Loading...

A százados hitvallása

(38) Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. 

(39) Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt! 

(40) Voltak ott asszonyok is, akik távolról figyelték; köztük a magdalai Mária, továbbá Mária, a kis Jakab és József anyja, valamint Salómé, 

(41) akik követték Őt, és szolgáltak neki, amikor Galileában volt, és sok más asszony is, akik vele mentek fel Jeruzsálembe.

(Márk 15,38–41)

(Márk 15,39)

 

A Jézus megfeszítését és halálát kísérő harmadik jel áll előttünk ebben az igeversben.

Az első kísérőjel a délben beállt sötétség volt.

A Jézus halálát kísérő második jelként a templom függönye, kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Egy héttel ezelőtt erről szólt az igehirdetés. Ha emlékeznek a Testvérek, gyönyörűen kibomlott eme második jel mennyei gazdagsága, miközben felragyogott előttünk, hogy mit jelent a jeruzsálemi templom függönyének megnyílása. Ez a „megnyílás” egyrészt szembesített bennünket életünk sokféle nyomorúságával, nyűgével, zártságaival; majd felharsant az evangélium: Jézus Krisztus megváltó halála által mindenki számára közvetlenül megnyílt az út az élő Isten felé, Ővele közösségben; megnyílt a mennyei világ gazdagsága számunkra, amely örök kincsekkel tölti meg földi életünket; megnyílt a lehetősége egy új istentisztelet felé, az élet istentisztelete felé, vagyis megnyílt az út az élet teljessége felé. Megnyílt a templom függönye, sokféle életzártságunk börtönének, cellájának ajtaja nyitva van. Ez a megváltás csodája.

 

A Jézus halálát kísérő harmadik jel, a második jel imént felidézett örömhírére való szentlelkes reagálás.

Egy pogány római százados a golgotai kereszt alatt elsőként elmondja a keresztyénség legfontosabb hitvallását: Ez az ember valóban Isten Fia volt.

 

Vizsgáljuk meg azokat a lépéseket, amelyek által ez a százados eljutott a hitvallásig.

Isten Lelke közben arra is választ ad nekünk, hogy miért a legfontosabb és a leglényegesebb erre a felismerésre eljutni: Jézus Krisztusban meglátni az Isten Fiát, életünk egyetlen megtartóját, megváltóját, üdvözítőjét, emberlétünk egyetlen, valóságos, e-világi és örök megoldását.

*

EZ A SZÁZADOS MEGFESZÍTETTE JÉZUST.

 

Erről a századosról keveset tudunk.

Azt tudjuk róla, hogy az ő vezetésével feszítették keresztre Jézust.

A római hadsereg egy magasrangú tisztje, századosa volt ez a névtelen katona, aki Jézus megfeszítésének idejében éppen Júdeába volt kirendelve szolgálatra.

Az ő vezetésével hajtották végre Jézus keresztre feszítését, vagyis ő volt a felelős az ítélet végrehajtásáért.

Tehát ez a pogány római százados megfeszítette Jézust.

Innen hogyan vezethetett az út, ilyen rövid idő alatt, eddig a hitvallásig? Reggel még hitetlen ez a százados, estére pedig hitvallást tesz: Ez az ember valóban Isten Fia volt.

 

Márk evangélista nem részletezi a keresztre feszítés rettenetét.

Márk evangélista röviden, tömören fogalmaz; csak tényeket közöl.

Ám ennek a rövid, részleteket nem tartalmazó közlésnek, tudósításnak sokkal megrendítőbb ereje van, mintha leírná a részleteket.

Nyilván a rövidség mögött ott munkál egy szentlelkes tapintat is. Pont az a tapintat, amit nélkülöz ez a világ, mert mindent kibeszél, ezzel mindent közszemlére tesz, nyilvánosságra hoz, megszentségtelenít.

