(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(Márk 15,20–32)
(Márk 15,22–23)
A mi Urunk, Jézus Krisztus megérkezett a Golgota nevű helyre, amelyet Márk evangélista a héber és arámosodott kifejezésből lefordít: azt jelenti, koponyahely.
A koponya latinul „calva”, így a latin megnevezés, a „calvaria”.
A bibliatudósok szerint az elnevezés onnan való, hogy ez a hegy egy koponyához hasonlított; illetve kivégzőhely volt, és a kivégzettek testét, koponyáját itt hantolták el.
A bibliatudósok azt is feltárták, hogy ma pontosan nem tudjuk megállapítani, melyik is lehetett a Golgota hegye, noha a Szentföldön a megfeszítés konkrét szent helyét számontartjuk. Ennek a tények is – miszerint pontosan nem tudjuk beazonosítani a Golgota hegyét – adott a teológiai üzenete: elsősorban ne a szent helyekre zarándokoljunk, bár a szent helyeknek és a szent időknek a mai profán világban jelentősége van, de mégsem a helyhez kell kötődnünk, hanem hitben, az értünk meghalt és feltámadott Jézus Krisztushoz.
Megérkeztek tehát a Golgota nevű helyre (22).
Itt, többnyire irgalmas asszonyok, a kivégzés felé haladóknak fájdalomcsillapító italt adtak.
Jézust is mirhás borral, más evangélisták leírása szerint epével kevert borral (Máté 27,34), „méreggel” kevert itallal kínálták meg (Zsoltárok 69,22). Mint említettem, ez az italkeverék valamilyen fájdalomcsillapító, kábító ital lehetett. Valóban az irgalmasság jele volt ez a cselekedet, hogy ezzel is enyhítsék a halálra ítélt kínszenvedését, ott a kereszten.
Amikor Jézus megízlelte ezt az italt, és érezte a keserű ital ízén, hogy egy kábító italról lehet szó, akkor tudatosan visszautasította, nem fogadta el azt. Jézus részéről ez egy tudatos döntés volt. Ha vizet kínáltak volna neki, azt elfogadta volna, az nem kábító ital. Később Máté le is írja, hogy a kereszten egy nádszálra tűzve szivacson, ecettel kevert vizet adtak neki, enyhítve szomjúságát, amit Jézus elfogadott (Máté 27,48); ám a kivégzés előtt kínált kábító, bódító italra Jézus határozottan nemet mondott (23; Máté 27,34).
A mai alkalommal erről az egyetlen egy versről szólunk, ezt tesszük a Szentlélek nagyítója alá: Jézus nem fogadta el a fájdalomcsillapító italt (23).
Számos fontos kérdés és erre válaszoló igei üzenet vetődik fel itt.
Az Isten adjon nekünk türelmet és Szentlelket az igehirdetés követéséhez és befogadásához.
*
Az első nagyon fontos üzenet, amit le kell szögeznünk, hogy A MEGVÁLTÁS CSODÁJA CSAK AZ ISTEN-EMBER JÉZUS KRISZTUS ÉRTELMES SZENVEDÉSÉBŐL FAKADHATOTT (23).
Ez az értelmes szenvedés először is azt jelenti, hogy Jézus Krisztus tudatosan készült szenvedésére és váltsághalálára.
Az Atya Jézus Krisztusnak mindent pontosan kijelentett, Jézus pedig a küldetését engedelmesen, Szentlélekkel betöltekezve elfogadta (János 17,1–19); amikor pedig eljött az Ő órája, akkor felvállalta az Atya akaratát, amely az volt, hogy a kereszthalál kínja által nyerjen szabadulást, bűnbocsánatot, új- és örök életet népe, amelyet aztán Jézus feltámadásának csodájában Isten érvényesített.
Jézus tehát tudatosan, imádsággal, Szentlélekkel betöltekezve, engedelmesen készült a szenvedésre, amikor pedig eljött az erre kijelölt isteni idő, akkor ezt a szenvedést elhordozta. Ám amíg nem jött el az erre rendelt isteni idő – Jézus órája –, addig Jézus nem vállalta fel a szenvedést, nem volt mazochista, hiszen nem jó szenvedni; vagyis Jézus az értelmetlen szenvedést nem vállalta. Gondoljunk arra a jelenetre, amikor Jézust a názáreti zsinagógában elmondott beszéde után le akarták taszítani a szikláról, akkor még nem volt itt az Ő szenvedéseinek ideje, ezért átment rosszakarói között, vagyis akkor még nem vállalta fel a szenvedést (Lukács 4,28–30).
