(1) Kórah fiainak zsoltáréneke. A karmesternek: A „Betegség” kezdetű ének dallamára éneklendő. Az ezráhi Hémán tanítókölteménye.
(2) Uram, szabadító Istenem, hozzád kiáltok éjjel-nappal.
(3) Jusson Hozzád imádságom, figyelj esedezésemre!
(4) Mert tele van bajokkal a lelkem, életem közel került a holtak hazájához.
(5) A sírba roskadók közé sorolnak, olyan lettem, mint egy erőtlen férfi.
(6) A halottak közé kerülök, mint azok, akik leterítve fekszenek a sírban, akikre nem gondolsz többé, és kikerültek a kezedből.
(7) A sír mélyére juttattál már, mélységes sötétségbe.
(8) Rám nehezedett haragod, örvényeid mind lehúznak engem. (Szela)
(9) Elszakítottad tőlem ismerőseimet, utálatossá tettél előttük. Fogoly vagyok, nem szabadulhatok,
(10) szemem elbágyadt a nyomorúságtól. Hívtalak, Uram, mindennap, kitártam feléd kezemet.
(11) Teszel-e csodát a halottakkal? Fölkelnek-e az árnyak, hogy magasztaljanak téged? (Szela)
(12) Beszélnek-e a sírban szeretetedről, hűségedről az enyészet helyén?
(13) Ismeretesek-e csodáid a sötétségben, igazságod a feledés földjén?
(14) De én Hozzád fohászkodom, Uram, már reggel Hozzád száll imádságom.
(15) Miért taszítasz el engem, Uram, miért rejted el orcádat előlem?
(16) Nyomorult és beteg vagyok ifjúságom óta, rettegek tőled, tanácstalan vagyok.
(17) Rám zúdult izzó haragod, rettentő csapásaid megsemmisítenek.
(18) Körülvesznek mindennap, mint az árvíz, teljesen bekerítenek engem.
(19) Elszakítottad tőlem jó barátaimat, már csak a sötétség ismer engem.
(Zsoltárok 88,1–19)
(Zsoltárok 88,11)
Folytatjuk a Kórahita zsoltárok magyarázatát.
Ez az Ige a soron következő Ige.
Nagy nyomorúságból hangzik fel a zsoltáros kiáltása, lényegi kérdéseket érint, miközben felragyog, felhangzik az evangélium is.
Az evangélium úgy ragyog fel ebben a komor zsoltárban, mint amikor borult időben egyszerre csak megjelenik a napsütés; szemerkél ugyan még az eső, borús az idő; de az egyik oldalon már a napsugarak által gyönyörűséges szivárvány ível az égboltozaton.
Ilyet láttunk, pontosan ilyet, két nappal ezelőtt Csopaknál, amikor Balatonfüredről haladtunk hazafelé autóval. Le is fényképeztük a szivárvány ívét, amely ragyogott.
A szivárványról ne feledjük el sohasem, hogy bibliai jel, szimbólum: Isten, emberrel kötött, szerető szövetségének, nem megváltoztatható szeretetének a jele (1Mózes 9,16).
Nagy nyomorúságból kiált fel ez a zsoltár, lényegi kérdéseket érintve.
Első hallásra borongós, szomorú, szürke ez a zsoltár.
De vegyük észre a naptámadatot (Lukács 1,78), a szivárványt!
Felhangzik majd az igehirdetés végén is az evangélium, a zsoltár magyarázata mentén haladva, mert ott van ebben a zsoltárban is az örömhír, a teljes Írás összefüggéséből szemlélve azt.
Nézzük azonban, hogy miként jutunk el idáig, az evangéliumig, amellyel szeretnénk majd elbocsátani a gyülekezetet innen.
*
A zsoltáros TÉNYEKET SOROL FEL (1; 4–9).
Ezeken nincs mit szépíteni.
