(26) Jézus ezt is mondta: Úgy van az Isten országa, mint amikor az ember magot vet a földbe,
(27) azután alszik és felkel, éjjel és nappal: a mag sarjad és nő, az ember pedig nem tudja, hogyan.
(28) Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban.
(29) Amikor pedig a termés engedi, azonnal nekiereszti a sarlót, mert elérkezett az aratás ideje.
(Márk 4,26–29)
(Márk 4,26–27)
Jézus Krisztus példázatai az Isten országáról szólnak, az Isten országának titkát tárják fel előttünk, a Lélek által.
Ez a példázat is, „A magától növekedő vetés” példázata – Jézus Krisztus által hangsúlyozottan is – az Isten országáról szól (26).
Isten ügye, Isten munkájának célja: az Isten országa, annak építése már ebben a világban, és majd annak maradéktalan kiteljesítése „odaát”.
Az Isten országa az életet szolgálja, az élet teljességét.
Isten munkája, szándéka, célja ugyanis az élet munkálása, az élet teljességének munkálása, a mi javunkra.
Egy másik Ige szerint Jézus azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa (1János 3,8). Noha az ördög az Isten munkáit akarja lerontani. De tudjuk, hogy Isten hatalmasabb a gonosznál.
Isten munkája, Isten célja az, hogy az Ő országát építse, és az ördög munkáit lerontsa, hiszen a gonosz mindig az élet ellenében a halált hozza el ebbe a világba, minden tekintetben.
Isten célja az Ő országának építése, az élet teljességének munkálása, a gonosz minden halálerői ellenében is, és az ember megmentése az életnek és az üdvösségnek.
Meghatározhatjuk az Isten országát: az Isten országa igazság, békesség és öröm, a Szentlélek által.
Ilyen Istenünk van, aki az Ő országát munkálja, a mi életünk érdekében, hiszen Isten ügye az élet ügye, az élet teljességének ügye, a mi javunkra.
Amikor Isten az Ő országát munkálja, akkor az üdvösséget munkálja.
Az Isten Lelke által azt is kimunkálja, hogy mi mindenkor tudjunk Isten mellett dönteni, és Isten eszközei lehessünk abban, hogy mi is, a magunk helyén, az Isten munkatársaiként, az Isten eszközeiként, az Isten országát építsük.
Isten kegyelméből, életünk egy pontján, meghozhattuk ezt a döntést, és attól kezdve, minden nap újból és újból, ebben a döntésben kell megerősödnünk: „Uram, én a Te országodat szeretném építeni, a mai napon is. Uram, én nem akarok a gonosz játékszere, a gonosz eszköze lenni. Nem akarom az életet megrontani, nem akarom a Te munkádat tönkretenni. Nem akarom a másik embert, aki körülöttem él, megrontani mindenféle önzéssel, irigységgel, hazugsággal, véleménnyel, pletykával, bántással, gyűlölettel! Uram, segíts engem ebben!”
E bevezető után tehát tegyük fel a kérdést, hogy mit mond ez a példázat – „A magától növekedő vetés” példázata – az Isten országáról?
Három eleme van ennek a példázatnak.
Ezeken keresztül fejti ki Jézus az Isten országának titkát.
Szó van itt a vetésről, a növekedésről és az aratásról.
Vizsgáljuk meg mind a hármat!
*
Az első a VETÉS (26).
Itt arról szól Jézus Krisztus, amit mi végezhetünk el, mint az Isten eszközei.
A vetés kapcsán arról szól az Ige, amit az Isten ránk bízott.
Rajtunk keresztül is az élő Isten cselekszik – el ne bízzuk magunkat –, de ezt a munkát, ezt a feladatot az Úr ránk bízta.
Micsoda méltóság ez: a vetés munkája, a vetés szolgálata.
Ehhez a szolgálathoz az Isten a kezünkbe adta a magot.
Ez is kegyelmi állapot.
Tudjuk, már a magvető példázatából is, hogy a mag Isten Igéje.
A mi feladatunk: vetni a magot, hinteni Isten Igéjét.
Úgy végezhetjük el ezt a szolgálatot – ha a mag Isten Igéje –, hogy olvassuk Isten Igéjét, értjük Isten Igéjét, vetjük, azaz hirdetjük Isten Igéjét, és gondozzuk Isten Igéjét, a növekvő magot.
Először is úgy vethetünk, hogy olvassuk Isten Igéjét.
Ez a rendszeres kegyesség.
Így nevezi ezt a protestáns teológia.