Ez a rövid, részleteket nem tartalmazó leírás rámutat arra is, hogy milyenek vagyunk mi, emberek. Márk azért sem közli a részleteket, mert egy jelet akar adni arra nézve, hogy valójában nem is érdekelnek bennünket a másik életének „részletei”, valójában képtelenek vagyunk átérezni a másik baját, problémáját, nyomorúságát, kínját. Gyakran mondjuk, hogy elég nekünk a saját magunk baja, azt is alig bírjuk cipelni. Emberileg talán „joggal” mondjuk ezt, mert vannak olyan helyzetek, amikor már tényleg nincs sem erőnk, sem lehetőségünk mások terheit cipelni: Egymás terhét hordozzátok – mondja az apostol –, de vannak olyan helyzetek, amikor mindenkinek a saját terhét kell hordoznia (Galata 6,2–5). Ez a kettőség tehát biblikus. A probléma ott van, hogy bennünket akkor sem érdekel a másik ember fájdalma és kínja, amikor éppen az lenne a küldetésünk, hogy enyhítsük azokat, vagy legalább ne bántsuk tovább a másikat.

Továbbá, a keresztre feszítés egy rettenetes halálnem volt, amelynek részletezését azért nem írja le Márk, mert tényleg nem tudjuk sem felfogni, sem átérezni azokat a kínokat, amelyeket ezek a keresztre feszített emberek átéltek. Nem is beszélve akkor Jézus kínjairól, amelyek minden tekintetben rendkívüliek voltak, hiszen a megváltó szenvedés semmiféle emberi szenvedéshez nem hasonlítható.

Igen, a másik kínja nem a mi kínunk. De van valaki − Márk erre is utal, majd később még rámutatok −, aki ott a golgotai kereszten meghalt, és egészen másként halt meg, mint a többiek. Jézus Krisztus az az egyetlen valaki, aki isteni hatalommal végigjárta az emberlét minden küzdelmét, nyűgét, fájdalmát, nyomorúságát, betegségét, szenvedését, kínját; kivéve a bűnt. Ő tudja, mit jelent embernek lenni. Mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt.

Márk a fentiek miatt nem részletezi Jézus Krisztus kereszthalálát, egyszerűen csak tényként közli, hogy e római százados vezetésével végrehajtották Jézus keresztre feszítését.

 

Valójában mit csinált ez a pogány, római százados?

Érdektelenül, egyfajta végrehajtó volt; végezte a munkáját; több száz ilyen kivégzést hajtott már végre.

Gondoljatok ebbe bele!

Érdektelenül, mindenféle átérzés nélkül végrehajtotta maradéktalanul a parancsot, végezte munkáját, mert ő ebből élt. Talán nem is élt rosszul. Mindenki szeretne jobban élni.

Természetesen áldott a szándék, hogy meg szeretnénk élni, méltó módon fel szeretnénk nevelni a gyermekeinket, de belegondolunk-e abba − ezen én is egyre többet gondolkozom −, hogy bizonyos helyzetekben, ebben a diabolikus világban, milyen ára van ennek?

A pogány római százados mindezidáig nem gondolkozott ezen. Érdektelenül végrehajtotta a feladatát, ezért kapta a pénzét, ez a tisztség és az ezzel járó parancs pontos teljesítése képezte a „mulandó földi karrierjéhez” vezető utat. Ez a római százados csak önmagára gondolt, és úgy tűnik, egyelőre nem is tud kilépni ebből a zsákutcából.

 

Hadd aktualizáljam az üzenetet! Mi is olyanok vagyunk, mint ez a római százados, amíg az Úr nem könyörül rajtunk, miként a századoson könyörült és megnyitotta a szívét.

De megtérten, a hit útján járva is sok kísértés ér bennünket, amely vissza akarna rántani minket a sárba, ezért a hit harcát harcoljuk, amíg élünk.

Jó ezt megvallani. Jövő héten már elkezdődik a böjti időszak, egy hét múlva böjt első vasárnapja lesz, tehát itt ötvened vasárnapon − ötven napra vagyunk húsvét ünnepétől − készüljünk a böjti időszakra.

Miként a százados, úgy mi is, a hitetlenségünk vagy kishitűségünk belső parancsa, valamint a külső elvárások miatt naponta keresztre feszítjük Jézust, a másik emberben.

Gondold ezt végig! Mi történik valójában körülöttünk? Mi történik ebben a világban? Miket művelünk? Hol állunk ebben a harcban? Hol állsz te, kedves Testvérem, eme szinte apokaliptikus időkben, aki itt ülsz a templompadokban?

Úgy gondolod, hogy túlzok? A tények, az események igazolják az állítást.