Egyébként a hitnek nem az a feladata, hogy e „hasadt” világ szomorú tapasztalatait elkenje, vagy szépítse.
A zsoltáros sem teszi ezt.
Tényeket sorol fel.
Uram, bajok vesznek engem körül, és bajokkal van tele a lelkem is (4).
Ki ne ismerné, értené, érezné át ezt a tagmondatot: Bajok vesznek engem körül.
Az életünk tele van küzdelmekkel, nehéz feladatokkal, számos terhet hordozunk, kisebb-nagyobb bajokkal. Az egyik megoldódik, jön a másik. Folyamatosan ezt tapasztaljuk, ilyen az emberi élet.
Mondjuk ezt úgy, hogy hálásak lehetünk az Isten kegyelméért, mert olyan időszakban élünk, élhetünk – már hosszú évtizedek óta –, hogy igazán nagy bajokat nem kellett megélnünk.
Mégis tapasztaljuk ezeket a bajokat, hiszen egy „hasadt” világban élünk.
A zsoltáros így fogalmaz – erről majd még a végén részletesebben szólok –: bajok vesznek engem körül, és tele van bajokkal a lelkem.
Ez lényeges kitétel, mert egyáltalán nem mindegy, hogy milyen lélekkel, milyen lelkiállapotban, mekkora hittel vagyunk benne a bajokban. Nem mindegy, hogy milyen lélekkel éljük meg az életünket. Ez a „lelki” optika egyáltalán nem mindegy.
Ha a lelkem sincs rendben, mert a hitem gyenge, akkor csak a bajokat látom, és felnagyítom a bajokat. De erről lesz még szó.
Bajok vették körül a zsoltárost.
Egy konkrét bajról szól a zsoltáros, határozottan, tényszerűen: Uram, beteg vagyok (1; 4).
Nem véletlenül olvastuk a feliratban, hogy a „Betegségről” kezdetű ének dallamára – ez ma már egy ismeretlen ének, dallam – kellett ezt a zsoltárt is énekelni a liturgiában.
A zsoltáros tehát bajban volt, miközben a lelke is hordozott bajokat. De bajban volt azért is, mert valamilyen testi betegségben szenvedett.
A testi betegségnek természetesen számos lelki hozadéka van; hiszen, ha a test szenved, akkor vele együtt fáj, sorvad a lélek is. A kettő egymástól elválaszthatatlan.
Aki volt már beteg, igazán beteg, és igazán fájt már neki ez a test, akár testi kínokat is élt már át, vele együtt mindenféle lelki gyötrelmeket, sok-sok kétely között; aki egyszer már a saját bőrén tapasztalta meg a betegség nyomorúságát; tehát aki nem kívülről beszélt bele más betegek helyzetébe, hanem aki benne volt a betegség szenvedéseiben: az pontosan tudja, hogy milyen ez az állapot.
Itt leírja a zsoltáros: „Uram elhomályosodott a szemem a testi kínoktól.” (10) Ezzel azt vallja be a zsoltáros: „Nem tudom már titkolni, látszik rajtam; akik rám néznek, látják, hogy beteg vagyok. Uram, erőtlen vagyok (5), Uram fogoly vagyok, tehetetlen vagyok a betegségem állapotában!”
A zsoltáros még azt is elmondja – milyen részletesen fogalmaz betegsége helyzetéről –: „Nemcsak erőtlen vagyok, miközben elhomályosodott a szemem, és fogolynak, tehetetlennek érzem magam; hanem még az ismerőseim, a szeretteim számára is teher vagyok.” Így fogalmaz: „Utálatossá lettem az ismerőseim előtt!” (9) Amikor valaki tartósan beteg, akkor leginkább attól szenvedhet, hogy teherré lett a szerettei számára. Sokan azért imádkoznak: „Uram, szólíts haza időben, hogy a szeretteim számára ne legyek teher!” Erről is vall a zsoltáros.