Ez az értelmes szenvedés másodszor azt jelenti, hogy Jézus nemcsak tudatosan készült erre a szenvedésre, hanem végig tudatánál volt, amikor szenvedett.
Jézus józanul, értelemmel, hittel hordozta el a kínokat, nem pedig kábán szenvedett.
A megváltás csodája csakis az isten-ember Jézus Krisztus értelmes szenvedésből fakadhatott.
Ezért Jézus végig értelmesen, éber tudattal, józanul, hittel, Isten mindenre elégséges erejével hordozta el a szenvedéseket, nem pedig kábító, fájdalomcsillapító szerek hatása alatti tompaságban, hiszen Ő nemcsak igaz ember volt, hanem igaz Isten is; az élő, igaz Isten öltött benne testet.
A kínszenvedések közötti eme szentlelkes józanságban szólalhattak meg azok a gyönyörű kijelentések, imádságok, amelyeket Jézus elmondott a kereszten. Kábán ezek nem fogalmazódhattak volna meg. Jézus ezzel a szentlelkes józansággal imádkozott azokért, akik Őneki szenvedést okoztak: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lukács 23,34). Jézus a kínjai között is tudatában tisztán, isteni mentő szeretettel hirdetett bűnbocsánatot a mellette kereszten szenvedő, a bűneit megbánó gonosztevőnek: „Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban.” (Lukács 23,43) A mi Urunk az utolsó percig józanul és hittel szenvedett, majd így kiáltott fel: „Atyám, a Te kezedbe teszem le az én lelkemet!” (Lukács 23,46)
Tehát, csakis ebből az isten-emberi értelmes, józan, hittel teljes szenvedésből fakadhatott a megváltás, amire a mi Urunk tudatosan készült, és amelyet végig úgy hordozott el, mint aki tudatánál van; ezért nem fogadta el a bódító, fájdalomcsillapító italt.
Jézus Krisztus ezzel a szentlelkes józansággal és isteni erővel vette magára az emberlét minden elhordozhatatlanul súlyos bűnét és nyomorúságát: azt felvette; elhordozta, mint ítéletet; Isten színe előtt letette azt; hogy bennünket megtisztíthasson és megválthasson.
Bocsássatok meg a gyenge képért, mert valójában lehetetlen a megváltás csodájára − a helyettes elégtétel üdvözítő ajándékára − e-világban szemléltetésre alkalmas anyagot találni. Egy képpel mégis hadd próbálkozzam, csak azért, hogy valamennyire érzékeltessem, mit jelent Jézus Krisztus megváltó, józan, értelmes szenvedése, amellyel elhordozta a mi bűneinket, hogy abba ne mi roppanjunk bele. Figyelem az építkezéseket sok helyen a Balaton partján… Amikor egy régi épületet lerombolnak, hogy helyébe újakat emeljenek, akkor először a régi épület törmelékeit kell elhordani a telekről. Hatalmas daruk óriási betontömböket emelnek meg, amelyeket ezer férfierő sem tudna megmozdítani… Ami ember számára elhordozhatatlan, azt a daru felemeli, és egy másik helyre elhordja, hogy megtisztítsa a terepet.
Jézus emberként tiszta tudattal szenvedett, de isteni erővel hordozta el az elhordozhatatlant, hogy megtisztítsa életünk terepét, és a régi helyére felépülhessen az isteni új. Jézus ezzel a tudatos, tudatánál lévő, értelmes, józan és hittel teljes isten-emberi szenvedéssel hordozta el az emberileg elhordozhatatlan terheket, az ember bűnét és nyomorúságát felemelte, magára vette, elhordozta, és az Isten színe előtt azokat letette, hogy Isten bennünket ezektől megszabadíthasson, megválthasson.
*
ISTEN, JÉZUS KRISZTUS MEGVÁLTÓ SZERETETE ÁLTAL, BENNÜNKET IS AZ ÉRTELMES SZENVEDÉSRE TANÍT.
