(16) Ám legyen: én nem voltam terhetekre, de ravasz ember lévén, csellel fogtalak meg titeket.
(17) Vagy valamelyik küldöttem révén csaltalak meg titeket?
(18) Megkértem Tituszt, és vele együtt küldtem el azt a testvért is. Csak nem Titusz csalt meg titeket? Nem ugyanazon Lélek szerint jártunk? Nem ugyanazokon a nyomokon?
(19) Régóta azt gondolhatjátok, hogy mentegetőzünk előttetek. Mi azonban Isten színe előtt Krisztusban beszélünk, mindezt pedig, szeretteim, a ti épülésetekre.
(20) Mert félek, hogy amikor megérkezem, nem olyanoknak talállak titeket, mint szeretnélek, és ti is olyannak találtok engem, amilyennek nem szeretnétek. Félek, hogy viszálykodás, irigység, harag, önzés, rágalmazás, vádaskodás, gőg, pártoskodás lesz közöttetek,
(21) úgyhogy amikor odamegyek, ismét megaláz engem az én Istenem nálatok, és megsiratok sokakat azok közül, akik korábban vétkeztek, és nem tértek meg abból a tisztátalanságból, paráznaságból és kicsapongásból, amelyet elkövettek.
(2Korinthus 12,16–21)
(2Korinthus 12,19–20)
Kedves Testvérek az Úr Jézus Krisztusban!
*
ISTEN AJÁNDÉKA A REND! (18–19)
A rend stabil, kiszámítható, amelyben látjuk, hogy honnan hová haladunk, amelyben lehet tervezni, mert látjuk a biztos irányt, miközben biztonságban érezzük magunkat.
Teológiailag, az Isten Igéjének nyelvén megfogalmazva is, ezt mondhatjuk: Isten ajándéka az Isten szerinti, Őneki kedves rend, amelyben megéljük a tevékeny és megpihenő, az Urat dicsőítő és egymást építő biztonságot.
Egyedül az isteni rend az, amelyben kiteljesedhet az emberi élet.
Ennek az isteni rendnek számos fokozata van.
Rend az íróasztalon, rend a dolgozószobában, rend az ügyekben, rend a házunkban, rend a kertünkben.
Ez a rend azt jelenti, hogy rendben vannak az emberi kapcsolataink, a házasságunk, a családi életünk; rendezett a viszonyunk a gyermekeinkkel, a szüleinkkel.
Ezt az Úrtól való rendet jeleníti meg az, ha testvéri rendben élünk a gyülekezetben, az egyházban; aztán ennek nyomán ezt a rendet képviseljük, munkáljuk építően ott, ahova az Isten állított bennünket.
Isten életet kiteljesítő rendjének követei vagyunk ebben a világban; a munkahelyen, a közéletben, nemzetünk életében, a világ számunkra kijelölt „darabján”, ahová az Isten szolgálatra küldött bennünket.
Isten nagy ajándéka a rend. Régóta gondolkozom az ismert mondáson: „A kicsinyes és tehetségtelen ember rendet tart, a zseni pedig átlátja a káoszt.” Minden tiszteletem a zseniké, de mióta ismerem ezt a mondást, nem tudok vele mit kezdeni. Ugyanis káoszban nincs mit átlátni, hiszen a káosznak az a természete, hogy átláthatatlan; a káosz bizonytalan, nem épít, hanem rombol, halálos és félelmetes.
Nagy ajándék tehát a rend az élet mindenféle színterén.
Ennek a rendnek része az is, hogy amikor valami izgalomra, élményre vágyunk, akkor elmegyünk kirándulni, utazni, és aztán nagyon jó hazatérni, a megszokott rendbe. A rendből való kimozdulás is csak megerősít bennünket az isteni rendben; a „mással” való találkozás a mi kincseink tiszteletében erősít meg. Ez a „kimozdulás” azonban még a pihenés idején is megmarad az isteni mederben! Azért „utazunk el”, hogy újra megérkezhessünk, hazaérkezhessünk, és még jobban meg tudjuk becsülni azt, ami a miénk, ebben az isteni rendben.
