„(1) Ekkor elmentek a kirjat-jeárímiak, elvitték az Úr ládáját, és bevitték Abínádáb házába, a magaslatra. Fiát, Eleázárt pedig fölszentelték, hogy őrizze az Úrládáját.
(2) Attól a naptól fogva, hogy a láda Kirjat-Jeárímba került, sok idő, mégpedig húsz esztendő telt el. És Izráel egész háza sóhajtozott az Úr után.
(3)Akkor ezt mondta Sámuel Izráel egész házának: Ha tiszta szívből akartok megtérni az Úrhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket és Astartékat! Ragaszkodjatok szívből az Úrhoz, egyedül neki szolgáljatok, akkor majd megment benneteket a filiszteusok kezéből.
(4) Akkor eltávolították Izráel fiai a Baalokat és az Astartékat, és egyedül az Úrnak szolgáltak.
(5) Majd ezt mondta Sámuel: Gyűjtsétek össze egész Izráelt Micpába, és imádkozni fogok értetek az Úrhoz.
(6) Összegyűltek tehát Micpában, vizet merítettek, és kiöntötték az Úr előtt. Böjtöltek azon a napon, és ezt mondták: Vétkeztünk az Úr ellen! Sámuel pedig igazságot szolgáltatott Izráel fiai között Micpában.
(7) Amikor azonban meghallották a filiszteusok, hogy Izráel fiai összegyűltek Micpában, fölvonultak a filiszteusok városfejedelmei Izráel ellen. Meghallották ezt Izráel fiai, félelem fogta el őket a filiszteusok miatt,
(8) és ezt mondták Izráel fiai Sámuelnek: Kiálts értünk szüntelenül Istenünkhöz, az Úrhoz, hogy szabadítson meg bennünket a filiszteusok kezéből!
(9) Sámuel fogott egy szopós bárányt, és feláldozta teljes égőáldozatul az Úrnak. És Sámuel az Úrhoz kiáltott Izráelért, az Úr pedig meghallgatta.
(10) Mialatt Sámuel az égőáldozattal foglalatoskodott, előrenyomultak a filiszteusok, hogy megütközzenek Izráellel. Az Úr azonban hatalmas hangon mennydörgött azon a napon a filiszteusok fölött, akik úgy megzavarodtak, hogy vereséget szenvedtek Izráeltől.
(11) Ekkor az izráeliek kivonultak Micpából, üldözőbe vették a filiszteusokat, és vágták őket csaknem egészen Bét-Kárig.
(12) Sámuel pedig fogott egy követ, felállította Micpá és Sén között, és elnevezte Eben-Háézernek, mert ezt mondta: Az Úr segített el bennünket egészen idáig!
(13) Így kellett a filiszteusoknak megalázkodniuk, és nem hatoltak be többé Izráel területére, mert az Úr keze sújtotta a filiszteusokat Sámuel egész életében.
(14) Visszakerültek Izráelhez azok a városok is, amelyeket elvettek a filiszteusok Izráeltől, Ekróntól egészen Gátig. Azok határát is kiszabadította Izráel a filiszteusok kezéből. Így lett béke Izráel és az emóriak között.
(15) Sámuel egész életében Izráel bírája volt.
(16) Évről évre körbejárta Bételt, Gilgált és Micpát, és igazságot szolgáltatott Izráelnek mindezeken a helyeken.
(17) De mindig visszatért Rámába, mert ott volt a háza, és ott is igazságot szolgáltatott Izráelnek, és ott épített oltárt az Úrnak.“
(1Sámuel 7,1–17)
(Textus: 1Sámuel 6,12)
Isten népét többszörösen legyőzték. Egyrészt győzelmet arattak fölöttük a filiszteusok. Még ennél is nagyobb „diadalt” ült felettük a saját hitetlenségük.
Húsz évig tartott ez a nyomorúságos állapot (1–4).
Aztán végre elkezdtek sóhajtozni az Úr után (2). Ekkor közös gyülekezeti bűnbánatot tartottak (5–6).
