Loading...

Győzelem

„(1) A filiszteusok pedig fogták az Isten ládáját, és elvitték Eben-Háézerből Asdódba.

(2) Fogták a filiszteusok az Isten ládáját, bevitték Dágón templomába, és odatették Dágón mellé.

(3) Amikor az asdódiak másnap fölkeltek, Dágón arccal a földön feküdt az Úr ládája előtt. Akkor fogták Dágónt, és visszatették a helyére.

(4) Amikor másnap reggel fölkeltek, Dágón arccal a földön feküdt az Úr ládája előtt, Dágón feje és a két kézfeje pedig letörve a küszöbön volt, úgyhogy csak a dereka maradt egyben.

(5) Ezért nem lépnek Dágón küszöbére mindmáig Dágón papjai, sem azok, akik Asdódban Dágón templomába járnak.

(6) Ezután ránehezedett az Úr keze az asdódiakra, és pusztította őket. Megverte fekélyekkel Asdódot és a hozzá tartozó területet.

(7) Amikor látták Asdód polgárai, hogy így áll a dolog, azt mondták: Ne maradjon nálunk Izráel Istenének a ládája, mert a keze ránk nehezedett, meg istenünkre, Dágónra.

(8) Üzenetet küldtek azért a filiszteusok összes városfejedelmének, összegyűjtötték őket, és ezt mondták: Mit tegyünk Izráel Istenének a ládájával? Azok ezt felelték: Át kell vinni Gátba Izráel Istenének a ládáját! Át is vitték oda Izráel Istenének a ládáját.

(9) De miután odavitték, az Úr keze a városra nehezedett; igen nagy zűrzavar támadt, mert megverte a város apraját-nagyját, és fekélyek támadtak rajtuk.

(10) Elküldték azért az Isten ládáját Ekrónba. De amikor Ekrónba érkezett az Isten ládája, az ekróniak jajgatni kezdtek, és ezt mondták: Idehozták Izráel Istenének a ládáját, hogy megöljön bennünket népünkkel együtt!

(11) Üzenetet küldtek azért a filiszteusok összes városfejedelmének, összegyűjtötték őket, és ezt mondták: Küldjétek el innen Izráel Istenének a ládáját, térjen vissza a helyére, ne öljön meg bennünket népünkkel együtt! Mert halálos zűrzavar támadt az egész városban, súlyosan rájuk nehezedett az Isten keze.

(12) Azokat pedig, akik nem haltak meg, annyira gyötörték a fekélyek, hogy az égig hatott a város jajkiáltása.”

(1Sámuel 5,1–12)

Nehéz és ritkán prédikált igeszakaszhoz érkeztünk. Izgalmas kérdés, hogy mit mondhat nekünk ez a bibliai fejezet?

Ma arról a győzelemről lesz szó, amit Isten adhat nekünk.

1.

Először is mondjuk ki a legfontosabb üzenetet, amely nemcsak a mai 5. fejezetből, hanem az előző fejezetekből is következik: AZ ÉLŐ ISTENT NEM LEHET LEGYŐZNI.

Egy héttel ezelőtt arról volt szó, a negyedik fejezet záró szakasza alapján, hogy Isten népe nagy vereséget szenvedett a filiszteusoktól.

Olyan nagy volt ez a vereség, hogy még Isten ládáját is elvették a filiszteusok Isten népétől.

Az is kiderült, hogy ezt a vereséget Éli főpap fiainak gyalázatos bűnei miatt kellett elszenvedniük, akik még a szent szolgálat közben is gyalázatos bűnöket követtek el (4,12–22). Isten népe azonban hűtlenül és engedetlenül elnézte ezeket a bűnöket, mint ahogy a saját apjuk Éli főpap sem intette meg őket kellő határozottsággal.

Tehát ez a nagy veresége nem Isten veresége volt, hanem Isten engedetlen népének veresége, vagyis az Úr jogos ítélete ment végbe akkor.

Ez a nagy vereség azonban pont azt hirdeti, hogy Isten hűtlen népét ugyan le lehet győzni, de az élő Istent magát soha nem lehet legyőzni.

Ilyen Istenünk van.