Ismét mondom: Miként a százados, úgy mi is, a hitetlenségünk vagy kishitűségünk belső parancsa, valamint a külső elvárások miatt naponta keresztre feszítjük Jézust, a másik emberben; mert csak a magunk dolgaival foglalkozunk, önhitten; nem állunk ki egymás mellett a bajban, nem tudunk összekapaszkodni, hanem engedünk a gonosznak, és ezer felé szakadunk; a másik helyzetébe nem akarunk, nem tudunk belegondolni, mindenáron mi akarunk nyerni; miközben mindig több kell…

Isten gyermekeiként is alig látszik rajtunk a Krisztus, egy lépést nem merünk tenni a másikért, hogy valamilyen kérdés megoldódjék.

Ezért a világban óriási érdektelenség feszül az üzenetünkkel szemben. Amikor az egyház a bűnről, a bűnbocsánat lehetőségéről, a megváltásról, az örök életről szól, akkor minimum azzal állnak ellent, hogy az egész életszerűtlen, „bla-bla”. De mi magunk sem vagyunk hitelesek. Valamiért gyűlöletesek lettünk a világban, még a saját egykor volt keresztyén kultúránkban is. Ez emberileg rettenetes; noha egyben Jézus Krisztus követésének törvényszerűsége bizonyos korokban.

Ám a legnagyobb gond a már említett hiteltelenség. Nagyon sokszor bennünk, keresztyénekben sincs meg az a szentlelkes indíttatás, hogy hitelt adjunk Jézus Krisztus szavainak, és felvállaljuk azt a kockázatot, hogy magunkat − Isten erejét kérve − Jézus Krisztus mércéjéhez mérjük – például a Hegyi Beszédhez −, és ehhez a krisztusi mércéhez igyekezzünk igazítani az életünket. Be merjük-e látni azt, hogy ebben a durva, irgalmatlan világban az alázat, az irgalom, a szelídség, a krisztusi szeretet lenne az egyetlen mód, amely megoldást adhatna nekünk, a másik kipécézése, a harsányság, a harag, a bosszúállás helyett? Valljuk meg: Mi keresztyének sem merjük felvállalni az életben, a terepen, a mindennapokban annak legkisebb kockázatát sem, hogy Jézus Krisztus tanításához mérjük, igazítsuk az életünket, és igyekezzünk (2Péter 3,14), a Szentlélek segítségével, aszerint élni!

Annyit gondolkozom azon, hogy meg tud-e bennünk elevenedni az az Ige, miszerint „több az élet”? (Lukács 12,23) Több az élet, mint amit belőle megélünk. Több az élet, mint amit testi szemeinkkel látunk. Több az élet, mint amit ebben a világban kipréselünk magunknak. Több az élet, mint csakis a saját érdekeink. Több az élet, mint csak ez a világ. Az életünk minőségét az határozza meg, hogy a mindennapi ügyeink, dolgaink, egzisztenciánk megteremtése, szeretteink babusgatása, házunk és kertünk szépítgetése és gyarapítása mellett tudunk-e naponta ezért a többért valamit − legalább a legkisebbet – megtenni! Hiszem, hogy az életünk minőségét csakis ez határozhatja meg.

 

Tehát ennek a római századosnak az alapállapota, miként minden ember alapállapota ez: Megfeszítette Jézust.

*

EZ A SZÁZADOS SZEMLÉLTE JÉZUST.

 

Ez a százados megfeszítette, tehát látta Jézus szenvedését a kereszten; de nemcsak látta, hanem szemlélte azt; miközben Isten Szentlelke elkezdett munkálkodni benne.

Ezért amikor Jézus kilehelte lelkét, akkor mindaz, amit látott, hallott, tapasztalat e hat óra alatt, az megtéréssé és hitvallássá érett benne: Ez az ember valóban Isten Fia volt.

Ez egy emberi értelemmel felfoghatatlan fordulat.

Miként jutott el a megtérésig és a hitvallásig ez a római százados?

 

Először is hallotta Jézus szavait, azt a hét kijelentést, amit Jézus a kereszten elmondott, és amit eddig vasárnapról vasárnapra részletesen, mennyei üzenetekkel teljesen, magyaráztunk és befogadhattunk: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek! – ez volt az első szava (Lukács 23,34). A hetedik szava így hangzott: Atyám a Te kezedbe teszem le az én lelkemet (Lukács 23,46).

