(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(33) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.
(34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
(35) Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja.
(36) Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye Őt?
(37) Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét.
Márk 15,20-37 (34)
A karácsonyi ünnepek után folytatjuk Márk evangéliuma magyarázatát a soron következő igeverssel.
Jézus délután három órakor hangosan felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
Tudjuk, többször tisztáztuk már, hogy a délután három óra a római időszámítás szerinti három óra. A Károli fordításban kilenc óra olvasható, mert a zsidók előző este hat órától számolták egy-egy nap idejét. Valójában mindkét időmeghatározásban ugyanarról az időpontról van szó. A sötétség után Jézus felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!
Héberül az Isten az „Él”, az Istenem pedig az „Éli”.
Jézus arámul beszélt, ezért olvassuk itt arámul a megszólítást: „Élói, elói lámá sabaktáni!”
A héber kifejezés itt arámul hallható, amit Márk evangélista a kor akkori angoljára fordított le, azaz görögre. Az evangéliumok eredeti nyelvén ez már görögben olvasható, amit itt mi a fordítás miatt magyarul hallhatunk: „Élói, elói lámá sabaktáni!” Ez azt jelenti – mondja Márk –: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!
Az evangéliumok leírásainak összefüggésében Jézus „kereszten elhangzott hét szaváról” beszélhetünk.
Jézus hét szava a kereszten kronológiailag is meghatározható az evangélisták tanúságtétele szerint.
Mai Igénk Jézus negyedik szava volt a kereszten.
Nem mindegyik evangélista sorolja fel mind a hét jézusi kijelentést, de a négy evangélista bizonyságtétele szerint a következőképpen összegezhető Jézus hét szava a kereszten:
Az első szava, gyönyörű imádság; a kereszt kínjai között az ellenségeiért imádkozik Jézus. Nemcsak hirdette az ellenség szeretetét, hanem valóban így élte meg: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek (Lukács 23,34).
Jézus második szava a vele keresztre feszített megtérő rablóhoz szólt: Bizony, mondom neked, ma velem leszel a paradicsomban (Lukács 23,43).
Jézus harmadik szava azzal kapcsolatos, amikor Jézus letekintett a keresztről az anyjára, valamint a mellette álló szeretett tanítványára, Jánosra, és így szólt az anyjához: Asszony, íme a te fiad; majd Jánoshoz fordult: Íme, a te anyád (János 19,26-27). Vagyis ezzel Jézus az anyját Jánosra bízta.
Ezután következik Jézus negyedik szava, a mai Igénk: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! (Márk 15,34)
Utána így kiált fel Jézus– erre Márk is utal a következő versekben, így ez lesz majd egy hét múlva, az Úr kegyelméből a témánk –: Szomjazom (Márk 15,35–36).
Jézus hatodik szava: Elvégeztetett (János 19,30).
Végül Jézus hetedik szava a kereszten így hangzott: Atyám, a Te kezedbe teszem le az én Lelkemet (Lukács 23,46).
Mindannyian ismerjük Jézus kereszten elmondott hét szavát. Én azért emlékeztettem ma mégis erre a testvéreket, hogy ebben a szép ívben lássuk és értsük most a negyedik felkiáltást, a maga helyén.
Vannak a Bibliában egészen nehéz Igék.
A Biblia egyébként sem egy könnyű olvasmány, de vannak kiemelkedően nehéz Igék.
Jézusnak ez a kiáltása ezekhez a rendkívül nehéz Igékhez tartozik: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!
Felvetődik a kérdés, hogy Isten elhagyhatta-e egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, aki ugyanúgy valóságos Isten, és akik – az Atya és a Fiú – a Szentháromságba vetett hitünk szerint teljesen egyek.
Elhagyhatta-e Isten Jézus Krisztust?
Ha elhagyta, akkor miként, milyen módon; vagyis hogyan kell értenünk Jézusnak ezt a felkiáltását?
Isten Lelkének segítségét kérve kísérletet teszek arra, hogy ennek az Igének mélységét, szépségét, evangéliumát feltárjam, miközben szeretnék választ adni az imént feltett kérdésre is.
*
Különbséget kell tennünk elhagyatottság és elhagyatottság között.