Gondoljunk bele, hogy amikor a mi Istenünk elküldte érettünk egyszülött Fiát, aki meghalt értünk a golgotai kereszten, Őt még a halál sem tudta legyőzni, mert harmadnapon feltámadott a halálból (Lukács 24,34). Ilyen Istenünk van, akit még a halál sem tudott legyőzni.

Az élő Isten legyőzhetetlen, ahogy ezt megmutatta Jézus Krisztusban. Jó tudni ebben a bizonytalan, és a halál hatalmától sokféleképpen terhelt világban, hogy Jézus Krisztus tegnap és ma, és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).

A reformáció 500 éves évfordulójára készülve, minden dunántúli templomban elhelyezünk egy emléktáblát, ahol ez az Ige fog szerepelni, hirdetve, hogy az élő Istent nem lehet legyőzni, hiszen Ő Jézus Krisztusban még a halált is legyőzte, és Ő soha nem változik.

Ez a tény valóságos örömhír, evangélium, amely mindenre elégséges, szilárd bizonyossággal ajándékoz meg bennünket.

Olyan szilárdsággal, mint amikor vöröskő tornyú templomunk harangjai megszólalnak, reggel hét órakor, délben és este hét órakor. Voltam már odafenn a torony csúcsában, még a kis harang is hatalmas, a nagy harangról nem is beszélve. Amikor ezek kilengenek, hatalmas súlyok mozdulnak meg, óriási erők feszülnek a toronyban. A torony pedig mozdulatlanul, sziklaszilárdan hordozza a súlyos lengéseket.

Erről a sziklaszilárd, mindenre elégséges bizonyosságról van szó, amely a hívő ember, és Isten hívő népének sajátja.

Az élő Istent nem lehet legyőzni, aki ezt egyszülött Fiában világossá tette számunkra, és ez a bizonyosság bennünket is sziklaszilárddá tesz, még a nagy vereségek idején is (1Korinthus 15,58).

Még Isten jogos ítéletének mélységeit átélve sem nélkülözhetik Isten népének tagjai ezt a bizonyosságot.

2.

Ezután közelebbről, szinte felsorolás szerűen nézzük meg az ötödik fejezet súlyos igeverseit, értelmezzük nehéz történéseit. Ez a fejezet ugyanis megfordítja az előbb hangsúlyozott üzenetet, és ezzel még jobban megerősíti annak igazságát: az élő Istent nem lehet legyőzni, DE AZ ÉLŐ ISTEN NÉLKÜL MI LEGYŐZHETŐEK VAGYUNK.

Az élő Isten nélkül mindenki vesztes.

Valójában itt nincs győztes, mert a most éppen győztes filiszteusok diadaláról is kiderül, hogy az csak időleges és látszatgyőzelem volt.

Amikor a filiszteusok Izrael Istenének ládáját beviszik a saját istenük, Dágón isten házába, akkor egyértelművé lesz, hogy az élő Isten nélkül a győztesek is valójában vesztesek. Reggelre ugyanis Dágón isten bálványszobra, ledől és összetörik a szent láda jelenlétében.

Fontos momentum, hogy noha az ember újra és újra visszaállítja helyére bálványait, mint itt Dágón isten szobrát (3), az újból és újból ledől az élő Isten nélkül.

A kettő nem férhet meg egymás mellett: Isten ládája és a bálvány Dágón szobra, mert nem lehet két úrnak szolgálni (Máté 6,24), és nem lehet kétféle úton járni egyszerre (Máté 7,13-14).

Általánosabb értelemben megfogalmazhatjuk, hogy az élő Isten nélkül mindenki vesztes. Őnélküle ledől mindenfajta „más isten”, ledől az „én-isten”, ledől a „nincs-isten isten”, és ledől mindenféle bálvány. Őnélküle ebben a világban minden siker, minden látványos diadal csak időleges, látszat győzelem, olyan, mint a lufi, ami minél magasabbra jut, annál előbb szétpukkan.

Itt ledől minden, ami nem az élő Istent imádja (1–5).

Az élő Isten nélkül mindenki vesztes, és mindenki szenved.

Magyarázatra szorul az a jelenet, ahogy a szent láda jelenléte egy sereg nyomorúságot okoz a filiszteus városokban.

