(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(Márk 15,20–32)
(Márk 15,29–32)
Ha az élő Isten legfontosabb tulajdonságát kellene meghatározni egyetlen szóban, akkor a mai Ige üzenetéből kiindulva azt mondhatjuk, hogy OLYAN ISTENÜNK VAN, AKI MEGTARTÓ ISTEN, AKI MEGTARTÓ SZERETETTEL SZERET BENNÜNKET (31).
Ez a megtartatás jelenti a megváltást, a szabadítást, az üdvösség teljességét, az Isten eredeti gondolata szerinti élet kiteljesedését.
Most, az egyházi esztendő utolsó vasárnapján, örök élet vasárnapján örüljünk, hogy megtartó Istenünk van.
Az, hogy itt lehetünk ezen a vasárnapon, és még mindig vagyunk, még mindig élünk, mind-mind az Ő megtartó szeretetének jele és pecsétje. Életünk és hitünk minden napja, minden perce Istenünk megtartó, kegyelmes szeretetének ajándéka.
Isten megtartó szeretettel szeret bennünket a Jézus Krisztusban.
Ennek a megtartó szeretetnek lényege az, hogy másokat megment!
Isten megtartó szeretete másokat megment, úgy, hogy önmagát feláldozza.
Ez történt Jézus Krisztusban. Erről hallottunk, olvastunk a mai igeszakaszban. Jézus Krisztus másokat megmentett, másokért él, és amikor eljött az idő, akkor önmagát nem kímélte, önmagát feláldozta, odaadta másokért, érettünk. Jézus Krisztus küldetésének, megváltó, megtartó áldozatának, helyettes elégtételének ez a lényege, amiről Ő maga sokszor szólt, sőt képekben is szemléltette azt: Másokat megment, önmagát pedig nem menti meg.
Jézus a búzamag példázatában érzékeltette isteni, megtartó szeretetének gazdagságát: Ha a búzamagot nem vetik el, és nem rothad el a föld alatt, akkor nem hozhat sokszoros termést. A búzaszem a földbe vetve elrothad, feláldozza önmagát, és áldozata nyomán sokszoros termést hoz, hogy sokaknak legyen kenyerük, éltesse, táplálja őket (János 12,24).
A jó pásztor példázata, Jézus küldetésének ugyanezen lényegéről szól: A jó pásztor életét adja a juhokért (János 10,11).
Ez valójában Jézus Krisztus „ars poetica”-ja: Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben éljenek (János 10,10); azért jöttem, hogy megkeressem és megtartsam azt, ami elveszett (Máté 18,11); azért jöttem, hogy az emberek életét megmentsem, nem pedig azért, hogy elveszítsem (Lukács 9,56). A jézusi „azért jöttem” Igék mind az Őbenne testet öltött isteni, megtartó szeretetet jelentik ki nekünk, amelyekből most csak a legfontosabbakat idéztem.
Csodálkozzunk rá erre az isteni, megtartó szeretetre, amely önmagát feláldozza, hogy másokat megmentsen; minket megmentsen…
Ám az isteni megtartó szeretet lényege az, hogy másokat megment, magát feláldozza, isteni, győztes hatalommal.
Jézus Krisztus nem egy mártír, aki meghalt és azóta is a halálban van, mi pedig emlékműveket állítunk neki, időről-időre tisztelgünk előtte, koszorúkat helyezünk az emlékművén… Nem! Ő nem egy mártír, hanem Megváltó, Megtartó, mert isteni hatalommal győzött a halál fölött, feltámadott a halálból. Másokat megmentett, önmagát feláldozta, de áldozata életre virágzott. Ő az egyetlen önfeláldozó, akit nem győzött le a gonosz pusztító hatalma. Ez nagyon fontos üzenet. Jézus Krisztus az egyetlen olyan önfeláldozó, aki nem egy mártír, akinek halála nem ideigvaló megújulást hozott – ha hozott –, hanem örök megoldást. Jézus Krisztus másokat megtartott, magát feláldozta, isteni hatalommal győztesen.
A 22. zsoltár 9. versében olvashatjuk azt, ami itt beteljesedett, számos próféciával együtt. Itt azt mondja a Messiás: Az Úrra bízom magam, mert Ő megszabadít, hiszen kedvel engem. A 22. zsoltár szó szerint megprófétálta mindazt, ami Márk írása szerint a mai igerészben történik, és ami utána, Jézus kereszthalálában és feltámadásában lett valósággá.