Ebben a vallomásban azonban még inkább jelen van, a beteg ember magánya, elszakítottsága az élet elevenségétől – amely elevenséget most kezdi igazán értékelni –, elszakítottsága az ismerősöktől és a barátoktól, legfőképpen a szeretteitől (19).
Ebben a konkrét, tényszerű helyzetben szólal meg ez a zsoltár.
Ez a baj tehát, amiről a zsoltár szól, többek között egy konkrét betegség.
Baj, betegség, és halál.
Aki komolyan volt már beteg, annak eszébe jut a halál: „Közel jutottam a halálhoz…” (4)
Döbbenetes képekkel festi elénk a halál tényét, közelségét a zsoltáros: a sír félelmetessége, mélysége (5), sötétsége (7); és ide tartozik az a kérdés is, hogy mi van ott, mi van a halál után? (5–10)
Tudni kell azt is, hogy az Ószövetség embere, egy bizonyos korszakig, egyáltalán nem foglalkozott a halállal, illetve a halálon túli élettel. Ez egyszerűen nem volt téma. Ezzel a világgal, ezzel az élettel foglalkoztak; az izgatta őket, hogy a földi életben miként lehet engedelmesnek lenni, hogyan lehet „itt” dicsérni az Urat. Csak a kései zsidóságban lett témává valamennyire a halál utáni lét.
Jogos volt a kérdés, amely a zsoltárosból felfakadt – még teológiai értelemben is –, hogy mi lesz a halál után velünk?
Bajok között, betegen, bennünk is ott feszülnek ezek a kérdések, meggyötörnek minket.
Ennyit szól a zsoltáros a tényekről, amelyek „hasadt” emberlétünk kikerülhetetlen elemei: baj, betegség, a halál közelsége.
*
Aztán ismét olvashatjuk, mint minden zsoltárban, igen gyakran azt a két betűt, ami előkészíti a fordulatot: „De”.
De én az Úrhoz kiáltok, én az Úrhoz fohászkodom.
Kétszer is szerepelt ez a fordulat, az elején és a végén is, a zsoltárban.
Ez a fordulat az, amikor a nyomorúságos, tényszerű helyzetből FELKIÁLT A ZSOLTÁROS (2–3, 11–19).
Kedves Testvéreim, hadd mondjam el, hogy szabad kiáltani, lehet kiáltani! (2)
Ha baj, betegség vesz bennünket körül, amikor halálfélelem gyötör, a hívő ember is kiálthat.
Nem mindegy, hogy hol; nem mindegy, hogy hogyan, ki előtt kiáltunk; de a kiáltás egy legitim dolog.
Isten Igéje felhatalmaz bennünket erre: „Öntsd ki, mint a vizet, a szívedet az Úr előtt!” (Jeremiás siralmai 2,19).
A zsoltáros is így mer kiáltani.
Figyeljük meg, hogy a zsoltáros kiáltásában nincs perlekedés, nem perlekedik az Istennel.
A zsoltáros kiáltása valójában imádság, könyörgés, esedezés, fohászkodás (3).
A zsoltáros az élő Isten színe előtt kiált, akit szabadító Istenének, Urának nevez (2).
A zsoltár írója emberként mer megállni, bajokkal körülvett betegként, a halál közelségét megélő emberként mer megállni, az élő Isten színe előtt.
A zsoltáros így imádkozik: „Szabadító Istenem, reménytelen helyzetben vagyok, nem tudom reménységem tárgyát megfogalmazni, kifejezni, áradat vett engem körül, örvényeid lehúznak; de ebben a legreménytelenebb helyzetben sem szűnök meg imádkozni, fohászkodni, kiáltani Tehozzád reggel és este, éjjel és nappal.”
Ahogy az újszövetségben, a páli intésben is halljuk: „Szüntelenül imádkozzatok!” (1Thesszalonika 5,17) Ezzel a lehetőséggel él a zsoltáros, a legreménytelenebb helyzetben is, és az imádság már önmagában kifejezi a reménységet.
