(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(33) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.
(34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
(35) Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja.
(36) Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye Őt?
(37) Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét.
(Márk 15,20–37)
(Márk 15,27–28; 32)
Márk evangéliumát magyarázva, a kimutatás szerint, ez a 132. igehirdetés erről a bibliai könyvről.
Jézus megfeszítésének történetét magyarázva pedig a hatodik igehirdetés hangozhat el ma.
Egy olyan szakaszhoz érkeztünk, amelynek tanulmányozása során a bőség zavarával küzdöttem, és könyörögtem, hogy Isten Lelke a legfontosabb üzeneteket szűrje ki számomra, így azokat tudjam most a gyülekezet elé hozni.
Szeretném ezt a Jézus megfeszítéséről szóló hatodik prédikációt nyolc rövid tételben megfogalmazni.
Az a feladat, hogy a testvérek odahaza gondolják tovább az elhangzott üzeneteket!
Az igehirdetés egyik meghatározása így hangzik: A prédikáció az mindig nyitány az utána következő, Igéről való beszélgetéshez, és annak továbbgondolásához.
Legyen így!
*
TÉNYEK (27; 32).
Ez az első tétel.
A mai igeszakaszban arról ad tényközlő tudósítást Márk evangélista, hogy amikor Jézust megfeszítették, akkor jobbról-balról egy-egy rablót is keresztre feszítettek vele (27−28), majd később hozzáteszi, hogy mindkét rabló gyalázta Jézust a kereszten (32).
Érdemes megnézni ennél a jelenetnél a párhuzamos evangéliumi helyek leírásait is, hiszen más evangélisták is leírták ezt a jelenetet, és vannak különbségek.
Ezek a különbségek mind szándékolt teológiai cél mentén jöttek létre, és üzeneteket hordoznak.
János evangélista csak magát a tényt írja le. Jézust megfeszítették, az Ő keresztje állt középen, jobbról és balról szintén keresztre feszítettek egy-egy rablót (János 19,18).
Máté és Márk evangéliuma ezt a tényközlést kiegészíti azzal, amit hangsúlyosan felolvastam, hogy mind a két − Jézussal együtt keresztre feszített − rabló egyaránt káromolta, gyalázta a megfeszített Jézus Krisztust, úgy, miként a kereszt tövében a sokaság tette ezt (Máté 27,38; 44; Márk 15,27−28; 32).
Egyedül Lukács helyezi nagyító alá ezt az evangéliumi jelenetet, amikor − mindannyian ismerjük −, arról szól, hogy noha először mindketten gyalázták a megfeszített Urat, az egyik rabló mégis megtért a kereszten, a másik pedig tovább káromolta az Urat (Lukács 23,32−33; 39−43).
Induljunk ki Márk leírásából, de ennél a résznél nem lehet figyelmen kívül hagyni Lukács evangélista igen fontos bizonyságtételét az egyik rabló megtéréséről, mert az üzenet így teljes.
*
PRÓFÉCIÁK BETELJESEDÉSE (28).
Ez a második tétel.
Egyedül Márk evangélista hangsúlyozza az evangélisták közül, hogy Jézussal együtt két rablót is megfeszítettek jobb és bal felől, és ezzel is próféciák teljesedtek be.
Ézsaiás több éneken keresztül szólt az Úr szenvedő szolgájáról (Ézsaiás 49−53), amelyben többszáz évvel a Krisztus-esemény előtt megprófétálta − Jézus Krisztus születése mellett (Ézsiaás 7,14; 9,1−6) − egészen konkrétan Jézus szenvedését és váltsághalálát.
Ézsaiás próféta könyve 53. fejezetének 12. versében olvassuk azt az igeverset, amelyet Márk evangélista idéz, mint a prófétai ígéret beteljesedését, hogy Jézust bűnösök közé sorolták, amikor két gonosztevővel együtt feszítették keresztre (Ézsaiás 53,12).