Isten megtartó, érettünk feláldozó szeretete győztes szeretet, legyőzte a halál minden formáját, érettünk. Ilyen értelemben van megváltó, megtartó Istenünk.
*
MILYEN AZ EMBERI ÉLET EME ISTENI, MEGTARTÓ SZERETET NÉLKÜL? (29–32)
Itt egy tükröt tart elénk Isten Igéje.
Engedjétek meg, hogy különösképpen ne is magyarázzam most ezt az Igét, csak újra mondjam azt, amit hallhattunk, amit felolvastam, és hiszem, hogy az Isten Lelke aktualizálja azt mindannyiunk számára!
Milyen az emberi élet az isteni megtartó szeretet nélkül?
Az emberi élet, az isteni megtartó szeretet nélkül hitetlen élet; ebből következően szeretetlen élet, annak minden mélységével együtt.
Márk evangélista ezt egyetlenegy szóval fejezi ki: az isteni, megtartó szeretet nélküli élet káromló élet, káromló lelkülettel.
Mit jelent ez a káromló lelkület?
Káromló mindenki, aki – a hamis bíró példázatára utalva – Istent nem féli és a másik embert nem tiszteli (Lukács 18,2). Ez a káromlás. Ha nem féljük az Istent, akkor a másik embert nem tiszteljük, de ebből következően nem tiszteljük a teremtett világot sem, így mindent felemésztünk.
Amikor Jézus Krisztust keresztre feszítették, ott szenved a kereszten, kínhalált hal, és sokan megbámulva Őt, elmennek mellette. Ezt írja az evangélista (29). Ahogy az irgalmas samaritánus történetében a lévita és a pap is elmentek a félholtra vert ember mellett (Lukács 10,31−32). A mai igeszakasz szerint főpapok és írástudók is így tettek, miközben káromolták Jézust (31). Az Isten megtartó szeretete nélkül élő ember gyakran elmegy a bajban szűkölő embertársa mellett, nem akar a más bajába belekeveredni, mert elég neki a maga baja és érdeke. Bizony gyakran elmegyünk betegek, törékenyek, megalázottak mellett. Persze normál esetben megtesszük azt, amit a „kirakat” megkövetel, de valójában csak úgy élünk egymás mellett, és inkább csak önmagunkat képviseljük.
Jézus keresztje alatt a bámészkodók a fejüket csóválták (29), az ajkukat biggyesztették. Ismerős ez a kép? Nekem nagyon. Nem is szólunk, de az egész megjelenésünk öntelt, nagyképű, gőgös… Persze, hogy bárki mire is lehet öntelt, amikor mindent Istentől kapott, ezt a kérdést most ne firtassuk. Arra utal ez a jelent, amikor az egyik ember lemosolyogja, kineveti, lesajnálja a másikat, megalázó módon a fejét csóválja, az ajkát biggyeszti… Lehetnek fontos észrevételeink a másik ember kapcsán, de nem ebben a formában. Itt azonban vegyük figyelembe azt, hogy Jézus Krisztus megváltó szenvedésére tekintettek ilyen lesajnáló, önhitt fejcsóválással. Ez valóban istenkáromló lelkület. A Jézus keresztje alatt állók közül sokan gúnyolták és gyalázták Őt.
Jézus keresztre feszítésének részleteiben is számos prófécia teljesedett be. Többször utaltunk már erre a tényre. Sokszáz évvel Jézus Krisztus szenvedése előtt az Ószövetség meghatározó kijelentései megprófétálták, hogy ezeknek így kell történnie az igazi, Isten által küldött Messiással. Óriási jelentősége és áldott üzenete van annak, hogy ezek a próféciák ilyen részletekben is beteljesedtek. Amit itt olvastunk, miszerint sokan elmentek a szenvedő Jézus mellett – a sokaság és a főpapok közül is – a fejüket csóválva, gúnyolódva, azt a 22. zsoltár 8. verse – az előbb idézett, 22. zsoltárból való igevers előtti vers –, valamint a 109. zsoltár 25. verse is megprófétálta. Jézus Krisztus keresztjénél mindez szó szerint beteljesedett.
Az Isten megtartó szeretete nélkül élő ember lelkiállapota ilyen káromoló, „kicsiben és nagyban” egyaránt, még akkor is, ha a „kirakatban”, bizonyos határig segítőnek is tűnik. Káromlás minden konfliktus, ebből fakadó sértettség, bosszú, megjegyzés, bökölődés, és az is, ahogy éles helyzetekben kifarolunk egymás mögül, és a másikra hárítjuk a felelősséget. Most az egészen nagy, háborús konfliktusokat nem is említve. De látjuk ezt a nyomorúságot mostani világunkban.