Fontos erről újból és újból szólni.
A rendszeres kegyesség azt jelenti, hogy minden nap, imádságos szívvel kinyitod a Bibliát és elcsendesedsz Isten Igéje felett.
Megkérdezem: ma reggel miként indultál el ide? Imádkoztál, kinyitottad a Bibliát, olvastad az Isten Igéjét, a mai Igét? Az istentiszteleteken sorban magyarázzuk Márk evangéliumát, tehát azt is tudják a testvérek, hogy melyik igeszakasz következik a mai istentiszteleten. Elolvasta valaki a mai szakaszt, mintegy lélekben rákészülve az istentiszteletre? Nemcsak nekem kell készülni, nektek is kell készülni, hogy üdvösségesen találkozzon kettőnk párbeszéde, Isten Lelke által.
Olvasni az Isten Igéjét: ez a rendszeres kegyesség.
Olvasni és érteni kell az Isten Igéjét, mégpedig helyesen érteni, jól érteni.
Helyesen érteni Isten Igéjét azt jelenti, hogy Isten Lelke által meghallom az Igéből Jézus Krisztus szavát, miközben megszólít Isten Krisztusban közölt megváltó szeretete.
Az érti helyesen Isten Igéjét, aki Jézus Krisztust hallja az Igéből, aki Isten megváltó szeretetéből részesül közben, és indítást kap arra, hogy ezt a megváltó szeretetet hirdesse és élje tovább sokaknak.
A teljes Szentírás, Isten minden Igéje, valójában Jézus Krisztusról szól, Isten megváltó és megtartó szeretetét közvetíti felénk.
Olvasni, érteni és vetni kell az Igét: hinteni, hirdetni, kommunikálni.
Itt hadd ismételjünk át egy nagyon fontos protestáns, reformátori fogalmat, az egyetemes papság elvét.
Nemcsak az én feladatom, hanem a te feladatod is, az olvasás és az értés után mag, az Isten Igéjének hirdetése, továbbadása.
Az egyetemes papság elvét valljuk, miszerint minden hívő ember szolgálatot, azaz feladatot kap arra nézve, hogy a maga helyén hirdesse és élje Isten Igéjét.
Ezek után még az lehet a feladatunk, hogy a növekvő, sarjadó palántát óvjuk, védjük, gondozzuk.
Ez pedig azt jelenti, hogy a magunk helyén próbáljuk megélni – ebben a nehéz, feszültségekkel, konfliktusokkal terhelt világban – a Krisztus ügyét, a Krisztus szeretetét.
Mit jelent ez? Az imádságos szándékot: „Uram add, hogy a mai napon, a szeretteim között, a munkahelyemen, legalább a mai tárgyaláson, legalább egy emberrel kapcsolatban – mondjuk azzal a kibírhatatlan emberrel kapcsolatban –, valahogy meg tudjam élni a krisztusi szeretetet! Uram add, hogy szomorodjam el azon, ha elbuktam!” Bizony, már az is kegyelmi állapot, ha észreveszem a bukást és meg tudok szomorodni ezen. „Uram add, hogy holnap jobban sikerüljön, és legalább egy konkrét helyzetben, egy konkrét embertársammal kapcsolatban meg tudjam élni – a legnehezebb helyzetben is – az evangéliumot!”
A magot a kezünkbe adta az Isten.
Az Igét olvasni, érteni, vetni és a növekedő „palántasarjat” gondozni; ennyi a mi feladatunk.
Ezen keresztül is az Isten cselekszik általunk, de ezt a munkát Ő bízta ránk.
A példázat elemei szerint ez az első elem: a vetés szolgálata, a vetés munkája.
*
A második eleme ennek a folyamatnak a NÖVEKEDÉS (27–28).
Az elvetett mag növekedni kezd. Növekedés nélkül nincs gyümölcstermés. Ennek az egész folyamatnak a lényege: a növekedés.
Ez a növekedés: csoda.
Jézus Krisztus azt hangsúlyozza ebben a példázatban, hogy a magvető elveti a magot – Isten használ bennünket eszközeiként, mi vagyunk a magvetők –, és aztán az elvégzett munka után a gazda lefekszik és felkel, lefekszik és felkel, vár, miközben megtörténik valami emberi értelemmel felfoghatatlan csoda: a mag, amiben ott rejtőzik az élet, elkezd csírázni, növekedésnek indul.
