Loading...

A templom kárpitja megnyílt

(38) Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. 

(39) Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt! 

(40) Voltak ott asszonyok is, akik távolról figyelték; köztük a magdalai Mária, továbbá Mária, a kis Jakab és József anyja, valamint Salómé, 

(41) akik követték Őt, és szolgáltak neki, amikor Galileában volt, és sok más asszony is, akik vele mentek fel Jeruzsálembe.

(Márk 15,38–41)

(Márk 15,38)

Csak érdekességként említem meg, hogy a jegyzeteim alapján ez a száznegyvenedik igehirdetés Márk evangéliumáról, amit három és fél éve magyarázunk ebben a gyülekezetben.

Az Úr kegyelmében bízva lassan a végére érünk majd az evangélium magyarázatának.

 

Jézus életében számos jel mutatott arra, hogy ki is Ő valójában; mind szavaiban, mind a szavait hitelesítő tetteiben.

A kapernaumi zsinagógában is azt mondták róla: Ez az ember úgy szól, mint akinek hatalma van (Márk 1,22).

Jézus mennyei hatalommal hirdette Isten megtartó szeretetének Igéjét, amelyet megpecsételt cselekedeteivel – nemcsak beszélt az odaadó szeretetről, hanem mindvégig megélte azt, egészen az önátadásig –, miközben emberfeletti csodáival bizonyította, hogy Ő az Isten Fia, a Megváltó.

Számos jézusi csoda alapján hirdettük mi is ezt az örömhírt, Márk evangéliumának magyarázata során. Megállapítottuk azt, hogy a jel, a csoda önmagában nem vezet hitre. Akik látták ezeket a csodákat, többnyire mindig újabb és újabb „mutatványos” csodákat vártak Jézustól. Még a kereszten is csodát vártak az Őt kigúnyolók: Ha Ő az Isten Fia, akkor szálljon le a keresztről; másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni; szálljon le a keresztről, hogy lássunk és higgyünk (Márk 15,31–32).

Valóban, a csoda önmagában nem vezet hitre. Minket is hány csoda vesz körül, és észre sem vesszük azokat mindaddig, amíg el nem múlik a csoda, és ránk nem ül valami baj. A hit Isten Szentlelkének ajándéka. Jézus mégis azért cselekedett rendkívüli, látványosan csodás módon is, hogy ráirányítsa figyelmünket arra, hogy életünk minden perce isteni csoda; valamint, hogy jelet adjon arra nézve, hogy ki is Ő valójában: Ő az Isten Fia, a Megváltó; Őbenne teljesedtek be az ószövetségi ígéretek; Ő az, akire a világ vár; Ő az, akire nekünk is, egyen-egyenként és közösségi értelemben is, szükségünk van; mert Ő az egyetlen megoldás.

 

Jézusnak nemcsak a földi életét kísérték mennyei tettek és jelek, hanem kereszthalálát is.

Miközben a kereszten elhangzott Jézus hét szava – ­­amelyet mind üzenetekkel gazdagon magyaráztunk –, azonközben a kereszthalálát, a halála előtt és a halála után is, csodás jelek kísérték.

Ezeknek a jeleknek szintén az volt a célja, hogy rámutassanak, aki ott a kereszten meghalt, az az Isten küldötte, a Megtartó, a Szabadító, az Üdvözítő.

Jézus keresztre feszítése kapcsán egy ilyen jelről szó volt már Márk evangéliuma magyarázata során. Ez a jel az volt, amikor sötétség támadt az egész földön (Márk 15,33). Egy teljes igehirdetésben fejtettük fel e jel aktuális üzeneteit.

Ezután következett a második jel – ez a mai textusunk –, amikor Jézus kilehelte a lelkét, akkor a templom kárpitja, egy egybeszőtt, hatalmas függöny, felülről az aljáig kettéhasadt, megnyílt (Márk 15,38).

A következő jel is rendkívüli, mert egy pogány római százados Jézus halálakor hitre jutott, hitvallást tett Jézus Krisztusról, miszerint ez az ember valóban Isten Fia volt (Márk 15,39).