Itt az Ige nemcsak a káromlás lelkületéről szól, hanem a káromlás tartalmáról is.
Ezt is egészen konkrétan leírja Márk evangélista.
Mi ennek a káromlásnak a tartalma?
A káromlók a szenvedő Jézust kigúnyolják: Ha Ő a megígért Messiás, Izráel királya, és másokat megmentett – ezt legalább elismerik –, akkor magát miért nem tudja megmenteni? Mentse meg magát, szálljon le a keresztről! Bizonyítsa magával kapcsolatosan is messiási hatalmát! (30–32)
A káromlók a szenvedő Jézus fejéhez vágják egy korábbi szavát, amit persze nem jól értettek, inkább totálisan félreértették akkori kijelentését, de most idézik: Na, valamikor ezt mondtad, nagyszájúan, akkor most mutasd meg hatalmadat! Ismeritek ezt? Egykori szavainkat a fejünkre olvassák, félreértve azt, vagy rosszul idézve azt, és kínjaink között is irgalmatlanul odavágják nekünk… Ezzel a káromló lelkülettel gúnyolják Jézust is: Te, aki azt mondtad egykor, hogy lerombolod a templomot és három nap alatt felépíted azt, akkor most mutasd meg a hatalmadat, Izráel királya, Messiás, szállj le a keresztről, hogy lássunk és higgyünk Teneked! (29–30)
Igen, ez a jelkívánás bűne! Tégy még egy újabb csodát, hogy lássunk és higgyünk! (32)
Nemcsak a káromlás lelkületét, hanem a káromlás tartalmát is olvassuk itt, ebben a leírásban.
Gondold mindezeket tovább! Milyenek vagyunk az Isten megtartó szeretete nélkül?
Bizony, meg kell erősödnünk Isten megtartó szeretetében nekünk, Isten mai népének is, mert lelkületünkben, gyakran egymást bántók, egymást káromlók vagyunk.
Ha az Istent nem féljük igazán, akkor egymást sem tudjuk igazán tisztelni és valóban szeretni.
Ennek a gyenge hitű, vagy éppen hitetlen állapotnak pedig annyi konkrét, tetten érhető lecsapódása tapasztalható az életünkben; miként az ónos esőben, tehetetlenül és számos balesetet okozva csúszkálunk, esünk, kelünk, ütközünk, mert nincs szilárd talaj a lábunk alatt.
A káromló lelkület kapcsán egy régebbi rock-pop sláger refrénje jut eszembe a 90-es évek elejéről: Még, még, még, még, még, ennyi nem elég.
Még több kell, még jobb kell, még újabb kell, és nem számít sem az Isten, sem a másik. Nincs hálaadás, nincs megelégedettség.
*
Áldott legyen az Isten, hogy mi nem ilyenek vagyunk! Noha nem vagyunk tökéletesek, de valóban nem ilyenek vagyunk, mert az Isten munkál bennünk!
Ezért adjunk hálát az Istennek!
Ezért hadd szóljak a prédikáció következő részében arról − mert ez is benne van a mai Igében −, hogy MILYEN AZ AZ EMBER, AZ A NÉP, AKI AZ ISTEN MEGTARTÓ SZERETETÉBEN RÉSZESÜLT! (32)
Milyen az az ember, aki féli az Istent, aki hisz az élő Istenben, és az Ő egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban.
Az ilyen ember valóját egyre inkább átjárja az Isten megtartó szeretete.
Hogyan lehet hitre jutni?
Mi a hitre jutás folyamatának lényege?
Itt jelet kívánnak mindazok, akik gúnyolódnak Jézus keresztjénél: Szállj le a keresztről, hogy lássunk és higgyünk! (32)
Bizonyítékot akarnak látni ezek a gúnyolódók, csodát akarnak: Majd, ha látunk, hiszünk; majd, ha az Isten megsegít, akkor hiszünk!
Ez lenne a hitre jutás útja? Újabb és újabb bizonyítékokat akarni, látni, a már megnyert csodákat és bizonyságokat észre sem véve? Ez a káromló, eleve cinikus, gúnyolódó, hinni nem akaró, hitetlenségét megokoló lelkület vezetne hitre?