Jézus kétszer említette Istent az Atyjának, egyszer pedig Istenem-nek: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! (Márk 15,34)

 

Ez a százados nemcsak hallotta Jézus szavait, hanem elkezdett odafigyelni Jézus szavaira.

Az a Szentlélek munkálkodásának jele, amikor elkezdünk odafigyelni arra, ami elhangzik. Mindennapi helyzetben az is a Szentlélek munkája, amikor elkezdünk odafigyelni a másikra, tehát nemcsak szavakat hallunk és közben magunkkal vagyunk elfoglalva, hanem elkezdünk figyelni arra, amit a másik mond, elkezdünk figyelni a szavaira.

Itt az istentiszteleten ez a figyelem azt jelenti, hogy úgy jövök ide, imádságos szívvel, hogy Isten szavát szeretném hallani, és ekként figyelem a prédikációt az ideszánt időben, nemcsak hallgatom, hanem hallom is azt.

Vagyis prédikáció közben nem az történik, mint az ismert Mr. Bean jelenetben, hogy amikor Mr. Bean bemegy a templomba, a háttérben csak a pap mormolását halljuk, ami érdektelen, nem számít, altató, és minden mással vagyunk közben elfoglalva ott belül…

A Szentlélek munkája az a csoda, amikor nemcsak hallgatom, hanem hallom az isteni szót, mint Isten Igéjét, kijelentését, amely életmentően fontos.

 

Ez a százados hallotta Jézus szavait, majd elkezdett figyelni Jézus szavaira, és amit hallott, azon elgondolkozott; vagyis a hallottakat átengedte az értelmén, a szívén, az egész valóján.

Ez a folyamat az a csoda, amikor az Ige holt betűje megelevenedik, és abból egyszerre csak személyes üzenet formálódik számunkra.

Ugyanez a prédikáció és a keresztyén bizonyságtétel csodája is, amikor a gyarló és dadogó emberi beszéd, amely Isten Igéjét hirdeti, az imádságos figyelem közben megelevenedik számunkra. Ez is a Szentlélek munkája, amely áldott, üdvözítő tapasztalat.

Református Egyházunkban az idei év az élő Ige éve – mert Isten Igéje élő és ható (Zsidókhoz írt levél 4,12) –, amikor éppen ezért a csodáért könyörgünk a magunk és minél több ember életében, és ezért a csodáért adunk hálát: a megszólító Igéért és a megszólított emberért, amelynek gyümölcse az Isten megváltó szeretetében való részesedés.

 

Ez a százados tehát hallotta, figyelve meghallotta, majd meggondolta Jézus szavait, miközben őt magát is személyesen megszólította Jézus szava.

Ekkor lett Jézus szava számára Igévé, Isten szavává, amely eltalál, felemel, hitre segít, mennyei összefüggésekbe enged beletekinteni.

Amikor Jézus az ellenségeiért imádkozott a kereszten – Atyám bocsásd meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek (Lukács 23,34) –, akkor ez a jézusi könyörgés megérintette a századost: Értem is imádkozik!

Ez a személyes érintettség is csoda, a Lélek munkája, amikor Isten Igéje nekem jön, tanít; megint; megvigasztal, megerősít, megörvendeztet, örömre hangol; hitre vezet és a hitben felvértez.

 

Gondoljunk bele, milyen hatalmas az Úr! Ez a római százados reggel még hitetlen ember volt, akinek semmi köze nem volt Jézus Krisztushoz, este pedig kifakadt szívéből a keresztyénség első hitvallása.

Itt Isten hatalma cselekszik, a Szentlélek által.

Ezt a csodát, az Istenhez fordulásnak eme életmentő mozdulatát, az ehhez vezető utat – miként ezt a százados esetében az imént felvázoltam – a saját akaratunkból, a saját bölcsességünkből és erőnkből nem tudjuk bejárni. Ez mindenestől Isten Lelkének munkája.

Jöjj, Szentlélek Isten! Vezess hitre, erősíts meg a hitben, adj ébredést az egyházban és az egyház által a világban!