Azt már egy hete is megállapítottuk, hogy Isten jelenléte nem köthető egy tárgyhoz, még a szent ládához sem, noha Isten ládája mindenképpen az Ő jelenlétét és megélhető közelségét hirdette. Ugyanakkor óriási különbség van a kiábrázolt bálvány Dágón isten és a szent láda, mint nem kiábrázolt Isten-jelenlét között.

Amikor Isten ládájának jelenléte nyomán egy sereg rettenetes csapás éri a filiszteusokat, akkor ez egyrészt azért történik, mert hirdeti az igazságot, hogy az élő Isten legyőzhetetlen, és a győztes is valójában vesztes. Miközben az Isten jelenléte rámutat az ember valóságos állapotára és egyben nyomorúságára.

Nevezetesen arra, hogy az ember az élő Isten nélkül akar élni, de az élő Isten nélkül elviselhetetlenné tesszük az életet. Döbbenetes az a jelenet, ahogy a filiszteus városok egymásnak passzolgatják az Isten szerintük csapásokat okozó ládáját (8-10), úgy, mint egy medicinlabdát, hogy lehetőleg a másik bokája törjön bele, ne az övék. Amikor nagy baj van, akkor még a sajátjaink sem számítanak, mert azonnal passzolnánk tovább a szerintünk bajt okozó tárgyat, ügyet, eseményt, személyt.

Töményen elénk tárja ez az igeszakasz a rémületet, a sokféle betegséget, fájdalmas fekélyeket, magát a halált (9), és azt, hogy a filiszteus városok jajgattak kínjukban (12).

Természetesen merjünk átvittebben gondolni erre a leírásra, mert a nyugati jóléti társadalmak hétvégi nagy bulijai is valójában ilyen jajgatások, az élet-szenvedések előli menekülések.

Az élő Isten nélkül mindenki vesztes, mindenki szenved, és mindenki tévelyeg.

Lám, a győztes filiszteusok milyen vesztessé lettek. Tévelygésük pedig abban van, hogy nem látják a baj valódi okát. Tudniillik, nem a szent láda, hanem a saját istentelenségük a bajuk okozója.

Nincs új a nap alatt, mert a modern ember ugyan nem foglalkozik az Istennel, de ha baj éri, akkor mégis az Istent veszi a szájára, és Ővele perlekedik.

Pedig Isten jelenléte (ládája) csak rámutat a bajra.

Olyan ez, mint amikor a CT kimutatja a már meglévő betegséget, de ettől még nem a CT a betegség oka. Még akkor sem, ha a megrémült beteg dühében magát a drága készüléket is szétverné.

Ezt teszik egyébként a filiszteusok is, visszaküldik Isten ládáját, szabadulni akarnak az Istentől, és maradnak a jól bevált bálványaiknál.

Elkeserítő egy diagnózis ez: mindenki vesztes, mindenki szenved, mindenki tévelyeg.

3.

Tehát eddig két üzenet szólalt meg az Ige alapján, miszerint az élő Istent nem lehet legyőzni, de az élő Isten nélkül mi legyőzhetőek vagyunk. Éppen ebben a kettősségben szólal meg az evangélium, az örömhír, még ebben a nehéz igeszakaszban is: AZ ÉLŐ ISTEN GYŐZELEMRE SEGÍT BENNÜNKET.

Ez a győzelem nem a másik felett aratott győzelem, hanem Jézus Krisztus győzelme a bűn, a betegség, a halál, felett, – valamint Őáltala önmagunk régi, önző énje felett.

Isten ilyen értelemben megöl, de megelevenít (10). Ez a győzelem Jézus Krisztus által „megöli” az ó-emberünket, és a kiválasztás, megtérés, újjászületés, megigazulás, megszentelődés, megdicsőülés útján győzelemre segít bennünket (Róma 8,28-30).

Ez a győzelem pedig valós segítség, valódi megoldás, megváltás; – mégpedig minden nép számára, mert Isten elé minden nép jajkiáltása felhat az égig (12).

Isten pedig nem jajkiáltásra teremtett bennünket, a megoldást azonban csakis Ő adhatja, hiszen minden forradalom és reform, minden itteni megújulás csak ideigvaló és látszat győzelmet hozhat Őnélküle.