Ezt a növekedést az Isten hatalma végzi el, ez a növekedés túl van minden emberi lehetőségen. Ez a növekedés az Isten csodálatos cselekvése. Ez a kulcsszó a növekedés kapcsán: ez csoda, isteni csoda, túl minden emberi erőlködésen, minden emberi lehetőségen. A lényeg a növekedés, amit egyedül az Isten hatalma végezhet el.
Jézus Krisztusnak azért volt a legnehezebb helyzetben is mennyei békessége, mert mindenben az Isten hatalmára, akaratára, vezetésére hagyatkozott és mindent az Őt küldő Atyától várt. Jézus Krisztus tudta, hogy a növekedést az Isten adja, és bizonnyal megadja majd ezt a növekedést.
Ezt fogalmazza meg Pál apostol is, a Korinthusi levélben: Én ültettem, Apollós öntözött, de a növekedést az Isten adja (1Korinthus 3,6).
Ez a növekedés: csoda. Elvetjük a magot – Isten felhasznál bennünket, micsoda méltóság –, de a lényeget Ő cselekszi. Az Úr felfoghatatlan hatalma cselekszi ezt a csodát, minden emberi lehetőségen túl.
Arra kér most bennünket Isten Igéje, ez a gyönyörű példázat, hogy csodálkozzunk rá erre a csodára!
Vegyük észre ezt a csodát, miszerint Isten növekedést ajándékozó hatalma ma is cselekszik. Ebben a hitetlennek bélyegzett világban is cselekszi Isten a csodát.
Isten Igéjét hirdetik, miközben Ő adja a növekedést: ma is vannak megtérések, naponta növekszünk a hitben, és életünk számos területén is tapasztaljuk a növekedést; azt a növekedést, amit csak a hit szeme vesz észre, és amiért csak a hívő ember tud hálát adni, még a legnehezebb időkben is.
Emberi értelemmel megmagyarázhatatlan csoda az, amikor egy ember értelme és szíve megnyílik az evangélium előtt, és elindul a hit útján, hogy új emberként éljen, az örökkévaló krisztusi értékrendszerhez igazodva.
Az is csoda, Isten cselekvése, hogy ma ismét ennyien itt vagytok az istentiszteleten – a koronavírus-járvány ellenére is –, hogy halljátok Isten szavát, hogy hitetekben erősödjetek, az üdvösségben növekedjetek. Olyan jó rátok nézni, mert ebben a nehéz járványhelyzetben is ennyien itt vagytok, gondolva azokra is, akik majd az interneten tekintik meg az istentiszteletet.
Isten ma is cselekszik, adja a növekedést. Ez csoda.
Imádkozzunk ezért a csodáért!
Vegyük észre ezt a csodát!
Közben legyünk türelmesek, mert az Isten bizonnyal csodálatosan cselekszik.
Ennek nyomán teljen meg a szívünk, az életünk örömmel, reménységgel, erővel, vigasztalással, bizonyossággal, hogy ezzel a bizonyossággal tudjuk elvégezni azt, amit Isten ebben a folyamatban ránk bízott: szolgálni, vetni a magot, hirdetni az Igét; amit az Igéből megértettél, azt a „keveset”, azt a kis magocskát vesd, hirdesd, éld, add tovább! Közben Isten csodás cselekvésének részesei lehetünk.
Tehát, a növekedést, a lényeget Isten adja. Ez csoda. Imádságos türelemmel, bizonyossággal, örömmel vegyük észre ezt a csodát, és örüljünk annak, hogy Isten eszközeiként munkálhatjuk ezt a csodát.
Jézus Krisztus példázata, a magától növekedő vetésről, kritikát mond a ma egyháza felett.
Bizony, számos tendencia arra utal, mintha ma nem hinnénk a csodákban, mintha nem hinnénk abban, hogy Isten ma is cselekszik, csodálatos módon és hatalmasan munkálkodik.
Mi szeretnénk kivenni az Isten kezéből a cselekvést: „Urunk, Te túl lassan cselekszel, nincs elég türelmünk, mi szeretnénk azonnal, gyorsan, most látni az eredményt. Mikor lesz már számokban kimutatható eredménye a szolgálatunknak?”
Ezzel átvettük a világ lelkületét, ahol azonnal akarnak mindent, gyorsan még többet, még látványosabban, még hatásosabban, még nagyobb haszonnal, még hatékonyabban.
Az egyház is elkezdett csak így gondolkodni.