Az Isten megtérítő hatalmának csodálatos voltát mutatja egy különbségtétel: Egészen más hallani és egészen más meghallani; egészen más látni, más meglátni és megint más belátni; egészen más ismerni, más megismerni, más felismerni és megint más elismerni, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Isten Fia, Megváltó.

Isten hatalma cselekszik, hogy mi meghalljuk, belássuk, elismerjük, majd megvalljuk, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, vagyis Ő az egyetlenegy megoldás.

Sokféleképpen elmagyaráztuk már, korábbi prédikációkban, hogy mit jelent ez a gyönyörű hitvallás, miszerint Isten egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban van életünk egyedüli megtartatása, megváltása, minden problémánk megoldása; Ővele és Őbenne lehetséges üdvösséges, teljes, boldog életet élni.

Ez a római százados mindezt átélte, megtapasztalta, amelyből megszületett a hitvallása!

 

A Római levélben Pál apostol azt hangsúlyozza, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által (Róma 10,17).

Ez a keresztyén bizonyságtétel csodája, amelynek sokféle módja közül egyik a szószéki igehirdetés.

A hit hallásból fakad, vagyis abból a hitelesen hirdetett bizonyságtételből, amely Jézus Krisztus megtartó és megváltó szeretetének örömhírét szólja.

Jézus Krisztus maga mondta: Aki hallja az én Igémet, és hisz annak, aki engem elküldött, annak örök élete van − annak az élete végérvényes boldogságban megoldott −, mert az ilyen ember már átment a halálból az életbe (János 5,24).

Nincs ennél nagyobb örömhír.

*

EZ A SZÁZADOS BIZONYOSSÁGRA JUTOTT.

 

Tehát ez a római százados keresztre feszítette Jézust; de miközben szemlélte Jézus szenvedését és hallotta szavait, azonközben az Isten Lelke, vagyis Isten megtérítő, újjászülő, üdvözítő hatalma elkezdett munkálkodni benne, amelynek nyomán bizonyosságra jutott, és erről a bizonyosságáról hitvallást tett.

Ez a százados megfeszítette Jézust. Amíg meg nem térünk, mi is megfeszítjük Jézust egymásban.

Aztán ez a százados elkezdte szemlélni Jézust, azaz felfigyelt Jézusra, majd az Isten Szentlelkének világosságában szemlélte Jézus szenvedését, vagyis így látta és hallotta mindazt, ami a kereszten történt, és ennek nyomán hitre, bizonyosságra jutott: Bizony, ez az ember Isten Fia volt.

Ez a bizonyosság – Jézusban meglátni a Krisztust, a Megváltót, az Isten Fiát – a legnagyobb csoda egy ember életében: teljes fordulat, új és üdvösséges irány, tágas látás, bűnbocsánat, új élet, örök élet, szabadulás a halálos mélységből, öröm, boldogság, üdvösséges élet.

 

Mivel minden igehirdetés egyben igemagyarázat is, hadd térjek ki röviden Lukács evangéliumára, amely ugyanezt a jelenetet ekként írja le: „Amikor a százados látta, hogy mi történt, dicsőítette Istent, és így szólt: Ez az ember valóban igaz volt.” (Lukács 23,47)

Lukács szerint a százados ennyit mondott: Ez az ember valóban igaz volt.

Itt tehát nem Isten Fiának nevezi Jézust, hanem csak azt mondja, hogy ez az ember igaz volt.

Persze már ez a vallomás is egy óriási merészség volt a századostól, hiszen igaznak nevezett egy elítéltet, és ezzel szembement mind a zsidó Nagytanács, mind pedig a római hatalom ítéletével, azaz a saját feletteseivel.

Sokan a Lukács írása szerinti hitvallást racionalizálni próbálják, miszerint ez a római százados csupán egy rendkívüli embernek, hősnek látta Jézust, ezért nevezte igaznak; és ezeket a hősöket akkoriban az isteni tulajdonság részeseinek tartották. E magyarázat szerint ez a százados csak megsejtett valamit Jézus személyének titkából, de nem jutott igazán hitre.

Ám ne felejtsük el, hogy Lukács evangéliumában is azt olvassuk, hogy a százados látta, ami történt, dicsőítette Istent, és eközben nevezte Jézust igaznak. Vagyis Lukács is kiemelte a százados kiáltásának hitvalló jellegét.

