(21) Ezután megkérdezte tőlük: Vajon azért veszik elő a lámpást, hogy a véka alá tegyék vagy az ágy alá? Nem azért, hogy a lámpatartóba tegyék?
(22) Mert nincs semmi rejtett dolog, ami ki ne derülne, és semmi titok, ami napfényre ne jutna.
(23) Ha valakinek van füle a hallásra, hallja!
(24) Ezt is mondta nekik: Vigyázzatok arra, hogy mit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek nektek, sőt ráadást is adnak.
(25) Mert akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.
(Márk 4,21–25)
(Márk 4,25)
A most felolvasott Ige arra hívja fel figyelmünket, hogy miközben a koronavírus-járvány idején – most már egy esztendeje – megtapasztaljuk a „nincsen”-t, a hiányokat, sokféle bizonytalanságok között feszengve, mégis vegyük észre azt, aki biztosan van, akivel mindig számolhatunk, akinek az örökkévaló szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket! (Róma 8,38–39)
Vegyük észre azt, aki biztosan van!
Ezért a mai alkalommal úgy magyarázzuk Márk evangéliuma folyamatos magyarázata során a következő, most felolvasott igerészt, hogy kiemeljük a 25. verset, és ennek optikájából figyelünk az egész szakaszra.
A 25. vers, Jézus fontos kijelentése, így hangzik: „…akinek van, annak adatik, és akinek nincs, attól az is elvétetik, amije van.”
Ne legyünk olyan gyarló emberek, akármilyen bizonytalanság vesz is körül bennünket, hogy csak azt soroljuk mindig, ami nem jó, ami nincs.
Aki úgy gondolja, hogy neki nincs, neki semmije sincs, attól még az is elvétetik, amije van, mert nem vette észre, hogy még a próbatételek során is mennyi mindene van.
Isten Igéje arra irányítja a figyelmünket, hogy mi az, ami biztosan van, ki az, aki biztosan van számunkra.
Erről szól most az igehirdetés.
Az igeszakasz gondolatmenetére figyelve fogalmazzunk meg négy szempontot; mi az, ami a nincsen idején, a bizonytalanság idején is van.
Személy szerint engem is nagyon érintett ez az Ige, hiszen az elmúlt héten gyászban voltam.
Két nagyon kedves barátom ment el a minden élőknek útján, és mind a ketten a koronavírus áldozatai lettek, 52 évesen és 61 évesen.
Engem is tanított az én Uram, hogy ne a „nincsen”-re, ne a fájdalomra, ne a gyászra, ne a bizonytalanságra figyeljek, hanem arra, aki, és – aki által – ami mégis van.
Mi az, ami van?
*
Először is VAN JÉZUS KRISZTUSUNK.
Ő az, aki – a mai példázat képi világához kapcsolódva – számunkra a világ világossága, aki a legnehezebb helyzetekben, a sötétségben, a bizonytalanságban, a káoszban, a halál árnyékának völgyében is megvilágítja a biztos utat, az egyetlen irányt az üdvözítő megérkezés felé, és felragyogtatja előttünk a megnyugtató távlatokat.
Van Krisztusunk, aki a világ világossága.
Jézus Krisztus mondja magáról, hogy Ő úgy a világ világossága – ezt János evangéliumában olvassuk (János 8,12) – hogy Ő az élet világossága.
Olyan Urunk van, aki Jézus Krisztusban egyértelműen megmutatta, hogy Ő mindig az élet pártján áll.
Az Ő szándéka az, hogy soha ne győzhesse le végérvényesen a halál, a gonosz, a gonoszság az életet.
Jézus Krisztus a világ világossága, az élet világossága.
Ő azt akarja, hogy életünk legyen és bőségben éljünk, így megtapasztaljuk az élet teljességét (János 10,10).
Csodálkozzunk rá tehát a „nincsen” idején, a gyász, a bizonytalanság idején – ebben a kaotikus, változó világban – arra, hogy van Krisztusunk!
Jézus Krisztus a világ világossága, az élet világossága, az élet fejedelme, az egyetlen, biztos lámpás.
Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.
Őáltala Isten mindent nekünk ajándékozott.