Ennek a ténynek, Jézus halálát illetően evangéliumi üzenete van, amire mindjárt kitérek. Itt most az a lényeg, hogy ez a prófécia szó szerint, egészen pontosan beteljesedett.
Sőt, ezt a próféciát továbbgondolva, hadd utaljak még ide vonatkozó próféciákra, amelyek szintén beteljesedtek.
Ismerjük Jézus Krisztus példázatát, a jó pásztorról elhangzott tanítását, ahol azt mondja: A rabló azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson, de én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek az emberek (János 10,10). Ez a megváltás titka.
Ez a jézusi prófécia is Jézusban teljesedett be.
Isten annyira szeret minket, hogy vissza akarja nekünk adni az Ő eredeti gondolata szerinti boldog, teljes életet, amit mi eljátszottunk.
A tolvaj azért jön, hogy lopjon, öljön, pusztítson, de Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bőségben éljünk.
Ez is a kereszt örömüzenete, amely e példázat esetében annak meghirdetőjében, Jézus Krisztusban teljesedett be.
Annak is prófétai üzenete van, hogy Jézus Krisztus keresztje állt középen; jobbról, balról pedig egy-egy rabló szenvedett kínhalált.
Az a tény, hogy Jézus keresztje állt középen, nemcsak a rómaiak és zsidók szándékára utalt, miszerint ezzel akarták végképp kigúnyolni Jézust: Milyen királyotok van nektek; ilyen; erőtlen, kereszten kiszenvedő? Egy héttel ezelőtt részletesen szóltunk erről a gúnyos lelkületről.
A hit embere számára azonban nem ezt a gyarló emberi gúnyt jelenti Jézus középen álló keresztje, hanem evangéliumi üzenetet hordoz ez is, beteljesedett próféciát. Amikor Jézust megkeresztelték, az Atya szózata ekképpen zengett, Jézusra mutatva: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm (Máté 3,17). Majd a Megdicsőülés hegyén ugyanígy szólt az Úr, hozzátéve: Őrá figyeljetek; ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm, Őt hallgassátok (Máté 17,5).
Igen: Jézus Krisztus a lényeg, Ő a fontos, Ő az életünk értelme, amelynek minden boldogsága, ereje, bölcsessége, üdvössége csakis Őtőle való. Isten ígéretei Jézus Krisztusban maradéktalanul beteljesedtek.
Jézus itt van most is, az Ige hirdetése közben is, középen – miként a keresztje is középen állt –; Jézus Krisztus itt van a középen, közöttünk; és Isten Lelke azt akarja elvégezni, hogy egyre inkább bennünk munkáljon az Ő megváltó szeretete, hitünkben folyamatosan erősödve. Itt van Isten köztünk…, itt van a középen… – énekeljük egy jól ismert dicséretünkben (165. dicséret 1. verse az 1948-as énekeskönyv számozása szerint).
A prédikáció második tétele tehát a beteljesedett próféciákat hangsúlyozza, hiszen Márk evangélista is kiemelte ezt a tényt.
*
MINDKÉT RABLÓ GYALÁZTA AZ URAT (32).
Ez a harmadik tétel.
Teológiai üzenete van Márk és Máté azon szándékának is, hogy ők ketten nem írnak az egyik rabló megtéréséről, hanem csak azt emelik ki, hogy ott a kereszten mindkét gonosztevő gyalázta az Urat (32).
Hogyan gyalázták ezek a gonosztevők az Urat?
Erről majd, Isten megtartó kegyelmében bízva, egy hét múlva beszélünk részletesebben.
Sokszor elolvastuk már ezt az igeszakaszt lekcióként, miszerint Jézust gúnyolta a sokaság, és azokkal együtt a két keresztre feszített rabló is: Ha Isten Fia vagy, akkor mutasd meg az erődet, szabadítsd meg magadat és minket is; ha Isten Fia vagy, akkor szállj le a keresztről, tégy csodát, így majd hiszünk Teneked! (29–32).
