(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(33) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.
(34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
(35) Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja.
(36) Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye Őt?
(37) Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét.
(Márk 15,20–37)
(Márk 15,35–36)
Egy héttel ezelőtt Jézus keresztfán elhangzott szavai közül a negyedik felkiáltást elemeztük részletesen, Isten Szentlelke által.
Ekkor a mi Urunk így kiáltott fel a kereszten: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!
Ezt követte az ötödik kiáltás, amiről János evangéliuma 19. fejezetében kapunk híradást, és amely egy szó csupán: Szomjazom! (János 19,28–29)
Márk evangélista ezt a felkiáltást direktben nem közli, csak utal rá, éppen a most felolvasott igeszakaszban. Tehát, noha Márk nem közli konkrétan ezt a felkiáltást, indirekt módon mégis megszólal ez a felkiáltás, Jézus ötödik szava a kereszten: Szomjazom!
Ez a felkiáltás – „Szomjazom!” – összefügg az előzővel: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!
Ezért mindkettőről szólunk.
Elsőrenden a „Szomjazom!” felkiáltásra koncentrálunk, hiszen az előzőt részletesen vettük már egy héttel ezelőtt.
Jöjj, Szentlélek Úristen, mutasd meg nekünk, hogy a mai Igében, és ebben az ötödik felkiáltásban, mi az az élő üzenet, amelyen keresztül az élő Isten meg akar szólítani bennünket!
*
Van itt valami, amit meg kell érteni.
MEGITATTÁK JÉZUST (36).
Először tisztázzuk a tényeket!
Induljunk ki az evangélista leírásából!
Jézus a kereszten arámul kiáltott, hogy „Eloi, Eloi, lámá sabaktáni!”, azaz, „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!”.
Érdekes módon, Jézus Istent hívó kiáltására úgy reagálnak a kereszt alatt állók: Nézzétek, Illést hívja! (35)
Jézus Istenhez imádkozik, arámul szólítja meg Őt. Előfordulhat, hogy egy kereszten kínszenvedő ember kiáltása egy halk szó, ami talán könnyen félreérthető, netán félremagyarázható. Erre ki fogunk még térni…
A héberben az „Él” az Isten, az „Éli” annak ragozott formája. Az arámban az „Eloi” az Isten, az Illés neve pedig „Eliah”, „Elijahu” ragozott formában. Ezért mondhatjuk azt, hogy könnyű lehetett összekeverni Isten nevét Illés nevével. Amikor Jézus így kiáltott fel a kereszten, hogy én Istenen, én Istenem, miért hagytál el engem, akkor talán félrehallás, félreértés vagy félremagyarázás miatt így szóltak az ott álló zsidók, akik mindezt hallották: Nézzétek Illést hívja! (35) Úgy értelmezték Jézus szavát, hogy nem Istent, hanem Illést hívta.
Akkoriban létezett egy közkeletű vallási hiedelem a zsidók között: A tüzes szekerekkel mennybe ragadott Illés, aki nem halt meg, csak elragadtatott, visszatér majd a szükséget szenvedő igazak megsegítésére.
Természetesen ez abban az értelemben igaz, hogy Illés próféta Jézus Krisztus előképe, és Jézus az Illés Lelkével szolgált a szükséget szenvedők megsegítésére és megváltására.
A zsidók ebben a konkrét vallási hiedelemben hittek, és talán ez is az oka a félreértésnek vagy a félremagyarázásnak: Nézd, Illést hívja!
Amikor Jézus ezt meghallotta, akkor kiálthatta – Márk írása szerint ide tudjuk betenni a kronológiába – az ötödik felkiáltást: Szomjazom!
Egy névtelen valaki, nyilván a Jézus szavait értő zsidók közül egy odafutott, talán a többiek biztatására, és nádszálra, ecettel átitatott szivacsot tűzött, azzal megitatta Jézust.