Jézus Krisztus által miénk az örök élet, miénk az új élet, miénk a bűnbocsánat, miénk az élet teljessége.
Ezeket az ajándékokat egyetlen kifejezéssel így foglalja össze a Szentírás: miénk az üdvösség.
Ez a Biblia egyértelmű üzenete.
Kell-e ennél több?
Igazi, örök örömhír a miénk, ami mindig tartást, szilárdságot ajándékoz nekünk, a legnehezebb időkben is.
Van Krisztusunk!
Krisztusra tekintve mink van még?
*
VAN SZOLGÁLATUNK, mert mi is lámpássá lehetünk (21).
Ez az első kép, amit Jézus kijelentése a mai Igében alkalmaz.
Lámpássá lehetünk, Jézus Krisztus követei lehetünk ebben a világban, hogy az Ő világossága – a világ világosságának világossága – tükröződjék rajtunk.
Jézus magáról mondja, hogy Ő a világ világossága (János 8,12), majd a tanítványira is ezt mondja: „Ti vagytok a világ világossága…” (Máté 5,14)
Ez a világosság, ez a fény, nem a mi fényünk, hanem Jézus Krisztus fénye, világossága, amely tükröződik rajtunk, és mi ezt a krisztusi világosságot ragyogtatjuk tovább.
A hívő emberen látszik a krisztusi világosság.
Olyan ez, mint amikor valaki a napba néz, fénylik az arca, és ezáltal ez a ragyogó arc másokra is ráragyog.
Amikor az ember a napba néz, akkor a világosság nem az ő világossága, de e külső világosság által fénylik az ő arca is mások felé.
Jézus Krisztus világossága tükröződjék rajtunk!
Ez a keresztyén szolgálat lényege: egyre inkább kiformálódjék bennünk a Krisztus.
Pontosan így tárta elénk Jézus Krisztus is a mai Igében ezt a képet: lámpást azért gyújtanak, hogy azt ne az ágy alá dugják, ne elfedjék annak fényét, hanem a lámpatartóba helyezzék, ekként a lámpás sokak számára világíthasson.
Ez a keresztyén szolgálat lényege: krisztusi világosságot tükrözzünk.
Tehát, ne csak égjen a hitünk lámpása, hanem világítson is mások számára azáltal, hogy a mi hívő életünk lámpása a lámpatartóban ragyogjon.
Mit jelent ez pontosan: a lámpás miként lehet áldássá a lámpatartóban?
Két kísértés merül fel itt.
Az egyik kísértés az, amire utalt is Jézus kijelentése, hogy nem akarjuk a lámpatartóba helyezni életünk krisztusi lámpását.
Hiszünk, de szeretnénk a hitünkkel elbújni, kivonulni azzal a világból és egy szűk társaságban élvezni a hitünket.
Egyébként is nehéz beszélni a hitünkről, a mai elvadultan hitetlen világban.
Gyakran hangoztatjuk azt is, hogy a hit a mi magánügyünk.
Ezekben az esetekben hiába ég a lámpás, nem világít, nem lesz áldássá, hasznossá mások számára: ha nem helyezik a lámpást a lámpatartóba, akkor hiába ég a lámpás.
Nagy kísértés ez, nagy veszély: elrejtőzni, csak a magam számára hinni, vagy azokkal együtt hinni, akik mindenben olyanok, mint én; élvezni a hit ajándékait, de nem kilépni hitünk bizonyságtételével a veszélyes nyilvánosság elé. Most nyilvánosság alatt elsősorban azokat értjük, akik között élünk, a szeretteinket, a munkatársainkat. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz a munkahelyen, alkalmas időben bizonyságot tenni, krisztusi szeretettel, a keresztyén hitünkről.
Lámpássá lenni úgy lehet, hogy a lámpás a lámpatartóban van és világít.
Kísértésünk, hogy inkább elrejtőzünk, nem akarjuk felvállalni a nyilvánosságot.
Sőt ebben az elrejtőzésben egy olyan gondolat is lappang, miszerint annyit csalódtunk már, annyit bántottak már minket, annyiszor visszaéltek a krisztusi bizonyságtételünkkel, a krisztusi szeretettünkkel, hogy már szeretnénk inkább elrejtőzni, már nem kell a nyilvánosság; semmiféle nyilvánosság…
De betölthetjük-e így a szolgálatunkat?