Erről az isteni rendről, a felolvasott Ige, gyönyörűséges tömörséggel beszél (18–19).
Felolvastam nyomatékkal, most hadd idézzem fel ezt a részt.
Az apostol visszaemlékezik arra, amikor a korinthusiak megtértek, és az első szeretet tüzével élték meg hitben, újjászületve a testvéri közösséget.
Ezt az áldott rendet idézi fel az apostol.
„Az Isten színe előtt álltunk.” A rend az Isten kezéből elfogadott ajándék, az élő Isten színe előtt élhetjük meg azt, amikor Ő áll az életünk csúcsán, amikor Ő az életünk Ura.
„Az Isten színe előtt álltunk, a Jézus Krisztusban újjászületetten.” Mint egy bevehetetlen várban, úgy éltünk az Úrban; így az Isten, Jézus Krisztusban közölt, megváltó szeretete egységesen óvott, védett körbeölelt bennünket. Ez volt a mi reményteli bizonyosságunk.
„Áthatott bennünket Isten Szentlelke.” Isten Lelke teremtő és újjáteremtő Lélek. A teremtés hajnalán is ezt olvastuk, hogy amikor káosz volt a világban, akkor az Isten Lelke lebegett a vizek felett, és Isten, az Ő Lelke által, az Ő szentlelkes szava által teremtett rendet a káoszból (1Mózes 1,2). Amikor a bűn megrontotta ezt a rendet, akkor Isten, Jézus Krisztusban, a Jézus Krisztusban munkáló Lelke által teremtette újjá ezt a világot (Máté 3,16), hogy újból, az Ő eredeti gondolata szerinti rend érvényesüljön ebben a világban (2Korinthus 5,17. Tehát, ezt az áldott rendet így idézi fel az apostol: „Az Isten színe előtt éltünk, Jézus Krisztusban; az Isten egységre vezető Lelke hatott át bennünket. Az Isten Lelke töltött el bennünket, ez a teremtő és újjáteremtő Lélek; ezért tudtunk együtt buzogni.”
Majd így folytatja az apostol: „Egyek voltunk, a Jézus Krisztus nyomdokaiban jártunk.” Szó szerint ezt a kifejezést használja az apostol: „Ugyanazokon a nyomokon jártunk; azaz nem mi határoztuk meg az irányt, hanem Jézus Krisztus követésében az Úr járt előttünk, aki tudja a biztos utat, az üdvösség, a megérkezés felé; aki tökéletesen ismeri a javunkat szolgáló isteni rendet. Mi akkor járunk el helyesen, ha az Urat követve, az Ő nyomdokaiba lépve, Szentlélektől vezetetten élünk és szolgálunk, örömmel betartva ezt az isteni rendet.
Így szól az apostol erről a rendről, visszaemlékezve a korinthusiak hitére, első szeretetére: „Az Isten színe előtt, Jézus Krisztusban, Szentlélektől áthatottan, az Úr nyomdokaiban járva éltünk.”
Milyen kár, hogy ez múlt idő. Pál is kérdőjelesen fogalmaz. Éppen ez a mai igeszakasz egyik fő üzenete, amire mindjárt rátérünk.
A rend az Isten egyik nélkülözhetetlenül fontos ajándéka.
A rend áldás.
Az isteni rend épít. Minden halálos rombolás ellenében egyedül a rend az, ami épít; az Isten rendje. Ahol gyarló emberi indulatból rombolnak, bármilyen formában is, ott nincs jelen az Isten! Van olyan rombolás, ahol az új érdekében teljesen le kell rombolni a régit; de abban megragadóan tetten érhető a krisztusi, építő, újjáteremtő, üdvözítő rendet ajándékozó szeretet. A gyarló emberi indulatból fakadó rombolás azonnal süt és lelepleződik, még akkor is, ha ebben a világban láthatóan nem mindig győzhető le az. Ilyenkor ne feledjük: Jézus Krisztus már legyőzte a gonoszt, és az ilyen romboló indulat ítélet alatt van.