Van-e más lehetőség? Van-e más megoldás? Sok ember segíthet, és tiszteljük a tudományt is. Istennek vannak emberi eszközei, akiket segítségül küld a nehéz helyzetben, és áldott legyen ezért az Isten, de egy határon túl az ember átérzi a tehetetlenséget és mi marad más, mint az élő Istenhez való menekülés. Kiáltás, imádság.
Ebben az imádkozó kiáltásban megszólalhat a lényegi kérdés.
Ez ütött engem igazán szíven ebben a zsoltárban, ez szólt leginkább, ezt szeretném elétek hozni.
Lehet kérdezni Istentől! (11–19)
Mindazt, ami benned feszül, azt megfogalmazhatod az Úr előtt, imádságos szívvel.
Azt kérdezi a zsoltáros, imádkozó kiáltásában – nem mellébeszél, hanem a lényegi kérdésre kérdez rá –: „Uram, akkor most mond meg, teszel-e csodát a halottakkal, felkelnek-e a halottak? Tapasztaljuk-e odaát a Te szeretetedet, hűségedet és igazságodat, amit itt megtapasztalt Isten népe? Vagy haragod lesz rajtunk, elfelejtkezel rólunk? Nem gondolsz ránk már többé odaát, elengeded a kezünket?”
Ezek lényegi kérdések.
Nézzünk erre a világra! Igazából bármi történik ebben a világban, az mind a halál elől való menekülés.
Van betegség, van halál!
Ezért, persze, érthető módon, szeretnénk élvezni az életet, ezt az életet, a percet, megragadni a napot, lehetőleg elkerülni a problémákat, nem szembenézni – amíg lehet – ezekkel a kérdésekkel, amiket a zsoltáros tematizál.
Többnyire éppen a halál ellen menekülve futunk bele a munkamániába, a gürcölésbe, a tevékenységmániába, a karriervágyba, a bizonyítási kényszerbe.
Ha nincs örök életbe vetett hit, akkor itt kell, most kell mindent megélni, megvalósítani!
Lényegi kérdés, hogy van-e tovább, van-e valami több, vagy csak ennyi?
Erre kérdez rá a zsoltáros.
A zsoltár írója nemcsak felsorolja a tényeket – baj, betegség, halál –, hanem imádkozva kiált, és mer kérdezni az Úr színe előtt: „Uram, jelentsd ki a lényeget; teszel-e csodát a halottakkal?” Ez a lényegi kérdés, mert onnantól kezdve változik meg e földi élet is, ha erre a kérdésre kedvező választ kaphatunk; akkortól lehet áldottá és boldoggá ez a földi élet is!
*
Itt kell a zsoltárt az újszövetségi távlatokba helyezni!
Ami ugyanis a zsoltáros számára nyitott kérdés volt, arra mi megkaptuk a választ az Újszövetségben, Isten egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban, a teljes kijelentésben, egyszer és mindenkorra.
Kedves Testvérek! EZ AZ EVANGÉLIUM, nem kevesebb! (10)
Minden vasárnap, újból és újból, ezt kell hirdetni!
Milyen kivételezett helyzetben vagyunk, hogy mi tudjuk a választ a kérdésekre, hihetjük a választ, ebbe belekapaszkodhatunk: Isten, Jézus Krisztusban megváltott bennünket; megváltó született nekünk az első karácsonyon, aki meghalt, feltámadott.
A megváltás azt jelenti, egészen egyszerűen mondom, hogy mindenki értse, hiszen enélkül nincs keresztyén üzenet: Isten az emberi élet alapvető problémáit egyszer és mindenkorra, Jézus Krisztusban, megoldotta. Ez a megváltás.
Megváltó Istenünk van, a Krisztusban, aki megszabadított bennünket bűntől, betegségtől, haláltól, a gonosz hatalmától, és meggyógyított bennünket.