Megvallom nektek őszintén, ahogy öregszem, engem is egyre inkább a hatalmába kerít ez a kísértés, mikor az ó-emberem elhatalmasodik rajtam: „Elég volt már, nem akarok kiállni, nem akarok semmiféle nyilvánosságot, el szeretnék rejtőzni, elég volt, unom a sokféle provokációt, a sokféle fájdalmat, küzdelmet, bántást!”
De Jézus Krisztus éppen arra figyelmeztet bennünket mai kijelentésében, hogy nem lehet csalódni, a hívő ember nem csalódhat, a hívő ember nem léphet ki a szolgálatból, a hívő ember lámpás, nemcsak ég, hanem világít, mert Ura a lámpatartóra helyezte életének lámpását.
A másik kísértés, a lámpás és a lámpatartó viszonylatában, hogy ott van a lámpatartón a lámpás, de miként világít?
Sok-sok „lámpás-keresztyén” nyüzsög körülöttünk, abban az értelemben, hogy saját magára vonja fel a figyelmet, és magamutogatóan, önmegvalósító módon világít: „Ide figyeljetek, rám figyeljetek!”
Az ilyen keresztyén a krisztusi világosságot igazából magának akarja tulajdonítani.
Ez az a nyomorult helyzet, amikor az állandó ügybuzgóság, túlbuzgóság során, a Krisztus ügye kapcsán is igazából önmagunkat akarjuk mutogatni.
Hány és hány keresztyén emberrel találkoztam már ilyen nyomorúságban, vagy éppen én is kerültem már eme kísértés csapdájába.
Ez az önmegvalósítás, az önmutogatás kísértése, amit még végletesebben úgy tudnék megfogalmazni a magam számára – hiszem, nektek is szól –, hogy az Isten őrizzen meg bennünket az öncélúan túlbuzgó, magamutogató, energiavámpír emberektől, akik szinte leszívják, még a keresztyén buzgóság tekintetében is, a másik ember életerőit.
Amikor a lámpást a lámpatartóra helyezik – mert nem szabad elrejtőzni –, akkor ott a lámpatartó nem önmagára hívja fel a figyelmet, hanem Jézus Krisztusra, aki a világ világossága.
A lámpás akkor van krisztusi módon a lámpatartón, ha ég, de nem perzsel másokat, hanem világít sokaknak és melegít sokakat.
Ez a keresztyén szolgálat lényege: nem elrejtőzni, hanem bizonyságot tenni; világítani, de úgy, hogy a Krisztus világosságát sugározzuk tovább és nem önmagunkat mutogatjuk.
Mennyi mindenünk van: van Krisztusunk, és ebből következően van szolgálatunk, hogy a lámpatartóban lámpássá legyünk, és a krisztusi világosságnak, az élet világosságának megjelenítői legyünk ebben a bizonytalan, „nincsen” világban.
*
Harmadszor – mert egy másik képet is használ ez az igeszakasz –: VAN MÉRTÉKÜNK.
Van Krisztusunk, van szolgálatunk és van mértékünk (24).
De nem akármilyen mértékünk van: krisztusi mérték ez!
Van-e ma mérték a világban?
Senki nem mer igazságot megfogalmazni, végképp nem meri kimondani azt, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet.
Ehelyett vélemények vannak, meglátások vannak, mindenki mondja a magáét.
Milyen mértékről van itt szó? Az egyetlen, biztos mértékről, amely meghatározza az ember és ember közötti viszonyt is.
Ez a mérték a krisztusi mérték, úgy, ahogy Jézus Krisztus élt, szólt, szolgált, meghalt és feltámadott.
Milyen a krisztusi mérték?
Gondoljatok az evangéliumok leírására! Pál mindezt gyönyörűségesen kifejtette.
Mi a krisztusi mérték az ember és ember viszonyában, az Isten színe előtt?
Ez a krisztusi mérték: részvét, irgalom, krisztusi szeretet.
Ezek mind Jézus Krisztus megváltó hatalmából fakadnak, mert Krisztus megváltó hatalma azt jelenti, hogy Ő minden problémát megoldott, amit az ember soha nem tud megoldani, és ami előtt az ember tehetetlenül áll.