Ne konkrét ecetre gondoljunk. Borecetről van szó, korabeli savanyú, olcsó, közismert frissítő italról, amit vízzel és tojással összekeverve higítottak. Azt mondják a bibliatudósok, hogy ezzel itathatták meg Jézus Krisztust. Erre is kitérünk majd, most csak a tényeket mondom.
Tehát látható az összefüggés a negyedik és az ötödik felkiáltás között, háttérben egy vallási hiedelemmel, egy előbb részletezett félreértéssel vagy félremagyarázással.
*
Tegyük fel azt a kérdést, hogy MIÉRT ITATTÁK MEG JÉZUST? (35–36)
Az a névtelen valaki milyen lelkülettel tette azt a szivacsot a nádpálcára és tartotta oda Jézus szájához? Mi volt ezzel a cél?
Többféle magyarázatot találtam erre nézve, de később elmondom majd, hogy számomra melyik az, amelyik igazán elfogadható.
Három ilyen magyarázat létezik, ezekre figyelve komoly, mély és áldott üzeneteket kapunk, amely számunkra is élő és ható lehet.
Sokféle ember volt ott Jézus keresztje körül, a zsidók maguk is sokfélék voltak, miközben ott álltak a római katonák is. Valaki megrendülve szemlélte Jézus szenvedését, a többiek gúnyolódva, a római katonák közömbösen, hiszen csak egy parancsot hajtottak végre, amelyet Pilátus kiadott nekik a zsidók kérésére.
Sokféle ember, sokféle indulat kavarodott ott Jézus keresztje alatt, miközben hallották Jézus „Szomjazom!” kiáltását; amelynek nyomán egy valaki, a többiek hatására megitatta Jézust, a már említett módon.
Miért itatták meg Jézust? Milyen indulat vezette őket?
A magyarázók egyik része azt említi, hogy azért itatták meg Jézust a kereszten, hogy igaz voltát próbára tegyék.
Ugyanis – miként már kifejtettem − félreértették Jézus szavát, és azt hitték, hogy Illést hívja.
Eszükbe jutott a zsidó vallási hiedelem, miszerint az igazak megsegítésére eljön Illés. Így gondolkodtak: Adjunk neki egy kis enyhítő italt, hogy erőt nyerjen, éljen még, hátha eljön érte Illés, hogy igazolja igaz voltát, és megszabadítsa Őt.
Ez a szándék egy félreértésből fakadó, Jézus igaz voltát tesztelő „jóindulatból” fakadt. A mi jóindulatunkból többnyire csak ennyire futja, inkább csak teszteljük a másikat, vagy a mutatott jóságunk mögött is valami önérdek és önző tudatlanság rejtőzik. Sokszor észre sem vesszük, nem is tudatosul bennünk, hogy így van. Hányszor előfordul – milyen nagy nyomorúság ez −, hogy még a tisztának tűnő jószándékunkból is valami rossz fakad… Pedig mi jót akartunk!
Ez a „tesztelő jóindulat” is elárulta, hogy a jelenlévők igazából semmit nem értenek Jézus Krisztus küldetésének, személyének titkából, hogy Ő maga a megígért Illés, az igazi Megváltó, aki azért jött el, hogy megszabadítson és megváltson bennünket; azaz eljöjjön értünk, akik az Ő bűnbocsátó kegyelme által lehetünk igazak. Értünk eljött Illés, azaz Jézus Krisztus, aki nem szállt le a keresztről, aki nem kapott segítséget, hogy mi valóságos segítségben részesülhessünk.
A magyarázók másik része szerint azért itatták meg Jézust a kereszten, hogy ezzel utolsó perceiben is kigúnyolják.
A gúnyolódás végigkísérte Jézus passióját.
Ott a kereszten, a szenvedései között is újabb csodát vártak Őtőle, de ezt is gúnyolódva: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk!” (Márk 15,31−32)
Még egy csodát; még-még-még csodát, hogy lássunk! Mennyi csodát tett már Jézus, miközben tudjuk, hogy a látás nem segít hitre.
