(1) A karmesternek: Kórah fiainak tanítókölteménye.
(2) Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem Hozzád, Istenem!
(3) Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt?
(4) Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened?
(5) Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot.
(6) Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az Ő szabadításáért!
(7) Istenem, elcsügged a lelkem, azért Terád gondolok a Jordán földjéről és a Hermónról, a Micár-hegyről.
(8) Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem.
(9) Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez.
(10) Ezt mondom Istenemnek, kőszálamnak: Miért feledkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség?
(11) Mintha csontjaimat tördelnék, amikor gyaláznak ellenfeleim, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened?
(12) Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!
(Zsoltárok 42,1–12)
(Zsoltárok 42,12)
Egy kérdéssel kezdjük ezt az igehirdetést: „Hogy vagy?” Hogy vagy egészségben, testben, lélekben, közérzetben? Hogy vagy a hitben?
Fontos kérdés ez, most különösen.
Isten Igéje is ezt a kérdést állítja most elénk.
A 42. zsoltár magyarázata alapján figyeljünk arra, hogy a zsoltároson keresztül maga az élő Isten, az Ő Lelke által, milyen választ ad nekünk erre a kérdésre.
Sokat segít rajtunk, nekünk ez a válasz: Isten Igéjének válasza.
*
Hogy vagyunk?
A zsoltáros először arról az ALAPÁLLAPOTRÓL szól, amiben van, amiben felzeng ez a zsoltár (3–7).
Hallhatjuk tehát azt az alapállapotot, amelyet tényként átél a jelenben a zsoltáros.
Az ember alapállapota: nyomorúságos…
Ennek az alapállapotnak vannak külső tényezői, külső elemei.
A zsoltár sorra veszi ezeket a külső tényezőket.
A zsoltáros távol van a jeruzsálemi templomtól, nélkülözi a templom közelségét (3).
Valahol idegenben van a zsoltár írója. Talán a korai asszír fogságban, Kr. e. 722 körül; de nem tudjuk pontosan. A lényeg az, hogy fogságban van a zsoltáros, nehéz körülmények között. Valahol északon, a Hermón hegység körül lehet fogságban, mert látja, ahogy a Jordán folyó, mint hegyi patak zúdul alá a Hermón szikláin. Utal erre a zsoltáros (7).
A zsoltáros nélkülözi a templom közelségét. Ezáltal, mintha nélkülözné Isten közelségét is.
A zsoltáros utal nehéz helyzetére, hogy itt, sanyarú körülményei között ellenségek veszik körül, akik gúnyolódva megkérdezik: „Hol van a te Istened ebben a nehéz helyzetben?” Ismerjük ezt a kérdést, amikor nehéz helyzetben vagyunk, akkor sokan felteszik ezt a kérdést: „Hol van az Isten, most miért nem segít az Isten?” A zsoltáros ugyanezt éli át (4).
De a külső, nyomorult alapállapota mellett, a zsoltáros vall a belső állapotáról is.
A zsoltár írója őszintén kitárja a szívét.
Álljunk meg itt egy pillanatra!
Isten színe az a hely, ahol kitárhatjuk a szívünket, ahol kiönthetjük a szívünket; mindazt, ami bennünk van, ami nyomaszt bennünket, amit megszenvedtünk (Jeremiás siralmai 2,19). A zsoltáros is él ezzel a lehetőséggel (5).
A zsoltáros belső lelkiállapotára az jellemző, hogy visszaemlékezik arra, amikor még otthon lehetett a templom közelében (5). Istennek kedves dolog az emlékezés, mert abban az Ő megtartó szeretetét ismerhetjük fel. Ebben a visszaemlékezésben, a zsoltár írója átérzi a hiányt; azt, amiben korábban részesülhetett, ami korábban természetes volt, és ami most a hiányában értékelhető igazán; aminek a hiánya fáj. A hiányban tapasztaljuk meg mindazt, amit korábban, az Isten kegyelméből átélhettünk, és sokszor hálátlanul természetesnek tartottuk azokat.
A zsoltáros visszaemlékezik a szép időkre, és most, a hiány idején, kiönti a szívét, kiönti a lelkét. Ilyen kifejezéseket használ a zsoltár írója, idézem: szomjazik (3), könnyezik (4), veszélyben van az örvények között, áradatok csaptak a feje fölé, lehetetlen helyzetben van (8).
Így vall a zsoltáros az alapállapotáról: a külső és a belső állapotáról.
Mindezeket, a zsoltár írója, egy gyönyörű képpel szemlélteti.