Hányszor átéltük – én magam is, és nyilván itt a gyülekezetben sok-sok testvér is –, hogy az Úr megváltása, szabadítása konkrét gyógyulásban is testet öltött, mert meggyógyított az Úr, adott még kegyelmi időt, adott még időt ebben a világban.
A meggyógyulás azonban ennél sokkal többet jelent.
Aki Jézus Krisztusban van, az meggyógyult!
Nagyon nehéz kimondani, még inkább megélni – ehhez nagyon kell kérni felülről az erőt –, ha ebben a világban, Isten akarata szerint, testileg már nincs gyógyulás, akkor is gyógyultak vagyunk.
A gyógyulás: az örök élet, amely kihat erre a földi életre. Amikor az örök életről szólunk, akkor mindig erre az életre nézve szólunk az örök életről, mert a bizonyosság ezt az életet teszi széppé és elviselhetővé.
Olyan Istenünk van, aki Jézus Krisztusban megváltott, megszabadított, egyszer és mindenkorra meggyógyított minket, aminek áldásait, Isten népe, ebben a világban, annak bajaiban, betegségeiben, halálközeli élményeiben is nyilvánvalóan megtapasztal.
A zsoltáros kérdésére tehát a zsoltár szavaival felelünk: Isten csodát tesz a halottakkal, nem engedi el őket, felemeli őket; mindenkor megtapasztaljuk Isten hűségét, szeretetét és igazságát, Ő nem engedi, hogy kárba menjen az életünk, megszabadít a félelmetes sötétségtől, a sírgödörtől, a mélységtől, a reménytelen magánytól. Isten csodát tett a halottakkal, a feltámadott Jézus Krisztusban, és mi is feltámadunk, az Ő feltámadásának zálogaként (1Korinthus 15,20). Örök életünk van, amely jobb mindennél (Filippi 1,23).
Hadd fogalmazzam meg ezek után a tézis ellentézisét, az antitézisét is.
Ez hitvallás, és nem valamiféle fanatizmus, miszerint Jézus Krisztus nélkül, a megváltó, szabadító, gyógyító Úr nélkül nincs esély!
Mi marad nekünk a feltámadott Jézus Krisztus nélkül?
Van a bajokra megoldás? Folyamatosan újratermelődnek más és más köntösben.
Van a betegségből végső gyógyulás?
Van a halál elől menekvés?
Adatik a kérdéseinkre végső, megnyugtató válasz?
Meghallja valaki a kiáltásainkat?
Mi marad nekünk a feltámadott Jézus Krisztus nélkül?
Jézus Krisztus nélkül maradnak a bajok, egyszer legyőz a betegség, miközben folyamatosan közel vagyunk a halálhoz.
Jézus Krisztus nélkül perlekedve kiáltozunk, panaszkodunk, feszültségben élünk, szapuljuk egymást; nem tudunk imádkozni; Jézus Krisztus nélkül nem halljuk az evangéliumot.
Csak Krisztusban, a megváltó, szabadító, gyógyító Úrban kapunk örök megoldást.
Ez az Újszövetség kulcsfogalma: az Úrban, az Úr Jézus Krisztusban!
Itt szeretném abszolút evangéliumi, pozitív előjelűre fordítani ezt a zsoltárt, hogy ezzel az örömmel menjetek el innen, ne csupán az első hallásra komor zsoltárral.
Jézus Krisztus nélkül nincs megoldás, de Őbenne, Őáltala, Ővele van…
Jézus Krisztus által, a bajban van megoldás; és amíg nincs megoldás, addig adatik felülről erő, hogy a bajt mennyei erővel és hittel hordozzuk, a bajból való szabadulásig. Én magam is mindkettőt folyamatosan megtapasztaltam, megtapasztalom. Ez személyes bizonyosságom.