Mind a két rabló gyalázta Jézust (32): Tartsd meg magadat és minket is; másokat meg tudtál tartani, magadat nem tudod megmenteni? Ments meg minket is és magadat is, és akkor majd hiszünk Teneked! Ha Te vagy a Messiás király, akkor mutasd meg ezt a csodát! Mert ha ezt nem teszed, akkor vagy hazudtál, és nem Te vagy a Messiás; vagy áruló vagy, mert nem élsz a messiási hatalmaddal!
Amikor Máté és Márk itt megállnak, miszerint mind a két rabló gyalázta Jézust, és nem szólnak az egyik rabló ezután történt megtéréséről, akkor valójában arra a nagyon fontos üzenetre akarnak rámutatni – szándékoltan saját teológiai látásukat kidomborítva –, hogy Isten nélkül ilyenek vagyunk mindannyian: gyalázzuk, káromoljuk az Urat, és mindnyájan rablók vagyunk.
Jézus Krisztus pedig azért jött el értünk ebbe a világba, hogy ne maradjunk ebben a rabló állapotban.
A rabló ugyanis lop, öl és pusztít.
Azért nevezték rablóknak ezt a két, Jézus mellett keresztre feszített embert, mert valószínűleg egy szélsőséges politikai mozgalomhoz, a zelóták mozgalmához tartoztak, akik a rómaiak ellen radikálisan felléptek, ha kellett, akkor öltek is.
Tudjuk, ha ilyen szélsőséges irányzatok megmutatkoznak a társadalomban, akkor szinte háborús viszonyok alakulnak ki, megbomlik a védelmet ajándékozó rend, és egy idő után már mindent lehet, semmi nem számít; nemcsak a radikális cél érdekében, hanem válogatás nélkül lehet lopni, ölni, pusztítani; az indulatok összecsapnak, mindenki sérül, és folyamatosan mindenki részesévé lesz a rettenetnek.
Ilyenkor derül ki, mi is lakik az emberben (Lukács 9,55).
A zelóták nemcsak a konkrét politikai céljaik érdekében raboltak, hanem szórakozásból is, hatalmukat fitogtatva; nem mintha a kétfajta rablás között Isten előtt bármiféle különbség lenne.
A rablás kapcsán azonban sokkal többről van itt szó.
Az istentelen világ egy rabló világ, és benne mindenki lop.
Megfosztjuk az Istent a dicsőségétől, magunknak tulajdonítunk mindent, pedig mindent Istentől kaptunk, és életünk minden perce kegyelem.
Istentelenségünkben pedig megfosztjuk egymást a szeretettől, örömtől, békességtől, türelemtől, szívességtől, jóságtól, hűségtől, szelídségtől, önmegtartóztatástól (Galata 5,22–23). Megfosztjuk egymást az időtől, raboljuk egymás idejét, ebben a rohanó világban. Kiraboljuk egymást házasságban, családban, munkahelyen, közéletben, ebben a háborúskodó világban…
Hányféleképpen torzulunk rablókká és fosztogatókká? Minden szétesett! Nem túlzás ez a diagnózis!
Megtérés nélkül folyamatosan káromoljuk az Urat rabló és fosztogató életmódunkkal.
Ha megfosztjuk Istent a dicsőségétől, akkor bántjuk, böködjük, meglopjuk, káromoljuk egymást is, és tönkretesszük ezt a lakott földet is; kiszipolyozzuk a világot, hiszen soha semmi nem elég.
Valóban, a rabló azért jön, hogy lopjon, öljön és pusztítson (János 10,10).
Jézus Krisztus nem akar bennünket ebben az állapotban hagyni!
Máté és Márk ezt az üzenetet akarja hangsúlyozni, amikor nem beszél az egyik rabló megtéréséről, kiemelve ezzel az ember nyomorúságos állapotát, amely felkiáltójelesen Isten megváltó, újjászülő, Jézus Krisztusban beteljesedett szeretete után kiált.