Egyedül Ő, a Megváltó, adja az egyetlen megoldást, és úgy adja, hogy közben lehajol az emberhez, részvéttel, irgalommal, krisztusi szeretettel, függetlenül attól, hogy kicsoda az illető; akkor is, ha érdemtelen is arra. Ki nem érdemtelen közülünk?
Ez a krisztusi mérték.
Nekünk van mértékünk, krisztusi mértékünk!
Ebből az következik, a szolgálatunkra nézve – a mérték gondolatánál maradva –, hogy akkor ezzel a krisztusi mértékkel mérjünk másoknak is.
Aki részesült a krisztusi mértékből, a krisztusi részvétből, irgalomból, megváltó szeretetből, az ezzel a mértékkel mér a körülötte lévő embereknek is.
Részvét, irgalom, krisztusi szeretet, minden körülmények között!
Emberi értelemmel felfoghatatlan mindez, ebben az érdekvezérelt világban: minden körülmények között részvét, irgalom, krisztusi szeretet.
Jézus Krisztus az isteni törvényt a Hegyi Beszédben csak így értelmezi: részvét, irgalom, szeretet.
Ezzel a krisztusi mértékkel mérni másoknak – mindenekelőtt a ránk bízottaknak –; részvétet, irgalmat, krisztusi szeretetet adni, minden körülmények között.
Ha ezt tesszük, akkor éppen ez a pecsétje, a jele annak, hogy megváltott emberek vagyunk, hogy mi részesültünk a Krisztus megváltó szeretetéből.
Így van ez?
Halleluja, ha így van, akkor Isten Szentlelke munkál bennünk. Áldott legyen az Úr, ha vannak olyan élethelyzetek, amikor Isten Lelke által, nem az érdek, nem az önzés vezérel bennünket, hanem azzal a krisztusi mértékkel mérhettünk másoknak is, amelyben mi is részesültünk.
A krisztusi mérték: részvétet, irgalmat, krisztusi szeretetet jelent.
Ám, igen gyakran nem így van ez. Az egyházban sem így van.
Helyette van gyanakvás, van beolvasás, van indulat; az egyházban is van bosszú.
Tényleg részesültünk a Krisztus megváltó szeretetéből?
A krisztusi mérték a mérték, ezért a krisztusi mértékkel mérjünk a másik embernek is, mert ezzel a krisztusi mértékkel mérnek majd nekünk is.
Mi adunk részvétet, irgalmat, szeretetet.
De mit kapunk?
Jézus azt mondja, hogy amilyen mértékkel mérünk mi másoknak, olyan mértékkel mérnek majd nekünk is; vagyis amit mi adunk, abból majd ráadás, azaz még több adatik nekünk.
Amikor részvétet, irgalmat, szeretetet adunk, akkor elsősorban nem emberektől várhatjuk a viszonzást.
Persze, ajándék, boldog tapasztalat, ha emberek is krisztusi mértékkel mérnek nekünk.
De nem emberektől várjuk a viszonzást, ha mi krisztusi mértékkel mértünk másoknak.
Az Isten határtalan szeretete fog nekünk ezzel a krisztusi mértékkel mérni. Ez az üdvösség, ez a kegyelem. A hívő embert ez a kegyelem hordozza, ezért tud adni ott is, ahol semmit sem várhat, felvállalva a krisztusi szeretet minden halálos rizikóját. A Miatyánkban is erre utalva tanított minket Jézus Krisztus így imádkozni: „… és bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek…” (Máté 6,12)
De Jézus itt arra utal, hogy ha az isteni szeretettel mértünk, akkor elsősorban ne emberektől várjuk ennek a krisztusi mértéknek a felénk való viszonzását, hanem az Úrtól várjuk azt, és ráadás, ha emberektől is kaphatjuk azt.
Ha azonban nem krisztusi mértékkel mértünk másoknak, hanem a rosszat adtuk, az irgalmatlanságot, a részvétlenséget, a gyűlöletet, a provokációt, akkor azt fogjuk kapni is.