Jézus Krisztus által, a betegségből van gyógyulás, mert meggyógyult emberek vagyunk, akkor is, ha testileg már nincs gyógyulás.
Jézus Krisztus által, a halálból van szabadulás: Jézus Krisztus feltámadott a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20). Isten csodát tett Őbenne a halottakkal (11).
Ezért merj kiáltani! Ajándék, ha van egy-két olyan testvéred, barátod, akik előtt mersz őszintén kiáltani. Ritka, egyre ritkább ajándék ez. A kiáltás nem perlekedés és nem panasz – még, ha kívülről úgy hangozna is –, hiszen a testvéri közösségében mindez Isten színe előtt történik; ezért a kiáltás imádsággá lesz, miközben fel meritek tenni azokat a kérdéseket is, amelyekre a válasz egyedül csak Jézus Krisztusban van.
–
Ez a mai zsoltár gondolatmenete, evangéliumi üzenettel: bajosan beteges, halálos tények; ezek között felhangzó, imádkozó, kérdező kiáltás; válaszként pedig a krisztusi, evangéliumi szabadítás.
Kaptam ajándékba egy festményt, másfél évvel ezelőtt, 2019. június 29-én, egy barátomtól. A festmény ott függ a dolgozószobám falán. Ha dolgozom, folyamatosan ezt a festményt látom, amely a pápai református templomot ábrázolja hátulról; úgy, ahogy én rendszeresen látom a pápai templomunkat.
A festmény a téli templomot mutatja: havas táj, a fákon nincs lomb, szürke, borongós az egész festmény hangulata.
Valahogy olyan hangulatú ez a festmény, mint amilyen ennek a zsoltárnak a hangulata.
Gyönyörű színekkel festette meg ezt a szürkeséget az ihletett festő, olyan indirekten elrejtve abba a majdani tavasz reménységét, mint ahogy a zsoltár írója elrejtette az evangéliumot szent költeményében.
Akárhányszor erre a festményre, erre az alkotásra tekintek, én reménységgel mindig belegondolom a tavaszt, a nyarat, a lombokat, a verőfényt, amilyennek nagyon sokszor láttam már a pápai református templomot, ugyanebből az optikából.
Itt nem a természet megújulásáról van szó, hanem arról az evangéliumi reménységről, hogyha bajban vagyunk, ha betegek vagyunk, ha úgy érezzük, hogy közel van hozzánk a halál, mi akkor is látjuk a borún, a sötétségen túl az egyetlenegy megoldást, a reménységet, amely hit által mindenkor a miénk.
Csak a reménység hangja az, amely betölthet bennünket, és amelyet tovább kell adnunk ennek a világnak.
Ez az egyház és az egyes hívő ember, Isten népének küldetése is.
Ezzel az evangéliummal, ezzel az örömhírrel menjetek el most innen e nyári vasárnapon, hogy ti, akik esetleg itt pihentek, üdültök, ti is Isten közelében felüdülve épülhessetek az evangéliumból, és adjátok azt tovább!
Tesz-e Isten csodát a halottakkal? A zsoltáros kérdésére a zsoltár szavaival felelünk: Isten csodát tesz a halottakkal, nem engedi el őket, felemeli őket; mindenkor megtapasztaljuk Isten hűségét, szeretetét és igazságát, Ő nem engedi, hogy kárba menjen az életünk, megszabadít a félelmetes sötétségtől, a sírgödörtől, a mélységtől, a reménytelen magánytól. Isten csodát tett a halottakkal, a feltámadott Jézus Krisztusban, és mi is feltámadunk, az Ő feltámadásának zálogaként (1Korinthus 15,20). Örök életünk van, amely jobb mindennél (Filippi 1,23).
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. július 19.
29. hét.
Zsoltárok sorozat 12. (Kórahita zsoltárok)
Textus / Lekció: Zsoltárok 88,01-19 (11)
Igehirdető: Steinbach József