszik és örvendezik.
A zsoltáros állapota nyomorúságos.
Őszintén szól erről a zsoltáros.
Nem akarom részletesen kifejteni, elemezni, hogyan szól az állapotáról, nyomorúságos helyzetéről a zsoltáros.
Ezért engedjék meg a Testvérek, hogy csak idézzem a zsoltár kifejezéseit, amellyel a zsoltáros leírja nyomorúságos állapotát.
Szerintem mindannyian tudjuk aktualizálni ezeket, a magunk számára, Isten Lelke által.
A zsoltáros hűtlen népről beszél.
Ha hűtlenek vagyunk Istenhez, akkor hűtlenek vagyunk az emberekhez is.
Hűtlen népről szól a zsoltáros.
Ennek nyomán álnok emberekről, ellenségekről panaszkodik a zsoltár írója.
Ahol hűtlenség van, ott álnok ellenségeskedés pusztít, és az életünk minden szintje tele van perlekedésekkel, amelyben mindenki, csakis a maga gyarló igazságát képviseli.
A zsoltáros ennek kapcsán gyötrelmekről és gyászról panaszkodik, mert minden ilyen per gyötrelmet és gyászos helyzetet teremt és nem igazságot szolgáltat.
Nem részletezem tovább…
*
Figyeljünk inkább arra, ami ennek az Igének gyönyörűséges üzenete!
A zsoltáros nem ragad bele a nyomorúságába, nem keseredik bele ebbe a helyzetbe –, amelynek a részleteit egyébként a 42. zsoltár magyarázatánál elemeztünk már – hanem az élő Istenhez fordul.
A zsoltáros Istenhez, Istenéhez KÖNYÖRÖG nyomorúságában (3–4).
„Isten, én Istenem” –, egészen személyesen szólítja meg az Urat. Őhozzá menekül a zsoltáros nyomorúságában, az egyetlen mentsvárához. Istent három nagyon fontos jelzővel illeti, amikor könyörgésében megszólítja élő Istenét.
Ez az Isten igazságot szolgáltat neki. Az Újszövetség nyelvén így mondanánk, hogy ez az Isten megigazító Isten (1). Nekünk csak részigazságaink vannak. Nekünk nincs igazunk, Istennek van igaza. Isten az, aki igazságot szolgáltat nekünk az Ő kegyelméből. Ő megigazító Isten.
Isten oltalmazó Isten (2). Ezt a kifejezést is alkalmazza a zsoltáros. Ő oltalmaz, gondviselő szeretetével körülvesz. Megigazító, oltalmazó Istenünk van!
A zsoltáros a végén, a refrénben hozzáteszi, hogy ez a megigazító, megoltalmazó Isten, megszabadító Isten (5). Ő szabadító Úr. Ő oltalmaz bennünket. De ha nem oltalmaz meg, egy adott helyzetben, akkor is megszabadít, mert Őnála, számunkra bizonnyal készen van a végérvényes szabadítás.
Tehát nyomorúságában a zsoltáros nem keseredik el, nem keseredik bele nehéz helyzetébe, hanem Istenhez fordul, Istenhez menekül, az élő Istenhez, személyes Urához, aki megigazító, megoltalmazó, megszabadító Isten.
Azt kéri a zsoltáros ebben a könyörgésben: „Élő Istenem, küldd el a megoldást, küldd el a szabadítást, küldd el a Szabadítót!” (3)
Ez minden könyörgés állandó, örök, fontos témája, amit meghallgat az élő Isten.
„Élő Istenünk, hozzád menekülünk. Küldd el a megoldást, küldd el a szabadítást. Ne engedd, hogy belekeseredjünk a helyzetünkbe, és tudjunk mindig hozzád könyörögni, hiszen Tenálad mindig készen van a megoldás!”
A zsoltár írója, aki idegenben van, arra kéri az élő Istent, Istenét: „Uram, vezess engem!”
„Vezess engem haza, idegenből; vezess engem szabadításodra!”
„Vezess engem el a Te szent hegyedre, a Te templomodba, az istentiszteletre, a testvérek közösségébe; ahol Teveled, az élő Istennel lehet személyes találkozásom; ahol a Te jelenléted áldását különösképpen megtapasztalhatom; ahol Téged magasztalhatlak, miközben ujjongva örül a szívem!”
Ezért könyörög a zsoltáros.
Az ő számára az Isten vezetése, a hazatérés, a szent hegy, a templom, Sion hegyét, a jeruzsálemi templomot jelentette, ahová különösképpen kötődött az Isten jelenléte.