Az isteni rendben lehet megtapasztalni egyedül a szabadságot.
Az isteni rend szabadságélmény; az igazi, biblikus értelemben vett szabadságélmény.
Az isteni rend üdvösségélmény.
Ez a rend Isten-élmény.
*
Sajnos, ahogy említettem, az apostol múlt időben beszél, a korinthusiak kapcsán, e rendet illetően.
Akkor következnek a problémák, amikor gyengül a hitünk és helyt adunk a gonosz kísértésének.
Mert ott, ahol nem Isten rendje, ahol nem a teremtő és újjáteremtő Lélek munkál, ott azonnal oroszlánként TÁMAD A GONOSZ, HOGY EZT A RENDET ÚJBÓL KÁOSSZÁ, ROMOKKÁ BOMBÁZZA (20–21).
Gondoljatok csak bele!
Egy egyszerű példát mondok!
Én magam is személyesen átélem, hogy micsoda erőfeszítésbe kerül, az Isten erejét kérve, hogy fenntartsuk a rendet a saját helyünkön.
Micsoda erőfeszítés rendet tartani az íróasztalunkon, a dolgozószobánkban.
Micsoda küzdelem elérni, hogy rend legyen körülöttünk, és az ügyeket időben elintézzük.
Mennyi erő kell ahhoz, hogy bírjuk a világ diktálta tempót, így megmaradjon a rend minden tekintetben az életünkben.
Kegyelmi állapot, hogy ez az isteni rend hassa át az emberi kapcsolatainkat: házasságban, családban, gyülekezetben, egyházban, munkahelyen, szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt.
Hiszen mindent veszélyeztet a rendetlenség.
Ahogy a tudomány fogalmazza meg ugyanezt: előbb-utóbb mindenen érvényesülni akar az entrópia, a szétesés, a rend ellenében a rendetlenség, a halálos káosz.
Mi ezt így mondjuk, a Biblia bizonyságtétele alapján: Bizony, a gonosz munkál; és egyből a hatása alá kerülünk, ha engedünk a kísértésnek, ha nem az élő Isten áll az életünk első helyén; az egyetlen csúcson.
Igen, hatalmas küzdelmet kell folytatni a rend fenntartásáért.
Döbbenetesen szól erről az apostol:
„Korinthusiak, én visszaemlékezem arra az első szeretetre, amikor Istennek ez a rendje ott volt közöttünk, ezért épültünk egymás hite által és épült az Isten országa általunk.
Egyszer csak megjelent a gonosz, a nagy szétdobáló.
Sírni való, sírnom kell, hogy most hol tartunk!” (21)
Ismerjük a hátteret, a korinthusi levél hátterét, nem akarom újból elismételni, hogy hova jutott ott a Lélek egysége.
Helyt adtak a gonosznak (Efezus 4,27), és azonnal szétesett a rend, ott Korinthusban.
Sírni való, hogy a gyülekezetben, az egyházban is – mint ott, Korinthusban – engedünk a kísértőnek, és abban a pillanatban minden szétesik.
Böjt idején vegyük ezt észre! Sírjunk! Tartsunk bűnbánatot! „Boldogok, aki sírnak, mert ők vigasztalást nyernek!” – mondja Jézus Krisztus (Máté 5,4).
Erre nézve az apostol egy döbbenetes bűnkatalógust tár elénk (20–21).
Engedjék meg a testvérek, hogy ezt a bűnkatalógust sorra vegyem, mert utal az isteni rend ellenében arra a rendetlenségre, amit a gonosz támaszthat közöttünk.
Próbáltam csoportosítani ezt a bűnkatalógust, hogy jobban értsük, miről van szó.
Az apostol először is beszél az önzésről, mint a bűn egyik megjelenési formájáról.
Az önzés meghatározó bűn.
Az önzés az, amikor csak én számítok: az én gondolataim, meglátásaim az irányadók, nekem kell a több…
Pannenberg, neves teológus mondja: „A bűn nem más, mint önzés, énesség, önösség, önmagába szédült üresség.”