A gonosz kapcsán ez többszörösen igaz: amilyen mértékkel mértünk másoknak, olyan mértékkel mérnek nekünk is; amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten; így beleragadunk a kárhozatba. Erre utal itt Jézus. Tapasztalataink megerősítik e kijelentés teljes igazságát.
A krisztusi jó sem marad viszonzatlan, mert ha az emberek vissza is élnek azzal, az Úr megáldja életünket, Őnála már kész a viszonzás; nem egy üzleti viszony okán, hanem az Ő kiválasztó kegyelme által.
De a rossz sem marad viszonzatlan, sem Isten részéről – mert lesz ítéletes számonkérés és csak Krisztus kegyelme által állhatunk meg Őelőtte – sem az emberek részéről.
Van krisztusi mérték, ezzel mérjünk tehát másoknak, és ezzel a krisztusi mértékkel mérnek majd nekünk is. Emberek is mérhetnek így nekünk, ezzel a mértékkel. De legfőbbképpen az élő Isten biztosan ezzel a mértékkel mér majd nekünk. Ő ezzel a mértékkel mért nekünk, a Krisztusban. A hit embere ezt tudja, és ez a bizonyosság felvértezi őt a krisztusi mérték szerinti szeretetre.
Vagyis – és ez még ide tartozik –, mi hívő emberek, ezzel a krisztusi mértékkel élhetjük az életünket.
Döbbenetes káosz van a világban.
Ez nem egy konzervatív látásmód, ez egy igei látásmód szerinti megállapítás.
El vagyok keseredve.
El sem gondoltam volna akár még tíz évvel ezelőtt is, hogy így megvadul a világ. Alapvető értékek, mértékek eresztékei roppannak össze.
Minden tekintetben a reménység embere vagyok, de mégis mondom, Urunkat idézve, hogy vegyük észre az idők jeleit (Máté 16,3).
Mintha az utolsó időket élnénk, olyan döbbenetes jeleket tapasztalunk.
A hívő ember élhet a krisztusi mérték szerint.
Igenis, vannak örökkévaló értékek, azokhoz igazodva vezet bennünket Istenünk az örök élet útján.
Mi is a krisztusi mértékhez igazodva lehetünk lámpás és szolgálhatunk másoknak.
A hívő ember, e krisztusi mértékhez igazodva tapasztalhatja meg a földi világban is az élet teljességét, a bibliai értelemben vett szabadságot, ami egészen más, mint a szabadosság. Ugye nem kell a kettő közötti különbséget itt, avatott fülek előtt, magyarázni?
Mennyi mindenünk van?
Van Krisztusunk.
Van szolgálatunk, lámpatartóba helyezett lámpás lehetünk.
Van mértékünk, igazi krisztusi mértékünk, hogy ezzel mérjünk másoknak, és ezzel a mértékkel éljünk.
*
Végezetül még mink van?
Erről is beszél a mai Ige.
De jó ezzel befejezni ezt az igehirdetést: VAN REMÉNYSÉGÜNK (22).
Minden helyzetben van reménységünk!
A legreménytelenebb helyzetben is van reménységünk!
Erről a reménységről egészen speciálisan szól a mai igeszakaszban Jézus kijelentése, amikor azt mondja, hogy ami elrejtett volt, az nyilvánvalóvá lesz.
Ez most a reménység hangja.
Azt jelenti ez az igevers, hogy ami elrejtett volt, az nyilvánvalóvá lesz.
Akik lámpássá leszünk és krisztusi mértékkel élünk, általunk az evangélium, a krisztusi örömüzenet, az élet teljességének és reménységnek örömüzenete sokak számára nyilvánvalóvá lesz, akik számára eddig elrejtett volt; Isten Lelke által megnyílik az emberi értelem, az emberi szív sokak számára Jézus Krisztus felé.
Az evangélium, az örömhír kapcsán tele vagyunk reménységgel, hogy nem hiába hirdetjük az Isten Igéjét, mert az nem tér vissza üresen, hanem elvégzi munkáját (Ézsaiás 55,11). Egy héttel ezelőtt, a magvető példázata kapcsán is erről volt szó.