Itt a szenvedésről hadd mondjak egy tanítást, abból a pontos teológiai forrásból kiindulva, ami eddig elhangzott.
Isten minket is az értelmes szenvedésre tanít.
Az értelmes szenvedés első lépése az, hogy észrevesszük azt a rengeteg szenvedést, nyomorúságot, testi, lelki kínt, amivel tele van ez a világ: ez az együttszenvedés a szenvedőkkel (Róma 12,15).
A világban tapasztalható mérhetetlen szenvedés következik az Istentől elszakadt, „hasadt” alapállapotunk nyomorúságából, hiszen ha az élet, az egység, a békesség, a szeretet Ura nélkül akarunk létezni e-világban, akkor csak halál, önző széthúzás, rettenetes háborúság és gyűlölet lehet az osztályrészünk. Ezekből következően a szenvedések nagy részét mi emberek okozzuk egymásnak. E kettőt egyesítve gondolhatunk a saját testi-lelki szenvedéseinkre − ha a lélek szenved, szenved a test; ha a test szenved, szenved a lélek is −, törékenységünkre, betegségeinkre, múló időnkre; miként gyengeségeinkre, tévesztéseinkre, bűneinkre, konkrét vétkeinkre, amelyekkel másoknak is oly sok bánatot és kínt okozhattunk. Világméretekben mindezek ma is, a közelünkben is, sokféle háborúságokban robbannak ki, amelyek ölnek, nyomorítanak, pusztítanak. Ilyenkor látszik meg igazán, hogy milyen szörnyűségekre képes lélek lakik bennünk, emberekben (Lukács 9,55). Amíg az Úr Lelke be nem tölt bennünket, mi mindenre képes az ember…
Minden emberi szenvedéshez csak szelíden, irgalmas szeretettel közelíthetünk. Nehogy olyanokká torzuljunk, mint Jób barátai, akik a szenvedő Jób fölött, egy nagyívű, okos teológiai vitát folytattak le.
Az értelmes szenvedésnek akkor lehetünk munkálói, ha mi magunk − amikor éppen nem mi szenvedünk − alázattal, irgalommal közeledünk minden szenvedőhöz; az ellenségeink szenvedéseihez is; azokéhoz is, akik szerintünk a saját bűneik miatt szenvednek. Az irgalom, a segítő szeretet, és segíteni már nem tudó, de mégis irgalmas részvét által az Isten eszközei vagyunk, Jézus Krisztus megváltó szeretetének munkálói, ebben a megsebzett világban.
Később, ha ránk köszöntenek majd a szenvedések, korábbi irgalmunk segít abban, hogy saját szenvedéseinkben is meglássuk az értelmet, az áldást.
Az értelmes szenvedés nemet mond minden értelmetlen szenvedésre.
Értelmetlen szenvedés az, amikor mi magunk leszünk mazochisták, amikor nem is olyan nagy a baj, de mi állandóan a saját sebeinket nyalogatjuk, folyamatosan panaszkodunk és a magunk terheit akarjuk a másikra helyezni. Ilyenkor energiavámpírokká leszünk. Újból és újból visszatérünk a saját terheink szajkózásához, a saját sérelmeink emlegetéséhez, folyton panaszkodunk és nyafogunk. Valójában azért szeretünk szenvedni, hogy mi legyünk a középpontban. Krisztus megváltó szeretete nemet mond az értelmetlen szenvedésre, a hiábavaló, indokolatlan, másokat is kikészítő nyafogásra.
Továbbá, Krisztus megváltó szeretete nemet mond arra az értelmetlen szenvedésre, amely a modern társadalmak, a jóléti társadalmak sajátja. Értelmetlenné, kiüresedetté, elidegenedetté lesz a szenvedés akkor, amikor menekülünk a szenvedés elől, nem akarunk szembenézni a szenvedésekkel. Persze − mondjuk ki −: nem jó szenvedni, beteg ember az, aki szeret szenvedni. De ez a világ tele van szenvedéssel, mi pedig mindent megteszünk, hogy ne kelljen szembesülni a szenvedések tényével: a betegeket elparavánozzuk; ha bemegyünk egy idősotthonba, akkor szinte összeszorul a gyomrunk, mert csüggesztő látni az időskor árvaságát és végső elgyengülését. A szüleinket mi is idősotthonba tesszük, mert nincs időnk, noha tudat alatt nem merjük látni a leépülésüket, nem akarjuk felvállalni az ezzel járó szolgálatot, menekülünk…
A jóléti társadalmakban nemcsak menekülünk a szenvedés elől; hanem amennyiben kikerülhetetlenül ránk köszönt, akkor vagy totális és tehetetlen levertséggel fogadjuk azt; vagy az ellenkező végletbe átcsapva agresszívan perlekedünk az Istennel, mindenkivel és mindennel.