A negyedik jel Jézus kereszthalálakor, Márk evangéliuma szerint, a Jézust követő, hitvalló asszonyokkal kapcsolatos (Márk 15,40–41).

Ezekről a jelekről mind szó lesz majd az elkövetkezendő igehirdetésekben, bízva az Úr megtartó, éltető kegyelmében.

 

A mai prédikációban a Jézus halálát kísérő második jelre figyelünk; a Márk írása szerinti második jelre: amikor Jézus meghalt, a templom kárpitja, függönye felülről az aljáig kettéhasadt, megnyílt.

 

Tudni kell azt, hogy a jeruzsálemi templomnak két helyen volt függönye.

Az egyik függöny a templom szentélyét takarta el, ahová a szolgálatra kisorsolt, áldozatot bemutató pap léphetett be a szolgálata idejére (Lukács 1,8–9).

A másik kárpit a szentély és a szentek szentje között függött. A szentek szentjében helyezték el a szövetség ládáját, benne a Tízparancsolattal. Ez a hely Isten közvetlen jelenlétét, valóságát jelenítette meg. Isten pedig maga a tökéletesség, a szentség, ezért elviselhetetlen a tökéletlen ember számára, így a szentek szentjébe egy évben egyszer, az előírt tisztulási szertartások után, csak a főpap léphetett be.

 

Íme, mai Igénk evangéliuma!

Amikor Jézus Krisztus meghalt a kereszten, akkor a templom függönye – mind a szentély, mind a szentek szentjének függönye – megnyílt.

Forgassuk a szívünkben ezt az egyetlen szót, ebben van az evangélium, ezt kell ma megjegyezni, ezt kell ma hazavinni: Megnyílt…

Ahová eddig nem lehetett betekinteni, most be lehet tekinteni; ahová eddig nem lehetett bemenni, oda be lehet menni.

Megnyílt a templom, mindenkit hív az Isten; sőt, nyitottá kell lennie a templomnak és az egyháznak, hogy sokakat elérjen Isten szeretetének örömhírével…

Persze, a templom megnyílása ennél még sokkal többet jelent… Ezeket szeretném kifejteni ebben az igehirdetésben.

*

ZÁRTSÁGAINK.

 

Azért, hogy ennek a megnyílásnak krisztusi örömhíre valóban átjárjon bennünket, kezdésként hadd adjak egy diagnózist magunkról, azaz hadd szóljak a zártságainkról, arról a sokféle zártságról, amelyekben élünk, mi emberek.

Istenünk, Jézus Krisztus által, e zártságokból szabadított meg bennünket, megnyitva börtöneink ajtajait. Az Úr nélkül ugyanis nincs szabadság, még ott sem, ahol folyton a szabadságot emlegetik.

Többnyire általánosságokat mondok e zártságok kapcsán, bár említek néhány konkrétumot is. Szerintem, ahogy az emberlét zártságait csoportosítva felsorolom, mindenki aktualizálni tudja azokat a maga számára.

 

Először is gondoljunk a saját, személyes életünk zártságaira: a testünk, a testalkatunk, a genetikánk korlátaira, zártságaira; ebből fakadóan a tehetségünk, a lehetőségeink zártságaira, a nekünk kimért földi idő zártságára.

Itt azokról a korlátokról van szó, amit saját emberi erővel, „edzéssel”, odafigyeléssel, technikával és önmegváltó kísérletek sokaságával sem tudunk a helyükről kimozdítani. Ami ellen tehetek, az Isten segítségével, azt bűn nem megtenni, talentumaimat kamatoztatva; de itt nem erről van szó.

Hangsúlyozom, hogy a hívő ember ezeket a zártságokat már nem korlátként éli meg, hanem elfogadja azokat az Isten kezéből. Isten nélkül ezeket fájó zártságként szenvedjük el, és akár egy életen át harcolhatunk azok ellen, irigyen tekintve másokra, akár perlekedve az Istennel is, megkeserítve magunk és mások életét. Ennek az önkínzásnak tünete az, hogy folyamatosan összehasonlítgatjuk egymást: az szebb, az okosabb, az nagyobb karriert futott be, az gyorsabban tanul, annak minden jobban sikerül, mint nekem… A magam értékeiért pedig nem tudok hálás lenni, illetve többnyire nem is látom meg azokat.

