Loading...

A nagy vereség

„(12) Egy benjámini férfi elfutott a csatatérről, és még aznap megérkezett Sílóba megszaggatott ruhában, porral beszórt fejjel. 

(13) Amikor megérkezett, Éli ott ült székén az út mentén figyelve, mert szíve remegett az Isten ládája miatt. Amikor megérkezett az az ember a városba, és elmondta a hírt, jajgatásban tört ki az egész város. 

(14) Meghallva a hangos jajgatást, ezt kérdezte Éli: Mi ez a nagy lárma? Akkor az az ember gyorsan odament, és megmondta Élinek. 

(15) Éli akkor már kilencvennyolc éves volt, révedező szemeivel alig látott.

(16) Az az ember ezt mondta Élinek: A csatatérről jövök, ma menekültem el a csatatérről! Éli ezt kérdezte: Mi történt, fiam? 

(17) A hírnök így felelt: Megfutamodott Izráel a filiszteusok előtt, és igen súlyos vereség érte a népet. A két fiad, Hofní és Fineás is meghalt, sőt az Isten ládáját is elvették!

(18) Amikor az Isten ládáját említette, Éli leesett a székről, háttal a kapufélfának, nyakát szegte, és meghalt, mert már öreg és elnehezedett ember volt. Negyven évig volt Izráel bírája.

(19) A menye, Fineás felesége pedig terhes volt, közel a szüléshez. Amikor meghallotta a hírt, hogy elvették az Isten ládáját, és meghalt az apósa meg a férje is, összegörnyedt és megszült, mert rátörtek a szülési fájdalmak. 

(20) És amikor haldoklott, ezt mondták a mellette álló asszonyok: Ne félj, mert fiút szültél! De ő nem felelt, nem is figyelt oda, 

(21) hanem elnevezte a gyermeket Íkábódnak – ami azt jelenti: odavan Izráel dicsősége –, mert elvették az Isten ládáját, és odalett az apósa, meg a férje is. 

(22) Ezért mondta: Odavan Izráel dicsősége, mert elvették az Isten ládáját!”

1Sámuel 4,12-22

Mindenféle értékítélet alkotása nélkül említem meg itt a bevezetőben, hogy bizony könnyebb helyzetben lennék, ha most katolikus lelkészként kellene szentbeszédet mondanom, hiszen akkor kevésbé kötne ez a felolvasott, nehéz igeszakasz; – akár egészen másról is szólhatnék, mint ami most hallható volt.

Református igehirdetés azonban mindig a felolvasott alapigéhez kötött, és a teljes Írás üzenetét kibontó beszéd. Vagyis én nem hagyhatom figyelmen kívül a mai nehéz igerészt, annak gondolatmenetét, üzeneteit, kérdéseit.

Nagy vereségről tudósít ez a szakasz. Igen nagy vereséget szenvedett Isten népe a filiszteusoktól (17). A nagy vereség nyomán pedig odalett Isten népének dicsősége (21).

1.

A NAGY VERESÉG ELŐZMÉNYEIT vegyük számba először.

Éli főpap Isten népének vezetője volt, főpapja és bírája egy személyben (18). Éli főpap fiai méltatlan, sőt gyalázatos bűnöket követtek el a szent szolgálat során, és azon kívül is (2,11-17).

Éli főpap szelíd szeretettel figyelmeztette őket, hogy ne tegyék, mert nem lesz ennek jó vége (2,24), de azok nem hallgattak apjuk szavára, és tovább folytatták megbotránkoztató tetteiket.

Éli fiai minden határt túlléptek.

Az apjuk, aki mindennek felelőse volt, erőtlenül intette meg őket, a nép tagjai közül pedig senki sem szólt nekik, hogy elég volt.

Így Éli főpap fiainak bűne az egész nép vétkévé lett, főként pedig a vezető Éli főpapot terhelte mindez.

Ekkor az Úr, a fiatal Sámuelen keresztül világosan figyelmeztette Éli főpapot és gyermekeit az igen nagy bűnök következményeire (3,10-14). Isten tehát beleszólt a történésekbe.

Az engedetlenség azonban továbbra sem enyhült. Ekkor az Úr már nemcsak beleszólt mindebbe, hanem belenyúlt, és úgy alakította az eseményeket, hogy ítélete világossá legyen Isten népe számára.

Ez úgy történt, hogy Isten népe csúfos vereséget szenvedett a filiszteusok elleni csatában, miközben a győztesek még a szent ládát is elrabolták tőlük. Ez óriási csapást jelentett Isten népe számára. Isten jelenléte, áldása nem köthető egy tárgyhoz, ez esetben a szent ládához, mégis ez a láda Isten szabadító jelenlétének kifejezője volt.

Nem nehéz aktualizálni az Igét.