Van reménységünk abban az értelemben is, hogy noha annyi minden elrejtett előttünk e-világban, annyi minden titok, annyi mindent nem értünk, annyi mindent nem tudunk megmagyarázni; nem értjük a szenvedést – nem értjük, hogy miért pont velünk történik, miért azokkal történik, akikkel történik – annyi kérdés feszít bennünket, hiszen annyira bonyolult ez a világ, az emberi kapcsolatok, minden ügy…
Az egész élet, úgy ahogy van, titok, misztérium.
A kijelentésben csak a lényeg adatott meg nekünk, tehát nem tudunk mindent megmagyarázni. Nehogy azt higgye a biblikus ember, hogy minden kérdésre pontosan tudja a választ.
De boldog reménységünk, Urunk Jézus Krisztus, hogy Te majd visszajössz, és akkor minden titokra és kérdésünkre megadod a választ.
Addig pedig bizonyosan tudjuk – add Urunk, hogy mindenkor tudjuk ezt – hogy Te mindent jól intézel, még akkor is, ha az adott helyzetben még nem értjük azt, mit miért teszel (János 13,7).
Urunk válaszadása nem a dolgok szimpla leegyszerűsítése lesz, hanem megnyugvás, öröm, megérkezés, az élet teljessége.
Aki Isten kijelentésére figyel, nem mindenre, de már sok mindenre tudja a választ, és boldog reménységgel várja azt, amikor minden elrejtett dolog nyilvánvalóvá lesz, hiszen ez számunkra az üdvösség teljességét jelenti.
Hitben járva, áldott reménységünk az, hogy ami elrejtett volt, az nyilvánvalóvá lesz, az evangélium hirdetése értelmében, a titkok üdvösséges feltárulása értelmében, és a nyomorúságaink kapcsán is.
Itt arról van szó, hogy bizony gyarló, törékeny, elesett, önző, érdekvezérelt az életünk. Csakis bűnbánó szívvel állhatunk meg az Úr előtt.
Áldott legyen az Isten, hogy reménységgel könyöröghetünk így: Uram, irgalmazz, Krisztus kegyelmezz!
A számadáskor Jézus Krisztus érdeméért, az Ő kegyelmébe kapaszkodva állhatunk meg az Isten előtt mi, akik e földi életben, sok tekintetben, gyarlók voltunk, mert nemcsak a gyarlóságunk lesz nyilvánvalóvá ama napon, hanem az Úr kegyelme is nyilvánvalóvá lesz rajtunk. Csak maradjunk meg a hitben, és erősödjünk a hitben!
Van tehát reménységünk, az evangélium hirdetése kapcsán, a sokféle érthetetlen titok kapcsán és a saját nyomorúságunk kapcsán is, hogy van kegyelem, Isten Jézus Krisztusban mindent szépen intézett, ami elrejtett volt, az üdvösségesen nyilvánvalóvá lesz számunkra.
Itt még egy gyakorlati gondolatot hadd említsek meg! Akkor lehetünk lámpás, ha a krisztusi mértéket hirdetve és élve, a reménység embereiként tudunk rendszeresen Jézus Krisztus közelében – mint itt és most a gyülekezet közösségében – elrejtőzni, hogy aztán a kellő, Istentől készített időben nyilvánvalóvá legyen általunk az evangélium.
Ez az elrejtőzés és a nyitottság dinamikája, dialektikája. Isten előtti elrejtőzés, azaz rendszeres kegyesség nélkül nincs áldott szolgálat.
–
Van itt még egy tagmondat, amit nem magyaráztam.
Magyarázzuk meg a teljes felolvasott igeszakaszt!
Jézus Krisztus figyelmezteti a tanítványait, az övéit: Vigyázzatok, hogy mit hallatok! (24)
Vigyázzatok, hogy mire figyeltek, mit hallatok meg, mit vesztek figyelembe, mivel számoltok!
Vajon hitben szolgáló, krisztusi mértékkel, reményteli emberként hallotok, láttok, figyeltek, számoltok-e dolgokkal?
A hívő ember számol a valósággal, nincsenek illúziói, most sincsenek illúzióink.
Most nem a rajongás, nem az örvendezés ideje van, hanem a sírásnak az ideje van.