Tehát az Úr nélkül fájóan és elégedetlenül éljük át személyes életünknek zártságait, korlátait, miközben kifelé próbáljuk ezeket valamennyire leplezni, ameddig lehet.

 

Nemcsak egyéni értelemben korlátoznak minket ilyen zártságok, hanem közösségi értelemben is.

A társadalom minden szintjén átéljük ezt a zártságot az emberi kapcsolatokban.

Goethe írja a Werther-ben: Milyen kevesek tudunk lenni egymás számára, mi emberek…, árvák és magányosak vagyunk a közösségben is.

Az emberi történelem arról szól, hogy szeretnénk szabadok lenni. Minden nemzedék újból átéli ezt; eddig szolgaságban senyvedtünk, de most velünk készül a szabad jövő. Közben mégis azt tapasztaljuk, hogy életfogytiglan, sőt azon túl is, börtönben vagyunk, amíg az isteni megnyílás csodáját át nem éljük. Az emberi történelem arról szól, hogy ez a szabadságvágy csalódásba torkollik, mert az inga hol az egyik oldalra, hol a másik oldalra leng ki. Vagyis nem tud megszületni és növekedni ez a szabadság. Marad a börtön; bezárva marad a börtön ajtaja.

A lengő inga egyik véglete a tényleges és rettenetes diktatúra; ám az inga másik véglete a szabadság diktatúrája, amikor már semmit nem lehet állítani, minden értéket felszámolunk, nincsenek fix pontok, halálos káosszá torzult a rend, nincs út, nincs meder, sem irány, sem védőkorlát. Vágyunk a szabadságra, de soha nem teljesedhet ki ez a szabadság. A valódi diktatúra és a szabadság diktatúrája között dobál minket a gonosz, mintegy zsonglőrködve velünk, miközben ide-oda hánykolódva számos émelytő és életveszélyes nyomorúság fenyeget bennünket, gyakran úgy, hogy észre sem vesszük a veszélyt.

Különösen érdekes az a tény, hogy akár tényleges diktatúráról van szó, akár a szabadság diktatúrájáról, a keresztyénség handicap-je mindegyik esetben adott. De ez a Krisztus-követés mártíriuma, a tanúságtétel szolgálata, amit a keresztyén ember felvállal. A keresztyénség története igazolja ezt a tapasztalatot. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a keresztyénség ne követett volna el számos hibát a története során, amelyből csakis a bűnbánat és az alázat lelkülete következhet.

Tehát az inga mindig kileng, hol az egyik, hol a másik irányba, így mindig újrakezdjük a dolgokat, nincs új a nap alatt, a történelemben újratermelődnek a problémák, és végül marad a börtön, az életfogytiglan, nem nyílik meg a börtön ajtaja.

Egy fiatal riporter házaspár több dokumentumfilmet készített távoli országok történéseiről. Ez az „On the spot”, a „Helyszínen” című sorozat, amelyből egyet láttam nemrégiben. Ez arról szólt, hogy Szaúd-Arábiából elmenekült egy feleség a három gyermekével, mert a férje, küzdve az ottani elnyomás ellenében a szabadságjogokért, börtönbe került, megkínozták, és lehetséges, hogy még a kivégzés is fenyegeti. A feleség a gyerekekkel elmenekült Libanonba, majd Kanadába, és ott sztrájkolnak, országos megmozdulást hirdetve, hogy bocsássák szabadon a családfőt. Közben a dokumentumfilm bemutatja ezt a kétfajta társadalmat és kultúrát. Az egyik oldalon valamilyen istenre hivatkozva alakul ki egy torz társadalom, a másik oldalon pedig még a bármiféle hittől is felszabadultan, semmilyen istenre sem hivatkozva tiltakoznak egy teljesen más kultúra szabadságáért, miközben csak rontanak a börtönbe vetett férj és apa helyzetén. Ahogy végignéztem ezt az egy órás dokumentumfilmet − amely egyfajta optikából próbálta beállítani a nézőpontot −, arra a meggyőződésre jutottam, hogy mindegyik társadalom rettenetes, és igazából egyikbe sem szeretnék élni. Persze valamilyen kultúrában élnem kell, de a filmben elém tárt egyik berendezkedés sem volt szimpatikus számomra. Most ezzel az elég enyhe kifejezéssel hadd éljek, de a „szimpatikus” helyett inkább a „taszított” meghatározás lenne a pontosabb.