*
Isten pedig meghallgatja, és akarata szerint teljesíti a hívő ember könyörgését.
Nyomorúság, könyörgés és BIZONYOSSÁG jellemzi ezt a zsoltárt (5).
Nem hiába fordulunk az élő Istenhez!
Ő nyomorúságunkban, könyörgésünket bizonyossággal áldja meg!
Ez a bizonyosság, ami most különösképpen fontos, Isten üzenete, az Ő Igéjének üzenete ezen a vasárnapon, amit különösképpen ránk bízott, és személyesen rám bízott, hogy így tolmácsoljam azt a Testvérek felé.
Igen, megvallhatjuk, hogy bizonyosságunk van!
Nem hiába fordulunk az Úrhoz; Ő meghallgat, Ő segít, Ő bizonyosságunkban megerősít minket.
Rudolf Bohren a neves teológus, aki az igehirdetésről is írt gyönyörűséges szakkönyveket, nagyon fontosan és pontosan fogalmazta meg az igehirdetés lényegét: „Minden igehirdetés, minden keresztyén bizonyságtétel igazából Jézus Krisztust dicsőítheti, és Isten szabadító cselekvésére mutathat rá. Minden igehirdetésnek, minden keresztyén bizonyságtételnek, minden igemagyarázatnak az az egyetlenegy mércéje: dicsőíti-e az igemagyarázat, az igehirdetés, a keresztyén bizonyságtétel, Jézus Krisztust, Isten szabadítását; ennek nyomán a nyomorúságban könyörgésre hangolja-e az emberi szívet, és bizonyosságra segít-e bennünket?”
Ennek a bizonyosságnak a tartalmát szeretném most a mai Ige alapján, egészen konkrétan megfogalmazni.
Isten, Jézus Krisztusban bizonyosságra vezet bennünket (3). Ő a világ világossága ebben a bizonytalan világban (János 8,12). Ő az út, az igazság és az élet (János 14,6).
Isten szabadításra vezeti életünket. Ez a bizonyosság azt jelenti, hogy Isten elküldte a Szabadítót. Mi már a beteljesedett ígéretek gyermekei lehetünk, és ennek örvendezhetünk (4–5). Isten elküldte a Szabadítót!
Jézus Krisztus által az Isten vezet bennünket hazafelé, az „örökkévaló haza” felé (3). Az örökkévaló élet tágassága betölti ezt a földi életet. Amikor az örök életről szólunk, akkor soha nem értékeljük le ezt a földi életet, nem elvágyódunk innen, mert ez az élet Isten ajándéka. De tudjuk, hogy hazafelé tart az életünk, az örök élet tágasságában élve, ezzel a bizonyossággal becsüljük meg igazán a földi életet is. Igen, Jézus Krisztus eljött. Jézus Krisztus vezet bennünket. Jézus Krisztus hazavezet bennünket.
Jézus Krisztusban hegyre vezet minket az Isten (3), a megdicsőülés hegyére, hogy átéljük az Ő jelenlétét, ami mindennél jobb (Máté 17,4; Filippi 1,23), és legyen erőnk visszamenni a völgybe. Isten az életünk „csúcsélményeit” ajándékozza nekünk a hegyen, amit csak Ővele élhetünk át, és ezt ne keressük máshol!
Jézus Krisztusban a templom-hegyre vezet minket az Isten. Jézus Krisztusban hajlékká lett az Isten, lehajolt hozzánk (3). Jézus Krisztusban templommá lett az Isten. Ő az Isten temploma; testének templomát lerombolták, de harmadnapra Isten felépítette azt (János 2,19). Őáltala hajlékká lett az Isten számunkra (Zsoltárok 90,1). Templommá lett számunkra az Isten. Ettől kezdve nem helyhez kötött az Isten jelenléte, ahogy ezt a zsoltáros megélte, a Sion hegye kapcsán, a jeruzsálemi templom esetében. Ezzel nem relativizáljuk a templom fontosságát, a szent hely és idő fontosságát, a testvéri közösség fontosságát; de az Isten jelenléte nem ezekhez kötött, hanem egyedül Jézus Krisztus megváltó szeretetéhez, jelenlétéhez kötött. Őbenne hajlékká, templommá lett az Isten.
Jézus Krisztusban istentiszteletre vezet minket az Isten (4). Jézus Krisztusban istentiszteletté lesz az emberi élet (Róma 12,1–2).