Ez a technokrata, menedzser, szervező, stratégiákat alkotó, intézményes, bürokratikus egyház jellemzője, amely nem hisz a csodákban, nem bízik eléggé Isten hatalmas cselekvésében: „Uram, túl lassú így, mi gyorsabban szeretnénk, majd mi megcsináljuk, majd mi megalkotjuk a stratégiánkat, mi jobban tudjuk, mi gyorsan, hatásosan, látványos eredményekkel megoldjuk a Te ügyedet!”
„A magától növekedő vetés” példázata kritikát, ítéletet mond az egyház felett, ha az maga akar cselekedni, mert nem hisz az Isten hatalmában. Pedig nincs csoda, nincs növekedés, nincs áldás az Isten hatalmas cselekvése nélkül. Csakis Ő cselekszi a csodát.
*
A példázat harmadik eleme a vetés és a növekedés után: az ARATÁS (29).
Isten felhasznál bennünket a vetés munkájában, adja a növekedést, hogy aztán majd a boldog aratás részesei lehessünk.
Az Úr határozza meg azt, hogy mikor jön el az aratás ideje.
Aki az Úrban van, az nem félelemmel, hanem reménységgel tekint az aratásra, mint az egész folyamat végére, a beteljesedésére.
Ezért beszélünk boldog aratásról, amelynek idejét az Úr határozza meg, miként az egész folyamat az Úr kezében van, és egyedül ott van jó helyen.
Ha az aratás idejéről beszélünk, akkor szólnunk kell arról is, hogy most még az érés, a beérés ideje van.
Az elvetett mag növekedését az Isten adja.
Most, a boldog aratásra készülve, a beérés, az érlelődés ideje van.
Bármi történik az életedben, úgy tekints arra, hogy Isten közben érlel, érleli az életedet, érleli a hitedet, erősít az üdvösségben. Semmi sem történik véletlenül a hívő ember életében.
Az Úr nélkül értetlenek és éretlenek maradunk.
Ha valaki nem jár hitben, lehet ugyan bármilyen okos, lehet bármilyen tehetséges és zseniális, brillírozhat, de valójában mégis értetlen és éretlen az illető a lényeget illetően.
Urunk, cselekedd jótetszésed szerint, csak érlelj bennünket, hogy ne maradjunk értetlenek és éretlenek az üdvösséges, krisztusi lényeget illetően!
Most a beérés, az érlelés ideje van.
Ez kegyelmi idő.
Tehát tart még a kegyelmi idő: még lehet megtérni; még lehet a hitben, a reménységben, az üdvösségben erősödni, hogy majd az aratás idején telt, érett kalász legyünk, és ne terméketlen kalász, így részesei legyünk a boldog aratásnak.
Így számunkra az aratás ideje nem az ítélet ideje lesz; illetve az ítélet, a számonkérés úgy adatik nekünk, hogy az valójában örömteli részesedés Isten megváltó, megtartó kegyelmében és szeretetében.
Mi így tekintsünk az aratásra!
Ne csak a magunk életére nézve tekintsünk így az aratásra, hanem hűséges szolgálatunk áldásaként sokakat nézve legyünk reménységgel, hogy számukra is elérkezik majd a boldog aratás, a krisztusi beteljesedés, az üdvösség.
Legyen ez szolgálatunk és imádságunk tárgya, hogy sokan legyenek telt, érett és termékeny kalásszá, a Krisztusban, és sokan részesülhessenek majd a boldog, örömteli aratáskor az Isten krisztusi, megváltó szeretetében.
*
ÖSSZEFOGLALOM „A magától növekedő vetés” példázatának lényegét.
A példázatban három elemről volt szó: a vetésről, a növekedésről és az aratásról, közben Isten munkájáról és az ember munkájáról, valamint e kettő kapcsolatáról.
Hadd foglaljam össze mindezeket, így együtt, hogy tényleg meghalljuk az üzenetet!
Miről szól ez a példázat?
Először is azt üzeni nekünk az Ige, hogy mindent meg kell tennünk az Istentől ránk bízott ügy érdekében!
Mégpedig erőlködve, verejtékezve, felelős szorgalommal kell azt megtennünk, amit az Úr ránk bízott, a magunk helyén!
Hűtlenek vagyunk, ha verejtékezve, felelős szorgalommal nem tesszük meg azt, amit az Úr ránk bízott, és aminek cselekvéséhez a lehetőségeket is megadta: alkalmat, időt, erőt, tehetséget.
Isten ügyét képviselve mindent meg kell tennünk, a krisztusi kereteken belül, vállalva a küzdelmet, imádkozva, szenvedve, akarva, az Úr erejét elkérve.
Mindent meg kell tennünk, amit a Krisztus követésében megtehetünk.