Gondoljatok Tamás történetére! (János 20,24−29)
Tamást a bizonyítékok látványa győzte meg, vagy valami más? Tamás belehelyezte az ujját a feltámadott Jézus felsebzett testébe?
Nem. Tamást nem a látás győzte meg, hanem Istennek az a Krisztusban közölt határtalan szeretete vezette hitre, amellyel a feltámadott Úr érte külön megjelent, elment érte a legvégsőkig, csak Tamás ne maradjon hitetlen, hanem hitre jusson (János 20,27−29). Tamást ez a határtalan krisztusi szeretet győzte meg, valójában az Isten Lelke győzte meg, aki az élő hit egyetlen forrása.
Az élő hitre jutás csodája Isten Lelkének munkája nyomán mindig először a megtartó Isten szeretetére való feltétel nélküli ráhagyatkozással kezdődik. Ezt a nagy filozófus, Kierkegaard is hangsúlyozta: először a hit, először a megtartó Istenre való ráhagyatkozás bátorsága adatik nekünk, nem pedig az Isten felőli bizonyítékok látása; majd a hit bátorsága után adatik a látás, a csodák, a bizonyságok sokasága, mert megnyílt az értelmünk, a szívünk, a szemünk. Az imént említett filozófus hangsúlyozta, hogy rendkívüli helyzetekben ez végképp érvényes: először bátran ugrani kell a szakadéknak tűnő kétségbeejtő mélység fölött is, bizonyossággal remélve, hogy az Úr megtartó kegyelme nem enged aláhullani minket.
Tehát pont fordított a hitre jutás csodája, a Lélek munkája által, ahhoz képest, ahogy mi azt a gyarló emberi logika alapján elgondolnánk.
Nem arról van szó, hogy újabb bizonyítékot akarok látni és majd hiszek! Nem arról van szó, hogy: Uram, tégy még egy csodát; még, még, még, mert ennyi nem elég, adj sikert, előmenetelt, gyógyulást…, és ha majd ezeket látom, akkor majd talán hiszek Tebenned. Nem erről van szó!
Pont fordított a hitre jutás útja: Először bátran ráhagyatkozni az Úr megtartó szeretetére; aztán majd adatik a látás is. Jézus azt mondja Tamásnak: Boldogok, akik nem látnak és hisznek! (János 20,29) De, akik hisznek, akkor is, ha minden ellentmondani látszik az Isten szeretetének, azok egyre inkább látni és tapasztalni is fogják az Isten szabadító irgalmát. A hit embere arra nézve is bizonyossággal van, ha az Isten valamit nem is tesz meg, akkor is Ő az Úr, aki örökkévaló szeretettel szeret! (Dániel 3,18)
Tehát nem a látás, nem a csodák juttatnak bennünket hitre, hanem a Szentléleknek az a munkája, amivel Istennek eme feltétel nélküli megtartó szeretetére rá tudunk hagyatkozni.
Ezért mondja Jézus a folytonosan bizonyíték-, csoda- és jelkívánóknak, hogy az Ő eljövetele után nem adatik több és más jel az embereknek, csak a „Jónás próféta jele” (Máté 12,39). Jónás ugyanis három napon át senyvedett a halálos mélységben – a cethal gyomrában −, aztán csodálatos, isteni hatalommal megszabadult onnan. A Jónással történt csoda előképe annak a mindenek feletti eseménynek, miszerint Jézus Krisztus, harmadnapra feltámadott a halálból (Márk 16,6).
Nincs ennél nagyobb áldott történés, csoda és jel; nem létezik ennél nagyobb bizonyíték Isten határtalan szeretetére és hatalmára nézve: Jézus Krisztus feltámadott, nekünk életet adott!
Ne várjunk ennél többet! Ne várjunk újabb csodákat, hanem erre a legnagyobb csodára tekintsük, és számos mindennapi és rendkívüli csodára megnyílik a szemünk, amelyekben folyamatosan részesít minket az Isten!
Isten elment értünk a legvégsőkig, Jézus Krisztusban a legnagyobb csodát megtette értünk.
Tehát a keresztyénség nem vallásos csodahit.
Márk evangélista ezért hangsúlyozza evangéliuma egészében az úgynevezett „messiási titkot”. Amikor ugyanis Jézus valakin megmutatta isteni hatalmát, csodát tett vele, meggyógyította betegségéből, megszabadította nyomorúságából, akkor azt kérte a szabadulásban részesült embertől, hogy örüljön, de ne beszéljen a csodáról senkinek (Márk 1,44). Jézus ezzel, többek között, azt akarta megakadályozni, hogy a hit ne a látáson alapuljon, a bizonyosság ne a látványos csodákból fakadjon.