A nagy bűnbánati istentisztelet alatt azonban a filiszteusok újból támadásra készültek ellenük. Ekkor azonban Isten népe, Sámuel vezetésével az Úrhoz kiáltott, aki nagy riadalmat okozott az ellenséges filiszteusok között, akik megzavarodva szertefutottak. A szentíró úgy írja le mindezt, hogy mennydörgött az Úr, valamiféle rendkívüli időjárás támadhatott; – de fölösleges ilyen magyarázatokkal előállnunk. Az Úr az, aki segített, mert neki van hatalma segíteni. Nagy üzenet itt az, hogy Isten népe noha félt az újból támadni készült filiszteusoktól, most mégsem harccal, ütközettel (izomból, erőből, zsigerből) akart válaszolni, hanem mindenben szabadító Istenére hagyatkozott (7–11).
Isten szabadításáért hálát adva, Sámuel egy nagy emlékkövet helyezett el két település, Micpa és Sén közé. Az emlékkövet pedig „Eben-Háézer”-nek nevezte el, ami azt jelenti: Szabadító kőszikla. A hálaadó istentiszteleten mindehhez egy rövid igehirdetést, igemagyarázatot is fűzött Sámuel: Szabadító kőszikla a mi Istenünk, aki mindeddig megsegített bennünket (12).
Ezután hosszú ideig hitből fakadó béke honolt az országban, Isten népe között. Sámuel pedig városról-városra járt, és továbbra is őrködött a nép hite felett (13–17).
Ez röviden a hetedik fejezet tartalma, gondolatmenete.
Ma is elevenen szólít meg bennünket a felállított kőszikla üzenete: Szabadító kőszikla a mi Urunk, aki mindeddig megsegített bennünket.
1.
Életfontosságú ma is meghallani, befogadni ezt az üzenetet, és ebből bátorítást nyerni: SZABADÍTÓ KŐSZIKLA A MI URUNK, aki mindeddig megsegített bennünket (12).
Ez az üzenet egyrészt az emberi élet valóságos diagnózisát nyújtja nekünk, miszerint segítségre szorulunk. Csak idő kérdése, hogy ez láthatóvá legyen rajtunk.
Segítségre szorulunk a mindennapokban, a nehéz helyzetekben, próbatételekben, és váratlan fordulatok idején; – a betegség tehetetlenségéről nem is beszélve. Egy agyvérzést elszenvedett szolgatársam említette, miután már meg tudott szólalni, és valamelyest javult az állapota, hogy a legnyomorúságosabb ebben a helyzetben a tehetetlenség, hogy még a végtagjaival sem rendelkezik szabadon, és folyamatosan segítségre szorul.
De nemcsak ilyen általános értelemben szorulunk segítségre, hanem a hit terén is segítségre van szükségünk. Nélkülözhetetlen a másik ember hite a saját hitéletünkre nézve, hiszen egymás hite által épülve erősödhet a saját hitünk is. Főként szükség van a testvérünk hitére akkor, ha a mi hitünk mélypontokat él meg.
Mindkét esetben valóságos testvérekre van szükségünk, nem olyanokra, mint amilyenek Jób barátai voltak. Isten népe az említett húsz év alatt olyan nyomorúságra jutott, hogy általános értelemben, és hitélete szempontjából is szüksége volt a segítségre, egyen-egyenként ugyanúgy, mint a gyülekezetnek, a népnek.
Ilyenkor az Isten küld embereket, akik az Ő követei, az Ő kinyújtott karjai felénk. Isten segítséget nyújtó eszközei átvitt értelemben az Úr angyali, küldöttei számunkra.
De többről van itt szó, mint pusztán segítségről.
Vannak ugyanis olyan helyzetek, amikor emberek már a legjobb indulattal és szeretettel sem tudnak segíteni. Ilyenkor csakis az Isten megváltó szabadítása segíthet.
Isten segítsége mindig szabadítás, amelyhez Ő használhat emberi eszközöket is, de Isten megváltó szabadítása emberek nélkül is elérheti célját, már ebben a világban is.
Ez a megváltó szabadítás mindig túlmutat ezen az életen.
Helyezzük bátran az Újszövetség összefüggésébe ezt az ószövetségi fejezetet, és mondjuk ki bátran, hogy a szabadító kőszikla a mi Urunk Jézus Krisztus, akiben valóságos segítséget és megváltó szabadítást adott nekünk a mi Istenünk.