A zsoltáros egy képpel teszi „láthatóvá” az alapállapotát, amely a jelen tényein alapszik.
Ez a szemléltetőkép gyönyörű; mindannyian ismerjük ezt a képet, hiszen sokszor énekeljük a 42. zsoltárt (2): „Szomjazom a pusztában, és mint a szarvas a folyóvízhez, a forrásvízhez; úgy vágyakozom Tehozzád, Istenem!”
Mint a szarvas a forrásvízhez, a folyóvízhez, a békés, üdítő folyóvízhez, a szomjúság, a könnyezés idején; úgy vágyakozom, Tehozzád, Istenem!
Ki ne értené, miről szól a zsoltáros?
A folyóvíz nem egyenlő a gátját vesztett folyamokkal, áradatokkal, amelyek örvényként elnyelhetnek bennünket.
*
A zsoltár írója ezután a KONKRÉT ÁLLAPOTÁRÓL szól.
A zsoltáros nem áll meg itt, hanem továbblép, és egészen konkrétan szól az állapotáról (2–5).
A zsoltár írója alapállapotának tényeit az Úr színe előtt éli meg.
Az ember, nyomorúságos alapállapotát mindig konkrét hiányokban, fájdalmakban, gyötrelmekben éli meg, amelyeket soha, senki esetében nem szabad lebecsülnünk.
De egyáltalán nem mindegy, hogyan, ki előtt éljük meg nyomorúságos alapállapotunk konkrét tényeit.
Itt szeretnék egy nagyon fontos üzenetet megfogalmazni: A zsoltáros vágyakozik az élő Isten után, hogy az Ő színe előtt élhessen meg mindent, ami vele történik (2–3).
Amikor az alapállapotán túl a konkrét állapotáról beszél a zsoltár írója, akkor felemelkedik és azt hangsúlyozza a zsoltáros – a gyönyörű kép is erre utal –, hogy mint a szarvas a folyóvízhez, úgy vágyakozik ő is az élő Istenhez.
Milyen fontos üzenet ez: mindazok, amiket át kell élnünk, amelyek sokszor fájdalmas tényként az életünk részei, azokat odavihetjük az Isten színe elé, azokat az Isten színe előtt élhetjük meg.
Ezáltal ezek a konkrétumok szentté lesznek, a helyükre kerülnek.
A zsoltáros is az Isten színe előtt éli meg mindazt, ami vele történt.
A hívő ember boldog lehetősége az, hogy mindent, amit átél – örömöket, bánatot, próbatételt, nyomorúságot, kétségbeesést, egyéni és közösségi értelemben is – az Isten színe előtt élheti meg.
Erre mutat a gyönyörűséges kép, erről szól ez a zsoltár.
Nem véletlen, hogy a zsoltár címfelirata így hangzik: „Vágyódás Isten temploma után”.
Vágyakozás erre a csodára, hogy az élő, megtartó Isten színe előtt élhessünk meg mindent, ami velünk történik.
Nagyon fontos áldott üzenet és figyelmeztetés ez.
A zsoltáros erre szentlelkes példát ad.
Vágyakozik az Isten után, hogy mindent az Isten színe előtt élhessen meg.
A zsoltáros úgy vágyakozik az Isten után – egészen konkrétan fogalmaz az Isten utáni vágyakozást illetően is –, hogy vágyakozik a testvérek közössége után.
Ha figyelmesen hallgattuk ezt a zsoltárt, feltűnhetett, amint a zsoltáros visszaemlékezett arra, amikor együtt, a zarándokok közösségében mehettek fel a jeruzsálemi templomba, és ott együtt vehettek részt az istentiszteleten, a testvérek közösségében. Micsoda ajándék volt ez! Csak most, ennek hiányában érzi át, fogja fel ezt igazán! (5)
A zsoltáros vágyakozik tehát a testvérek közössége után.
Én is vágyakozom a testvérek közössége után – itt most a fűzfői templomban, de lehetnék az almádi templomban is – gyülekezeteink szeretett templomaiban.
Most itt, a fűzfői templomban, megint az üres padokra tekintve, hiányzik igazán a személyes, testvéri közösség.
Már ötödik vasárnapja nem találkozhatunk.
Tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, mert Isten Igéje és Lelke által, közösségben vagyunk most is; de a személyes találkozást a virtuális világ soha nem pótolhatja, noha annak áldásait tapasztaljuk.
Mindnyájunk szívében ott feszül ez a vágyódás, a testvéri közösség után.