Ebből az önzésből, ha jól mennek a dolgaink – ha sikeresek vagyunk, ha nyeregben érezzük magunkat –, akkor felfuvalkodás támad, akkor elbízzuk magunkat.
Ha kudarcok érnek bennünket, akkor ez az önzés irigység formájában ölt testet.
Az önzésből felfuvalkodás vagy irigység fakad.
Mindezeket követi az a másik nagy bűnünk, ami a felfuvalkodásra és az irigységre is jellemző, és amely az önzés természete: a harag, valamint az ebből fakadó viszály, vádaskodás és rágalmazás.
Beláthatjuk, hogy mindegyik itt felsorolt bűn valójában az Isten rendjét feszíti szét és káoszba taszít bennünket.
Az önzés és a harag életünk megannyi feszültségét generálja!
A nehéz helyzetben is tele van az életünk feszültségekkel, önző haragból fakadó viszállyal, vádaskodással, rágalmazással.
Szenvedünk a koronavírus-járvány miatt, amely térdre kényszeríti lassan az egész világot.
Még kitérünk erre…
Ugyanakkor ebben a közös nyomorúságban is ezerféleképpen értelmezzük a helyzetet. Az okokról is sokféle véleményünk, gondolatunk lehet, ezt még érintjük. Most azonban maradjunk csak e nyomorult helyzet értelmezésénél.
Mi még tartunk istentiszteleteket. Ám sokan ránk pirítanak, hogy óvatosabbnak kellene lennünk, felelőtlenek vagyunk, másokra is bajt hozunk, mert egyáltalán nem szabadna összegyülekezéseket tartani.
Mások pedig a rideg hit dörgedelmével csapnak oda nekünk: „Micsoda dolog az, hogy be akarjuk szüntetni az istentiszteleteket! Most kell igazán imádkozni, az Úr előtt megállni! Hitetlenek az egyházvezetők, ha bezárják a templomokat!” Mások még hozzáteszik: „Eltúlozzuk, pánikkeltés folyik, politika van a háttérben!”
Mennyiféle feszültség, mennyi véleménykülönbség, benne vádaskodás, felelősségáthárítás, még ebben a helyzetben is.
Az életünk tele van önző haraggal, haragból kitörő viszályokkal, vádaskodásokkal, feszültségekkel és rágalmazásokkal…
Az apostol külön kitér a rágalmazásra, amikor megkérdezi a korinthusiakat: „Mivel csaltunk meg benneteket, mikor használtunk ki benneteket? Nem voltunk a terhetekre!” (16–19)
Két héttel ezelőtt szóltam erről a problémáról.
Az apostol a Korinthusi második levélben, a harmadik fejezettől kezdődően, szinte újból és újból visszatér a rágalmazás kérdésére.
Az történt, hogy Korinthusban, a pénzügyekkel kapcsolatban, valaki megvádolta az apostolt, valamint a vele lévő két munkatársát – Tituszt és egy meg nem nevezett munkatársát – azzal, hogy a szűkölködő jeruzsálemi gyülekezetnek szánt gyűjtésből, az adományból elvettek.
Vagyis a rágalom szerint az apostol és munkatársai csaltak, megkárosították a korinthusi gyűjtést.
Ezért kérdezi az apostol: „Mivel csaltunk meg benneteket? Mikor használtunk ki benneteket?”
Valóban a bűn természete az, hogy mindenféle kísértés és veszély leselkedik ránk, a pénzügyek terén és más területeken is. Tehát nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani; minden tekintetben.
A bűn, az önzés természete az, hogy megcsaljuk egymást, kihasználjuk egymást.
De a bűn természete az is, hogy megrágalmazzuk egymást azzal, hogy a másik csal és kihasznál. Mindig a másik, soha nem én… Folyamatosan ez történik.
Az apostolnak nagyon fájt ez a rágalom, kénytelen volt esztelenül még védekezni is, ebben a helyzetben.
Itt is, több versen keresztül, ezt teszi, mintegy bizonygatva, hogy mindenben becsülettel és tisztán járt el (19).