Ilyenek vagyunk mindnyájan; és akik itt vagyunk ebben a templomban, mi legalább már megtanulhattunk kiáltani az Úrhoz!
*
JÉZUS KÖZBENJÁRÓ KÖNYÖRGÉSE (Lukács 23,34).
Ez a negyedik tétel.
Hol történik a fordulat a majd megtérő rabló életében?
Először mind a két rabló gyalázta Jézust.
Egyszer csak a kereszten szenvedő Jézus ajkán megszólal egy imádság – Lukács írása szerint –, amely Jézus kereszten elhangzó hét szava közül az egyik, valójában egy közbenjáró könyörgés: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek! (Lukács 23,34)
Jézus ebben a közbenjáró imádságban az Őt káromló két rablóért is imádkozott; és mindazokért, akik a kereszt alatt káromolták Őt; de gondolt ránk is, akik manapság káromoljuk Őt sokféleképpen: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek!
Jézus az egyetlen, aki nemcsak tanított az ellenség szeretetéről, hanem azt meg is valósította, még kínszenvedései között is.
Jézus isteni erejével élte azt, amit hirdetett, mert teljesen betöltötte Őt az Isten Lelke.
Jézus közbenjáró könyörgést mondott akkori és mai ellenségeiért is – azokért, akiket az Atya Őneki adott (János 17,9) –, és közbenjáró könyörgést mond a mennyben most érettünk, népéért szüntelenül.
Milyen nagy dolog, amikor valaki imádkozik értünk.
Amikor ugyanis valaki értünk igazán könyörög, akkor valójában a mennybe ment, és az Atya jobbján közbenjáró könyörgést mondó Jézus Krisztus imádsága visszhangzik az illető testvérünk értünk mondott közbenjáró könyörgésében.
Ismeritek Reményik Sándor versét: Valaki értem imádkozott…
Csak tartalmilag idézem: A lelkem könnyebbedett sokféle tehertől, mert valaki értem imádkozott. Áldott legyen az Isten, aki megváltást adott; és áldott legyen az is, aki értem valaha imádkozott.
Tudunk-e egymásért így imádkozni?
*
AZ EGYIK RABLÓ MEGTÉRÉSE (Lukács 23,40–43).
Ez az ötödik tétel.
Tehát a Jézus mellett keresztre feszített egyik rabló meghallja Jézus közbenjáró imádságát: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek (Lukács 23,34).
Ezáltal Isten Szentlelke elkezd ennek az embernek az életében munkálkodni.
Hallva ezt az imádságot, egyszer csak megnyílik ennek az egykor volt rablónak a füle, a szeme, az értelme, a szíve, vagyis az egész valója, és egyszerre csak felragyog előtte Jézus Krisztus személyének titka.
Minden zsidó ember kívülről tudta a próféciákat.
A Jézus mellett szenvedő egyik rabló előtt érthetővé lesz az oly sokszor hallott próféciák sora, és belátja, hogy ezek a próféciák a mellette, középen szenvedő Jézus Krisztusban teljesedtek be.
Azután ez a megtérő ember elkezdi magára érteni, magára vonatkoztatni a próféciát: Bűnösök közé számláltatott… (28)
Már érti Ézsaiás próféta szavát (Ézsaiás 53,12), most látja azt beteljesedni: Igen, ő a bűnös, őérette szenved Jézus a kereszten.
A tömeg gúnyolódását is másként hallja, érti ez a megtérő lator: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni (31).
Lám, Jézus azért nem menti meg magát, hogy másokat megmenthessen; köztük engem is megmenthessen.
Ez a hittel értő, személyes megragadottság a megtérés: Azért nem menti meg magát Jézus, hogy engem megmenthessen.
Ebből következik a megtérő lator bűnvallása.
Odaszól a társának, rendre inti őt. Lukács gyönyörűen leírja mindezt: Nem féled az Istent? Mi a bűneink jogos büntetését vesszük (Lukács 23,40−41). Vétkeztünk gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással. Dávid is így vallotta meg bűneit az 51. zsoltár imádságában: Uram, igazad van, ha szólsz, és jogos az ítéleted (Zsoltárok 51,5−6).