Imádkozunk, könyörgünk azért, hogy az Úr Isten őrizzen meg bennünket, és mielőbb adja meg kegyelméből, hitünkben megerősödve, felébredve, a találkozás boldog örömét, a testvérek közösségének boldog tapasztalatát, az Isten színe előtt.
A zsoltáros tehát vágyódik a tényként megélt nyomorúságai közepette, amelyeket az Isten színe előtt élt meg, a testvérek közössége után, mert vágyódik az élő Isten után.
Még ennél is konkrétabban fogalmaz a zsoltáros, amikor kimondja, hogy vágyódik a templom után, amely a látható egyház valóságának és szolgálatának kifejezése, itt a földön (2).
Adjunk hálát a templomainkért, a templomtornyokért, a harangokért, amelyek hívogatnak, amelyek a puszta jelenlétükkel hirdetik azt, hogy Istennek itt van népe.
A látható egyház, a templomok, hívogatják a testvéri közösséget.
Templomaink messziről rámutatnak arra az engesztelő szeretetre – hogy az Ószövetség nyelvén fogalmazzak –, amely Jézus Krisztusban megváltó, minket megtartó, üdvözítő szeretet.
A gyülekezet puszta jelenléte is erre a megváltó szeretetre mutat, amikor a templomban, Isten népe, látható módon, összegyülekezik.
Vágyódás Isten után, vágyódás a testvérek közössége után, vágyódás a templom után; és vágyódás a hazaérkezés után (2).
Ennek a hazaérkezésnek van egy szószerinti értelme. A zsoltár írója vágyódik haza, vissza, oda, ahol otthon van; vágyódik idegenből haza.
De a haza utáni vágyódásnak van egy nagyon fontos, magasabb lelki értelme, és ez nem allegória: vágyódás az örök haza után, az örök élet maradéktalansága után; mert ebben a világban annyi minden nem teljes, annyi minden töredékes.
Hit által már miénk a Krisztus teljessége, de ez „odaát” lesz maradéktalan.
Az örök élet bizonyossága, távlatai nélkül, az eszkatológia nélkül – így mondja a teológia nyelve –, itt minden sivár, itt minden sovány, itt minden csenevész. Itt a forrásvízből is előbb-utóbb medrét vesztett áradat lesz, amely mindent elemészt.
Az örök élet tágasságában, a hazaérkezés bizonyosságával azonban áldottan üdvösségesen rendeződnek a dolgok már „itt” is.
Amikor az örök élet bizonyosságáról szólunk, akkor nem „elvágyódunk” innen, nem lebecsüljük ezt a földi életet; hanem éppen ellenkezőleg, megbecsüljük azt, mint Isten ajándékát.
A zsoltáros tehát szól a tényekről, az alapállapotáról, de ezt az alapállapotát az Isten színe előtt éli meg; itt szentül konkréttá lesz az az alapállapot és azok a tények, amelyekről ez a zsoltár szól.
*
A legfontosabb üzenet pedig az, ebben a zsoltárban, hogy amikor a zsoltáros nyomorúságának tényeit a megtartó, szabadító Isten színe előtt éli meg, akkor ezek a tények reményteli bizonyossággá formálódnak.
Így a zsoltáros alapállapota, konkrét állapota, HITVALLÓ ÁLLAPOTTÁ lesz (6; 12).
A zsoltár írója alapállapotának konkrét tényeit az Úr színe előtt éli meg, ezért reménységben éli meg azokat.
Ez ennek a 42. zsoltárnak az újból és újból visszatérő refrénje, ez a hitvallás, amely aztán a 43. zsoltárban is folytatódik, mert ez a két zsoltár összetartozik.
Ez az a hitvalló állapot, amelyre hívja a testvéreket is az Úr; mindazokat, akik nézik ezt az istentiszteletet, hallják ezt az igehirdetést.
Isten Lelke tölti be a zsoltárost. Isten Lelke biztatja őt, Isten Lelke hangolja őt a hitvalló, reményteli ember állapotára.
Ezt vigyük haza ebből a gyönyörű, jól ismert zsoltárból!
Vegyük sorra a Szentlélek biztatásának bizonyosságra hangoló elemeit!
Ne csüggedj, én lelkem; ne háborogj!
Hányszor csüggedünk, hányszor háborgunk.
Valljuk meg ezeket, bűnvalló lélekkel, az Isten színe előtt!
Egy hívő testvérem mondta nekem nemrégiben: „Sokat imádkozom, hitben járok, az Úr kegyelméből, de mégis olyan sok csüggedés van az életemben.”
Sokat csüggedünk, sokat háborgunk.
Íme, Isten Lelke biztat bennünket: „Ne csüggedj, ne háborogj!”
