(10) Mégis elvetettél, megszégyenítettél minket, nem vonultál ki seregeinkkel.
(11) Megfutamítottál az ellenség előtt, gyűlölőink kifosztottak bennünket.
(12) Odadobtál minket, mint vágójuhokat, és szétszórtál a népek közé.
(13) Potom áron adtad el népedet, nem szabtál magas vételárat érte.
(14) Gyalázatossá tettél szomszédaink előtt, gúnyol és csúfol környezetünk.
(15) Szóbeszéd tárgyává tettél a népek között, fejüket csóválják miattunk a nemzetek.
(16) Mindennap szidalmaznak engem, szégyen borítja arcomat
(17) a gyalázók és a káromlók szava miatt, az ellenség és a bosszúálló miatt.
(18) Bár mindez ránk szakadt, nem feledtünk el Téged, nem szegtük meg szövetségedet.
(19) Szívünk nem szakadt el Tőled, lépteink sem tértek le ösvényedről.
(20) Pedig a sakálok tanyájára űztél minket, és a halál árnyékát borítottad ránk.
(21) Ha elfeledtük volna Istenünk nevét, és idegen istenhez emeltük volna fel kezünket,
(22) nem vette volna-e észre Isten? Hiszen Ő ismeri a szívnek titkait.
(23) Miattad gyilkolnak minket naponta, vágójuhoknak tekintenek.
(24) Serkenj fel! Miért alszol, Uram? Ébredj föl, ne taszíts el végképp!
(25) Miért rejted el orcádat, miért felejted el nyomorúságunkat és ínségünket?
(26) Lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt.
(27) Siess segítségünkre! Válts meg minket irgalmadból!
(Zsoltárok 44,10–27)
(Zsoltárok 44,26–27)
Áldjuk ezen a vasárnapon a mi Urunkat, megtartó kegyelméért; azért, hogy nyolc vasárnap templomi istentiszteleti szünet után újból találkozhatunk. Március 15-én tarthattunk legutóbb templomi istentiszteletet a koronavírus-járvány miatt.
Áldott legyen azért is az Isten, hogy az interneten keresztül, az Ige és a Szentlélek által, közösségben lehettünk egymással. Nagyon köszönjük minden Testvérünknek, akik figyelemmel kísérték az istentiszteleteket, felhívták erre mások figyelmét, továbbították ezeket, vagy esetleg nyomtatott formában is megosztották az igehirdetéseket. Így folyamatos volt a találkozás, csak másként.
Most azonban átéljük, megtapasztaljuk, hogy noha jóval kevesebben vagyunk a szokottnál, a személyes találkozást, a gyülekezet személyes összegyülekezését semmilyen virtuális világ nem pótolhatja.
Az igemagyarázatok tehát folyamatosak voltak a járvány ideje alatt is.
A Korinthusi második levél magyarázatát így fejeztük be, az egész 13. fejezetet „karantén istentiszteletek” során magyarázva.
Aztán elkezdtük a Zsoltárok könyve második nagy egységének magyarázatát, a 42. zsoltártól. Ezt a sort időközben meg-megszakítjuk majd a Márk evangéliuma egy szakaszának magyarázatával, legalábbis a terveink szerint. Meglátjuk majd, hogy az Úr mit készít nekünk…
Egy héttel ezelőtt a 44. zsoltár első harmadáról szóltunk, amely egy lelkesítő Ige volt, Isten magasztalásáról.
Ebben felidézte a zsoltáros az Isten szabadító tetteit.
Isten szabadításának okát abban látja a zsoltár – egyetlenegy kifejezéssel megfogalmazva – hogy kedvel bennünket, érdemteleneket, a mi Urunk. Ebben a megmagyarázhatatlan csodában ott találjuk az egész evangéliumot.
Ezért a csodáért, Isten kegyelmi tettéért magasztalja a zsoltáros az Urat. Isten magasztalásából öröm és erő származik, minden körülmények között.
Ez a dicséret folytatódik ebben a zsoltárban is.
Ez a zsoltár tehát továbbra is Isten magasztalása, Isten dicsérete, de egészen más módon; szokatlan módon, nem azon a módon, ahogy mi azt megszoktuk.