Ez valójában már nem is csodavárás, hanem egy provokáció, tele gonoszsággal és gúnnyal: Megitatjuk, megnyújtjuk a szenvedéseit, és lássuk, hogy történik-e újabb csoda, eljön-e Illés, hogy levegye a keresztről!
Tehát e magyarázat szerint nem félreértésből fakadó, „tesztelő jóindulat” itatta meg Jézust, hanem gúnyolódás, benne gonosz szándékkal és Jézus szavainak félremagyarázásával.
A magyarázók harmadik csoportja szerint azért itatták meg Jézust a kereszten, hogy ezzel elhallgattassák.
Én magam leginkább ezt a magyarázatot tudom elfogadni, mint ahogy a 69. zsoltár 22. versében is ezt olvassuk: „Ételembe mérget tettek, szomjúságomban ecettel itattak.” Ez a zsoltárvers is Jézusban teljesedett be. Egyrészt jelzi az emberi gonoszságot, másrészt Isten abból megszabadító hatalmát és irgalmát.
Emlékszünk az egy héttel ezelőtti magyarázatra? Jézus a kereszten, végig, a gyermekkorában tanult gyönyörű imádságot, a 22. zsoltárt imádkozta. Az ötödik kiáltás is, mint ahogy a negyedik is a 22. zsoltárból való (Zsoltárok 22,16), amely egy messiási zsoltár.
Jézus e zsoltár imádkozásával hangsúlyozta, hogy Őbenne teljesedtek be az ígéretek, Ő a megígért Megtartó, Ő a Messiás, Ő a világ Megváltója.
Tehát Jézus a kereszten is végig, szíve utolsó dobbanásáig, Királynak, Megváltónak, Megtartónak vallotta magát; még a kínjai ellenére se vont vissza semmit abból, ami küldetésének lényege volt. Pedig a kereszthalál borzalmas kínjainak egyik célja az volt, hogy Jézus, a szenvedései között vonja vissza azt, amit állított magáról.
Jézus azonban az utolsó percig kitartott a kereszten is; sőt üzent „lefelé” azoknak, akik különböző indulattal, sokfélén körülötte álltak és bámulták Őt (Zsoltárok 22,8; 18). Jézus a keresztről inti népét, valamint a főpapokat, az írástudókat, a vezetőket: Milyenek vagytok ti, az életetekben minden önérdek, irigység, szakma, megélhetés, identitás; alapvetően félreértitek, félremagyarázzátok szavaimat; legjobb esetben is csak vallásipari szakmunkások vagytok! Bizony, Jézus Krisztus nem fogad el akármilyen szolgálatot.
Ott a kereszten napnál világosabb lett, hogy valóban Jézus Krisztus az Isten Fia, a Megváltó, mint ahogy azt a pogány római százados megvallotta (Márk 15,39); de erre a főpapok, az írástudók, a zsidók – akik Jézust istenkáromlásért halálra ítélték – nem hajlandók.
Jézus semmit nem vont vissza kinyilatkoztatásaiból, hanem – többek között a 22. zsoltár imádkozásával is – mindvégig Messiásnak tartotta magát; és ezt a főpapok, valamint a jelenlévők többsége, nem akarták tovább hallgatni, ezért nádszálra tűzött szivacsot tartattak Jézus szája elé: Hallgass már, légy csendben, nem akarjuk tovább hallani sem a szavaidat, sem az imáidat, mert azok minket vádolnak, amelyeket nem vagyunk hajlandók tovább sem hallgatni, sem elviselni…
Az eddig elmondottak néhány mozzanatát hadd aktualizáljam!
Nem tudom kifejteni az üzeneteket, de elég lesz, ha elkezdem a gondolatsorokat, és arra kérlek benneteket, hogy a Szentlélek által gondoljátok tovább azokat!