 

Az egyéni életünk zártsága, valamint a közösségi életünk zártsága után hadd szóljak még emberlétünk zártságáról.

Amikor a Muzsikás együttes azt énekli, hogy „nem vagyok magammal szabad, kezemen, lábamon lakat”, akkor az emberlét sokféle függőségéről, korlátairól, nyűgjeiről, nyomorúságairól és gyarlóságairól vall, amit a Biblia bűnnek nevez; valamint arról is szól, hogy a saját erőnkből ebből a fogságból nincs számunkra kiút.

A bűn zártsága mellett emberlétünket terheli a sokféle harc okozta zártság, amellyel életünk minden szintjén nyomorítjuk egymást. Hobbes megfogalmazza: életünk mindenki háborúja mindenki ellen; bellum omnium contra omnes. Bűn és harc. Bűnbánó énekünk megvallja: Kívül harc, bennem félelem (460. dicséret az 1948-as énekeskönyv számozása szerint).

Bűn és a harcok okozta zártságok mellett a betegség, a sokféle testi nyomorúság korlátairól is említést kell tennünk. Nemrégen a kórház folyosóján vártam valakire, közben akaratlanul két kórterembe is betekinthettem: tömény tehetetlenség, kiszolgáltatottság, közben a nővérek erő feletti küzdelme a lehetetlennel, hogy valahogy a betegeket ellássák. Egy betegség esetében, annak testi-lelki fájdalmaiba beleérezve, valamint a beteg környezetének nehézségeit is látva, tudjuk, hogy többről van itt szó, mint a kórterem okozta zártságról…

Akkor még nem is említettem az időskor és ebből következően a halál okozta zártságainkat. Az elmúlt héten egy idősotthonban jártam, ahol az infrastruktúra annyira lepusztult volt, hogy ha nem fájt volna közben irdatlanul a fogam, amely némileg elterelte a figyelmemet, akkor elsírtam volna magam a látványon, az ottani idősek és dolgozók helyzetén. Persze az időskor ma egyre több kérdést szegez nekünk, amelyek elől menekülünk, amíg tudunk, hiszen joggal nem jó a lelkiismeretünk… Előbb-utóbb azonban mi magunk is megöregszünk, ha nem halunk meg fiatalon.

Az emberlét sokféle zártsága: a bűn, a harcaink − sokszor piti konfliktusaink −, valamint a betegség, az időskor és a halál zártságai ezek, de az ifjúkor pökhendiségének, az „enyém az egész világ” szabadnak hitt halálos zártságát is ide sorolhatnám…

Nem akarom tovább részletezni ezeket a zártságokat.

 

Babits írja „A lírikus epilógja” című versében: Vak dióként dióba zárva lenni, s törésre várni, beh megundorodtam.

Ez a „megundorodtam” kifejezés is milyen fontos és ihletett.

Ott van a dióbél, be van zárva, de lesz-e valaki, aki feltöri a diót és kiszabadítja a dióbelet?

*

MEGNYÍLT A BEZÁRT BÖRTÖNÜNK AJTAJA.

 

Ha ezeket a zártságokat, mint diagnózist átgondoljuk, akkor ragyog fel előttünk az evangélium: Isten azért jött el hozzánk a Jézus Krisztusban, hogy feltörje életünk dióját, megnyissa zártságaink börtön-ajtaját!

Olyan ez a megnyílás, mint amikor egy lüktető fogat megnyitnak, a gyulladást kitisztítják a gyökerekből, hogy múljon a fájdalom; vagy felszúrnak egy gennytől lüktető fület.