Ez azt jelenti – a példázat képi világánál maradva –, hogy az ember elvégezheti a szántást, a tárcsázást, a vetést, a boronálást, majd a rendelt időben elvégezheti az aratást, az őrlést, a sütést, hogy aztán a gabonából tápláló kenyér lehessen.
Mindezeket az ember végezheti el, mert ezeket az Isten az emberre bízta, de miközben az ember ezekben felelős hűséggel szorgoskodik, azonközben az Isten cselekszik az emberben, az ember által.
Az elhangzottak értelmében mindent meg kell tenni, felelős szorgalommal kell akarni, verejtékezni, Isten eszközeként, krisztusi keretek között, és akkor nem marad el az áldás.
Vagyis, ne legyünk restek! A Példabeszédek könyve mindig a felelős szorgalmat emeli ki (Példabeszédek 10,4). Aki lusta, azt nem áldja meg az Isten. Nagyon sokan vagyunk lusták, miközben irigykedünk a másikra, hogy a másiknak miért van több, de mi magunk nem teszünk meg mindent az ügyünkben, csak másokat okolunk. A lusta ember úgy akarja a másét, hogy elveszi azt, amiért nem ő verejtékezett. Ezt úgy is tesszük, hogy elvesszük a másik becsületét, tisztességét, megalázzuk, kipletykáljuk… Sokféleképpen lophatjuk meg egymást. De nekünk az Isten ügyében kell mindent megtennünk; ne legyünk tehát lusták!
De vigyázzanak a tehetségesek, a zsenik is, akik úgy gondolják, hogy nekik nem kell fáradniuk, mert nekik minden megadatott. Azonban hiába adatott meg nekik minden, ha nem fáradnak, ha nem verejtékeznek, akkor valahogy mégis üres a „produkció”, nincs ott azon az áldás, a mennyei több! Az interneten, a Youtube csatornán vettem észre, hogy négy-ötéves gyerekek odaülnek a zongorához, és hibátlanul lejátsszák a legnehezebb zongoradarabokat: Chopint, Lisztet, Rachmaninovot. Még a zongoraszékre sem tudnak ráülni, csak a hátukkal támaszkodnak meg abban, alig érik fel a zongorát, és mégis hibátlanul szólaltatják meg ezeket a nehéz darabokat. „Ilyen nincs!” – gondoltam magamban, amikor először láttam egy ilyen felvételt, pedig ott brillírozott a kicsi a szemem előtt. Aztán az internet ezrével, tízezrével dobta fel a hasonló zseniket, és a tizedik produkciónál már kikapcsoltam. Egyrészt meguntam, már nem volt érdekes. Az internet mindent hatástalanít, megszünteti a csodát, a rácsodálkozást. Másrészt, észrevettem, hogy olyanok ezek a gyerekzsenik, mint a gépek: terepszínű arccal, pontosan játszanak, mint egy robot, de nincs benne öröm, élet, vajúdás, izzadság, küzdelem, szenvedés, verejték, amitől ez az egész igazán tartalmat és üzenetet, azaz értelmet nyerne.
Személyesen is tudom, mit jelent, mindenért megküzdeni: csak ha erőt megfeszítve verejtékeztem valamiért, akkor adatott áldás; nem kiérdemeltem az áldást, de így kaptam azt.
Tehát mindent meg kell tenni, amit megtehetünk az Isten erejét kérve! Ez a példázat egyik üzenete. Mindent meg kell tenni, és mindent az Úrra kell bízni, hiszen a növekedést, az áldást, a lényeget csakis Ő adhatja nekünk.
Ez az üzenet, a példázat képi világánál maradva azt jelenti, hogy csakis az Úr végezheti el azt a csodát, hogy el ne fagyjon a vetés, el ne rothadjon áradások miatt, az aszály idején ki ne égjen, a kártevők fel ne zabálják.
Miként a 127. zsoltár megénekli: Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem adja az áldást, a növekedést, akkor hiába minden erőlködés (Zsoltárok 127,1).
Mindent meg kell tennünk, mindent az Úrra kell bíznunk, és akkor elmondhatjuk – ez a magától növekedő vetés példázatának lényege –, hogy emberé a munka, és isteni az áldás.
Megint a 127. zsoltárt idézem: Mert akit az Úr szeret, annak ad eleget (Zsoltárok 127,2).
Az Úr szeret, Jézus Krisztusban megváltott minket, ezért bizony ad nekünk eleget, ad megelégedést, és még az elég fölött is ad nekünk, mert határtalan az Ő irgalma!