Márk sokkal konkrétabban fogalmaz. Szerinte a százados egyértelmű hitvallást tett: Ez az ember valóban Isten Fia volt, akiben az egyetlen, élő Isten megváltó szeretethatalma öltött testet.

Egyébként az sem kizárt, hogy ez a százados, Istent dicsőítve, mindkét formában megfogalmazta bizonyosságának hitvallását: Ez az ember valóban igaz volt, Isten Fia volt. Az evangéliumok jellemzője az, hogy az egyik evangélista ugyanazt az eseményt más szavakkal és hangsúlyokkal fogalmazza meg, mint a másik, de ugyanarról a történésről tanúskodnak.

 

A százados hitvallása tehát így szól: Ez az ember valóban Isten Fia volt.

„Valóban”, bizonyosan Isten Fia volt. Minden öröm forrása ebből a bizonyosságból fakad, meglátni Jézus Krisztusban a Megtartót és a Megváltót, mégpedig úgy, hogy minden ezzel kapcsolatos kérdés és kétely elhalványul bennünk és közöttünk erre nézve.

A bizonyosság azt jelenti, hogy nincs ott a „ha” szócska a gondolatainkban és a szavainkban: Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, és akkor majd hiszünk neked; ha Isten szeret, akkor miért engedi ezt a sok szenvedést az életemben és a világban? A százados bizonyossággal teljes hitvallásában nincs ott ez a „ha”: Ez az ember valóban, bizonyosan Isten Fia volt.

Ez a bizonyosság − Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó − minden békesség, megnyugvás, egyéni és közösségi stabilizálódás egyetlen forrása ebben a kaotikus, vaduló, halálosan nyughatatlan és önző világban. Ez a bizonyosság tudja, hogy Jézus Krisztus az egyetlen fix pontja és kapaszkodója az emberi életnek, akkor is, amikor minden emberi kapaszkodó odaveszett már.

Márpedig, ha Jézus Krisztusban – mint egyetlen kapaszkodóban − szabadulást nyertünk, és ezáltal megnyugodtunk, ha Őbenne békességünk és örömünk van, akkor tudunk majd egymásba is megkapaszkodni, egymást segíteni, egymás hite által épülni.

Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Gyönyörű ez a bizonyosság! Enélkül a bizonyosság nélkül nem lehet élni, mert enélkül a hit nélkül újból és újból örvényként húznak alá minket azok a halálos nyomorúságok, amellyel tele van a történelem és személyes életünk egyaránt.

 

A hitvallás tehát így hangzik: Ez az ember valóban Isten Fia volt. Ám ez a múlt idő nem azt jelenti, hogy Ő most már nem Isten Fia, csak az volt.

Itt az igeidőkben is határozottan Márk koncepciója érvényesül, miszerint Jézus egész életében Isten Fia volt, szavaival és tetteivel egyaránt, miközben az Ő istenfiúsága igazából a golgotai kereszten, a megváltó halál alázatos, isteni hatalommal telített emberszeretetében, valamint a feltámadás csodájában ragyogott fel előttünk.

Valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34), aki végérvényesen legyőzte a bűnt, a betegséget, a halált és a gonosz hatalmát.

A teljes evangélium ott ragyog ebben a gyönyörű, tömör hitvallásban.

 

Amikor a római százados eljutott erre a bizonyosságra, akkor azt azonnal mondta is, nem félt, hanem vállalta a hitvallás kockázatát.

Nagy volt ugyanis a százados hitvallásának kockázata. Hiszen az ítéletvégrehajtó római százados hitvallása szembement a római hatóság ítéletével. Ez a százados a Jézus Krisztusba vetett hitéért kockáztatott mindent, még az egzisztenciáját, sőt akár az életét is. Ez a százados bizonyosságra jutott, és bizonyságot tett: Ez az ember valóban Isten Fia volt. Ezzel pedig vállalta hitének kockázatát.

Megrendülök, amikor mindezt kimondom, és egyben megalázkodik bennem a lélek, hogy én képes lennék-e ilyen bátor hitvallásra?