Akinek valaha igazán fájt már a foga vagy a füle, vagy éppen mindkettő egyszerre, az pontosan tudja, hogy miről van szó, amikor a genny szabad utat kap kifelé, a lüktető zártságából. Utána egyből enyhül a kín. Olyan ez, mint egy „kis megváltásélmény”.

 

Ezt az evangéliumot hirdeti a templom függönyének megnyílása.

Megnyílt a templom kárpitja.

Ez a tény egy új istentiszteletet jelent, az ószövetségi istentisztelet kritikáját, ítéletét és az újszövetségi istentisztelet valóságát jelenti.

Eddig nem akárki járulhatott Isten elé, csak az akkori zsidó pap és főpap. Eddig nem akárki közeledhetett Istenhez, most bárki megteheti ezt.

Eddig nem akárhol lehetett imádni az Istent, csak a jeruzsálemi templomban, most bárhol; vagyis nemcsak kézzel készített templom lehet az Isten tiszteletének helyévé, hanem elsősorban ott van templom, ahol lélekben és igazságban imádják az Istent (János 4,23), azaz ahol az Isten színe előtt, Őt imádva, az Ő Igéjére, üzenetére vágyva, a sákramentumokban részesedve, majd az élet istentiszteletét kint a világban is megélve, a testvérek összegyűlnek.

Ott van templom, ott van egyház, ahol az imént felsoroltak megvalósulnak. Kálvin is ezeket nevezte az igaz egyház ismertetőjeleinek: az Ige hirdetését, a sákramentumok kiszolgáltatását és a szeretetszolgálatot, vagyis egymás segítő szeretetét.

Eddig közbenjáró kellett az Istennel való kapcsolathoz. Ilyen közbenjáró volt a zsidó főpap. Most azonban egyetlen főpapunk van, Jézus Krisztus (Zsidókhoz írt levél 4,14), Ő az egyetlen közbenjáró, nem kell más közbenjáró, közvetlen az utunk az Atyához (1Timóteus 2,5).

Az Istennel való boldog közösség valóságában nem kell több véres áldozatot bemutatni, hiszen Jézus Krisztus egyszeri, tökéletes áldozata mindenért eleget tett. Jézus a próféta nyomán hirdette: Irgalmasságot akarok nem áldozatot (Máté 9,13), Isten ismeretét és nem véres áldozatot. Vége minden véres áldozatnak; egymást sem kellene kivéreztetnünk. Ez az új istentisztelet, amely folytatódik az élet istentiszteletében (Róma 12,1−2).

Eddig az ember akart adni valamit az Istennek – a folytonos áldozatbemutatás is erre utalt − mert rossz volt a lelkiismerete; ám most megfordult a helyzet, mert Isten mindennel megajándékozott bennünket. Isten a mi halálos zártságainkat megnyitó szeretetét ajándékozta nekünk a Jézus Krisztusban. Nem az ember ad, hanem először mindig az Isten ad, és az Ő adományának mennyei gazdagságában részesülve lehetünk mi is adakozó lelkű és életű emberek.

 

Megnyílt az ég.

A templom függönyének megnyílása az új istentiszteletet jelenti; van út a „szentek szentjébe”, az Isten valóságos jelenlétének helyére, az Istennel való megtartó és megváltó közösség boldogságát megélve.

A templom függönyének megnyílása valójában azt láttatja velünk, hogy megnyílt az ég, örök életünk van, megváltott emberek vagyunk.

Az ég megnyílása az élő hitet és az élő reménységet hirdeti nekünk.

Amikor Jézus Krisztust, működése kezdetén, Keresztelő János megkeresztelte, megnyílt az ég, Jézust betöltötte a Szentlélek, majd megszólalt az Atya szózata: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm (Máté 3,16−17).

Jézus Krisztus halála és feltámadása által számunkra is megnyílt az ég, ezért mi újból Isten gyermekei lehetünk, akikben az Istennek kedve telik, akikben az Isten gyönyörködik.