Ezért a mi munkánk nem hiábavaló, az Úrban (1Korinthus 15,58).
Isten szeret minket, ezért megáldja munkánkat, ad növekedést, miközben ad felelősségteljes izzadást, szenvedést, verejtékezést is felvállaló szorgalmat, amíg tart a mi időnk; az Isten szeretete kipótolja gyarló erőlködésünket is!
Sőt, még azt is megadja nekünk az Úr – továbbgondolva az aratás képét –, hogy amikor eljön a számonkérés, az aratás utáni rostálás, akkor ne hulljunk alá, mint a konkolynak búzánál kisebb magva, hanem fennmaradjunk, megmaradjunk az Isten megváltó szeretetében, megmaradjunk az örök életben, amely minden fájdalomtól és gyötrő küzdelemtől mentes élet lesz majd.
–
Mi a családban már megvettük a tavaszi palántázáshoz szükséges magokat.
Két hete már el is dugdostuk azokat, a kis cserepekben előkészített talajba.
Ezen túl semmit nem tettünk, csak elültettük a magot és azután, ahogy a példázat mondja, „lefeküdtünk és felkeltünk, lefeküdtünk és felkeltünk” (27), vártunk, és közben a picike kis palánta zölden kisarjadt.
Olyan evangéliumi látvány a zölden sarjadó palánta!
Lám, közben az Isten a csodát tett, Ő már cselekedett.
De jó ezt tudni!
Cselekszik az Isten, és a lényeget illetően cselekszik az Isten: Ő ad megtérést, ad hitet, szeretetet, reménységet; miközben növekszik az Isten országa bennünk, közöttünk általunk; így növekedhetünk az üdvösségben, az élet teljességében; „itt” még erőben és reménységben elhordozott fájdalomban, „odaát” már fájdalom nélküli örömben; a Krisztusban.
Kell-e ennél több?
Áldott legyen az Isten ezért!
Imádkozzunk!
Magasztalunk Urunk,
csodáidért,
amelyek által
minden emberi lehetőségen túl,
hatalmas szeretettel
cselekszel,
és megtartod,
megváltod életünket!
Köszönjük, Istenünk,
a legnagyobb csodát,
Jézus Krisztus feltámadását,
az élet teljességét,
emberi lehetőségeink
Tebenned való
tágasságát
és maradandó örömét!
Bocsáss meg nekünk, Urunk,
mert nem bízunk
hatalmas szeretetedben,
emberi értelmen túli,
csodás cselekvésedben;
mert nem hagyatkozunk igazán
mindenre elégséges kegyelmedre;
így buzgóságunk önhitt,
erőlködésünk szánalmasan hiábavaló!
Könyörülj rajtunk, Urunk!
Növeld a mi hitünket!
Használj fel minket
a Te munkádban!
Adj hűséget,
hogy mindent megtegyünk,
amit ránk bíztál!
Adj bizonyosságot,
hogy mindent Terád bízzunk,
hiszen Te csodásan munkálkodsz,
az elvetett mag Teáltalad növekszik!
Adj ennek nyomán,
örömöt, reményt, erőt,
felelősen szorgalmas,
és mindenben Terád hagyatkozó,
értelmesen boldog életet!
Reménységben könyörgünk
egymásért, sokakért,
mert Te nehéz életidőnkben is
hatalmas, csodás, krisztusi szeretettel cselekszel,
és beérlelsz minket az aratásra!
Áldott légy, Urunk!
Bocsáss el minket
ezzel a bizonyossággal!
Hallgass meg minket!
Ámen
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. február 28.
Böjt második vasárnapja.
9. hét.
Márk sorozat: 27.
Textus / Lekció: Márk 04,26-29 (26-27)
Igehirdető: Steinbach József
Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:
A példázatok Isten országát mutatják be.
Isten országa az Isten célja, ügye, programja, hogy a világban élet legyen és ne halál, hiszen Isten országában a bővelkedő élet valósul meg, melynek gyümölcsei: igazság, békesség és öröm, a Szentlélek által. Isten azon munkálkodik, hogy az ördög munkáit lerontsa, noha az ördög az Isten munkáját akarja lerontani. Isten azonban hatalmasabb a gonosznál.
Akik Isten országának polgárai, azok részesei Isten munkájának, és naponta meghozhatják azt a döntést, Isten erejével, hogy az ördög munkájának ellenálljanak: „Nem akarok a gonosz eszköze lenni a másik ember megrontásában, rágalmak, hazugságok, csaták, gyűlölet által.”