Sokféle indulat mozgatta az embereket ott a kereszt alatt. Milyen sokfélék vagyunk azóta is: gyülekezetben, egyházban, felekezetekben, kegyességi irányzatokban; és gyakran alig tudjuk elhordozni egymást. Nem is beszélve arról, hogy milyen sokfélék vagyunk ebben a világban… Amilyen sokféle indulattal álltak ott Jézus Krisztus keresztje alatt, olyan sokfélék vagyunk ma is; minden egyes ember egy külön világ, amelyet az online világban már meg is mutathat másoknak, de a másikat is csak saját maga megmutatása érdekli… Nem figyelünk egymásra. Mindenki mondja a magáét, miközben annyiféle konfliktus, ellentét terhel bennünket. Ugyanakkor vágyunk már a békességre, valamiféle egységre; arra, hogy legyen végre számunkra egy biztos pont, kapaszkodó; álljon mellénk egy olyan valaki, akire tekintve megtalálhatjuk a valóságos megoldást, aki által megbékülhetünk egymással. Jézus Krisztus a kereszten azért halt meg, hogy minden megosztottság, ellentét, háborúság kínját elhordozza, és mi megbocsáthassunk egymásnak, sokféleségünkben is egymásra találjunk, így életet munkáljunk, ne pedig halált hozzunk. Ez a krisztusi egység és békesség nem azt jelenti, hogy egyformák leszünk, hiszen minden ember az Istennek egy külön, megismételhetetlen teremtési csodája. A krisztusi békesség a sokféleségben megvalósuló egység, amely az élő Istenre tekintve maga is az életet, vagyis az Isten országát építi. Tehát nem az „én” csodája tűnik el ebben az egységben, hanem feltekintve Jézus Krisztusra, valamint egyre közelebb kerülve Őhozzá, egyre közelebb kerülünk egymáshoz is, és a gyarló, romboló ügyek helyett a közös, életes ügyekre tudunk koncentrálni. Higgyétek el − minden prédikációban elmondom −, hogy nincs más megoldás, csak ez az egyetlen: Nézzetek fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2). Ez a krisztusi békesség a próféta által látott egység (Ézsaiás 11,1−9), amely minden emberi értelmet felülhalad (Filippi 4,7), és mindenestől Isten ajándéka, ugyanakkor az életünk egyedüli értelme, istenképűségünk láthatóvá válása, az örök élte előszobája.
Hallhattuk, hogy a mai igeszakaszunk egy zsidó vallási hiedelmen alapszik, miszerint a szükséget szenvedő igazak megsegítésére eljön Illés. Éppen e hiedelem miatt nem veszik észre, hogy Illés eljött, ott szenved a kereszten érettük. Bizony azóta is különböző hiedelmek irányítanak bennünket, vallási és világi hiedelmek egyaránt. Az egyházat is mindig fenyegette ez a veszély, hiszen Isten Igéjét számtalanszor a saját gyarló észjárásunk szerint gondoljuk tovább, gyakran nem helyesen gondoljuk tovább, hanem félremagyarázzuk azt, miközben belegondoljuk abba a saját vágyainkat, érzelmeinket, érdekeinket… Ennek nyomán pedig egy olyan hiedelem alakul ki, aminek alig van köze Isten Igéjéhez. Ettől kezdve pedig ez a hiedelem kezd el irányítani bennünket. Mennyi ilyen hiedelem, félreértett Ige rombol az egyházban, miközben ezek mögé bújva önmagunkat érvényesítjük. A világban hányféle tévelygést okozó babonaság terhel bennünket, amelyek nem Istenhez vezetnek, hanem éppen eltávolítanak az Ő szeretetétől, és vakká tesznek bennünket arra, hogy Jézus Krisztust meglássuk.