Elmondhatjuk, hogy TEOLÓGIAI ÉRTELEMBEN ISTEN EGY SZEMPILLANTÁSRA ELHAGYTA JÉZUS KRISZTUST (Ézsaiás 54,7), mégpedig a megváltás, a helyettes elégtétel értelmében; azon értelemben, amit az Isten szeretete az emberért Jézus Krisztusban tenni akart.
Jézus Krisztus ott a kereszten, a bűn átkát, a bűn ítéletét hordozta el; sőt – szálla alá poklokra – kárt vallott életünk minden nyomorúságát, kárhozatát elhordozta.
Jézus Krisztus elhordozta a bűn átkát, az Istentől eltávolodott életünk minden nyűgét, kínját, nyomorúságát és az ehhez kapcsolódó isteni jogos ítéletet.
Olyan nehezen érti meg a posztmodern ember ezt a bibliai kifejezést, ezt a három betűt: bűn. Nem értjük, mit fejez ki a Biblia ezzel a három betűvel. A bűn az Istentől eltávolodott életünk hasadtságát jelenti; azt, hogy itt semmi sem teljes, minden láng csak részekben lobban, mindig kettős magvetés történik – a búza magva mellett folyamatosan vetik a konkoly magvát is –; e-világban nincs tökéletesség, nincs maradéktalanság. Tele van az életünk nyűggel. Egyszer valaki azt kérdezte tőlem, és értettem, mire utal: Miért van az, hogy a legkisebb dolog is, – mondjuk egy tiplit befúrni a falba –, annyi macerával jár együtt? Ez csak egy egyszerű példa arra nézve, hogy mennyi macerával, mennyi nyűggel terhelt az életünk, a legkisebb esetekben is; és a nagy próbatételekről, testi-lelki kínokról még nem is beszéltem, valamint azokról a bűnökről sem, amelyeket egymással szemben elkövetünk. Isten nem ilyennek teremtett bennünket, nem ez volt az Ő eredeti gondolata.
A bűn átkát, nyűgét, kínját, nyomorúságát, és az e feletti isteni ítéletet hordozta el Jézus Krisztus. Sőt, Ő alászállt a poklokra, vagyis a kárhozatot is elhordozta. Mi a kárhozat? Már ebben a világban elkezdődik a kárhozat – minden nyűggel, kínnal, önzéssel teli háborúskodással –, és mindaddig tart, amíg az élő Istent és Jézus Krisztust meg nem ismerjük (János 3,19). Itt szó szerint kapcsolódik az üzenet és a mai igevers. Jézus Krisztus az Istentől való elhagyatottság elviselhetetlen, felfoghatatlan, elhordozhatatlan szörnyűségét szenvedte el.
A mi Urunk, a bűn átkát és a kárhozatot, azaz az Isten nélküli elhagyatottság szörnyűségét, az Istentől eltávolodott életünk minden nyomorúságát hordozta el.
Valójában, amíg nem ismerjük meg az élő Istent, és az Ő Fiát, amíg Ővelük újból nem kerülünk üdvösséges közösségbe, addig a kárhozat itt van, most van, mindörökké van. Az a nevünk, hogy élünk, pedig halottak vagyunk (Jelenések 3,1).
Olyan ez a kárhozatos, halott állapot – alig tudom példával érzékeltetni –, mint amikor levegő nélkül akarnánk levegőt venni; vagy mint amikor teljes sötétségben akarnánk tájékozódni, úgy, hogy még irányfények sincsenek. Mondják, hogy a macska lát a sötétben. A teljes sötétségben a macska sem lát. Olyan ez az állapot, mint amikor semmit nem látunk, amikor csak tévelygünk.
Ám Jézus felkiáltása az evangéliumot, a világ legnagyobb örömhírét hirdeti: Én Istenem, miért hagytál el engem.
Isten, Jézus Krisztusban a bűn átkát, az Istentől való elhagyatottság szörnyűségét elhordozta miattunk, érettünk, helyettünk.
Ennyire szeret az Isten, hogy bennünket ezektől a rettenetektől – a bűn átkától, a kárt vallott életünk minden, már e-világban megtapasztalt kínjától – megszabadítson, és nekünk ezeket ne kelljen átélni, így újra megtapasztaljuk az élet teljességét.
Ebben a felkiáltásban hatalmas evangélium van: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!