Ebben az igemagyarázatban erre szeretném felhívni a figyelmet.
*
DICSÉRET, ŐSZINTESÉGGEL (10–23).
A zsoltáros nehéz helyzetben van. Itt a tizedik verstől egy fordulatot tapasztalunk.
A zsoltáros, a nehéz helyzetét részletezi, Isten színe előtt (10–17).
Ahogy Jeremiás, a siralmaiban őszintén kitárja a szívét, mint szenvedő ember, mint szenvedő gyülekezet, az Isten előtt; akként tesz itt a zsoltáros is. Jeremiás bátorított is erre: „Öntsd ki, mint a vizet, a szívedet az Úr előtt!” (Jeremiás siralmai 2,19)
Nagyon fontos üzenet ez! Istent lehet úgy is dicsérni, hogy merünk emberként megállni Őelőtte a magunk bajaival, nyomorúságaival, egyéni és közösségi értelemben egyaránt; akár egy olyan intenzív, eltúlzott reflexióban is, amit ebben a zsoltárban tapasztalunk: „Uram, én így élem meg ezt a nehéz helyzetet!”
Tizenhat jelzőt sorol fel a zsoltáros, amelyben őszintén részletezi emberi érzelmeit, tapasztalatát; szinte perbe száll az Istennel: „Elvetettél bennünket! Szétszórtál! Odadobtál bennünket! Gyalázatossá lettünk, szóbeszéd tárgyává! Vágójuhokká lettünk! A halál árnyékának völgyében járunk! Sakálok vesznek bennünket körül!” Vég nélkül sorolja… Árad a panasz. Szinte belefáradunk.[1]
De igenis, Istent lehet így is dicsérni: „Uram, most én, ebben az állapotban, így élem meg a nehéz helyzetemet.”
Merjünk őszintén, emberként is odaállni az Isten elé!
Ebben az őszinteségben ott van az az örök emberi kérdés, amelyet a nehéz helyzetben, a hívő ember is megfogalmaz magában, még ha szégyelli is: „Miért, Uram? Nem értem. Miért engedted Uram?”
A zsoltáros nem látja a teljes összefüggéseket; sőt, azt mondja: „Miért történt velünk mindez, Uram? Mi ezekben a nehéz helyzetekben is, végig hűségesek voltunk Tehozzád, hűségesek voltunk a szövetségedhez. Idegen isteneket nem tiszteltünk, ahogy parancsoltad, ha tiszteltünk volna, akkor Te tudtál volna ezekről, aki a szívek titkait is ismered!” (18–22)
Dicsérni az Urat ezzel az őszinte, emberi kifakadással is lehet, amelyben a zsoltáros fel meri tenni a „miért” kérdéseket; egyáltalán meg meri fogalmazni az emberi kérdéseit az Úr előtt. Attól dicséret ez, hogy az Úr színe előtt történik, nem képmutató; Isten színe előtt nem játszik szerepet a zsoltáros…
Ugyanakkor meg kell állapítanunk azt, hogy a zsoltáros őszinte; de nincs igaza: nem jól látja a helyzetet.
A zsoltár írója nem jól látja, sem önmagát, sem a helyzetét, sem az élő Istent.
Lehetünk őszinték, ez is az Isten dicséretének egyik formája.
De ebben az intenzív reflexióban egyáltalán nem mindegy, hogy miként fogalmazunk, mert az intenzitás sok esetben nem lát tisztán és azt hiszi, hogy igaza van, noha nincs igaza!
Csak egy példa erre. A zsoltáros azt állítja, hogy ők hűségesek voltak, idegen isteneket soha nem imádtak; miközben a Biblia tele van a hűtlenségeikkel kapcsolatos beszámolókkal. A mi életünk hűtlenségeiről nem is beszélve…
Az őszinteség nem egyenlő azzal, hogy igazunk van.
Sőt, ebben az intenzitásban, ebben a felfokozott lelkiállapotban a zsoltáros eltúlozza mindazt, amiben van: nem tisztán tekint önmagára, a helyzetére és az élő Istenre.
Olyan farizeusi ez a látásmód: Én tiszta, hűséges vagyok, nálam, minden rendben!