Ezek az elhárító kísérletek szintén értelmetlenné torzítják a szenvedést, noha a szenvedés áldássá is lehetne az életünkben, de ha nem helyesen értelmezzük a szenvedést, akkor átokká lesz az, a bűn zsoldjává.
Isten nemet mondott az értelmetlen szenvedésre, miközben arra indít bennünket, hogy alázattal és irgalmas szeretettel közeledjünk minden szenvedéshez ezen a világon, megtalálva az Úrban a saját szenvedéseink értelmét is.
Tegyük fel tehát a kérdést: Milyen az értelmetlen szenvedés ellenében az értelmes szenvedés?
Az értelmes szenvedést el lehet kérni az Úrtól, arra a Jézus Krisztus megváltó, mindenért eleget tevő szeretetébe kapaszkodva fel lehet készülni; amikor még jól megy a sorunk, amikor még minden rendben van, akkor kell megerősödni, akkor kell felkészülni, akkor kell a hitünket érlelni, könyörögni, hogy az Úr erejével megállhassunk a nehéz időkben.
Ez a felkészülés nem azt jelenti, hogy állandóan a szenvedésre gondolunk. A szép napoknak hálatelt szívvel örülhetünk, azokat „élvezhetjük”, az Úr színe előtt. De fohászainkban mindig gondoljunk a szenvedőkre, a közvetlen környezetünkben tegyünk valamit a szenvedőkért, miközben folyamatosan kérjük hitünk növekedését, hogy a saját szenvedéseink idején, az Úrra tekintve szembe tudjunk nézni a próbatételekkel, és annak az Úrnak kezéből tudjuk fogadni a nehézségeket, aki mindent jól intéz, aki tudja a határainkat, aki mindent a javunkra képes fordítani.
Az értelmes szenvedés jellemzője, hogy közben rá merek kérdezni arra, jóbi alázattal és bizalommal, hogy mi az Isten célja egy adott próbatétellel az életemben, mit akar mindezzel Isten elvégezni bennem?
Jézus Krisztus megváltó szeretete az értelmes szenvedésre tanít bennünket, melynek során alázattal, az Isten kezéből tudom elfogadni a szenvedést, azzal a jóbi bizonyossággal, hogy Isten nem hagyott el, nem engedett el, Ő a helyén van. A próféta ugyanezt a bizonyosságot fogalmazta meg: Javamra lett nekem a nagy keserűség (Ézsaiás 38,17).
Ez az értelmes szenvedés lényege.
Az értelmes szenvedés által − az Isten kezéből elfogadott, azaz értelmét nyert szenvedés által − az Isten munkál bennünk; áldássá lesz a nyomorúság az életünkben.
Miközben ezt felfedezzük, így az Isten kezéből el tudjuk fogadni a próbatételeket és a szenvedéseket, azonközben az Isten Lelke folyamatosan munkál bennünk, és egyre inkább kiformálja az értelmes szenvedés tapasztalatát az értelmünkben és szívünkben.
Amikor valaki szenved, betegágyon nyög, akkor átérzi a maga árvaságát, kiszolgáltatottságát, egyedüllétét, de átérzi és megtapasztalja azt is, hogy az Isten egyre közelebb vonja őt magához: Közelebb, közelebb Uram Hozzád!
Ebben a szenvedésben az Isten úgy is munkál, hogy az eddigi zárt rendszerek szétesnek. Vagyis onnantól kezdve nem számít, hogy melyik csapathoz, melyik brancshoz tartoztunk ebben a világban, ide-oda pofozgatva egymást. Ezek az emberi bűnből és önzésből fakadó zárt rendszerek mind szétesnek; nyitottá válunk Isten és ember felé, mindenki felé, készek vagyunk a bocsánatra. Ez is Isten Lelkének cselekvése.