Néhány példát még hadd mondjak arra nézve, hogy mit jelent ez a helyettes elégtétel, miszerint teológiai értelemben hagyta el Isten Jézus Krisztust.
Voltár már elhagyatott, amikor nem láttad a jövőt, amikor emberek elhagytak, nem foglalkoztak veled, amikor a bajodat inkább kárörömmel szemlélték, amikor úgy érezted, hogy senkihez sem fordulhatsz, vagy a szeretteid sem tudnak már segíteni? Milyen rettenetes érzés ez! Csak emberi viszonylatban átélni ezt a teljes elhagyatottságot, már az is egy elhordozhatatlan, rettenetes, kárt vallott állapot. Hát, ha még azt érezzük eközben, hogy Isten is elhagyott bennünket, nemcsak az emberek? Ez elviselhetetlen állapot. Ez maga a kárhozat. Ám az evangélium az, hogy Jézus Krisztus mindezt nemcsak átélte, hanem isteni hatalmával el is hordozta helyettünk és érettünk. Isten igazsága megbünteti a bűnt, de Isten a bűnt utálja, a bűnös embert szereti, és kegyelmét akarja kiárasztani rá. Ez történt meg, ott a golgotai kereszten. Tehát nem vagy elhagyatott, még ha annak is érzed magad. Vedd észre, hogy vannak testvéreid, és végképp nem vagy elhagyatott, mert az élő Isten mindenkor veled van (Máté 1,23). Jézus Krisztus által Isten újból visszahelyezett a vele való boldog, üdvözítő, életet kiteljesítő közösségbe.
Még egy példa erre a helyettes elégtételre, vagyis arra nézve, hogy teológiai értelemben mit jelent: Isten elhagyta Jézus Krisztust. Az emberekre jellemző az − ezt kis és nagy problémák között is mindannyian tapasztaljuk −, hogy amikor valami rossz történik velünk, akkor egyből keressük a felelőst. Ez is a bűn átka, noha jogilag rendben van, de a jog egy érdekes területe ennek a világnak… Ugyanakkor ez a lelkület mégis rettenetes, mert ha valami baj történik, akkor habzó szájjal azonnal azt lihegjük: Mutassák meg, hogy ki a felelős, mert én bosszút akarok állni − persze ezt így többnyire titkolom −, de csak úgy nyugszom meg, ha valaki ezért keservesen bűnhődik. Jézus Krisztust pedig az Isten könyörülő szeretete mindenek felelősévé tette; Őbenne minden teher, bűn és indulat odavettetett a kereszthez, és azok visszfuvarként, mint egy bumeráng, nem jönnek vissza onnan többé hozzánk. Ez a megváltás csodája, hogy mi megnyugodhassunk, megbékülhessünk, megbocsáthassunk, újrakezdhessünk, hogy ne akarjunk azonnal bosszút állni. Egyedül csak Jézus Krisztus keresztje az a hely, ahol ez a megújulás és megnyugvás adatik nekünk. Isten Őt büntette, hogy mi már ne büntessük egymást, sőt megváltozzunk, és tisztuljunk a bűnből…
*
Tehát az eddig elhangzottak értelmében, azaz teológiai értelemben elmondhatjuk, hogy Isten egy időre – Ravasz László így írja, egy pillanatra – elhagyta egyszülött Fiát, Jézus Krisztust érettünk, hogy számunkra elhangozzék és életünket betöltse az imént hirdetett örömhír.
Tehát teológiai értelemben egy pillantásra elhagyta Isten Jézus Krisztust (Ézsaiás 54,7), de KAPCSOLATI ÉRTELEMBEN SOHA NEM HAGYTA EL ISTEN AZ Ő EGYSZÜLÖTT FIÁT, JÉZUS KRISZTUST.
Amikor Jézus így imádkozik a kereszten, hogy „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem”, akkor valójában a gyerekkorában megtanult 22. zsoltárt imádkozta.
Jézus azt az imádságot imádkozta a kereszten, ami kedves imádsága volt, és amit gyermekkorában kívülről megtanult. Ebben a helyzetben, a kínjai között, végigimádkozta a 22. zsoltárt, ezt a kötött imádságot.
