Loading...

Jézus követése

(34) Ekkor magához hívta a sokaságot tanítványaival együtt, és ezt mondta nekik: Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem! 

(35) Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. 

(36) Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete veszendőbe megy? 

(37) Mert mit is adhatna az ember váltságdíjul az életéért?

(38) Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.

(1) Azután így szólt hozzájuk: Bizony mondom nektek, hogy vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják, hogy az Isten országa eljött hatalommal.

(Márk 8,34–38; 9,1)

(Márk 8,34)

Jézus Krisztus először AZ Ő KÖVETÉSÉNEK FELTÉTELEIT tárja elénk (34).

„Ha valaki énutánam akar jönni…”

Amikor végigolvastam ezt a szakaszt, akkor leborultam az élő Isten előtt, az Ő hiteles hatalma és nagysága előtt.

Lám, van Valaki, aki úgy hív bennünket az Ő követésére, hogy a követés nehézségeivel kezdi a hívást.

Ha emberileg fogalmaznék, akkor azt mondanám, hogy ez egy tisztességes, korrekt hívás.

De sokkal többről van itt szó: Isten szólít az Ő Fia által, az Ő hatalma által. Ez egy hiteles hívás és nem hitető hívás, ahogy mi emberek szoktunk markentingelve, reklámozva hívogatni másokat, miközben kizárólag a „jót” hangsúlyozzuk: „Ha ezt és ezt megveszed, akkor minden megoldódik; ha ezzel a krémmel bekened a fájó derekadat, akkor egy csapásra elmúlik a hátfájás és a derékfájás, boldog leszel és mosolyogni fogsz; ha engem követsz, az én meglátásomat és az én igazamat, na akkor lesz neked nagyon jó!”

A mi Urunk, Jézus Krisztus nem így kezdi a hívást.

Csak zárójelben mondom: a mi Urunk – és bocsánat ezért a mondatért – marketingből valószínűleg megbukott volna.

Jézus ugyanis azt hangsúlyozza: Ha valaki Őutána akar jönni, ott önmegtagadásról, szenvedést felvállaló bizonyságtételről és kereszthordozásról van szó.

A mai igeszakasz ezeket hangsúlyozta.

Advent harmadik vasárnapján hálát adok az Istennek!

De jó tudni azt, hogy van valaki, aki ebben a bizonytalan világban biztosan előttünk jár, aki tudja az utat, a biztos irányt a megérkezésig, aki vezet bennünket; aki ismeri a veszélyeket és az ismeretlen útvesztőket is; aki tudja még a halálos útvesztőből is a kiutat!

Áldott legyen az Isten, hogy van ilyen valaki.

Nem akárki ez a valaki! Ez a valaki, a mi Megváltónk, Megtartónk, az Úr Jézus Krisztus, aki emberré lett, aki tudta, hogy mit jelent embernek lenni, aki végigjárta az emberlét útját, örömeit, próbatételeit, kínjait, kísértéseit, aki általment a halálon, és feltámadott.

Tehát, aki pontosan tudja az utat, és pontosan tudja a kiutat a bűnből, betegségből még a halálból is.

Ez az Úr hív bennünket az Ő követésére!

Ha valaki tehát Őutána akar jönni, annak azt kell tennie, hogy előre engedi az Urat: „Uram előre engedlek, Te vezess bennünket, Te járj előttünk, mert egyedül Te ismered az üdvösséges utat!”

„Ha valaki énutánam akar jönni…”

Jézus követésének feltétele emberi oldalról egy döntés, a megtérés döntése, amelyben belátom, hogy eddig sokféle módon rosszul láttam, értékeltem, határoztam meg a dolgokat, vétkesen cselekedtem, sok tévutam volt; belátom továbbá az Isten igazságát, szeretetét és az örökkévaló, életet kiteljesítő, üdvözítő, örökkévaló irányt. Ezért az Urat akarom követni. Ennek nyomán megváltozik az életutam, döntően megváltozik az életem iránya. Ez a megtérés.

Emberi oldalról ez egy döntés. De ezt a döntést mindig megelőzi az Isten kiválasztó, felfoghatatlan kegyelme. Vagyis ez a döntés egy kegyelmi állapot.

Arra kér bennünket Isten Igéje, hogy advent harmadik vasárnapján örüljünk annak és adjunk hálát azért, hogy mi előre engedhettük az Úr Jézus Krisztust, hogy mi, minden nyomorúságunk, gyarlóságunk, töredékességünk ellenére – mert a hívő ember sem tökéletes és az Isten népe, az egyház sem tökéletes – úton vagyunk, az Ő követői vagyunk!