Isten munkál a szenvedés által, így minden külső szempont is eltörpül; amiket ebben a felpörgött világban fontosnak tartottunk, egyszerre csak lényegtelenné válnak. Közben rájövünk, hogy egyetlenegy fontos kérdés létezik valójában: ki áll az életünk kormánykerekénél; ki irányít, kinek adtuk át a vezetést…
Aki Jézus Krisztus megváltó szeretetét megtapasztalta, az másképpen viszonyul a szenvedéshez, mert Jézus Krisztus megváltó szeretete az értelmes szenvedésre tanítja őt.
*
ISTEN, JÉZUS KRISZTUS MEGVÁLTÓ SZERETETE ÁLTAL, BENNÜNKET AZ ÉRTELMES SZENVEDÉSRE SZABADÍT MEG.
Tehát Jézus Krisztus megváltó szeretete nemcsak az értelmes szenvedésre tanít bennünket, hanem megszabadít, megvált, újjászül az értelmes szenvedésre.
A hívő ember, aki az értelmes szenvedés titkát megtanulta, bizonyossággal tudja, hogy a szenvedések között az Isten különösképpen hordozza őt; miként az édesanya a mellére veszi a kisgyermekét, egészen közel vonja magához…
Így hordoz bennünket a mi Urunk Istenünk a próbák idején; Ő velünk van, véd, formál, nem hagy el bennünket.
Nézzük tehát ekként az értelmes szenvedés ívét!
Mindig jusson eszünkbe a szenvedések között, hogy Isten nem terhel bennünket erő felett.
Amivel pedig megpróbál minket az Úr – nem pedig mi kalandoztunk engedetlenül lehetetlen helyzetekből fakadó terhek közé, – annak elhordozásához ad erőt, miközben kellő időben ad enyhülést, küld emberi eszközöket, szakembereket, akik segítenek rajtunk.
Ő készít megoldást, gyógyulást, ha ez az Ő akarata. Amíg van Istentől rendelt feladatunk ebben a világban, amíg tart a mi kimért időnk, addig Ő ad mennyei erőt, nyújt enyhülést, ajándékoz gyógyulást és megoldást.
Amikor pedig lejárt a kimért időnk – hiszen életünk ideje Isten kezében van (Zsoltárok 31,16) –, akkor merjük hinni azt, hogy hazahív bennünket a mi Urunk abba az örökkévaló országba, amelyről az apostol azt mondja, hogy sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23), ahol nincs sírás, nincs könny, nincs betegség, sem szenvedés és halál. Sajnos a végső dolgokra vonatkozó keresztyén reménység – az eszkatológia – egyre inkább hiányzik az egyház üzenetéből és bizonyosságából.
Az az igazi teológiai és etikai kérdés a mai igeszakaszban, hogy a gyógyulás és a hazahívás közötti időben, amikor József Attilával együtt, a lelki és testi szenvedések közepette csak azt tudnánk kiáltani, hogy „nagyon fáj, nagyon fáj, nagyon fáj”, akkor mi a teendő? Belül kiáltjuk is, hogy „nagyon fáj”, de kifelé ezt alig merjük megtenni.
Hadd mondjam ki azt, amire jutottam: Jézus Krisztus, isteni erejével nem fogadta el a kábító italt, a fájdalomcsillapítót; azért, hogy mi elfogadhassuk azt.
Ez is a megváltás csodája.
Pontosítsuk egy kicsit az iménti üzenetet!
A Példabeszédek könyvében olvassuk, hogy a királyok és a fejedelmek ne igyanak, semmiféle bódító italt ne vegyenek magukhoz, mert nem fognak jól dönteni azoknak az ügyében, akiket az Isten rájuk bízott; de mindenkor adjanak bort a nincstelennek, a veszendőnek és a szomorú szívűnek (Példabeszédek 31,6).
Jézus Krisztus, isteni erejével nem fogadta el a fájdalomcsillapítót, hogy mi, törékeny emberek elfogadhassuk azt, a kellő időben és határok között.