Tavaly ősszel ott imádkoztunk Jordániában, a megkeresztelés helyén, a családommal. Életünk egyik legnagyobb ajándéka volt azon a szent helyen állni. Ott járt át igazán, szeretteimmel együtt, a bizonyosság, hogy Jézus Krisztus megváltó szeretete megnyitotta az eget: nyitott „égbolt” alatt élünk, nyitott számunkra a mennyei világ kapuja, amely körbeöleli földi életünket.

Megnyílt az ég: van út Istenhez, Jézus Krisztus által; van út a mennybe. Jézus Krisztus az út (János 14,6). Őáltala elvétetett végre a szemünk elől a lepel (2Korinthus 3,14−16), ezért minden szűkölködés és zártság ellenére is látjuk az örökkévaló, vigasztaló összefüggéseket. Lélekben már a Megdicsőülés hegyének magasságából szemlélhetünk mindent (Máté 17,1); ezért nem ragadunk bele a jelen keserveibe, mert látjuk az örök és maradandó, isteni megoldást, a krisztusi jövőt, belátva, hogy sokkal több az élet (Lukács 12,23), mint amit abból e-világban valaha is érzékelhetünk. A hitünknek és a reménységünknek végre van élő, egyetlen, „méltó tárgya” Jézus Krisztusban, akinek megváltó halála által életünk sokféle börtönének zártságából a szabadulás ajtaja nyílt meg.

 

Megnyílt az élet.

Megnyílt a kárpit, megnyílt az ég, melynek nyomán megnyílt az élet.

Jézus Krisztusban újból teljes életet élhetünk, még ha továbbra is sokféle e-világi zártság között, rozzant testben, küzdelmektől és harcoktól terhelten telnek a napjaink. Jézus Krisztusban mégis, a jelen körülményei között is, az új- és örök életünket élhetjük.

Ez a bizonyosság pedig valóságos, krisztusi örömmel és életkedvvel tölt el bennünket az adott helyzet korlátai között is. Tehát Istennek kedves életet élhetünk az Ő eredeti gondolata szerint.

Ahogy a kárpit megnyílása az új istentiszteletet jelenti; az ég megnyílása pedig az élő hitet és reménységet hangsúlyozza számunkra; akként az élet megnyílása pedig a krisztusi szeretetet és az ebből következő valóságos szabadságot hirdeti.

Van utunk Isten felé; van utunk egymás felé is; sokféle bizalmatlan zártságainkból megnyílhatunk egymás irányába (2Korinthus 6,13).

Az idei ökumenikus imanyolcad is végig erre a mennyei lehetőségre szólított fel minket, az irgalmas samaritánus jézusi példázata alapján (Lukács 10,25−37): Ahogyan én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást (János 13,34). Ez az „egymást” kifejezés Jézus értelmezésében „bárkit” jelent; mindenkit, akit éppen elénk hozott az Isten. A felebarát fogalmát Jézus Krisztus határtalanul kitágította. Az a felebarát, akit az Isten éppen rád bízott, aki éppen ott áll melletted és szüksége van rád. Tudom, hogy nincs nehezebb, mint ezt az élet sűrűjében megélni, pedig nincs más megoldás; már az erre való szentlelkes szándék és igyekezet is nagy előrelépés lenne. Az a baj, hogy a krisztusi indulat sincs meg bennünk erre nézve, a testvérek közösségében is alig.

Higgyétek el, akkor lehetne szebb, „édenibb” ez a világ, ha ezt a krisztusi parancsot – ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást – ezen a világon mindenki komolyan venné. Jézus önmagát adta érettünk, így szeretett minket, ezért nekünk már nem kell feláldozni önmagunkat a másikért – rendkívüli helyzeteket leszámítva –, de a krisztusi áldozat arra indít minket, hogy elsősorban ne önmagunknak éljünk, és éppen ebben az önátadásban teljesedhet ki a mi életünk is.

Személyesebben és konkrétabban mondom: Semmi mással nem tartoztok egymásnak, csak azzal, hogy egymást szeressétek (Róma 13,8); azaz ne bántsátok, ne böködjétek, ne csesztessétek egymást – bocsánat a nem szószékre való kifejezésért –; egymást ne kínozzátok, ne öldököljétek!