Hadd szóljak a félreértésekről is. Mennyi félreértés szabdal szét minket. Magam is tapasztalom, hogy én jót akartam mondani, bátorítani akartam a másikat, de a másik ezt teljesen félreértette, ezért megsértődött. Engem a jó szándék vezetett, de talán nem imádkoztam előtte, nem gondoltam át imádságos szívvel a mondataimat, van-e abban olyan, ami mégis sebezhet. Isten nélkül a mi jószándékunk félreértéshez vezethet, bajt okoz. Az emberi jószándék kevés, Isten jósága mozduljon bennünk!
A félremagyarázás azonban más, mint a félreértés. A félremagyarázás mögött szándékos rosszindulat, önérdek lapul. Ezzel telített a világunk, vég nélkül lehetne sorolni a példákat, amikor a másik szavait, tetteit, indulatait félremagyarázzuk, hogy az illetőt befeketítsük. Vedd észre, amikor te teszed ezt; mert mindig úgy gondolod, hogy a másik teszi ezt veled! Arról már beszéltem, hogy a legnagyobb baj az, amikor Isten Igéjét félreértjük, sőt félremagyarázzuk, így a Bibliában sem a lényeget, a megváltás és az üdvösség evangéliumát látjuk, hanem saját kegyességünk és hittanunk igazolását. Pedig Jézus Krisztus üdvözítő evangéliuma az egyetlen megoldás.
Miért itatták meg Jézus Krisztust? E kérdésre adott három válaszból is számos életfontosságú, mennyi üzenet adatott nekünk.
*
Ám semmit nem mondtam volna, ha itt megállnék; mert a lényeg, az imént említett evangélium ezután következik.
Jézus Krisztus felkiáltott: Szomjazom!
Az előbb kifejtett indokokból megitatták a kereszten szenvedő Jézust: SZOMJÚSÁGÁBAN ITATTÁK MEG JÉZUST.
Valóban, Jézus Krisztus, a kereszten, testileg elviselhetetlenül szomjazott, ez vitán felül áll.
A 22. és a 69. zsoltárt imádkozva kiáltott fel szomjúságában: Nyelvem az ínyemhez tapad, kiszáradtam, szomjúhozom, méreggel itattak engem (Zsoltárok 22,16; Zsoltárok 69,22).
Jézus kínokkal teli testi szenvedést élt át, mint ahogy a keresztre feszítettek általában ott a tűző napon előbb-utóbb kiszáradtak, közben lassan megfulladtak.
Tehát Jézus testileg mindezt átélte.
De Jézus kiáltása – szomjazom – nem Őróla szól; nem a saját szomjúságát kiáltja világgá.
Ez itt a lényeg.
Jézus soha nem önmagával foglalkozik. Ez a kiáltás is túlmutat saját szomjúságán és szenvedésén.
Jézus kiáltása valójában ránk mutat, a mi szenvedéseinkre és szomjúságainkra, amelyeket Ő hordozott el, hogy nekünk azokban enyhülést és azokból szabadulást készítsen. Mi vagyunk azok, akik szomjazunk…
Bizony hányféleképpen szomjazunk ebben a világban…
Mi még nem szószerinti értelemben testileg szomjazunk, nem is becsüljük az édesvizet, pedig hamarosan az aranynál is nagyobb kincs lesz az édesvíz a világban, mint az élet forrása. Jártunk Jordániában, ott a kősivatag pusztaságában tudják, hogy milyen nagy kincs az iható édesvíz. Jézus korában is nagy érték volt a víz.
Szószerinti értelemben testileg még nem szomjazunk; de ha betegek vagyunk, vagy bármiféle testi kínt élünk át, az is a test szomjúsága.
A lelki, szellemi értelemben vett szomjazás pedig az e-világi lét alapvető nyomorúsága, az éltető, egyetlen forrástól elszakadt életünk tünete, amelyet minden igaz művészet elénk tár.
Tehát, testben és lélekben egyaránt szomjazunk.
Hányféleképpen szomjazol? Hányféleképpen tapasztalod azt, hogy valami nem jó, valamin változtatni kellene, valami üres, töredékes és nem teljes; valami kínzóan hiányzik. Arnold Gehlen, a nagy filozófus hangsúlyozta az emberről írt művében, hogy az ember hiánylény; ez a megállapítása pedig a Biblia embertanával egyező.