Adjunk hálát azért, hogy megtérhettünk, így a megtérés útján járunk: már üdvösséges irányba állított élet a miénk, minden gyarlóságunk ellenére is!

Adjunk hálát azért, hogy az Úr jár előttünk, és az Ő követői, az Ő népe lehetünk!

*

Jézus Krisztus ezután meghatározza AZ Ő KÖVETÉSÉNEK TARTALMÁT (34; 38).

Jézus tehát a nehézségekkel kezdi a hívást, aztán majd rámutat a bőséges és soha el nem vehető áldásokra is. Én is majd ezekkel az áldásokkal szeretném befejezni ezt a prédikációt.

Mi a tartalma Jézus követésének? Önmegtagadás, bizonyságtétel és kereszthordozás, szabadon idézve Jézust: „Ha valaki utánam akar jönni, az tagadja meg magát, ne szégyelljen engem e bűnös, parázna nemzedék előtt, és vegye fel a keresztjét!”

Ha egy szóban kell Jézus követésének tartalmát összefoglalni, akkor ezt mondom: önmegtagadás.

Önmegtagadás. Csak bűnbánattal, bocsánatot kérve állhatok meg én is, a magam életére nézve, Isten színe előtt.

Ez a bűnbánat kollektív is, hiszen az önmegtagadás olyan sokszor csak egy frázis az ajkunkon, ám a hétköznapokban, a döntéshelyzetekben, a feszültségekben, a magunk érdekeinek képviseletében, az ütközetekben, kicsi és nagy dolgokban egyaránt, olyan sokszor nem tudjuk megtagadni önmagunkat, és nem tudjuk előre engedni az Urat.

Taníts bennünket Urunk, hogy mit jelent az önmegtagadás, mi az önmegtagadás bibliai tartalma!

Az önmegtagadás nem önkiélés, nem önmegvalósítás; de nem is önfeladás és nem is önfeláldozás – az Istentől rendelt minősített helyzeteket kivéve –; hanem az önmegtagadás, önmegtagadás. Vagyis engedjék meg, hogy a jézusi kifejezést először önmagával magyarázzam.

Az önmegtagadás: igen az élő Istenre, igen a másik emberre – elsősorban azokra, akiket az Isten ránk bízott, akik körülöttünk élnek, mert mindig őket kéri számon rajtunk az Úr – és ezek után igen önmagamra. A nagy parancsolat hármassága érvényesül itt (Márk 12,30–31): Szeresd az Urat, szeresd felebarátodat, mint magadat. Azaz igent mondani az Úrra, igent mondani a másik emberre, miközben az én életem is így teljesedhet ki igazán.

Az önmegtagadás nem élettagadás, hanem éppen az ellenkezője: életigenlés; annak a valóságos, igaz, teljes, boldog életnek az igenlése, amit Isten a teremtéskor szánt nekünk, és amit az Ő kegyelme Jézus Krisztusban visszaajándékozott nekünk.

Ez az önmegtagadás bibliai, krisztusi tartalma.

Ha így értelmezzük az önmegtagadást, akkor megtapasztaljuk Jézus követésének áldásait is.

Tehát az első helyen áll az Úr, aztán a másik ember – vállalva azt a kockázatot, hogy a másik fontosabb, mint én –, és akkor így teljesedik ki, ebben a szent kockázatban, az én életem is.

Az önmegtagadás: nem szégyellni az Urat! (38)

Az önmegtagadásnak egy konkrét megnyilvánulási formája, amiről a mi Urunk beszél: a hitvallás, a bizonyságtétel bátorsága; nem szégyellni az Urat, nem szégyellni a hitünket, keresztyénségünket, keresztyén örökségünket, az ebből következő biblikus, örökkévaló értékrendszert, nem szégyellni gyönyörű keresztyén kultúránkat, amely a miénk, amely csodálatos…

„Mert ha valaki szégyell engem és az én beszédeimet e parázna és bűnös nemzedék előtt, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (38)

A hitvallás, a bizonyságtétel boldogsága ez: nem szégyellni, hanem számot adni a bennünk lévő reménységről (1Péter 3,15). Szólni az Úr megtartó szeretetéről a szavainkkal, az életünkkel, alkalmas és alkalmatlan időben (2Timóteus 4,2); bizonyságot tenni, az Istentől rendelt, kellő időben, mind a hallgatással, mind a szólással; ott, ahová az Isten helyezett bennünket.