Újjászületésre, megváltásra van szükség.

Hogy jobban értsük, mit jelent ez a győzelem valódi megoldás, arra csak azt a példát említem meg, hogy a világ össztermelésének harminc százalékából még mindig meg lehetne oldani, hogy a földön jelenleg élő 8,5 milliárd ember, kultúrától függetlenül, emberhez méltó életet éljen. De nem oldjuk meg, mert nem akarjuk megoldani, mert a szívünk önző, határtalanul kegyetlen. Arról nem is beszélve, hogy a világ összvagyonának felét az összlakosság egy százaléka birtokolja. Nem sorolom tovább a problémát. Az élő Isten az, aki győzelmet ad, nem mások felett, hanem önmagunk felett a másikért.

Azt is ki kell emelnünk, hogy ez az Istentől való győzelem úgy adatik nekünk, hogy először Isten keze nehezedik ránk (9).

Ez soha nem kellemes, sokszor fáj.

Isten keze azonban azért nehezedik ránk, mert végül simogatni és áldani akar bennünket, de ahhoz lehet, hogy először meg kell szorongatni az életünket.

Itt a szentíró hangsúlyozza ezt a felismerést, hogy az Isten keze nehezedett a filiszteusokra, de a filiszteusok erre a felismerésre nem jutottak el, ezért küldték vissza Isten ládáját.

Tehát kegyelmi állapot, ha valaki felismeri, ha Isten keze ránehezedik, és nem perlekedni kezd el az Úrral, hanem észreveszi a féltő szeretetet, és tudja, hogy mindez azért történik, mert Isten áldást készített számára.

Olyan ez, mint amikor kisgyerekkoromban átmentünk lakóhelyünkről a szomszéd faluba, ahol a nagyszüleim éltek, és gyakran gyalog tettük meg az utat, három kilométer oda, három kilométer vissza. Közben át kellett kelni egy forgalmas főútvonalon, és a keskeny mellékút szélén járva sem volt veszélytelen a séta. Életem első emlékei közé tartozik, ahogy a szüleim fogják a kezemet, amikor haladunk az út mellett, és jól megszorítják, amikor közeledik egy autó. Szinte fájt ez a szorítás, de akkor is tudtam, hogy értem van, mert féltenek. Már későbbi, de szintén gyerekkori emlékem valami hasonló, amikor egy éles késsel szétvágtam a tenyeremet, és a doktorbácsi a baleseti sebészeten egy hatalmas injekcióstűvel közeledett felém, benne az érzéstelenítővel. Apám pedig elfordította az arcomat, és szorította a másik kezemet. Értem szorította.

Arra már ki sem térek, hogy inkább az Úr keze nehezedjen rám, mint ahogy Dávid mondta, mint emberek keze (2Sámuel 24,14). Inkább az Úr keze nehezedjen ránk, mint a sors keze. Az Úr keze ugyanis irgalmas. Úgy szorít, hogy simogatni és áldani készül, hogy örök, maradandó győzelemmel ajándékozhasson meg.

*

Tehát: – az élő Istent nem lehet legyőzni;

– de az élő Isten nélkül mi nagyon is legyőzhetőek vagyunk;

– ám az a mai evangélium, hogy az élő Isten (keze) győzelemre segít bennünket, mégpedig valóságos győzelemre, örök győzelemre, amely másoknak sem pusztulást, hanem győzelmet jelenthet.

Tegnap nehéz napom volt, de a kislányom átküldött néhány fotót a telefonomra az első hóvirágokról. Felüdítettek a fényképek, látva a tavasz hírnökeit, a hófehér virágokat, ahogy csendesen, szelíden, de feltartóztathatatlanul kibújtak a földből, és legyőzték a telet.

Tudom, hogy ez egy romantikus, giccses, közhelyes kép, de számomra tegnap mégis evangéliumi tartalommal telítődött meg ez a fotó, amely jelezte, hogy Isten Jézus Krisztusban ajándékozott győzelme, szelíd, de elpusztíthatatlan győzelem.

Áldott legyen az Isten ezért.

Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. február 26.

Textus / Lekció: 1Sámuel 5,1-3; 9-10
Igehirdető: Steinbach József