A Példabeszédek könyvének kiemelet igeverse is hangsúlyozza, hogy adjatok bort a nincstelennek és a veszendőnek. Vagyis a fájdalomcsillapítót mások adják a rászorulónak, a betegnek, amikor ezt indokoltnak tartják; tehát ebben nem a rászoruló dönt, de elfogadhatja, magához veheti, ha ezt Isten eszközeiként hozzáértők javasolják, adják, szükségesnek tartják.
Ez a fájdalomcsillapítás etikája, annak Istentől rendelt határaival és lehetőségeivel.
Mondok példát. Egy teológustársam, jó barátom a jogi doktorátus után érkezett a teológiára, amelyet szintén nappali tagozaton vállalt fel. Szobatársak voltunk öt évig. Végigküzdöttük az öt évet, következett volna a hatodéves gyakorlat. Ám az ötödév végén súlyos, áttétes rákos betegséget diagnosztizáltak nála az orvosok, meg is mondták a szemébe, hogy emberileg körülbelül három hónapja van hátra. Én és a jegyesem az esküvőnkre készültünk akkor, de a barátomat sem akartam magára hagyni, mellette voltam, együtt harcoltuk meg az említett három hónapot is. Amikor közeledtek a fájdalmak, csillapítót ajánlottak fel neki, de ezt először elutasította, a megízlelt fájdalomcsillapító port kiköpte, jelezve, hogy ő tisztán akar elmenni ebből a világból. Ám a fájdalmak elviselhetetlenné fokozódtak, végül elfogadta, és amikor már alig volt magánál, akkor mások enyhítették kínjait, miközben az Isten irgalmasan és gyorsan hazasegítette.
Jézus Krisztus, isteni erejével nem fogadta el a fájdalomcsillapítót, hogy mi, törékeny emberek elfogadhassuk azt, a kellő időben és határok között.
Ez a fájdalomcsillapítás igei etikája.
Hadd tegyem hozzá a következőt!
Mi azért imádkozzunk: Urunk, Istenünk, ha eljön az idő, hadd szenvedjünk királyokként és fejedelemként, és lehetőleg ne kelljen az a bódító ital, ám mindenben legyen meg a Te akaratod, és mi mindenkor lehessünk – így ebben is – engedelmes eszközeid!
Urunk, adj erőt és hitet, hogy a Te kezedből fogadhassuk el mindazt, ami ránk vár, hittel, bizonyossággal, jóbi alázattal és élő reménységgel.
Urunk, ha tehetetlenül mások kezébe kerülünk, akkor vezesd őket a Te eszközeidként hitben és irgalomban!
Urunk, altass el, hívj haza, ha már nagyon fáj!
–
Íme, a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretete, aki nem fogadta el a kábító italt szenvedései között.
Ez az igevers nemcsak az értelmes szenvedésre tanít bennünket, hanem az értelmes szenvedésre szabadít meg minket, miközben a szenvedésről és a fájdalomcsillapítás etikájáról is hallhattunk tanítást.
Isten, Jézus Krisztus megváltó szeretete által, mindent szépen intézett, még a próbatételeink és szenvedéseink idejét és határait is!
Áldott bizonyosság ez!
Ezt a „szép és okos fejtegetést” egy példázattal hadd zárjam le, mert így lesz teljes.
Egy katolikus püspök testvéremet kínzó betegség támadta meg, amely szinte csillapíthatatlan és folyamatos fájdalommal járt. Ő azt mondta, ez már nem is fájdalom, hanem szünet nélküli kín. Amikor meglátogattam, így szólt hozzám – soha nem felejtem el –: Jóskám, én sokat prédikáltam már a szenvedésről, és sokakat biztattam a szenvedés során az Istenbe vetett hit által, de igazából most jöttem rá, hogy amikor a szenvedésről szóltam, valójában fogalmam sem volt, hogy miről beszélek.
Ez az alázat és őszinteség szíven csapott.
Mi marad nekünk?
A szenvedés kapcsán csakis ez az alázat marad nekünk, és a hívő könyörgés: Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz!
Ő irgalmazott, Ő kegyelmezett. Az Ő kezében vagyunk a legjobb helyen!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. október 22.
Szentháromság utáni 20.
Hét: 42.
Márk sorozat: 128.