Ha ez a krisztusi parancs olyan „szent kényszer” lenne mindenki számára, mint a lélegzetvétel, akkor lenne esély…

Ha nem veszek levegőt, akkor holtan rogyok össze; ha nem szeretem a másikat, akkor valójában halott vagyok. Ahol pedig a krisztusi szeretet-parancs megvalósul, ott kiteljesedik az élet.

Ebben a krisztusi szeretetben lehet megélni a valóságos szabadságot, de enélkül nincs szabadság. Amiben mi most élünk, az mindennek nevezhető, csak szabadságnak nem, mert ahol az Úr Lelke munkálja ezt a szeretetet, és az ennek nyomán kivirágzó isteni rendet, ott nyerhetjük meg a valóságos szabadságot; a sokféle zártságainkból való szabadulás csodáját (2Korinthus 3,17).

 

Íme, az örömhír: mennyiféle zártságban szenvedünk, de Isten, a Krisztusban, megnyitotta börtönünk ajtaját; a golgotai kereszten feltörte a diót, megnyitotta az életfogytig és azon túl is bezárt cellát.

Megnyílt a kárpit, megnyílt az ég, megnyílt az élet.

Van új istentisztelet, egész közvetlen kapcsolatba lehetünk Istennel, a mi Atyánkkal; van élő hit és reménység; megélhetjük az ebből következő krisztusi szeretetet és valódi szabadságot.

Kétségbe ne ejtsen bennünket az a tény, hogy ebben a rozzant testben, ebben a bűnrontotta világban ezt a megnyílást még nem tapasztalhatjuk meg a maga teljességében, de mi hitben járunk, nem látásban (2Korinthus 5,7); miközben a hit útján járva „látásban”, konkrét tapasztalatok által is részesei lehetünk az isteni nyitás tágasságának, már „itt”.

Ez a boldog tapasztalat pedig erőt ad nekünk, hogy munkáljuk az Isten országát ebben a világban, és Isten eszközeiként sokféle zártságot felnyissunk, megnyissunk ebben a nyomorult világban.

*

Annak is üzenete van, hogy a templom függönye FELÜLRŐL LEFELÉ NYÍLT MEG.

 

Ez azt jelenti, hogy itt Isten hatalma cselekszik.

Vagyis azokat a zártságokat, azokat az igazán nagy problémákat, amelyekben mi a bűn, a harc, a betegség, az idősödés, a halál nyomorúsága miatt élünk, azokat csak Isten szabadító hatalmának és megváltó szeretetének cselekvése képes megoldani.

Valójában az történt, hogy Isten tette meg felénk az első lépést; Ő az, aki nyitott felénk, aki mindent odaadott nekünk (2Korinthus 4,15), egyszülött Fiát is, annak sírját is megnyitva érettünk (1Korinthus 15,20).

 

Mindig Isten a szabadító, mindig Ő a kezdeményező; egyedül csak Isten képes megnyitni az emberlét celláját; csak Ő tudja feltörni a diót.

A reformátorok ezt fedezték fel: egyedül Isten képes megszabadítani; ezt egyedül csak Jézus Krisztusban cselekedte; Isten ezt egyedül kegyelemből, hit által teszi értünk; miként szeretett templomunk homlokzatán is olvashatjuk az örömteli üzenetet.

 

Ebből az isteni nyitásból fakad minden mi nyitásunk, minden mi odaadásunk, ebben a világban, mások felé.

 

A templom függönye felülről az aljáig kettéhasadva nyílt meg. Ez a tény a vallás és a hit közötti definíciós különbségre is rámutat.

A vallás mindig alulról építkezik felfelé. Mi a vallás? Az ember szenved a zártságai miatt, miközben mozgatják a vágyai, a képzelgései; és létrehoz egy transzcendens világot, kialakítja a maga istenképét. Így alakulnak ki a különböző vallások, amelyek akár nagyon érdekes filozófiai eszmerendszerek is lehetnek, sok részigazságot tartalmazva. Ám ez az embertől felfelé próbálkozik az Istenig eljutni.