Ugye voltatok már olyan helyzetben, amikor éreztétek, hogy semmi más nem segít, csak a könyörgés? A nehéz helyzetekben még a gondolkodásunk is lelassul, megzavarodik. Ekkor az egykor kívülről megtanult kötött imádságok segítenek. Nagy áldás, amikor nehéz helyzetekben eszünkbe jut egy gyermekkorunkban megtanult egyszerű imádság, és azt mondjuk, imádkozzuk, újból és újból. Ez ad megkönnyebbülést, erőforrást, megnyugvást, közösséget az élő Istennel.
Jézus így imádkozta a gyermekkorában tanult 22. zsoltárt a kereszten, aminek a kezdőmondata mai igeversünk: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! Igazából ebben a kiáltásban arról van szó első renden, hogy Jézus a gyermekkorában tanult imádságot imádkozza a kereszten.
Egy nagy teológus felidézte egyik kötetében, hogy amikor betegágyon feküdt, és úgy tűnt, teljesen lebénult, ezért elhagyatottnak, elkeseredettnek érezte magát, akkor eszébe jutott egy énekes imádság, amit a nagyanyjától tanult. Azt kezdte el mondogatni, dúdolgatni, újból és újból… Idéztem nektek Whitney Houstont, aki igazából egy gyermekkorában megtanult imádságot énekelt nyomorúságában, lemezre is felénekelte: Engem szeret Jézusom, Bibliámból jól tudom…
A próbatételek idején élet forrásává lesznek számunkra ezek a gyermekkori, kötött imádságok, feltörnek az emlékezetből, megelevenednek, élővé és hatóvá lesznek bennünk, és kapcsolatot teremtenek, a legnehezebb helyzetben is, az élő Istennel.
Tanítunk-e a gyermekeinknek, az unokáinknak imádságokat és énekes imádságokat? Mi jut majd nekik eszükbe a nehéz napokban, lesz-e számukra isteni kapaszkodó?
Jézus végigimádkozta a kereszten a 22. zsoltárt.
Erre számos utalást találunk az evangéliumokban.
A szenvedés ideje Jézus Krisztus számára, szíve utolsó dobbanásáig, az imádság ideje volt.
A szenvedés, a kínszenvedés ideje az imádság ideje…
Így imádkozta végig a mi Urunk a 22. zsoltárt.
Ezt én is újból és újból tanulom, hogy a próbatétel ideje különösképpen az imádság ideje.
A Jézus által végigimádkozott 22. zsoltár legfontosabb elemeit idézik is az evangéliumok; úgy, mint amelyek beteljesedtek Jézus Krisztusban.
Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem! (Zsoltárok 22,2; Márk 15,34)
Torkom és erőm kiszáradt, mint egy cserép; Nyelvem az ínyemhez tapadt… Milyen gyönyörű ez a kép, milyen kifejező: Torkom és erőm kiszárad, mint a cserép. Én magam hányszor érzem, hogy ami tíz évvel ezelőtt meg sem kottyant, annak megvalósítása már erőfeszítést igényel. Fogy az erő. De sokkal többről van itt szó, az emberlét törékenységéről, erőtlenedéséről, nyomorúságáról és halandóságáról. Ezt Jézus maga is átélte, elhordozta és isteni erejéből megszabadított. Jézus torka kiszáradt, szomjazott, hogy aztán feltámadása által az emberlét minden szomjúságát elvegye (Zsoltárok 22,16; János 19,28−29).
Látnak engem, bámulnak, fejüket csóválják, ajkukat biggyesztik, és közben gúnyolódnak rajtam. Azt mondják, az Úrra bízta magát, mentse meg hát kedveltjét… Döbbenetes, ilyenek vagyunk, amikor bámuljuk a másik szenvedését, sőt kárörömmel tekintünk a másik bajára (Zsoltárok 22,8−9; Márk 15,20; 29; 31).
Annyira fáj minden tagom, hogy a csontjaimat meg tudom számlálni (Zsoltárok 22,18).
A kezemet és a lábamat átszegezték… (Zsoltárok 22,17) Ez is szó szerint teljesedett be a kereszten.
A ruháimon megosztoztak, a köntösömre sorsot vetettek… (Zsoltárok 22,19; János 19,24)
Jézus tehát elimádkozta a gyermekkori imádságát, végigimádkozta az egész 22. zsoltárt, mert nála a szenvedés ideje az imádság ideje volt.