Egy személyes példa hadd szólaljon meg itt e szomjúság kapcsán. Huszonöt éve meghalt, szeretett és tisztelt apámra gondolok. Akkor más volt, főleg egy faluban, a szülő-gyermek viszony, mint manapság. Mi abszolút a szülőket tisztelő elvárások között nőttünk fel, szigorban. De ez egy szeretetteli szigorúság volt, amely nem is hasonlítható a mai körülményekhez. Nem is hiszek a fülemnek és a szememnek, amikor látom, hogy ma a gyerekek hogyan beszélnek és miket művelnek a szüleikkel. Mi nagyon boldogok voltunk ebben a szeretettel teli családi tiszteletben és rendben. Abban a korban az sem volt „divat”, hogy az emberek egy határon túl beszéljenek a saját bajukról, a családban sem; ez a mai „akarsz-e beszélni róla” nem fért bele az akkori társadalmi struktúrába. Amikor már felnőtt voltam, gyakran láttam, hogy az apám szomorú, egykedvű volt. Tényleg, már meglett emberként, hosszú idő után mertem csak megkérdezni tőle: Mi a baj Apu? Erre apám így válaszolt: Nem tudom elmondani fiam, rossz a közérzetem. Ebben a tömör válaszban minden benne volt: Nem jó a közérzetem. Ez a testi-lelki szomjúság, ez a hiányérzet az, amiről itt szó van; ami aztán csak tetőzik a konkrét bajokkal.
Tehát amikor Jézus a kereszten a szomjúságát kiáltja, akkor nem a maga kínját panaszolja, hanem a miénket: Ti vagytok azok, akik valójában szomjaztok. Én pedig, mint Megváltó, azért jöttem, hogy megelégítsem a testi-lelki szomjúságotokat.
Jézus Krisztus a kereszten is, szíve utolsó dobbanásáig, Megváltónak hirdette magát, semmit nem vont vissza az önkijelentéseiből, a kínjai között sem.
Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, aki az örök élet vizével itat meg bennünket, amely testileg-lelkileg valóságosan, maradéktalanul megelégít; akkor is, ha ebben a világban eljön az az időszak, amikor nem múlik el a szomjúság, de betölt bennünket az Isten Lelke, hogy e-világi szomjúságainkat békességgel, mennyei erővel, reménységgel és bizonyossággal hordozzuk el.
Ám most gondoljunk ama boldog tapasztalataink sokaságára, amikor újból és újból, minden reggel átéljük, hogy Isten Igéje és Lelke által ihattunk az örök élet vizéből, amely testileg és lelkileg is enyhülést ad. Minden reggel megújul az Isten kegyelme (Jeremiás siralmai 3,22–23).
Ezek után lehetetlen, hogy ne jusson eszünkbe János evangéliumából a samáriai asszony története (János 4,1−42).
Jézus átment Samárián, egy idegen területen, nem kerülte meg ezt a tartományt sem, mint a zsidók. Itt leült, testileg szomjasan egy kút kávájához, és megszólított egy idegen samáriai asszonyt.
Jézus emberileg ledönthetetlen válaszfalakat tört át megváltó szeretetével: átment Samárián, idegennel állt szóba, férfiként egy asszonyt szólított meg. Ez mind-mind tiltott volt akkoriban; miként ma is adott, hogy a saját „brancsod” mit ír elő neked; és attól bajos eltérni, még ha embertelenné torzulunk is.