Ilyen a töredelmes bűnbánat, amely nem a másikra mutogat, nem magyarázkodik, nem hárít, hanem a maga bűneit látja meg: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Az igazi bűnbánat mindig magára mutat, töredelmes szívvel belátja, hogy a bűnösök között az első ő maga. Pál is így vallotta meg bűneit (1Timóteus 1,15).
Ez a hárítás, még az egyházban is „tökéletesen” működik, és ez elkeserítő. Az elmúlt héten is több alkalommal találkoztam ezzel a lelkülettel: Nem én, hanem a másik! Ha baj van, ha „balhé’ van, akkor mindig a másik a hibás. Be kellene látnunk nekünk is, akik naponta az Úr kegyelméből és bűnbocsátó irgalmából élünk – éles helyzetben is be kellene látnunk −, hogy nekünk is részünk van abban, hogy idáig jutottak a dolgok…
Ez a megtérő, egykor volt rabló ezután hitvallást is tesz.
Mi a magunk jogos büntetését vesszük, de Ő semmi rosszat sem cselekedett (Lukács 23,41).
Ez a megtérő ember Jézusban meglátta az Urat, a szent és tökéletes Isten Fiát, a Megváltót, a Megtartót, az Üdvözítőt; már tudta, hogy ki szenved mellette és mi történik most a kereszten, miatta, helyette, érette is.
A megtérés csodája mindig ennek felragyogása: Jézus Krisztusban meglátni a Megváltót.
Éppen a most megnyert hitéből következik, hogy ez a megtérő lator bizalmas imádsággal, reménységgel teljes kéréssel fordul Jézushoz az üdvösségét illetően; mert egy ponton túl már semmi más nem számít csak az üdvösség kérdése, ami eddig alig valamit jelentett ebben a világban: Uram, emlékezz meg rólam, amikor eljössz a Te királyságodba! (Lukács 23,42)
Hittel túllát ez a megtérő ember a jelen kínszenvedésein!
Bizalommal odafordul Jézushoz, és látja azt az örök, boldog hazát is, amit Isten készített.
A megtérő ember tudja, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó, aki legyőzi, legyőzte a halált, mindazok számára, akik hisznek Őbenne. Ez emberi értelemmel felfoghatatlan.
A megtért ember túllát ezen a földi életen, és így a jövő reménységében el tudja hordozni a jelent.
Így történt az egyik lator megtérése: Jézus közbenjáró imádságát hallva, az megszólította, megértette Isten Igéjét, azt magára vonatkoztatta, bűnvallást, majd hitvallást tett, és az örök élet reménységével fordult oda kérésével is az Úrhoz.
Ez a megtérő lator Jézusban meglátta a Krisztust, a Megváltót, az Urat, és odafordult Őhozzá.
Márk és Máté megáll annál a pontnál, hogy mindkét lator gyalázta az Urat.
Ezzel mindegyiküknek teológiai célja volt, mert azt akarták kihangsúlyozni, hogy Isten megváltó szeretete nélkül mindnyájan rablók vagyunk.
Lukács azonban továbbmegy, és de jó, hogy továbbviszi a szálat, amikor elénk tárja, miszerint Jézus közbenjáró könyörgésére az egyik lator megtér, és odafordul az Úrhoz.
Jézus közbenjáró imádságának ilyen ereje van. Ő most is könyörög érettünk az Atya jobbján, hogy megtérjünk és éljünk.
*
A MÁSIK RABLÓ MEGKEMÉNYEDÉSE (Lukács 23,39).
Ez a hatodik tétel.
Ez a másik rabló tovább káromolta az Urat: „A megfeszített gonosztevők közül az egyik így káromolta Őt: Nem Te vagy a Krisztus? Mentsd meg magadat és minket is!” (Lukács 23,39)
Ennek a másiknak még inkább megkeményedett a szíve; a társa megtérést látva sem változott, hanem tovább folytatta a káromlást.