Áldom azokat a „neves” embereket, akiknek hitelességük van, azaz valamiféle igaz respektjük van, akikre ezért sokan odafigyelnek, és akik megvallják a hitüket. Egyre több ilyet látok, hallok, tapasztalok. Mindig megtelik a szívem hálával ekkor, noha sor kerülhet csodálkozásra, gúnyolódásra, provokációra is közben. Lehet hitvalló egy tanár, egy óvópedagógus, egy orvos, egy tudós, egy művész; lehet hitvalló egy közéleti ember is, önzetlenül, igaz hittel. Az olyan ember bizonyságtételének nagy hatása van, akikre sokan odafigyelnek, és aki hiteles.

Engedjétek meg, hogy Jézus ide vonatkozó mondatának második részét ne aktualizáljam, mert lehet, hogy ebben az esetben minden aktualizálás inkább csak gyengíti az Ige üzenetét. Tehát csak idézem, szabadon újramondom Jézus szavát: Ne szégyelld az Urat ez előtt a hitetlen és parázna nemzedék előtt!

Önmegtagadás: igen az Úrra, a másikra és önmagamra. Az önmegtagadás Istentől készített valós életigenlés, az élet teljességének, az isteni életnek az igenlése, aminek egyik tartalma az Isten megtartó szeretetéről való bizonyságtétel, a hitetlen és parázna világ előtt is, szeretve ezt a világot, szeretve a megtévedt embereket, de rámutatva arra, ami Istennek nem kedves, és ami a vesztünket okozhatja. Az Istennek kedves bizonyságtétel bátor, de szeretettel teli, azaz soha nem kelt gyűlöletet, még akkor sem, ha az Isten szava támaszthat békétlenséget ott, ahol nem hitben élnek emberek.

Az önmegtagadás: kereszthordozás (34).

Mit jelent a kereszthordozás?

A kereszthordozás, általános értelemben: felvállalni azokat a kereszteket, próbatételeket, nehézségeket, amelyeket a nekünk kirendelt élet mindennapjaiban és határhelyzeteiben – nehéz, gyötrelmes időszakaiban – kapunk.

Persze – tegyük hozzá –, hogy az örömök hívő, alázatos, áldott megélése is a kereszthordozás ide tartozó részét képezi, mert az örömök, sikerek óriási kísértések is lehetnek. Gyakran észre sem vesszük, hogy ezek valójában olyan „keresztek”, amelyeket csak az Úrral hordozhatunk el igazán, egyébként „elszállunk”, majd az öröm múltával összezuhanunk.

Hisszük, hogy a hívő ember és az Isten hívő népének életében nincsenek véletlenek. Ezeken keresztül az Úr el akar végezni valamit az életünkben, csiszolja, érleli a hitünket.

Kereszthordozás: elfogadni keresztjeinket az Úr kezéből, nem perlekedni, és szüntelenül elkérni ezekhez a keresztekhez a mennyei erőt: a saját keresztjeinkhez, hiszen mindenkinek megvan a saját keresztje, és mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, mert azt ismeri igazán.

Elkérni az Úrtól azt is, hogy keresztjeink hordozása közben mindvégig megmaradhassunk a hitben, az örömben és a reménységben, soha nem elcsüggedve, megkeseredve, panaszkodva (vagy éppen gőgössé torzulva).

Figyeld meg, ha panaszkodsz, folyamatosan csak a saját keresztjeidre koncentrálva, akkor egyre nehezebbek és elhordozhatatlanabbak lesznek ezek a keresztek. Ha pedig odafigyelsz a másikra, segítesz az ő keresztjét hordozni, akkor egyre könnyebb lesz a saját kereszted is.

Ám itt sokkal többről van szó, mint pusztán a mindennapi és határhelyzeteinkben megélt keresztjeink hívő elhordozásáról. Pont azoknak a kereszteknek a hívő elhordozásáról van itt szó, amit Jézus követőiként élünk meg, az önmegtagadásban és a bizonyságtételben.

Hiszem, naponta magam is tapasztalom, hogy az Úristen mindezekhez megadja az erőt, nem terhel bennünket erőnk felett a bizonyságtételben, az önmegtagadásban, a kereszthordozásban. Ha pedig erőnk felett terhelne bennünket, ahhoz mindig megadja a kellő mennyei erőt is, miközben imádságunk állandó tárgya lehet, hogy adja meg ehhez a felülről való erőt.