Jézus Krisztusban Istenhez vezet minket az Isten, azaz Önmagához, az Ővele való személyes találkozásra. Jézus Krisztusban vezet minket az Isten, szabadításra, hazafelé; vezet a hegyre, templomába, az Ő tiszteletére; és ott, az Ővele való személyes találkozásra (4); valamint az ebből fakadó, magasztaló örömre. A zsoltáros kihangsúlyozza, a hegyen, a templomban, az istentiszteleten Istennel találkozott. Az istentisztelet nem öncélú kultusz, hanem a szabadító Istennel való megváltó találkozás, magasztaló örömmel.
Jézus Krisztusban megtelik az életünk, minden körülmények között, az Isten magasztalásával, és az abból fakadó örömmel (4); így lesz minden percünk istentiszteletté.
A mai Ige alapján ezek a bizonyosságunk áldott tartalmai.
Vezet bennünket a mi szabadító Istenünk; Jézus Krisztusban, hazavezet; „itteni” életünket pedig templom-hegyre vezeti, majd megáldja a völgyben, mert hajlékká, templommá lett számunkra az Isten. Jézus Krisztusban személyesen az élő Istennel találkozunk. Jézus Krisztusban istentiszteletté lesz az emberi élet; miközben megtapasztaljuk azt az ujjongó, rajongástól mentes, áldott, valós örömöt, az Isten magasztalásából fakadó örömöt, amelyről szintén szól a 43. zsoltár.
Mennyire igaza van Rudolf Bohrennek: „Az igehirdetés akkor igehirdetés, ha Jézus Krisztust dicsőíti, ha Isten hatalmas szabadító cselekvésére mutat rá…” Úgy, mint ez a zsoltár, az Ószövetségében, rámutatott Jézus Krisztusra.
Ezért a bizonyosságért újból és újból könyörögni kell.
Minden nap, minden helyzetben újból és újból el kell kérni, könyörgő szívvel, abban a helyzetben, amiben vagyunk, ezt a bizonyosságot.
Ezt hívjuk rendszeres kegyességnek.
Nagyon fontos, újból és újból könyörögni ezért, mert gyengül a hitünk, mert felülről, Isten Lelke által, folyamatosan segítséget kell kérnünk.
A napokban kaptam valakitől egy telefont. Ez a testvérem jókedvűen, jó kedélyűen elmondta, hogy ő mennyire jól van, jól érzi magát, ebben a koronavírusos helyzetben is. Hangsúlyozta, hogy nem érheti őt semmi baj, hiszen az Úr megőrzi őt. Én nem voltam akkor jókedvű, és határozottan idegesített ez a pökhendi, arisztokratikus jókedély; ez a „hitnek” becézett lelkendezés, önmagáról… Csak zárójelben teszem hozzá; azt már nem kérdezte meg az illető, hogy én, hogy vagyok. Akkor éppen jól esett volna, noha senkitől nem várok el ilyet, mert engem nem azért hívnak, hogy felőlem kérdezzenek. Ez így is van rendjén. Az én szolgálatom mások bátorítása, bárhogy vagyok is én magam.
Tehát alázattal, de nyugtalanul, kissé türelmetlenül hallgattam említett Testvérem telefonos „bizonyságtételét”.
Éppen ezért hadd mondjam el, hogy minden ilyen kötelező jókedv, netán „uramozó”, „uram-bátyámozó” jókedély: lehengerlő, visszataszító, nem hiteles.
Tisztességesebb a zsoltáros útját bejárni: „Napról napra, nyomorúságban vagyunk, Urunk, hiszen hűtlenek vagyunk, ezért ebben a világban, ebben a hasadt világban, életünk része a nyomorúság. Mégis Tehozzád menekülünk, Urunk, aki a mi megtartó, megigazító, oltalmazó, megszabadító Urunk vagy! Hangolj bennünket újból és újból bizonyosságra! Erősítsd bennünk ezt a bizonyosságot!”
–
Áldott legyen az Isten, hogy ezt az utat járhattuk végig most is.
Áldott legyen az Isten, hogy ebben a bizonyosságban erősödhettünk, mintegy a zsoltár refrénjét idézve: „Nem csüggedünk, nem háborgunk, bízunk, hálát adunk, bizonyossággal, az Isten szabadításáért!” (5)
Áldott legyen az Isten, hogy így távozhatunk el lélekben innen, noha üresek a templompadok, de a családi istentiszteletről is így állhatunk fel.
Dicsőség az élő Istennek!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. április 26.
Karantén istentisztelet a koronavírus-járvány miatt (a videófelvétel 2020. április 24-én készült.)
17. hét – Húsvét utáni második vasárnap
Zsoltárok sorozat 2.
Textus / Lekció: Zsoltárok 43,01-05
Igehirdető: Steinbach József