Tehát amikor az Isten rendje ellen támad a kísértő, akkor megjelenik az önzés, a felfuvalkodás, az irigység, a harag, a viszálykodás, a vádaskodás, a feszültségek, a rágalmazás.
Még valami, ami talán a legfontosabb, és ami kapcsolódik az igehirdetés fő témájához!
Ezt úgy nevezi az apostol, hogy a pártoskodás, azaz rendbontás.
Ugyancsak az emberi bűn egyik formája az, ami szintén jelen volt Korinthusban, amikor különböző pártok, kegyességi irányzatok, írásértelmezési irányzatok jelentek meg a gyülekezetben, és már a keresztyénség hajnalán szétdarabolták a gyülekezetet.
Ezt a pártoskodást, mint a bűn egy megjelenési formáját – ahogy említettem –, több bibliafordítás rendbontásnak nevezi.
Ez kapcsolódik a közvetlen témánkhoz: rendbontás, pártoskodás.
Korinthusban is mindenki mondta a magáét, teológiai, kegyességi ügyekben is. Mindegyik teológiai iskolának volt egy vezére, és mindegyik vezérhez csatlakoztak bőven talpnyalók. Ezek aztán egymásnak estek.
Már a keresztyénség ügyének kezdetén is… Eljött Jézus Krisztus, hogy megváltsa az emberi életet. Mi pedig az evangéliumból teológiát csináltunk, amelynek gyarló képviselete nem építi, hanem elsorvasztja az életet. Az élet, a szeretet és békesség Urának képviselete (13,11) helyett egymásnak esünk, rideg teológiai iskolák mentén. Egymás szavába vágva vitatkozunk – ahogy ezt a korinthusiak is tették –, egymásnak esünk, lehitetlenezzük egymást, és közben az evangélium elhalkul, elerőtlenedik az ajkunkon.
Ma is ezzel van tele a világ – még ebben a koronavírusos, nehéz helyzetben is –, mindenkinek megvan a véleménye, még véletlenül se állnánk be egy sorba. Most is mindenki mondja a magáét: pártoskodás, rendbontás, ezernyi véleménynyilvánítás.
Az apostol által itt használt eredeti kifejezés az „akatasztászia”: pártoskodás, rendbontás. Amit itt az apostol leír, nagyon beszédes. A kifejezésben benne van, hogy mindebből katasztrófa, káosz származik; ez a gonosz munkája.
Ehhez még hozzáteszi az apostol a paráznaság bűnét, a tisztátalanságot és a kicsapongást.
Tudjuk, ezt már nem is akarom magyarázni, hogy a paráznaság alatt ne értsünk minden esetben szexuális bűnöket, tehát ne morális értelemben vegyük csupán ezt a kifejezést.
Hiszen a Bibliában ennek a kifejezésnek sokkal átfogóbb értelme van.
Amikor az ember hűtlenné lesz az Istenével szemben, azt is paráznaságnak nevezi a Szentírás.
A legnagyobb paráznaság az, amikor helyt adunk a kísértőnek.
A legnagyobb paráznaság az, amikor nem az élő Isten áll az életpiramisunk csúcsán. Ez a bálványimádás.
Ha nem Ő az Úr, akkor minden összeomlik.
Ha Ő az Úr, akkor életünk minden eleme, egy Istentől való, áldott rendben áll össze.
Olyan ez, mint amikor a vasreszelék közé behelyezzük a mágnest, akkor abban a pillanatban, minden egyes vasreszelék-darabocska, milliméternyi pontossággal megtalálja az erővonalakban a maga kirendelt helyét. Ha viszont kivesszük onnan a mágnest, azonnal a rend helyett a káosz érvényesül.
Igen, az apostol szinte sírva kérdezte a korinthusiaktól, hogy hova lett az első szeretet tüze az életükből (Jelenések 2,4), amikor Isten színe előtt, Jézus Krisztusban, az Isten Lelke által vezérelten, krisztusi nyomokban jártak ebben a rendben…
Az apostol szomorúan állapította meg, hogy a korinthusiak helyt adtak a kísértésnek.