Számot kell adnunk a bennünk lévő reménységről (1Péter 3,15). Nem lehet szégyellni Jézus Krisztus evangéliumát annak, aki hitre jutott. Nem arról van szó, hogy mindig erről kell beszélni, hanem hitelesen kell élni, emberekkel kell kapcsolatba kerülni, és Isten majd adja nekünk azt az alkalmas időt, amikor rákérdeznek a hitünkre, és ennek nyomán bizonyságot lehet tenni. Nem térítően tapintatlan gyomortaposásról van szó. Ám hitünk felvállalását használja fel az Isten mások hitének ébresztésében, ezért nem hallgathatunk…

 

Ha megnézzük Lukács evangélista mellett Máté leírását is, akkor ott ezt olvassuk: „Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez!” (Máté 27,54)

Máté evangélista többesszámban fogalmaz: a százados a vele lévőkkel együtt tette a hitvallást. Vagyis a kivégzőosztag tagjai között is lehettek olyanok, akik a századossal együtt hitre jutottak.

Tehát a mi hitvallásunk másokat is hitre segít.

Jöjj, Szentlélek Isten, adj bizonyosságot, adj bátor és szelíd hitvallást, amely másokat is hitre segít.

 

Zárásként még egy evangéliumi üzenet hadd szólaljon meg!

Ugyanis ez a bizonyosságra jutott és hitvallást tevő százados, a maga megtérésének csodájával azt hirdeti: A hit szempontjából nincs reménytelen ember, akit − akármilyen messze és távol is legyen az illető az Úrtól − az Isten hatalma ne tudna megszólítani, és hitre vezetni.

Tulajdonképpen egy pogány, római százados lett az első hitvalló.

Az Isten ezt a századost, aki egészen távol élt Őtőle, akinek fogalma sem volt ezzel kapcsolatban szinte semmiről, átölelte hitet ajándékozó, újjászülő szeretetével; mégpedig pár óra alatt megajándékozta a megtérés ajándékával.

A hit szempontjából nincs reménytelen eset, ezért mindenkire reménységgel tekintsünk, hiszen Jézus Krisztus evangéliuma, a szabadítás, az új élet, az örök élet örömhíre egyetemes örömhír, mindenkinek szól, bárkit elérhet, az Úr jótetszése szerint. Akár életünk utolsó percében is megnyerhet minket Isten az üdvösségnek.

Láttuk a százados hitre jutásának lépéseit: Keresztre feszítette Jézust, szemlélte a keresztre feszített Jézust, látta és hallotta Őt − közben az Isten Lelke már elkezdett munkálni benne −, aztán bizonyosságra jutott és bátran hitvallást tett.

 

Te hol tartasz ezen az úton?

 

Van-e az életednek fix és örök kapaszkodója?

El tudod-e mondani azt, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, Megváltó, az életem egyetlen kapaszkodója?

 

Egyszer egy nyári családi kiránduláson egyik szigetről vittek át bennünket egy másikra egy körülbelül harminc fős motorcsónakkal. Én nem a családom mellé kerültem, hanem előre, a hajó orrába. A motorcsónakot kezelő fiatalember elindult, bekapcsolta a jókedvű, hangos zenét, és teljes gyorsasággal repítette a tengeren a motorcsónakot. Közben úgy vágódtunk neki a hullámoknak, mint egy betonfalnak. Azt éreztem, én innen azonnal kirepülök. Egy műanyag padon ültünk mindannyian, a mellettem lévők idegenek voltak, még az az esélyem sem volt meg, hogy a másikba kapaszkodjak, mert az nagyon kellemetlen lett volna. Tehát nem volt kapaszkodó, szinte kétségbeestem.

 

Van-e lelki értelemben kapaszkodód?

Van-e kapaszkodód akkor is, ha már minden emberi kapaszkodó elvész?

Végül nem marad más kapaszkodó, csak a feltámadott Úr!

Ám a hívő ember számára mindenkor Jézus Krisztus a kapaszkodó.

Viszont, ha Jézus Krisztus a kapaszkodónk, akkor merünk egymásba is belekapaszkodni, bizalommal, szeretettel. Ha az Úrban bízunk, akkor tudunk egymásba is megkapaszkodni, egymást erősíteni, biztatni.

 

Áldott légy Urunk, hogy Te vagy az egyetlen kapaszkodó, nekünk nem is kell több Tenálad, mi pedig egymás támaszai lehetünk Tebenned!

 

Ámen.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. február 11.

  1. hét.

Ötvened vasárnap.

Márk sorozat: 141.