Advent harmadik vasárnapján örüljünk annak – mert örömhírt hirdetek nektek e nehéz igeszakaszon keresztül –, hogy követhetjük az Urat, előre engedhettük az Urat életünkben; valamint ennek nyomán örüljünk annak, hogy – a fentiek értelmében, az elmondottak szerint – önmegtagadó, bizonyságtevő és mennyei erővel kereszthordozó emberek lehetünk!

Teljék meg a szívünk örömmel és hálaadással!

*

Ezután Jézus AZ Ő KÖVETÉSÉNEK ÁLDÁSAIT ragyogtatja fel előttünk (36).

Tehát a mai Igében Jézus az Ő követésének feltételeiről, tartalmáról és áldásairól szól.

Jézus úgy szól követésének áldásairól, hogy figyelmeztet bennünket. Ebben a figyelmeztetésben – ebben a nagyon kemény beszédben, hiszen nagyon nehéz Ige a mai textusunk – ott rejtőzik Jézus követésének minden áldása, gazdagsága és mennyei öröme.

Ekként fejezi ki Jézus az Ő követésének áldásait: Mit használ ugyanis az embernek, ha az egész világot megnyeri, de élete veszendőbe megy?” (36) Károli fordítása szerint: „Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?”

Gondolj bele! Mit használ bármi is a Jézus Krisztusba vetett hit nélkül?

Hozzátéve: nem elég az Urat csak emlegetni, meg Igéket idézni, hiszen Jézus Krisztus maga mondja: „Nem mindenki, aki mondja, hogy Uram, Uram, megy be az én mennyei Atyám hajlékába, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7,21)

Ezt komolyan véve, még egyszer felteszem a kérdést: Mit használ bármi is a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit nélkül? Mit ér öröm, eredmény, siker; mit ér hatalom, pozíció, pénz és vagyon a feltámadott Úr nélkül?

Bizony Őnélküle tönkretesszük egymást, egyre nagyképűbbek leszünk, egyre önzőbbé torzulunk, kiszipolyozzuk egymást és ezt a világot. Jézus Krisztus nélkül képtelenek vagyunk hűségesen sáfárkodni. Mit használ bármi is Jézus Krisztus nélkül? Őnélküle nem építünk, hanem rombolunk; nem áldássá leszünk, hanem átokká.

Isten azonban az életet akarja munkálni bennünk, közöttünk, általunk.

Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri?

Mit használ az embernek, ha megnyeri ezt az egész mulandó, gyarló világot, ahol Isten nélkül, Krisztus nélkül nem tud áldássá, csak átokká lenni.

Mit használ az embernek, ha ezt a mulandó világot megnyeri, ahol egyre inkább számos eredmény és siker hatása percekig sem tart. „Itt” minden mulandó, tünékeny, halandó ebben a világban, ezt be kell látnunk.

Mit használ az embernek, ha ezt a gyarló világot megnyeri, ahol – ki kell mondanom –, még a legjobb esetben is, mindenért benyújtják a számlát az adok-kapok szigorú üzleti viszonya alapján.

Mit használ bármi is, ha valaki az egész világot megnyeri, a lelkében pedig kárt vall. Döbbenetes ez a mondat: a lelkében kárt vall, az életében kárt vall, az üdvösségében kárt vall, az örök életében kárt vall…, elveszett állapotban van…; kimondom, kárhozott állapotban van.

Bocsánat az egyszerű képért – ami a „kárt vallás” teológiai tartalmát nem adja vissza, de mégis érzékelteti annak rettenetes és ugyanakkor szívfacsaró voltát –, miszerint olyan az elveszettség állapota, mint amikor valakinek leégett a háza és sírva mondja: „Tiszteletes Úr, mindenem oda lett; mindenem, amiért egész életemben küzdöttem, harcoltam, mindenem elveszett, az egész életem hiábavalóvá lett, tönkrement!”

A kép csak gyengén szemlélteti az „elveszett” állapot rettenetét és elkeserítő mélységeit, amelyben ott feszül a másik ember iránti féltő, imádságos, hitre hívó szeretetünk is, hiszen Isten azért szeret minket, hogy el ne vesszünk, hanem örök életünk legyen (János 3,16).

Tehát, mit ér bármi is Jézus Krisztus nélkül? Mit ér, ha Őnélküle az egész világot megnyerjük is, de a lelkünkben, az életünkben, az örök életünkben, az üdvösségünkben, az Istent dicsérő életünkben, abban az eredeti rendben, amelyben az Isten teremtett bennünket, kárt vallunk?