Mit mond a „Magától növekedő vetés” példázata Isten országáról.
Szó van ebben a példázatban a vetésről.
A magot kezünkbe adja az Isten. Ez az Ő Igéje, hogy olvassuk, értsük, vessük, gondozzuk Isten Igéjét.
Rendszeres kegyesség kell ahhoz, hogy olvassuk az Igét.
A Szentlélekért kell imádkozni azért, hogy Isten megváltó, krisztusi szeretetét értsük meg az olvasott Igéből.
Az Ige vetése, továbbadása pedig szolgálatunk lényege, mégpedig az egyetemes papság elve alapján, miszerint minden hívő ember kapja ezt a szolgálatot, a maga helyén.
Az Ige magjának vetése mellett legfeljebb még annyit tehetünk, hogy a magból sarjadó növényt gondozzuk, óvjuk, amennyire rajtunk áll, de ennek nagy része már független tőlünk. Ez a gondozás azt jelenti, hogy az olvasott, megértett, szívünkben forgatott és szóban hirdetett Igét minden nap igyekszünk, legalább egy embertársunk felé, krisztusi szeretettel megélni, a legnehezebb helyzetben is. Kegyelmi állapot az is, amikor észrevesszük, hogy elbuktunk ebben, és kérjük a kegyelmet, hogy holnap újra kezdhessük.
Aztán szó van ebben a példázatban a növekedésről, az elvetett mag növekedéséről.
Ez a példázat azt hangsúlyozza, hogy a növekedés mindenestől csoda. Az Ige magjának gyümölcstermő növekedése az Isten kezében, az Isten hatalmában van. Ez a csoda csakis Isten cselekvése, túl az emberi lehetőségeken. Jézus Krisztus tudta és ebben a példázatban kijelentette ezt nekünk is. Jézus nyugalma többek között abból fakadt, hogy mindenben az Atyára hagyatkozott, mindent Őtőle várt, és reménysége volt arra nézve, hogy az elvetett mag üdvösségesen beérik a kellő időben. A növekedést Isten adja! Pál is hangsúlyozta ezt. A mag növekedése, beérése az Isten kezében van. Ez mindenestől csoda.
Vegyük észre és csodáljuk meg ezt a növekedést az emberek életében, mert valóban Isten cselekvése, csodája az, amikor egy emberi élet megnyílik az Úr felé, és hitbéli értelemben sarjad, növekszik, zöldell, majd kalászt érlel. Töltsön el minket ez a tény örömmel, erővel, vigasztalással és bizonyossággal, és szolgáló készséggel, mint akik vetik a magot, de a növekedést, az eredményt az Úrra bízzák. Ez a szolgálat azt jelenti, hogy amit megragadhattunk, megértettünk az Isten Igéjéből, azt mondjuk tovább, csak azt, az elég! Közben legyünk türelmesek, és a cselekvést bízzuk az Úrra! Legyünk türelmesek, legyünk bizalommal, és imádkozzunk!
Ez a példázat rámutat arra, hogy nem hiszünk Isten csodás cselekvésében. Ez a példázat szembeszáll a mi türelmetlenségünkkel, amely maga akarja kezébe venni az Isten munkáját, mert most, azonnal akarja az elvetett mag növekedését és beérését, rögtön akarja a hatást, minél nagyobb hatást, lehetőleg a maga dicsőségére, és nem az Istenére. Ez a példázat szembeszáll a technokrata, menedzser, közösségszervező, bürokrata, csak „intézmény” egyházzal, annak kritikáját tárja elénk.
Végezetül Jézus eme példázata szól az aratásról is: vetés, növekedés, aratás; mindegyik a maga Istentől rendelt idejében történik.
Az aratás ideje is az Isten kezében és rendelésében van.
Most az érés ideje van, a vetés és az aratás között, a beérés csodájának reménységében, hiszen amíg nem ismerjük az Urat, lehetünk bármilyen tehetségesek és okosak, valójában éretlenek és értetlenek vagyunk. Tönkreteszünk mindent, ha sürgetjük az aratást.
A vetés utáni idő, az aratásig, kegyelmi idő, van még lehetőség növekedni, termést hozni, de nem tudjuk, hogy meddig. Isten hosszútűrő, mert Ő azt akarja, hogy sok érett, telt kalász legyen az aratáskor, és kevés legyen a terméketlen, tűzre való kalász.