Lám, Jézus közelében is el lehet veszni.
Ha láthatóan Jézus közelében vagyunk, de mégsem ragadtuk meg az Ő megtartó kegyelmét, akkor aláhullunk, kárt vallunk.
Fokozhatnám még…
Ismertem egy lelkészt, aki nagy igemagyarázó volt, tökéletesen ismerte a Biblia tanításából következő logikus és hiánytalan rendszert, szigorúan tanította a kálvini teológiát az Ige alapján, és annak élő üzenete, krisztusi örömhíre is megszólalt általa; ugyanakkor egy olyan öntelt, hitében is gőgös, másokat lesajnáló, lehitetlenező, kárhoztató ember volt, tele gyűlölettel, hogy alig ismertem nálánál riasztóbb embert. Egyetlen szava sem volt számomra hiteles.
Tehát ugyanabban a helyzetben, ugyanazt a jézusi közbenjáró könyörgést hallva az egyik lator megtér, a másik pedig még inkább megkeményedik a hitetlen káromlásban.
Nagy titok ez! Az egyik felvétetik, a másik otthagyatik (Máté 24,40−41).
Emberi értelemmel és okoskodással erre nem találunk magyarázatot. Ez a titok kívül van rajtunk. Ez Isten dolga, mindent megelőző döntése. Nekünk egy a feladatunk: Mi, hitben járva, mindenkiért könyörgünk, valamint mindenkire boldog reménységgel tekintünk. A többit pedig az Isten majd elvégzi. Ő mindent szépen és jól intéz. Végül pedig Ő lesz majd minden mindenekben (1Korinthus 15,28).
Mindenesetre mindez megrendítő: az egyik megtér, a másik pedig még keményebben gyalázza az Urat. Felette nagy titok ez! Hagyjuk az Úrnál!
*
NINCS KÖZÉPÚT (Lukács 23,40–43).
Ez a hetedik tétel.
Tehát két út kínálkozik Isten megváltó és megtartó szeretetével, azaz Jézus Krisztussal kapcsolatosan: igen, vagy nem; nincs majdnem, nincs diplomatikus arany középút.
Ez a prédikáció innentől kezdve egy direkt evangélizálós igehirdetés is lehetne…
Vagy igent mondunk az Úr megváltó szeretetére, vagy nemet.
Minden közömbösség, minden semlegesség valójában nemet jelent.
Vagy igen, vagy nem, nincs majdnem.
Egyszer egy önéletrajzi könyvben olvastam egy fejezetcímet, amely így hangzott: „Majdnem iskolaigazgató lettem.”
Mit jelent ez a majdnem?
Kár volt leírni!
Ez a mondat azt jelenti, hogy nem lettem iskolaigazgató, és évtizedek múltával ennek már semmi jelentősége nincs.
Persze, ez csak egy példa a Jézus Krisztus melletti vagy elleni döntés kapcsán.
Hasonló példa erre nézve Jézus mondata, amit az okos írástudó felé intézett: Nem vagy messze az Isten országától (Márk 12,34). Nem vagy messze, de nem vagy benne. Ebben az értelemben, a lényeget illetően a „messze” és a „közel” ugyanazt jelenti; mindegyik ugyanúgy a „házon kívüli” állapotot jelzi, amely a „téli hidegben egyként megfagyással” fenyeget.
Jézus Krisztus ügye kapcsán nincs arany középút.
Bátran állítom, hogy e-világ sokféle nehéz területén alkalmaznunk kell az arany középutat, egyébként elemésztjük egymást. Nem az olcsó, hanem az értelmes, Isten parancsaival egybehangzó kompromisszumok nélkülözhetetlenek, de a hit terén ez másként van.
A hitbéli döntésünk is Isten kegyelmének munkája bennünk, de Isten mégis rajtunk keresztül végzi el ezt a döntést, Szentlelke által.