Egy éve küzdünk a koronavírus-járvánnyal, és még mindig nem látjuk a végét, a harmadik hullám szorongat bennünket, sokan betegek, vannak halottaink, kimerült az egészségügy, mindenki fárad, veszélyben az gazdaság…
Most tehát különösképpen a könyörgésnek és a sírásnak az ideje van; valamint annak az ideje van, hogy ráhagyatkozzunk az Isten megtartó kegyelmére, rádöbbenve arra, hogy milyen nyúlfarknyi és semmi a mi életünk, Isten nélkül.
Számolni kell a valósággal, de még inkább számolni kell a mennyei valósággal is, hiszen több az élet (Lukács 12,23), Isten szeret bennünket.
A hit számol azzal is, hogy a mennyei világ áldott gazdagsága körbeöleli – minden körülmények között, minden helyzetben, bármi történjék velünk – ezt a földi világot: egyen-egyenként a mi életünket, és Isten népének szolgálatát.
Kell-e ennél több?
Itt is idézem Jézus szavát a mai igeszakaszból: Akinek van füle, az hallja, érti, hogy miről van szó (23).
Hisszük, hogy Isten Lelke adott nekünk fület.
A „nincsen”, a sokféle bizonytalanság között mégis, lám, mennyi mindenünk van.
Van Krisztusunk.
Van szolgálatunk.
Van krisztusi mértékünk.
Minden körülmények között van reménységünk.
Vigyázzatok tehát, mit hallotok, mire figyeltek, mivel számoltok!
Vigyük haza ezt az üzenetet!
Lássuk meg mindenkor, hogy a „nincsen” között is mennyi mindenünk van!
Ugyanis akinek van – aki hitben járva látja, hogy neki mennyi mindene van – annak még adatik és adatni fog.
Dicsőség ezért az Úrnak!
Imádkozzunk!
Áldunk Téged, élő Istenünk!
Köszönjük, Urunk, hogy a „nincsen” vajúdásában Te rámutattál arra, hogy mennyi mindenünk van.
Köszönjük, hogy Te bizonnyal és örökké vagy nekünk, mindenkor velünk vagy!
Köszönjük, hogy a Te szeretetedtől senki és semmi el nem választhat bennünket!
Köszönjük, hogy ezzel a bizonyossággal, efelett való örömmel távozhatunk el innen!
Köszönjük Teneked, Urunk, hogy van Üdvözítőnk, van szolgálatunk; hogy lámpássá lehetünk!
Köszönjük, hogy van krisztusi mértékünk, amely szerint járhatunk, élhetünk, szólhatunk, viszonyulhatunk!
Köszönjük, hogy van reménységünk, a legreménytelenebb helyzetben is!
Köszönjük, Urunk, hogy erre tekinthetünk, ezt hallhatjuk meg!
Áldunk Téged tehát Urunk, hogy Te megbocsátod minden bűnünket, és Te meggyógyítod minden betegségünket, Te megváltod életünket, kegyelemmel és irgalommal koronázol meg.
Hálát adunk Teneked most hirdetett Igéd üzenetéért, az evangéliumért, a Te szabadításodért a Jézus Krisztusban.
Valljuk, tudjuk, hogy Te szeretsz bennünket, és minden jó adomány, tökéletes ajándék Tetőled való.
Fogadd el, amikor ezért önmagunkat ajánljuk fel hálából a Te dicsőséged és felebarátaink javának szolgálatára, egyházad javára, országod építésére.
Így mondunk hívő szívvel és boldog reménységgel közbenjáró könyörgést egymásért, népedért, az elesettekért, a betegekért, a gyógyítókért. Hadd könyörögjünk vezetőinkért, hazánkért, az egész világért!
Urunk, Istenünk, adj részvétet, irgalmat, krisztusi szeretetet, adj felülről való erőt!
Add, Urunk, hogy lámpatartóba helyezett lámpássá lehessünk, akik krisztusi mértékkel, reménységgel világítanak!
Hallgasd meg a mi könyörgésünket, élő Istenünk, Jézus Krisztusért kérünk!
Ámen!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. február 21.
(Illusztráció: „Veszprémi időutazás – könyvtár”, 2021. február 20.)
Böjt első vasárnapja.
8. hét.
Márk sorozat: 26.
Textus / Lekció: Márk 04,21-25 (25)
Igehirdető: Steinbach József