A nyugati, jóléti társadalmak nagy szabadságában már minden határt túlléptünk, egyházban és világban egyaránt. Mindannyiónkat vétkek sora terhel. Miközben tovább feszegetjük a határokat. Meddig lehet még oltalmazó meder nélkül folytatni az életet, hiszen meder nélkül minden folyó pusztító folyammá lesz? Ugyanez a kérdés merül föl az öngyilkos rohanás kapcsán: meddig lehet még srófolni az elvárásokat, felpörgetni az élettempót, elárasztani a világot mindenféle ingerekkel? Valóban minden szent és profán határt túlléptünk, és még mindig nem elég.

Ne csodálkozzunk, ha Isten egyszer nemcsak beleszól, hanem belenyúl életünk eseményeibe, mégpedig ítéletesen és keményen, hogy végre megállítsa ezt a folyamatot, és magunkhoz térjünk.

Olyan ez, mint amikor egy hisztiző kisgyereket végre jól megráz az apja vagy az anyja, uram, bocsá’, netán odacsap a fenekére, hogy magához térjen végre.

Egyszer egy hívő testvérem írt nekem, levelét pedig így kezdte: Tiszteletes úr, megállított az Isten… Majd utána leírta mindazt a valóban rettenetes eseményt, ami vele történt, és amit még évtizedek múltán sem hevert ki.

Isten egy darabig tűr, tart még a kegyelmi idő, persze folyamatosan figyelmezteti Igéjén keresztül határokat feszegető életünket.

Aztán határozottan beleszól, majd belenyúl az Isten ítélete engedetlen életünk folyásába.

Egyszer csak Isten azt mondja: elég volt.

Ez az ítélet, amely számos formában ölthet testet életünkben.

Akkor is, ma is, ez az ítélet igen nagy vereségben mutatkozhat meg.

Odalett Isten népének dicsősége, odalehet a világ dicsősége, és odalehet a saját dicsőségünk is, ha továbbra is engedetlenek maradunk.

2.

Ez a nagy vereség tehát Isten jogos ítéletéből következett. Ameddig azonban másokat ér a nagy vereség, és mások dicsősége homályosul el, addig az minket a legkevésbé sem érdekel. Isten ítéletének valóságát akkor vesszük a szívünkre, ha a saját bőrünkön tapasztaljuk annak súlyát. Akkor csap szíven Isten ítélete, valamint a saját elveszett állapotunk, ha ez A NAGY VERESÉG SZEMÉLYESEN BENNÜNKET ÉRINT. Erre példa Éli főpap esete, aki a saját bőrén, csapások sorozatán keresztül tapasztalta meg Isten nehéz kezét.

Éli főpap várta a döntő csata eredményének hírét.

Emberileg szeretnivaló, szelíd és szánalomra méltó ez az idős ember, aki kilencvennyolc éves volt már, negyven éve hordozta Isten népe vezetésének felelősségteljes szolgálatát, és most réveteg tekintettel várta a jó hírt. Megfáradtan, sok tévesztéstől terhelten, és mégis reménységgel várakozott.

Valahogy úgy várakozott, ahogy Puccini „Pillangókisasszony” című operájában a Pillangókisasszony várja haza férjét, a második felvonás végén, miközben a híres zümmögő kórus dallamait halljuk.

Azt is olvassuk, hogy Éli főpap szíve remegett Isten ládája miatt, miközben a székén várakozott a jó hírre (13). Éli főpap szerette Isten ügyét, fontos volt számára Isten népének ügye, amit talán idős kora és személyisége miatt nem tudott kellő határozottsággal megvédeni.

Miközben pedig a szíve remegett Isten ládája miatt, nyilván aggódott a fiaiért is. Az ugyanis lehetetlen, hogy egy hívő ember, egy hívő vezető Isten ügyére hivatkozva megtagadja saját vérszerinti gyermekeit, még ha azok gyalázatosan engedetlenné is lettek.

Éli főpap azonban rossz híreket kapott, ahogy a Pillangókisasszony is. Összedőlt a reményteli várakozás.

Még felsorolni is fájdalmas, mi minden szakadt egyszerre Éli főpapra: – Isten népe csúnyán elvesztette a csatát; – fiai meghaltak a csatában; – a rossz hír hallatán a menyére, aki áldott állapotban volt, rájöttek a szülési fájdalmak, és gyermekét ugyan megszülte, de belehalt a szülésbe (19-22); – miközben a legrosszabb hír az volt, hogy Isten ládáját is elrabolta az ellenség (17).

Amikor mindezeket Éli főpap meghallotta, és Isten ládájának elrablását hírül vette, holtan esett össze. Igen, van ilyen, amikor egyik próbatétel követi a másikat, már-már beleveszünk, és ha túléljük is, riadtan kérdezzük: mi jöhet még?

Nem véletlenek ezek a próbatételek. Vegyük komolyan ezeket. Isten jogos ítéletei is lehetnek ezek rajtunk, amelyeken keresztül féltő szeretettel figyelmeztetni akar, hogy életünk egyes területein változtatni kell, valamiből nagyon elég volt, és nem mehet így tovább. Ilyenkor ne perlekedjünk az Istennel, hanem vegyük komolyan az intést.