*
JÉZUS VÁLASZA (Lukács 23,43).
Ez a nyolcadik tétel.
Jézus ekként felelt a megtérő latornak: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban (Lukács 23,43).
A megtérő lator azt kérte Jézustól, hogy emlékezzen meg róla, amikor eljön az Ő királyságába! (Lukács 23,42)
Jézus erre a kérésre felelt így: Bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban. Már ez a felelet is hirdeti, hogy Jézus valóban király, az örök élet királya, aki megemlékezik azokról, akik Őhozzá fordulnak; azokat az Úr soha nem felejti el, nem hagyja őket a halálban.
Bizony mondom!
Így vezeti be a megtérő rabló felé intézett üzenetét Jézus.
Ez azt jelenti, hogy amit Jézus kijelentett, amit Isten Igéje megmondott, az bizonnyal beteljesedik.
A mai Igében láttuk, hogy az Úr szavaként megszólaló próféciák is mind beteljesedtek.
De jó tudni, hogy amit Isten megígért, arra bizton hagyatkozhatunk, arra bátran építkezhetünk, nem fogunk csalódni és megszégyenülni.
Bizony mondom… Ez a bizony az imádságaink végén mondott ámen.
Bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban – zengi Jézus.
A paradicsom kifejezés tulajdonképpen az örök életet jelenti, az üdvösséget, a mennyországot, azt a jót, ami sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23), és amit az Isten készített el az Őt szeretőknek (1Korinthus 2,9).
A paradicsom az a hely, ahonnan kiestünk, mint a madárfióka a védelmet, melegséget, biztonságot jelentő fészekből…
Minden szenvedésünk ebből fakad: kiestünk az isteni fészekből.
A megváltás pedig az a kegyelmes isteni cselekvés, ahogy az Isten határtalan, krisztusi szeretete által visszaemel bennünket ebbe a fészekbe, ebbe a paradicsomba.
Dadogunk, amikor emberi szavakkal ennél többet szeretnénk mondani a paradicsomról.
Jézus üdvösséges kijelentésében – amit a megtérő latornak mondott ott a kereszten – az időhatározó is üzenetértékű: Ma velem leszel a paradicsomban.
Most is elevenné teszi számunkra a Szentlélek ezt a jézusi szózatot: hitre hív és hitünkben megerősít.
E jézusi kijelentés helyes megértése kapcsán ne a vesszőkkel játsszunk!
Mit mondott itt valójában Jézus? Más a mondat értelme, attól függően, hogy hova helyezzük a vesszőt, és így a hangsúlyos szünetet. Az egyik értelmezési lehetőség így hangzik: Bizony mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban; vagyis halálod után azonnal kezdődik az örök életed. A másik értelmezési lehetőség pedig így szól: Bizony mondom neked ma, majd a visszajövetelem és az ítéletre való feltámadás után velem leszel az örök élet örömében és az üdvösség teljességében.
Ám ezek az értelmezések erőltetettek, noha érzékeltetik azt a bibliai-teológiai problémát, amit „a köztes lét” problémájának nevezünk. Az itt a kérdés, hogy mi van a halál és az ítéletre való feltámadás ideje között. Mivel Jézus ezt a kijelentést egy megtérő ember felé intézi, ezért a kérdést akként pontosíthatjuk, hogy a hívő, Krisztusba vetett reménységgel meghalt ember számára miként tapasztalható meg a meghalás és a feltámadás közötti időszak.