Aztán jön az aratás ideje. Mi csakis reménységgel tekinthetünk az aratásra: annak az Úrtól rendelt idejére, a sok beérett kalász reménységében. Mi nem az ítéletet látjuk az aratásban, illetve az ítéletet úgy látjuk, hogy az sokak számára öröm és részesedés lesz Isten megváltó szeretetében. A többi nem ránk tartozik.
Összegezve tehát a „Magától növekedő vetés” példázatának értelmét, az alábbiakat kell hangsúlyoznunk.
Mindent meg kell tenni, az evangélium hirdetésében és a magunk helyén az Istentől ránk bízott ügyben. Van, ami a mi munkánk, mert az Isten eszközei vagyunk ebben, mert az Úr ránk bízta ezeket a szolgálatokat, és hűtlenek vagyunk, ha nem tesszük meg ezeket. A példázat képi világa szerint, amiket mi megtehetünk: az előkészítés, ami a szántás, a tárcsázás, majd a vetés és utána a boronálás, később a sarjadó vetés gondozása, óvása, aztán az aratás, az őrlés és a kenyér sütése. Ezt értsük bátran a saját hivatásunkra, a magunk helyén pontosan adott az, amit nekünk kell szorgosan elvégezni, Isten dicsőítve, evangéliumi hittel. Ezt azért is ki kell emelni, mert egyre többen vagyunk olyanok, akik nem akarnak megdolgozni az eredményekért. A verejtékező munkást áldja meg az Isten. Lehet valaki nagy tehetség, érződik a teljesítményén, legyen az kifogástalan is, hogy nem kellett megküzdenie érte. Hároméves csodagyerekek zongorán játszanak a neten, tízezrével. Még szinte nem érik fel a zongorát, de már a legnehezebb darabokat játsszák hibátlanul. Zseniális, de mégis üres, mert úgy játszanak, mint a gépek, érzéketlenül, nem tehetnek róla, hogy ezt tudják, és mivel megküzdeni nem kellett érte, az egész üres, nem áldott. A lusták kapcsán pedig hangsúlyozni kell, hogy nem a másikra kell irigykedni, nem a másikét kell elvenni, nem a készet kell elvárni, hanem meg kell tenni mindent, amire az Isten lehetőséget ad. Én megtanultam ezt: a legkisebb ügyért is – bár nincs is ügy – újból és újból verejtékeznem kellett, és bizony tapasztaltam, hogy az Úr közben munkálkodik általam. Ha nem verejtékeztem, az isteni munkálkodás is elmaradt.
Mindent meg kell tenni. Ugyanakkor mindent az Úrra kell bízni, az evangélium hirdetésében, és a ránk bízott ügyben. Ez a példázat képi világa kapcsán azt jelenti, hogy a növekedést, a termést, a lényeget csakis az Isten adja, vagyis csak az Úr végezheti el azt a csodát, hogy a sarjadó növény, ne fagyjon el, ne pusztítsa el áradás, vagy aszály, valamint a kártevők ne zabálják fel. Ezt hívja Isten Igéje áldásnak, a növekedést adó Isten csodás cselekvésének, ami minden emberi lehetőséget meghalad. A 127. zsoltár gyönyörűen vall erről: Isten áldása nélkül minden hiába.
Tehát: emberé a munka, és Istené az áldás. A lényeg az Úrnál van, mindent megteszünk és mindenben az Úrra hagyatkozunk, hívő, könyörgő élettel. Akit pedig az Úr szeret, az kap eleget. Ezt énekli a 127. zsoltár. Bizonyosságunk van arra nézve, hogy az Úr szeret bennünket, ezért ad áldást, ad növekedést, hiszen elvehetetlen életet adott nekünk, ezért ad felelős szorgalmat ahhoz, amit az Ő eszközeiként nekünk kell elvégezni. A nagy aratás utáni rostáláskor pedig nem lehullunk, mint a búzánál kisebb konkoly magva, hanem megtart bennünket az Úr.
Mi már készülünk a tavaszi veteményezésre. A magot már kis cserepekbe, előkészített talajba vetettük, aztán vártunk, sokszor lefeküdtünk és felkeltünk, ahogy azt Jézust mondta, és közben a mag csírázott, növekedett, mára pedig már látszik a sarjadó, zöld palántácska.
Ez a zöldellő palántakezdemény evangéliumi örömhírt láttat: Isten ma is munkál, cselekszik, csodás hatalma növekedést ad, hitben, szeretetben, reménységben, Krisztusban, üdvösségben. Itt van, növekszik és „odaát” majd maradéktalanul kiteljesedik az Isten országa.
Dicsőség ezért az élő Istennek!
Ámen.