Annak a ténynek, hogy Jézus a 22. zsoltárt imádkozta a kereszten, rendkívüli jelentősége van. A 22. zsoltár ugyanis messiási zsoltár.
Ezzel összefüggésben értjük meg igazán, hogy mit jelent ez a felkiáltás: Én Istenem, miért hagytál el engem!
A zsidók ezzel a zsoltárral a Messiást várták. Azt vallották, hogy azok teljesednek majd be az eljövendő Messiásban, amelyeket a 22. zsoltár kijelentett. A Messiás, a Megváltó, a Szabadító eljöveteléért könyörögtek, amikor a 22. zsoltárt imádkozták és énekelték. Kár, hogy később a zsidóság a 22. zsoltár lényegi tartalmát „elfelejtette”, és egy egészen másfajta Messiást várt…
Jézus Krisztus a 22. zsoltárt imádkozva a kereszten kijelentette, meghirdette, hogy Őbenne mindezek beteljesedtek, vagyis Ő a megígért Messiás, a Megtartó, Ő az Isten Fia, a Megváltó. Valóban, amit a 22. zsoltár megprófétált, azok Jézus Krisztus megváltó halálában mind beteljesedtek.
Vagyis Jézus semmit nem vont vissza a kínszenvedései között sem azokból, amit magáról kijelentett.
Pedig a főpapok célja pont ez volt: Majd megkínzunk, és akkor kínhalálodban visszavonod azt az istenkáromló mondást, amit állítottál magadról, miszerint Te vagy az Isten Fia.
A 22. zsoltár imádkozásával Jézus Krisztus szíve utolsó dobbanásáig hű maradt küldetéséhez, és semmit nem vont vissza abból, amit Önmagáról mondott.
A főpap, még a kihallgatása során megkérdezte: Mond meg, akkor Te vagy az Áldottnak Fia? Jézus azt felelte: Én vagyok! (Márk 14,61) Mindezt istenkáromlásnak minősítették a Nagytanács tagjai, ezért ítélték Jézust halálra.
Jézus semmit nem vont vissza a kereszthalál kínjai között sem.
A főpapoknak rá kellett volna döbbenni arra, hogy tévedtek, és Jézus valóban az, akinek mondta magát, miként a pogány római százados előtt ez felragyogott: Ez az ember valóban Isten Fia volt (Márk 15,39).
A 22. zsoltár imádkozása a kereszten azt jelentette, hogy Jézus Krisztus a kínszenvedések között is végig Megtartónak hirdette magát.
Ebből következik az evangélium.
Örülj, Megváltója, Megtartója van ennek a világnak és a te életednek is!
Teológiai értelemben, a helyettes elégtétel értelmében elhagyta Jézust egy szempillantásra az Isten, de kapcsolati értelemben nem hagyta el Őt az Isten soha (Ézsaiás 54,7).
*
Akkor mindezt hadd összegezzem. Valójában ISTEN AZ Ő EGYSZÜLÖTT FIÁT, JÉZUS KRISZTUST, SOHA NEM HAGYTA EL; ÖVÉIT SEM HAGYJA EL SOHA.
Ezt mindjárt bizonyítom.
Ezt most forgasd az értelmedben és szívedben: Isten az Ő egyszülött Fiát, Jézus Krisztust, soha nem hagyta el; ezért övéit sem hagyja el soha; sem téged, sem engem.
Jézus Krisztus az Isten Fia abban az értelemben, hogy a testet öltött Isten, az emberré lett Isten.
Jézus Krisztusnak van egy emberi természete; Ő mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt; Ő ismeri az emberlét elhagyatottságát, annak minden mélységével együtt.
Jézus Krisztus tudja, mit jelent embernek lenni; de mindezt isteni hatalommal élte át.
Lehet, hogy emberként Isten megengedte neki, hogy Ő maga is megtapasztalja, átélje az emberi elhagyatottság nyomorúságát. Hát akkor mi, emberek, hogyne élnénk át kínzó helyzetekben a szomorúságot, a bizonytalanságot, a kétséget, a kétségbeesést, a teljes és rettenetes elhagyatottságot.