Ám a hit útja pont az ellenkezője; felülről lefelé, hiszen emberi erőlködés által nincs út az élő, egyetlen Istenig; csak akkor, ha az Isten megnyitja a zártságot az ember számára, ha Ő felszakítja az eget, és kiléve elérhetetlen világosságából megteszi felénk az első lépést, és kijelenti magát nekünk. A hit útja pont a fordítottja, mint a vallásé: nem alulról felfelé, hanem felülről lefelé; miként a templom függönye felülről az aljáig nyílt szét, hirdetve, hogy itt Isten cselekszik.

 

Reménység szerint ebben a prédikációban is az Isten szól és cselekszik, aláhajol fentről hozzánk, felülről lefelé; megszólít, hogy meghalljuk és megtapasztaljuk, sokféle zártságaink között, ennek az egy szónak az örömhírét: megnyílt.

Megnyílt életbörtönünk ajtaja, Isten feltörte a diót.

 

Jézus Krisztus sírja megnyílt, Ő feltámadott, ezért a mi életünk zártságaiból is van szabadulás, megváltás, végső megoldás.

Nagyon szeretem Puccini operáit, kívülről tudom őket, dúdolgatom.

Miért szeretem őket? Gyönyörű, nagy ívű dallamokat komponált Puccini. Operáira az jellemző, hogy akár egy háromórás műve is ugyanarra a dallamra épül fel, sőt szinte az egész Puccini életműnek van egy jellegzetes dallamvilága.

Mindig azon csodálkozom, hogy szinte egyetlen dallamot hallok több órán keresztül, valamint annak változatait, gyönyörű hangszerelésben, áriákban, duettekben, kórusokban. Ugyanaz, és nem unalmas. Sőt, amikor hazafelé tartok az előadás után, akkor azt veszem észre, hogy dúdolom magamban a dallamot. Ezt hívják dallamtapadásnak.

 

Az Úr adja most nekünk Lelke által ezt az „evangéliumi dallamtapadást”!

 

Dúdoljuk ezt az egy szót: megnyílt…

Életünk cellája megnyílt. Isten megszabadított!

 

Dicsőség Teneked, Istenünk!

 

Ámen.

 

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. február 4.

  1. hét.

Hatvanad vasárnap.

Márk sorozat: 140.

 

Néhány kiegészítő, meditatív gondolat, ami a prédikációban már nem szólalhatott meg

A 2Mózes 26,31−33 versekben olvashatjuk a szent sátor kárpitjának készítéséről, kinézetéről, illetve az elhelyezéséről szóló leírást: „Azután készíts kárpitot kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és sodrott lenfonálból! Művészi módon beleszőtt kerúbokkal készítsd azokat!” (2Mózes 26,31)

A szent sátorban használt függöny mintájára készült a jeruzsálemi templom függönye is a 2Krónikák 3,14 szerint.

Az Édenkertből való kiűzetés után az Úr kerúbokat állított az élet fájához őrzőknek (1Mózes 3,24).

A templom kárpitjának felülről való kettéhasadásával pedig az Úr kifejezte, hogy az Édenkertet őrző kerúbokat eltávolította az útból, az ember ismét odajárulhat az élet fájához, bemehet az Édenkertbe, mert az 1Mózes 3,15-ben megígért Megváltó betöltötte küldetését. Valóban Jézus Krisztus az út, vissza az édenkerti boldogságba (János 14,6). Így az is jobban érthető, hogy a szentíró (Zsidókhoz írt levél 10,19−20) templomi kárpitot Jézus Krisztus testével azonosítja, hiszen egyedül Ő a találkozási pont Isten és az ember között.

A templom kárpitjáról a zsidó rabbik azt tanították, hogy olyan vastag volt, és olyan sűrűn szövött, hogy két ökörrel sem lehetett eltépni; Josephus Flavius pedig két lovat említ erre nézve, hogy még két ló sem tudta elszakítani azt. A templom kárpitjának elszakítása tehát nem emberi beavatkozással történt, hanem Isten hatalma cselekedett itt.