A keresztyénség nem vallásos csodahit.
Vagyis nemcsak akkor hiszünk, amikor Isten „az élet tetején” hordoz bennünket, miközben minden sikerül, és rendkívüli dolgokat, csodákat élünk meg, az Isten hatalmas jelenlétét tapasztalva; hanem a hétköznapok szürkeségében, a szenzáció nélküli mindennapokban is; sőt a legnehezebb helyzetekben is, el egészen a halál árnyékának völgyében szűkölve; akkor is, amikor e-világban már nincs szabadulás; hiszen az örök szabadulás már a miénk, a feltámadott Úrban.
A keresztyénség nem vallásos csodahit.
A látás, a csoda, a konkrét bizonyítékok többnyire nem vezetnek hitre minket, hanem önhitté tesznek, sőt vakká, keményszívűvé, káromlóvá torzítanak bennünket; újabb és újabb bizonyítékot követelve az Istentől. Először a hit bátorsága, az Úr kegyelmére való szentlelkes ráhagyatkozás adatik nekünk, majd kapjuk a látást is… Ez az élő hitre jutás útja, Isten hitébresztő Lelke által.
Ez az üzenet most; az örök élet vasárnapján különösképpen fontos.
Miért? Mert az ember a saját erejéből végérvényesen soha nem tudja magát megtartani, legyen bármilyen erős, bölcs, tudós, önmagában bízó is.
Egyszer mindenki számára elérkezik az az idő, amikor végül nem marad más, mint csak az, hogy beledőljünk az Isten megtartó szeretetébe és irgalmába.
Ekkor már csak az a biztatás érvényes, hogy az Úr „harcol” értünk, mi pedig maradjunk veszteg (2Mózes 14,14).
Bizony, végül is ez az élő hit lényege: Teljes bizalommal ráhagyatkozni az Úr megtartó szeretetére.
Aki fürdött már a szentföldi Holt-tengerben, az tudja, hogy ebben a tóban a sókoncentráció miatt nem kell úszni, egyszerűen csak bele kell dőlni a vízbe, és akár ölbe is tehetjük a kezünket, mert a víz megtart, fenntart, nem süllyedhetünk el, nem veszhetünk bele a mélységbe.
Ilyen az Isten megtartó szeretetére való ráhagyatkozás.
Áldott legyen az Isten, hogy ebben a megtartó szeretetben részesített bennünket egyszülött Fia, Jézus Krisztus által!
*
Ha ilyen az Isten megtartó szeretete, akkor EBBŐL A KRISZTUSI MEGTARTÓ SZERETETBŐL OLYAN EMBERI SZERETET KÖVETKEZIK, AMI SZINTÉN MEGTARTÓ SZERETET (31).
A krisztusi megtartó szeretetből következő emberi szeretet a hétköznapok durva, darócpokróc világában is megtartó, irgalmas, megbocsátó, szelíd, könyörülő szeretet: házasságban, családban, a munkahelyi zördülések között, az egészen éles helyzetekben egyaránt.
Milyenek vagyunk mi, mint Istennek népe; miként gyakoroljuk a szeretetet?
Vettük-e az Isten megtartó szeretetét, a Krisztusban?
Krisztusi-e a mi emberi szeretetünk, vagy még a mások iránt mutatott szeretetünkben is valójában önmagunknak akarunk kedvezni?
Tudjuk-e legalább egymást szeretni?
Tartsunk önvizsgálatot! Advent a bűnbánat ideje is, és jövő vasárnap advent első vasárnapja.
Urunk, megvalljuk Teneked, hogy a mi emberi szeretetünk gyarló, mérlegelő szeretet, még az egyházban, a Te néped körében is.
A szeretetünk gyakorlása során először mindig mérlegelünk.
E mérlegelés során számos kérdés vetődik fel: Kit szeressek, mikor szeressem, hogyan szeressem, hol vannak a szeretetem határai?
Bennem is felmerül ez a mérlegelés, mielőtt valakivel kapcsolatba kerülök, mert azt tapasztalom, hogy minél többet adok, annál inkább visszaélnek vele: Add a kisujjadat, és kitépik az egész karod.