Én félek – mondja az apostol – ha elmegyek hozzátok, akkor nem olyannak talállak titeket, amilyennek látni szeretnélek benneteket (20).
Istennek nagy ajándéka a rend.
Ezt megbonthatja a gonosz, ha helyt adunk a kísértésnek (Efezus 4,27).
*
De – és ez a másik nagyon fontos üzenete ennek az igehirdetésnek – EZT AZ ISTENI RENDET NEMCSAK A GONOSZ BONTHATJA MEG, HANEM ÉRTÜNK, MAGA AZ ÉLŐ ISTEN IS MEBONTHATJA AZT, EGY IDŐRE (21).
Amikor Isten nyúl bele a saját isteni rendjébe, az Ő akarata szerint, akkor ez számunkra intés, büntetés vagy ítélet; ezekben a fokozatokban.
Ha Isten bontja meg ezt a rendet, akkor Ő int, büntet, ítél.
Talán még csak az intésnél tart…
Isten, értünk bontja meg az Ő rendjét, egy időre, mert ezzel figyelmeztetni akar bennünket.
Isten intése és büntetése számunkra kegyelemmé is lehet, ha azt megfogadjuk, hogy megmentsen bennünket a kárhoztató ítélettől; ugyanis nincs kárhoztató ítéletük azoknak, akik Jézus Krisztusban vannak (Róma 8,1).
Amikor az Isten nyúl bele a kiszámítható rendbe, akkor int bennünket: Ember, állj meg!
Isten intése a jóléti társadalmakban így hangzik felénk:
„Ember, annyi mindent kaptál, elhalmoztalak annyi minden jóval, és te ezt nem vetted észre, nem köszönted meg, visszaéltél azokkal!
Ember állj meg!
Ember döbbenj rá, hogy nem természetesek a dolgok, nem magától értetődőek!
Ember, ébredj rá, hogy az életed ajándék, minden perced ajándék!
Ember, állj meg, döbbenj rá, hogy Isten kegyelméből élsz!
Ember állj meg, ébredj rá arra, hogy az életed törékeny, halálos, kárhozatos, az Isten nélkül!
Ember állj meg!
Ember, térj meg!
A mai Igére utalva: „Ember, ne maradj megtéretlen!” Az apostol ugyanis elsiratja a korinthusiakat, ebben az állapotukban, és így hívja őket megtérésre (21).
„Térjetek meg!”
Isten intése, büntetése megtérésre hív, ahogy Keresztelő János (Máté 3,2), majd Jézus Krisztus (Máté 4,17), vagy korábban a próféták hívtak megtérésre (Jeremiás 3,14), hogy felkészülten állhassunk meg az Úr előtt.
„Ember állj meg és térj meg, mert nem jó az irány, nem jó felé haladsz, meg kell fordulni, meg kell térni!”
Mi pedig, akik már az Úrhoz fordulhattunk, sírva bűnbánatot tartva erősödnünk kell a hitünkben, hogy még erősebben kapaszkodhassunk bele az Úr megtartó kegyelmébe!
Ember állj meg!
Ember térj meg!
Ember vedd komolyan a parancsolataimat!
Ember, vedd komolyan az Isten törvényét, amely értünk van, amely nem korlátozni akar bennünket.
Ember, tartsd meg engedelmesen, hittel az Isten parancsait, mert Isten azt akarja, hogy az Ő isteni rendjében újból kiteljesedjen az életünk.
Ember, tartsd be úgy a rendet, Isten törvényét, hogy ne felejtsd el, a világi felsőbb hatóság az Isten eszköze, akármilyen is az (Róma 13,1–7).
Ezért kell mindenkor imádkozni a felsőbb hatóságért! (1Timóteus 2,2)
Amikor az Isten törvényére alapozva a felsőbb hatóság biztosítja a rendet, akkor nekünk nem lehet más feladatunk, mint igazodunk ehhez a rendhez, mert aki a felsőbb hatóságnak engedelmeskedik, az Istennek engedelmeskedik; egy esetet kivéve, amikor Isten-ellenes dolgokra akarnak bennünket kényszeríteni a felsőbb hatóságok. Akkor az az igei útmutatás érvényes, hogy Istennek kell inkább engednünk, mintsem embereknek! (Cselekedetek 5,29) De ez a kivétel csak erősíti a szabályt.