Bízzál az Úrban!
Még egyszer mondom: „Ne csüggedj, ne háborogj, bízzál az Úrban!”
Milyen áldott, szent felszólítás, szent imperatívusz, szent biztatás ez!
Nemrégiben fejeztük be ebben a gyülekezetben a Korinthusi második levél magyarázatát; éppen nagyhéten és húsvét ünnepén. Egy éven keresztül magyaráztuk ezt a fontos, gyönyörűséges, személyes levelet. Azt a címet adtuk ennek az egyéves sorozatnak, kiemelve a Korinthusi második levél 5. fejezetének 6. versét: „Mindenkor bízunk!”
A 42. zsoltár is ezt hangsúlyozza: „Ne csüggedj, ne háborogj, bízzál az Úrban, és adj hálát az Ő szabadításáért, mert megtapasztalod, Krisztusban már megtapasztalhattad, ezt a szabadítást!”
Isten üdvösséges jövője betört a nehézséges jelenünkbe, bármilyen alapállapotban vagyunk is.
Éljük meg ezt a csodát, a megváltó Isten színe előtt: Ne csüggedjünk, ne háborogjunk, bízzunk az Úrban, és adjunk hálát az Ő szabadításáért!
Akkor ebben a világban, minden élethelyzetünk megtelik reménységgel, ahogy erről is szól ez a zsoltár: „Nappal megtapasztalom, Uram, a Te szeretetedet; éjjel legott elalszom!” Gondolhatunk itt a 4. zsoltárra is (Zsoltárok 4,9). De ha nem tudnék aludni, akkor sem vergődöm az ágyamon, mert imádkozom, éneklek, mert Téged magasztallak Uram. Szó szerint így fogalmaz a zsoltáros (9).
–
Hogy vagy, kedves Testvérem?
Hogy vagy: egészségben, testben és lélekben?
És a legfontosabb kérdés: Hogy vagy a hitedben?
Áldott legyen az Isten, aki a hitünkben erősített bennünket, amikor erre a kérdésre Igéjén keresztül adott választ nekünk, és minket is erre a válaszra hangolt: „Jól vagyunk, mert az Úrban vagyunk, mert az Úr velünk van, mindenkor, a világ végezetéig!”
Vannak tények, amelyekben benne élünk most is.
De Isten színe előtt élhetjük meg ezeket a tényeket, Jézus Krisztusban; és akkor megtörténik a csoda.
Isten megszabadító jövője betör a jelenünkbe, így megtelik a szívünk reménységgel, bizonyossággal.
Vigyük haza a biztatást: „Ne csüggedj, bízzál, adj hálát Isten szabadításáért!”
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. április 19.
Karantén istentisztelet, online videóáhítat a koronavírus-járvány miatt.
16. hét.
Húsvét utáni első vasárnap
Zsoltárok sorozat 1.
Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:
E-világban a könnyünk a kenyerünk éjjel és nappal, amely megváltás után kiált (4). Kiönthetjük lelkünket az Úr előtt! (5) Lehet emlékezni mindarra, ami velünk történt! (5) Minden emlék fontos, a miénk, életünk része, de tudni kell azokat az Úr kezébe letenni, ha kell bűnt vallva, mindenért hálát adva. Nem kell mindig tartani magunkat. Az Úr előtt nem kell tartani magunkat, hogy aztán tarthassuk magunkat az emberek előtt…
A szabadító Isten a válasz minden emberi kérdésre: Miért? Miért feledkeztél el rólam, miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség? Igenis, ezeket meg lehet fogalmazni. Soha nem értettem a csendes emberek titkát: „Soha nem panaszkodott!” Tényleg ilyen erős, vagy eleve reflektálatlan az élete (10).
Az életben sok a gyötrelem. Nagy Zsolt színész mondta egy interjúban. „Az emberi létezésnek semmi értelme nincs, az egész egy nagy szívás, a legkisebb dolog is igen fárasztó macerával jár.” Mennyit tudjuk mi is gyötörni egymást. Az ellenség is gyötör, nem hagyja abba, folyamatosan mondogatja, aki ránk szállt, egészen a halálunkig. Mintha a csontjainkat tördelnék, olyan ez a gyötrelem (11). Aztán még a halálunk után is gyötrődni fogunk? Urunk, könyörülj!
Istenünk: szabadító Isten (6; 12), életünk Istene (9), kőszálunk (10); személyes Urunk. A csüggedésben gondoljunk az Úrra! (7)
Textus / Lekció: Zsoltárok 42,12
Igehirdető: Steinbach József