Éppen a Zsidókhoz írt levél írja, hogy Ő minden emberit átélt, bár nem vétkezett; és mindenben hasonlóvá lett hozzánk, kivéve a bűnt; Ő tudja mit jelent embernek lenni; tehát hogyne tudna megindulni a mi erőtelenségeinken és elhagyatottságunkon (Zsidókhoz írt levél 4,15).
Jézus Krisztus tudja mit jelent elhagyatottnak érezni magunkat, noha nem vagyunk azok.
Isten Jézus Krisztust soha nem hagyta el. Emberileg átélhette ezt az elhagyatottságot, de isteni hatalmával − éppen ezzel a kiáltással – meghirdette ennek ellenkezőjét.
Jézus így kiáltott fel: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem!
Jézus az Atyját ebben a helyzetben is „Istenemnek” nevezi.
Miközben az elhagyatottság miatt kiált fel, közben éppen annak bizonyosságát fejezi ki, hogy mégsem az. Hiszen elhagyatottságában is ez a negyedik szava a kereszten: Istenem! Jézus továbbra is tudja, hogy Isten elhagyatottságában is Ővele van.
Ez a felkiáltás valójában minden elhagyatottság és nyomorúság ellenére egy győzelmi kiáltás, ami aztán a feltámadásban egyszer s mindenkorra valóságos, látható, megtapasztalható diadallá lett. Ez a kiáltás egy győzelmi kiáltás a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalma felett.
Valahogy úgy, ahogy én ezt a csodát Bach minden egyes kantátájában kihallom. Ezek a művek bibliai szövegek alapján, hiteles őszinteséggel, szentlelkes ihletettséggel könnyezik meg az emberlét nyomorúságát és elhagyatottságát; ám a kantáták végén mindig felzendül az evangélium: Elhagyatottnak érzem magam, de Istenem van, feltámadott Uram van, aki mindörökké velem… Bach hatalmas kórussal, trombitákkal, harsonákkal zengi a kantáták zárásaként a húsvéti evangéliumot; vagy éppen egy csendes korállal még elevenebbül hirdeti meg az élet örömhírét: Istenem, Istenem, Te velem vagy, még akkor is, ha elhagyatottnak érzem magam.
Tehát valójában, végérvényesen Isten soha el nem hagyta egyszülött Fiát. Jézus Krisztus soha el nem szakadhatott az élő Istentől, mert Ők valójában egyek.
Jézus Krisztus elhagyatottan sem elhagyatott.
Halld a világ legnagyobb örömhírét; ha Jézus Krisztusban hiszel, ha Őneki átadtad az életedet, akkor ez rád is vonatkozik, valamint Isten népének minden tagjára; az Övéire, rátok és rám: Elhagyatva sem vagyunk elhagyatottak.
Miért hagytál el engem én Istenem? Istenem! Ha letaszítana minket az elhagyatottság érzése, akkor is mondjuk − a feltámadott Úrra tekintve −: Tudjuk Istenünk, Urunk, hogy Te nem hagysz el minket, még akkor sem, ha gyarló és csalóka testi érzékeinkkel beleveszni látszanánk az elhagyatottságba!
Bonhoeffer, a nagy német teológus a következőképpen definiálta az áldást: Megáldalak, rád teszem a kezemet, mint Isten eszköze, és közvetítem feléd az Isten áldását. Az Isten áldása pedig azt jelenti: Mindezek ellenére az Úré vagy; mindazon nehéz helyzetek ellenére, amiben éppen most szűkölsz, veled az Úr; te az Úr áldottja vagy.
–Bármilyen helyzetben vagyunk is, soha ne felejtsük el, az Úréi vagyunk; az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38−39).
Velünk az Isten (Máté 1,23), és ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Róma 8,31)
Most, 2024 első vasárnapján, ezzel az örömhírrel menjünk el az Úr templomából: Nincs semmi baj!
Teljen meg a szívünk örömmel, reménységgel, bölcsességgel, vigadozással: Isten velünk, kicsoda lehetne ellenünk!
Áldjon meg bennünket ezzel a bizonyossággal a mi Urunk, ebben az esztendőben, és életünk minden idejében.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. január 7.
Vízkereszt utáni első vasárnap
Hét: 1.
Márk sorozat: 136.