*
DICSÉRET, AZ ÚRHOZ FORDULÁSSAL (24; 27).
Mint minden zsoltárban, itt is látjuk, tapasztaljuk a fordulatot, amiben megszólal az Úr üzenete.
A zsoltáros egyszerre csak befejezi ezt az intenzív, emberi reflexiót – ez kegyelmi állapot –; és elkezdi másként dicsérni az Urat.
A zsoltáros az Úrhoz fordul.
Eddig is az Isten színe előtt volt, de gyarló, emberi módon.
Most pedig az Úrhoz fordul segítségért.
Így fogalmaz, így kiált fel: „Ébredj fel Uram! Serkenj fel!”
Amilyen intenzív volt az őszinte, kifakadó emberi reflexió, olyan intenzív az imádság is. Nem baj. Isten színe előtt vagyunk ebben a folyamatban; az Ő kezében vagyunk.
A zsoltáros szinte megrázza az Istent: „Ébredj fel Uram! Ébresztelek Istenem! Nézz rám, Tehozzád fordulok, mert egyedül Te tudsz segíteni!”
Elmondhatjuk, hogy itt a zsoltáros kegyelmi állapotban van, mert csak a felébredt, a már hitre jutott ember, valamint Isten felébredt népe tud az Úrhoz fordulni, kiáltani segítségért. Miközben felébredünk a hitre, és elkezdjük ébreszteni az Istent, rádöbbenünk arra, hogy az Isten mindig ébren van, értünk, velünk van; népével van.
Az Úrhoz fordulás: a megtérés.
A megtért ember aztán folyton könyörög, szüntelenül az Úrhoz fordul. Most, „Rogate” vasárnap, a húsvét utáni ötödik vasárnap különösen is erre figyelmeztet minket.
Aztán amikor az ember így az Úrhoz fordul, akkor ez az intenzív, eltúlzott reflexió abbamarad; a gyarló őszinteség hevessége ugyanúgy, mint az Úrhoz fordulás hevessége.
Figyeljétek meg, ha az Úrhoz fordulunk, bármilyen helyzetben vagyunk is, megnyugszunk, lenyugszunk.
Az örömeinket, a sikereinket nem értékeljük túl, de a bajainkat sem. A hitünket, a kegyességünket nagyon értékeljük, de azokat sem értékeljük túl; vagyis nem leszünk embertelen, fundamentalista vagy rajongó hívővé.
Nagy ajándék: Őszintén az Úr elé állni, és Őelőtte megnyugodni. Sok ember nem járja végig ezt az utat, ezért nincs megnyugvása, csak pulzálása; gyülekezetben, kegyességben, mindennapokban.
Megnyugodva, az Isten színe előtt, egyszerre örök összefüggésekben kezdjük el látni a dolgainkat, a helyzetünket, az örömöket, a bajokat, a kapcsolatainkat, a hitünket, az élő Isten cselekvését.
Megnyugszik a zsoltáros ebben az Úrhoz fordulásában, ebben az Úrra hagyatkozásban; abbamarad az eltúlzott, intenzív reflexiók sora, amelyek fontos előzmények lehettek, de el kellet jutni a megnyugvásig, az Úrban.
Itt azt is mondhatnám: Baj az, ha az ember egyáltalán nem reflektál a dolgokra, az eseményekre, a történésekre, a másik emberrel, az Istennel való kapcsolatára; de az is nagy baj, amikor az ember folyton reflektál, amikor szünet nélkül reflektál, véleményez, vitázik, kérdez; amikor nem tud megnyugodni. Aki végül nem tud megnyugodni, az nem tudott igazán az Úrhoz fordulni, a kezdeti kétségbeesés után, az nem tudott az Istenre hagyatkozni, és nem élhette át annak a megnyugvásnak a csodáját, amit egyedül csak az élő Isten adhat.
Ebben az Úrhoz fordulásban, a zsoltáros már helyesen látja a saját helyzetét.
Szeretném, ha ezen a két soron elgondolkodnánk!