Mi tehát Jézus követésének ajándéka? Ide akartam megérkezni!

Az a bizonyosság Jézus követésének ajándéka – és ennek nagyon örüljünk advent harmadik vasárnapján –, hogy mi, az Ő követői, akik az előbb elmondottak értelmében önmegtagadó életet élhetünk, nem veszhetünk el, Isten megtart bennünket.

A kilencedik fejezet első versét nem véletlenül tagolják még ide, ehhez a szakaszhoz, tehát a nyolcadik fejezet végéhez. Jézus Krisztus azt mondja, hogy nem látunk addig halált, amíg meg nem ismerjük az Isten országát.

Isten az Ő népét, az övéit, megnyeri a hitnek, még haláluk órája előtt. Nem veszhetünk el! Örök életünk van, üdvösségünk van, és ez a bizonyosság beragyogja földi életünket.

Ezt a bizonyosságot nem lehet megvenni, ezt nem lehet megfizetni. Ezért kérdezi Jézus Krisztus: Adhat-e váltságdíjat az ember a saját életéért, üdvösségéért? (37) Jézus Krisztus azonban ezt a váltságdíjat kifizette helyettünk, kihozott bennünket a halálos börtönből. Ez az evangélium lényege.

Vagyis nem tudjuk a magunk életét megtartani! Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.” (35)Nem tudjuk a magunk életét, a magunk erejéből megmenteni. Ha meg akarnánk menteni, meg akarnánk ragadni a saját életünket, az kifolyik a kezeink közül, miként a víz a markunkból. De Isten megtartott bennünket. Ez az örömhír, ez a Jézus követésének ajándéka, ami a saját életemnek is egyetlen öröme, minden körülmények között, a legnehezebb helyzetekben is; és minden más örömöm csakis ebből a bizonyosságból fakad.

Boldog bizonyosság ez: az Úréi vagyunk; követhetjük Őt; önmegtagadó, bizonyságtevő és kereszthordozó életet élhetünk; így miénk az Isten megtartó, mindenre elégséges szeretete.

Tehát mindenre van erőnk a Krisztusban, aki bennünket megerősít (Filippi 4,13).

Ezzel a bizonyossággal éljük meg advent idejét, és így készüljünk karácsony ünnepére: Megtartó született nekünk! (Lukács 2,10–11)

Ámen.

Imádkozzunk!

Áldunk Téged, megtartó Urunk!

Köszönjük, hogy egyszülött Fiadban, Jézus Krisztusban megtartod, hordozod életünket mindenkor, minden helyzetben, az öröklét boldog megérkezéséig!

Magasztalunk Téged, szabadító Urunk, köszönjük, hogy a bajból kimenekítesz, a bajban mennyei erőt adsz, a baj ellenére megszabadítasz!

Dicsérünk Téged, megváltó Urunk azért a szeretetért, amellyel értünk, emberekért üdvösségesen munkálkodsz, és soha nem mondasz le rólunk!

Köszönjük, hogy a Te követőid lehetünk, önmegtagadva, bizonyságot téve, keresztjeinket hordozva, szent ügyedért is, Urunk.

Köszönjük, hogy miénk az üdvösség, a boldogság, az élet teljessége, már ebben a világban.

Így könyörgünk egymásért, szeretteinkért, hívő népedért, a világért, mindenkiért.

Külön könyörgünk gyászoló testvéreinkért, egyrészt azokért, akik hamarosan, délben, az istentisztelet után egy gyászistentiszteleten köszönnek el, itt a templomban, hazahívott szerettüktől. Könyörgünk továbbá azért a családért is, akiknek a szerettüket nemrégiben, váratlanul hívtad haza, minden életnek Ura. Te szenteld meg közöttünk, Urunk, egykori háziorvosunk és presbiterünk, valamint az előbb említett édesanya emlékét, az örök élet reménységében. Köszönjük, hogy Tenálad van, Urunk, vigasztalás és bizonyosság.

Kérünk Téged, Urunk, hogy megváltó szereteted öröme járja át életünket, annak minden percét!

Dicsőség Teneked, életnek Ura!

Ámen.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. december 12.

50. hét.

Márk sorozat: 56.

Advent harmadik vasárnapja.

Textus / Lekció: Márk 08,34-38; 09,01
Igehirdető: Steinbach József