Jézus vizet kért a samáriai asszonytól: Adj innom! (János 4,7)
A samáriai asszony azt hiszi, hogy Jézus az, aki szomjas. Valójában azonban kiderül − ha figyelmesen végigolvassuk kettejük beszélgetését −, hogy Jézus kérése csak egy felütés volt, hogy Jézus rámutasson az asszony szomjúságára. Valójában nem Jézus az, aki itt igazán szomjas, hanem a samáriai asszony az, aki szomjas; ugyanis a Jézussal való beszélgetése során kiderült, hogy mennyi tévedéssel, bűnnel, hűtlenséggel, hiábavalósággal, értelmetlenséggel terhelt a samáriai asszony élete. Nem Jézus szomjas itt igazán, hanem ez az asszony; Jézus szomjúságának kiáltása – Adj innom!” – tulajdonképpen a mi szomjúságunkra mutat.
Ennek az evangéliumi történetnek csúcsa az a pont amikor Jézus kijelenti: „Jézus így válaszolt: Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és Ő adott volna neked élő vizet… Aki a kút vízéből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” (János 4,10−14)
Jézus szavait az asszony nem érti, hiszen így válaszol Jézusnak: Adj tehát Te nekem inni ebből a tartósan szomjoltó vízből, hogy ne kelljen mindig idejárnom a kúthoz meríteni (János 4,15). Nikodémus sem értette, amikor Jézus az újjászületésről beszélt neki (János 3,4). Földi viszonylatban értették mindketten Jézus szavait, ezért félreértették azt. Hozzászólásainkkal, kérdéseinkkel gyakran mi is eláruljuk magunkat, hogy nem jutott el hozzánk Isten Igéjének üzenete és kívül maradtunk az evangéliumi lényegen.
Jöjj, Szentlélek Isten, hogy ne maradjunk kívül mennyei világod gazdagságán, amely egyedül teheti boldoggá földi életünket is, hanem cselekedd, hogy magunkévá tehessük üdvözítő üzenetedet! Itass meg minket az örök élet vizéből! Add, hogy végül átéljük azt, amit a samáriai asszony megtapasztalt, aki Isten Lelke által nemcsak megértette, hogy Jézus az örök élet vízéről beszélt, hanem ivott is ebből a vízből, majd ő maga ment el bizonyságot tenni a városba másoknak arról a Megtartóról, akivel találkozott, és aki elvette emberileg olthatatlan szomjúságát.
Tehát amikor Jézus így kiáltott fel, „Szomjazom!”, akkor valójában a mi szomjúságunkra mutatott rá, és arra az egyetlen megoldásra, amit egyedül csak Ő adhat nekünk.
–
Végül egyetlen kérdés maradt hátra: Nekem és neked kicsoda Jézus Krisztus?
Jézus számodra egy jó ember, egy példa, akit igazságtalanul megkínoztak, kigúnyoltak és kivégeztek?
Vagy számodra, kegyes emberként Jézus egy isteni ürügy, akire mindig okos magyarázattal és félremagyarázattal lehet hivatkozni, közben Őmögé bújva a saját akaratomat is Jézus Igéjével igazolhatom?
Bizony, sok ember számára Jézus az, akiről összevissza lehet beszélni; számos kegyes számára pedig Jézus az, akivel lehet takarózni, aki mögé el lehet bújni, és akaratosságomat így érvényesíteni.
Áldott legyen az Isten, ha mindez a te életedben nem így van, mert Jézus számodra a kereszten is a 22. zsoltárt imádkozó, Megváltó, Megtartó, Messiás király, aki magát végig Megváltónak jelentette ki, és akiben a 22. zsoltár minden ígérete beteljesedett!
Igen, Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, aki nekünk, szomjazóknak az örök élet vizét adja, amely testileg, lelkileg, minden körülmények között, örökre megelégít.
Erre egyedül csak Ő képes, mert Ő feltámadott a halálból, megszerezte nekünk az örök életet, és mi az örök élet dús, élővizes, patakos világában élhetünk – még az időleges pusztaságban is –, hiszen kivirágzik majd a pusztaság (Ézsaiás 35,1).
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. január 14.
Vízkereszt utáni 2. vasárnap.
- hét.
Márk sorozat: 137.