Újramondom a zsoltárt, nem tudom részletesen magyarázni, de szerintem részletes magyarázat nélkül is érteni fogjuk ezt a gyönyörű két sort, amelyben – ismét mondom – már helyesen látja a zsoltáros, az Úr színe előtt, saját helyzetét, egyáltalán a helyzetet: „Lelkünk a porba hanyatlott, testünk a földhöz tapadt.” (26)
Ez az ember alapállapota. Kell-e ezeket a sorokat magyarázni? Ebben a világban mindannyian – Isten nélkül különösképpen – ezt éljük át.
A lelkünk hanyatlik, egyre inkább. Sokszor vagyunk szomorúak, sokszor vagyunk kedvetlenek, az élet terhei, súlyai ránk ülnek és agyonnyomnak bennünket. Hanyatlik a lélek, hanyatlik az élet… Nagyon megmaradt bennem, amikor egy általam tisztelt, hívő ember azt mondta nekem: „Az intelligens ember csak depressziós lehet.” Persze ezt úgy mondta, hogy nemcsak intelligensek vagyunk, hanem hívők is, tehát van esélyünk továbblépni ezen a nyomorúságos állapoton. Ki ne értené, mit jelent az idő múlásával együtt a lélek hanyatlása?
A lelkünk hanyatlik, porba hanyatlik; testünk pedig a földhöz tapad. Ez a test – minden egyes zsigerünk – a földhöz tapad, mert élni kell, mert levegő kell, mert enni kell, mert inni kell, mert egészségesnek kell lenni, mert vágyaink vannak, mert ezernyi függés és feszültség funkcionálja a testet. A földhöz tapadunk ebben a testben. Ez nem a test lebecsülése, éppen ellenkezőleg; a megbecsülése, amelyben a test a lélekkel, azaz az egész emberrel együtt megváltás után kiált.
Hiszen beszél még a zsoltáros arról is, hogy a test és a lélek a halál árnyékában lakozik (20). Minden isteni bölcsesség itt kezdődik: a halál látásával.
*
DICSÉRET, MEGVÁLTÁSÉRT KIÁLTVA! (27)
A zsoltáros is megváltás után kiált.
A legszebb szakasza ennek a zsoltárnak: „Ébredj fel Uram! Serkenj fel! Siess segítségemre, és válts meg irgalmadból!”
Igen, így is lehet dicsérni az Urat.
Őszinteségben is lehet dicsérni az Urat, egy túlhajtott reflexióban; de aztán az Úrhoz fordulunk, megnyugszunk, és helyesen látjuk a saját helyzetünket; azt, amiben vagyunk.
Ekkor tudjuk aztán, megváltásért fohászkodva, dicsérni az Urat, (27).
Ekkor tudjuk azért dicsérni Istent, hogy Jézus Krisztusban ez a megváltás – és ez már az Újszövetség üzenete – a miénk.
Dicsérjük az Urat, a megváltás csodájáért, amely ezt a földi életet is megújítja!
Ekkor zendül fel igazából az örömhír.
A lelkünk a porba hanyatlik, de van élő Istenünk, megváltó Urunk, aki nem hagy bennünket ebben az állapotban. Ő az, aki a lelkünket megeleveníti, aki a lelkünket felüdíti, az Ő közelében, már „itt”, ebben a világban.
Van megváltó Urunk, aki erőtlen testünket is megerősíti.
Van megváltó Urunk, aki az egész embert, a testet és a lelket megváltja, és megőrzi az örökkévalóság számára.
Újra mondom: Ez az örökkévalóság beragyogja ezt a földi életet.
Tehát, mi a megváltás? Az Isten segítségének a maximuma.
Ő az, aki segít; az élő Isten segít.
Ő valóságos, teljes, végérvényes megoldással segít.
Ő irgalommal és kegyelemmel segít.
Ő Jézus Krisztusban segít.
Megváltott emberek vagyunk!
Erre hadd mondjak egy nagyon egyszerű példát!
Kerítést festettem a napokban.
Tizenhét éve nem jutott ilyen világi hívságokra időm; – de nagyon élveztem.