Amikor ez a rendkívüli koronavírusos pandémia kezdett kialakulni; érdekes, hogy milyen sokféle levelet kaptunk, ahogy már utaltam erre.
Ez az egész túlzás, pánikkeltés, nekünk az Úr a pajzsunk, mi összegyűlünk, mi hiszünk, mi tartunk istentiszteleteket, minket az Úristen megőriz.
A másik részről pedig olyan levelek érkeztek, hogy már rég abba kellett volna hagyni bármiféle összegyülekezést, felelőtlenek vagyunk minden tekintetben.
Az utasításokat, egyházit és világit egyaránt, be kell tartani, mert ezzel az isteni rendhez igazodunk. Ilyenkor tilos rendbontóan, pártoskodóan, ostobán vitatkozni.
Értsük meg, az engedelmesség – a fentiek szerint – istentisztelet!
Engedelmesség közben pedig imádkozni, könyörögni kell: „Urunk, Istenünk, irgalmazz nekünk!
Urunk, Tehozzád fordulunk, csakis Te segíthetsz!
Ám, tele vagyunk reménységgel, ha Tehozzád fordulunk!
Az Úrhoz fordulva bizonyosságunk van arra nézve, hogy Ő megtart bennünket, hiszen akik az Istenben bíznak, azoknak minden javukra van; ezért nincs semmi baj.
De most vegyük komolyan Isten intését!
Nincsenek véletlenek!
Isten kezéből jön az intés, hogy megálljunk, megtérjünk és komolyan vegyük az Úr parancsolatait, mert Ő életet akar és nem halált.
Isten nagy ajándéka a rend.
Amikor az apostol harmadszor készült a korinthusiakhoz látogatóba, akkor először azt mondja: „Félek, hogy amikor odamegyek, akkor nem olyannak talállak titeket, amilyennek látni szeretnélek; és félek attól is, hogy ti sem olyannak találtok engem, amilyennek engem látni szeretnétek, mert nem szelíd, hanem kemény és határozott leszek ebben a helyzetben!”
Pál Isten intésének eszköze ebben a szigorban, mert szereti a korinthusiakat és meg akarja őket menteni.
–
Az Úr ajándékozzon meg bennünket az Ő rendjével, hogy az Ő rendjét képviselhessük, mert az isteni rend áldás, élet, üdvösség, szabadság és istenélmény!
Este mindig rendet rakok az íróasztalomon, még akkor is, ha úgy kell lefeküdnöm, hogy egy sereg elintézetlen ügyem maradt vissza…
A rendbe rakott íróasztal, mint egy darab rend, a reménységem kifejezője.
A lányom vett egy kerámia bárányt a nyugdíjas otthonunk bejárati lépcsője elé.
Giccs?
Én mindenhogyan szeretem a bárányt, mert csakis az Úr Jézus Krisztust látom benne, aki legyőzte a gonosz káoszt, és megszerezte nekünk az éltető, üdvözítő rendet.
Az Isten Báránya meghalt értünk (János 1,29), hogy mi éljünk, ékes és szép rendben, már e-világban, a gonosz minden rombolásának ellent állva, az Úr intését komolyan véve, éltető parancsainak engedve.
A rend megszentel!
Találkozni az Úrral, üdvözítően életfontosságú!
Mélyebben Krisztusban, mélyebben az Ige ismeretében!
Mélyebben Krisztusban, mélyebben az erőtlenségeink tudatában, megerősödve aztán az Úr erejében!
Mélyebben Krisztusban, mélyebben a testvéri szeretetben!
Mélyebben Krisztusban, mélyebben a megszentelő, üdvözítő rendben!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. március 15. – A koronavírus-járvány kezdetén…
2Korinthus sorozat 36.
11. hét – Böjt harmadik vasárnapja.
Textus / Lekció: 2Korinthus 12,16-21 (18-20)
Igehirdető: Steinbach József