Vigyázzunk, ne spekuláljunk ebben a nehéz témában, hiszen az un. „köztes lét” kapcsán kevés bibliai Ige adatott nekünk a részleteket illetően. Annyit azonban biztosan állíthatunk, hogy a hitben e-világból eltávozott ember lelke ezt az időszakot is a Jézus Krisztussal való valamiféle közösségben, örömteli biztonságban tapasztalja meg. Ez az élet már ekkor is krisztusi élet a hívő ember számára, amely krisztusi élet nem valamiféle lét, hiszen a létezésben ott rejlik az elveszettség lehetősége is. A lelkünk nem önmagától halhatatlan, hanem Jézus Krisztusban az, amennyiben ebben az összefüggésben a halál az élet és nem a lét ellentéte. A kárt vallottak létezése azonban nem élet, annak bibliai értelmében: Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy (Jelenések 3,1). Ugyanakkor ne felejtsük el, hogy az örök élet a test feltámadását jelenti, vagyis az egész ember, annak teste és lelke éli majd az örök életet. Ez a test azonban olyan test, ami felett nem úr többé semmiféle avulás. Ez azonban már egy külön tanítói prédikáció tárgya lehetne… Tehát, a lényeg az, hogy akik Jézus Krisztusban haltak meg, a test feltámadásáig is, lelkükben a krisztusi élet teljességét élik valamiképpen. Ha ez a „köztes lét” egy alvás, mert erre Jézus utal a Lázár történetében – nem halt meg, csak alszik, mondta Jézus, noha Lázár haláláról beszélt (János 11,11–13) –, akkor a feltámadás reménységével alszunk.
Ravasz László röviden és igeszerűen korrekten megoldja ezt a kérdést. Szerinte Jézus itteni kijelentésében – ma velem leszel a paradicsomban – nem helyről és időről van szó, hanem az üdvösség bizonyosságáról, valóságáról és öröméről van szó! Ennyi elég is erről.
–
Mindannyian rablók, Istent és egymást káromlók vagyunk az Istenbe vetett hit nélkül!
Urunk, köszönjük, hogy a Te mindent megelőző és minden értelmet felülhaladó szereteted odafordította életünket Tehozzád, mert megnyílhatott értelmünk és szívünk a Te Igéd és kegyelmed előtt…
Köszönjük, hogy még életünk utolsó percében sem elkésett ez a Teáltalad munkált döntés.
Persze, ez nem azt jelenti, hogy lehet halogatni ezt a döntést, mert nem tudjuk, hogy lesz-e holnap.
Lám, ez a megtérő, egykor volt rabló semmiféle vallási teljesítményt nem tudott felmutatni – templombajárás, igeolvasás, imádság, szolgálat, erkölcsös élet –, és mégis megnyerhette az üdvösséget.
Az üdvösséghez ennyi kell: odafordulni az élet Urához, Krisztushoz, és nem megoltani Isten megtérésre hívó Lelkét, amikor Ő szólít (1Thesszalonika 5,19).
Ma, ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket! (Zsidókhoz írt levél 3,15)
Persze, aki odafordult a Krisztushoz, az a földi életében, ennek következményeként kegyes és Istent dicsérő életet élhet sokak javára, amíg tart kimért ideje, miközben folyamatosan tisztul az élete.
Ne felejtsük el az alábbiakat!
Ne felejtsük el! Jövök semmit sem hozva, keresztedbe fogódzva! (458. dicséret, harmadik verse, az 1948-as énekeskönyv számozása szerint). Ezt énekeltük imádságként az istentisztelet elején.
Ne felejtsük el! Ha a szánkkal Úrnak valljuk Jézust és a szívünkkel hisszük, hogy Isten feltámasztotta Őt a halálból, vagyis életünk minden emberi erővel megoldhatatlan problémáját megoldotta, akkor megszabadultunk (Róma 10,9).
Ne felejtsük el! Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül! (Róma 10,13)
Ne felejtsük el! A nagy felújítás előtti templomunkban, az oldalsó bejárati ajtó fölött egy fontos igevers volt olvasható, ami sajnos a felújítás során már nem fért el: Akié a Fiú, azé az élet (1János 5,12).
Jöjj királyunk, Jézusunk, íme, szívünket megnyitjuk! Áldott légy, hogy odafordulhatunk és odafordulhattunk Tehozzád! Ez életünk egyetlen megoldása!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. november 19.
- hét.
Reménység vasárnapja
Márk sorozat: 132