Horganyzott lemezkerítést festettem. Tudjuk, hogy horganyzott lemezen a rozsda már nem üthet át. Festeni csak azért kellett, hogy szebb legyen, hogy színesebb legyen, hogy elevenebb legyen a horganyzott lemez. A festék rátapadt a horganyzott lemezre – olyan festék ez, amit a horgany sem dobhat le –, ahogy mi rátapadhatunk, ráhagyatkozhatunk az Isten, Jézus Krisztusban közölt, megváltó szeretetére, kegyelmére, amin a halál rozsdája sem üthet át végérvényesen.
Ez a „Krisztusra tapadás”: a hit kegyelmi állapota.
Az összes együtt: a megváltás.
Egy személyes bizonyságtételt hadd osszak meg veletek, szűk körben!
Igazából még ezt így talán soha nem mondtam el sehol, és remélem, hogy mindenki számára érthető lesz, nem pedig félreérthető.
Én kisgyerekkoromtól kezdve templomba járó, igehallgató ember vagyok. Hálás vagyok az Istennek azért, hogy a megváltás krisztusi evangéliuma az, ami engem már gyerekkorom óta megszólított.
Én azért lettem lelkipásztor, hogy a megváltás evangéliumát hirdessem, amely beragyogja ezt a földi életet, felüdíti a lelket, megerősíti a testet és megőriz bennünket.
Ez az egyház szolgálata, ez az egyház speciális küldetése, ez a lényeg: a megváltás evangéliumának hirdetése! Ezt kell hirdetni, vasárnapról vasárnapra, ebben kell erősödni, hogy aztán a hétköznapokban, hívő emberként a szolgálatban, Isten dicsőségére és sokak javára megállhassunk!
Természetesen tudtam, hogy egy lelkészi szolgálat sok másból is áll. A lelkészi szolgálat intézményfenntartás. A lelkészi szolgálat építkezés. A lelkészi szolgálat közösségteremtés. A lelkészi szolgálat programszervezés. Ezek mind-mind gyönyörűségesek. De ezek csak eszközök, amelyek az egyetlen, szent célt szolgálják, a megváltás evangéliumának hirdetését, amely ránk bízatott.
A menedzsment az egyházban csak ezt a célt szolgálhatja!
A megváltás örömüzenete bízatott ránk!
Nem tudok egyetérteni azzal a tendenciával, hogy az egyház egyre inkább menedzser egyházzá lesz. E tekintetben örülök, hogy megöregedtem, mert ez már nem az én világom. Tisztelettel tekintek minden szolgálatra, annak megítélése az Úr feladata. Azt tudom, hogy ez a tendencia nem az én világom, nem ezt bízta rám az Úr!
Sajnálattal látom, amint az egyház egyre inkább egy menedzsment egyházzá lesz, amelyben az igehirdetés, a megváltás evangéliuma – tisztelet a kivételnek –, már nem igazán számít. Ha számítana is, valahogy mindent bedarál a közösség és programszervezés, az építkezés, az intézményfenntartás, az adminisztráció, a bürokrácia, a szervezés.
Hangsúlyozom, ezek a szolgálatok is lényeges, fontos tevékenységek, az egészben; ha nem ütik ki a lényeget, a megváltás evangéliumának hirdetését!
Persze, amíg tehetem, örömmel hirdetem, és veletek együtt képviseljük, a megváltás evangéliumának az örömhírét, minden fontos szolgálatban, amit tehetünk. Közben azért imádkozunk, hogy mindig, minden mozdulatunkban, minden cselekvésünkben, minden szolgálatunkban átüssön a lényeg: Isten megváltó, ezt az életet is magához ölelő, megáldó szeretete.
Tőlem – hiszem, rajtam keresztül, az Úrtól – már nem hallatok mást, csak ezt!
–
Dicsérjük az Urat!
Dicsérjük az Urat őszintén!
Aztán dicsérjük az Urat úgy, hogy Őhozzá fordulunk és megnyugszunk!
Dicsérjük az Urat a megváltás evangéliumáért, amely megáldja, boldoggá, értelmessé teszi ezt a földi életet, és a lényeggel ajándékozza meg az egyház szolgálatát!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. május 17.
20. hét – Húsvét utáni ötödik vasárnap, Rogate vasárnap.
Zsoltárok sorozat 4.
Textus / Lekció: Zsoltárok 44,10-27 (26-27)
Igehirdető: Steinbach József