Istent ítélete az Övéi számára a megtartó kegyelem forrásává lehet, akármilyen súlyosak is a csapások. Ezeken keresztül az Úr valamit el akar végezni bennünk, rajtunk, általunk.

Ugyanakkor tiltakozunk Isten jogos ítéletének olyan értelmezése ellen, amely szinte élvezettel harsogja, hogy odacsapott az Isten, a hűtleneknek, akik rászolgáltak; mi pedig lám különbek vagyunk. Ez azok az önigazult „hívők”, akik szinte gyönyörködnek mások, általuk jogosnak mondott pusztulásának, miközben Isten Igéjére hivatkozva a legapróbb részleteket is megmagyarázzák. Ezt a hibát ne kövessük el a mai igeszakasz magyarázata során. Sőt, messzemenően kerüljön el bennünket ez a lelkület.

3.

Isten ítélete tehát ez a nagy vereség. Ennek A NAGY VERESÉGNEK AZONBAN ÁLDOTT KÖVETKEZMÉNYEI LEHETNEK Isten népe számára, hiszen ahogy már említettük, Isten gyermekeinek életében Isten ítélete is lehet a megújító kegyelem forrása.

Ez a vereség mostani világunk alapállapota.

Életünk a halál miatt csak vereséggel végződhet.

Nem is kell nagy baj ahhoz, hogy belássuk: valami itt, ezzel a világgal nagyon nincs rendben, ez a világ kizökkent tengelyéből.

Sokféle rossz közérzetünk is utalhat ugyanerre.

Bizony oda lehet az Isten népének a dicsősége, ha hűtlenné lesz Urához. A világ dicsősége eleve elmúlik, nem is beszélve a saját dicsőségünk elmúlásáról. Sic transit gloria mundi.

Ez a tény azonban Isten gyermekeinek életében alázatot szül.

Ez az alázat vallja, hogy minden kegyelem, ezért csak a megváltó Úrra hagyatkozhatunk.

Ezért a jogos ítéletből fakadó nagy vereség is szolgálhatja az Úr kegyelmét, mert alázatra kényszeríti népét; – földre, térdre kényszerít bennünket, hogy miközben odalesz gyarló dicsőségünk, mindent csakis az Úrtól várjunk.

Az előbb említett alázatból következik egy boldog felismerés, miszerint az Isten jogos ítélete nyomán ránk szakadt nagy vereségben odalett mindenféle dicsőségünk; – de soha nem lehet oda az Isten dicsősége.

Ezért vallotta Kálvin, hogy egyedül Istené a dicsőség. Isten szuverén Úr.

Az Ő dicsősége nem emberektől, nem eseményektől, nem az Ő népétől, nem is az egyháztól, az istentisztelettől de nem is a hitünktől, kegyességünktől és buzgóságunktól függ; – hanem egyedül csak Őtőle.

Nincs szilárdabb bizonyosság, mint éppen az, hogy minden itt tapasztalható nagy vereség ellenére Isten dicsősége örök és állandó.

Az Úr pedig úgy mutatta meg rajtunk dicsőségét, amely pedig jogos ítélet lehetne az egész világon, annak minden mocskát látva; – hogy Ő ezt az ítéletet egyszülött Fiára vetette, aki meghalt érettünk és feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk zálogaként.

Isten dicsősége, ebből következő jogos ítélete, Jézus Krisztusban a reménységünkké lett.

Isten jogos ítélete tehát Övéi életében átmeneti, és mindig a kegyelemé a végleges szó.

Éli főpapra, és az előbbi példára visszatérve, tehát nem hiába várunk, és végül nem rossz hírt fogunk kapni, hanem jó hírt, a legjobbat.

A nagy vereséget, dicsőségünk elmúlását, Isten Jézus Krisztusban közölt dicsősége által a legnagyobb győzelem követi: győzelem a bűn, a betegség és a halál felett.

Puccini már említett operája azt üzeni, hogy az egész élet egy várakozás, remélve, hogy egyszer majd jobb lesz az életünk. Ahogy a „Pillangókisasszony” várta a vőlegényét, úgy várjuk mi is az igazi Vőlegényt; – de akit mi várunk, abban nem csalódhatunk!

„Jöjj, Uram, Jézus!” (Jelenések 22,20)

Meneküljünk tehát Urunkhoz, ahogy a 11. zsoltárban olvassuk: „Az Úrhoz menekülök…” (Zsoltárok 11,1).

Az Úrhoz menekülünk, aki nem örül a bűnös halálának, hanem azt akarja, hogy megtérjen és éljen (Ezékiel 18,23).

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. február 19.

Textus / Lekció: 1Sámuel 04,12-22
Igehirdető: Steinbach József