Az ember az említett mérlegelés közben „logikusan” gondolkodva belátja, hogy Krisztus követésének, a krisztusi szeretetből fakadó emberi szeretetnek a vége kereszt! Nem a megváltás értelmében, hanem az önfeláldozás értelmében gondolok itt a keresztre…
Aki ugyanis szeret, az alul marad, azt kihasználják és legyőzik abban a gyarló világban, ahol minden emberi kapcsolat valójában egy hatalmi viszony, és látszólag mindig a nyers erő győz, nem pedig a szeretet, miközben a szeretettel csakis visszaélnek.
A mi emberi szeretetünk igen gyarló, érdekvezérelt szeretet, mérlegelő szeretet; alig valamit tűr el, mások hibáit közhírré teszi és nem elfedezi, és azonnal elmúlik, ha a másik nem úgy táncol, ahogy mi fütyülünk. A mi szeretetünk alapelvárásaiban is leveri a Szeretethimnusz mércéjét (1Korinthus 13,1−13).
Aki azonban hitre jutva ráhagyatkozhatott az Isten krisztusi, megtartó szeretetére, annak az embernek a Szentlélek minden nap újból és újból indítást ad arra, hogy ezt a krisztusi szeretetet hirdesse és élje.
Ám a hit emberét minden nap − és az élete útján haladva egyre inkább − az az indulat vezérli, amely Jézus Krisztusban is megvolt (Filippi 2,5).
A Szeretethimnusz Jézus Krisztus szeretetét írja le. Csakis az Ő irántunk való szeretetéről mondható el az, hogy mindent eltűr, mindent elfedez, mindent remél és soha el nem múlik (1Korinthus 13,7−8).
A Szentlélek munkája bennünk az a csoda, hogy egyre inkább nem a mi gyarló, mérlegelő emberi szeretetünkkel, hanem a minket betöltő krisztusi szeretettel viszonyulunk egymáshoz, és így mozdulunk egymás felé.
A Szentlélek végzi el azt bennünk, hogy miközben betölt minket a krisztusi szeretet, egyre inkább nem mérlegelünk.
Illetve, ebben az áldott folyamatban a mérlegelés úgy alakul, hogy amennyiben a mérleg egyik serpenyője az én érdekemet és ügyemet jeleníti meg, a mérleg másik serpenyője pedig a rám bízott embertársam ügyét jelképezi, akkor a Lélek munkája nyomán egyre inkább megtörténik az a csoda, hogy a mérleg nyelve egyre inkább önmagamtól az embertárs felé billen el.
Ahogy haladunk a hit útján, úgy növekszünk ebben a krisztusi szeretetben, egyre inkább az az indulat vezérel bennünket, amely Jézus Krisztust is vezette: Nem csak mindig én, én és én, hanem Krisztusra tekintve egyre inkább a másik lesz fontossá, egyre láthatóbban a másik ember felé billen el életem, szeretetem mérlegének nyelve.
Egy szerény képet hadd hozzak ide erre nézve! Olyan a szeretet megújulása, krisztusivá érlelődése, mint a Kárpátok hegyláncolata. Amikor ott zuhog a hó, vagy esik az eső, akkor a csúcstól innen mindig balra folyik le a csapadék, a csúcstól amonnan pedig jobbra, azaz a másik irányba folyik el a víz. A vízválasztó pedig a hegyvonulat csúcsa, vagyis Jézus Krisztus. Őrá tekintve dől el, hogy egyre inkább nem magam felé, hanem a másik ember felé záporoznak a szeretet áldásai. Persze, aki mást felüdít, az maga is felüdül (Példabeszédek 11,25).
Nincs is értelme másként az emberi életnek.
Csak önmagamnak élni?
Ennek mi értelme van? A jóléti társadalmakban jó lenne ezt megfontolni!
Aki vette az Isten megtartó szeretetét, az egyre inkább ebben a krisztusi szeretetben erősödik, Isten Lelke által.
Ne felejtsétek Jézus szavát: Aki meg akarja tartani az életét, elveszti, de aki elveszti az életét énérettem, megtalálja azt! (Lukács 17,33)
–
Összegezve:
Isten szeretete megtartó szeretet!
Áldott legyen az Isten, hogy mi nem káromló életet élünk, hanem vehettük az Isten megtartó szeretetét, és Isten Lelke által ez az isteni, krisztusi, megtartó szeretet az egymás iránti szeretetünkben is egyre inkább kiformálódik!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. november 26.
- hét.
Örök élet vasárnapja
Márk sorozat: 133