Fogalmazzunk tehát pontosan: segítségre és szabadításra szorulunk, egész életünkben és hitéletünkben is, egyéni és közösségi értelemben egyaránt; – és az Úr az, aki valóságosan segít, emberi eszközökkel vagy emberi eszközök nélkül, ebben a világban, vagy csak odaát.
Valóságosan mindig az Úr segít, az Úr szabadít meg.
Soha nem arról van szó, hogy mi álljuk meg a helyünket, mert megállásunk is csak az Ő erejéből és kegyelméből lehetséges.
Ezek ismeretében már világosabban értjük azt az igehirdetést, amit magyarázatként fűzött Sámuel a felállított sziklához: Mindeddig megsegített minket az Úr, aki szabadító kősziklánk.
Valóban érdemes hálaadó szívvel átgondolni, hányszor tapasztaltuk meg eddigi életünk során az Úr konkrét segítségét és szabadítását.
Ne csak a nagy dolgokra gondoljunk, hanem az egészen „picikre” is. Hiszen a kicsinek tűnő segítségek is hatalmasak; mert akkor derül ki nagyságuk, amikor nincsenek jelen az életünkben.
Joó Sándor nem véletlenül magyarázza így az ide vonatkozó verseket. Hiszen Sámuel az emlékkövet két település, Micpa és Sén között állította fel. Micpa ismert város volt, a nagy bűnbánati istentiszteletet is itt tartották; – Sénről azonban alig tudunk valamit. Mindeddig megsegített minket az Úr, és nemcsak a nagy dolgokban, az ismert, látható eseményekben, hanem azokban is, amelyeket alig ismerünk fel, és alig veszünk észre. Az is az Úr segítsége és szabadítása, hogy még dobog a szívünk, még élünk, még tart az Ő kegyelmi ideje.
Mindeddig megsegített bennünket az Úr, nemcsak örömökben, hanem próbatételek által is. Mindeddig megsegített bennünket az Úr egyéni életünkben, házasságunkban, családunkban, gyülekezetünkben, egyházunkban, keresztyénségünkben, népünk életében, és az egész világ „forgását” tekintve is; – hiszen nincs nagyobb kegyelem, mint az, hogy az emberi bűn minden mocska ellenére még mindig hordozza ezt a földgolyót az Úr.
Az a tény pedig, hogy mindeddig megsegített bennünket az Úr, azt is hirdeti, hogy ezután is meg fog bennünket segíteni. Micsoda reménység ez: Mindeddig megsegített bennünket az Úr, és ezután is meg fog segíteni; – mindenkor meg fog segíteni, a legnehezebb helyzetekben is, a halál árnyékában is, a halálon túl is.
Az Ő segítsége ugyanis mindig megváltó szabadítás: örök élet, üdvösség, amely áthatja ezt a földi életet. De ha nem tenné is, akkor is Ő az Úr, aki soha nem hagyja el övéit (Dániel 3,18).
Az evangélium üzenete mindig ez, az örök élet evangéliuma, hiszen Isten úgy lesz szabadító kősziklánkká, hogy Jézus Krisztusban örök életet ajándékozott nekünk (1János 5,11–12).
Ezért fogadtam értetlenül azt a beszámolót, amely a távol-keleti keresztyén gyülekezetek igehirdetéseiről szólt, ahol tízmilliós nagyvárosban, a vidék szinte teljes megszüntetésével élnek keresztyének, és naponta tízezren is jelen vannak egy sportcsarnokban, hogy figyeljenek arra az igehirdetésre, amely csak azt hangsúlyozza, hogy az Isten megáld és jól megy majd sorod, javaid lesznek, és gazdag leszel. Aki minderről beszámolt, annak visszakérdeztem, hogy oké, de mi van akkor, ha „feldobjuk a bakancsot”? (Jakab 4,13-17) Akkor mit kezdünk azzal, hogy itt jól ment sorunk? A válasz így hangzott: az üdvösség az örök élet, ezekben az igehirdetésekben nem kérdés, és nem téma; – kizárólag erre a világra nézve fogalmazzák meg az evangéliumot. Igen, Isten adhat áldást erre a világra nézve is, így is segíthet. Nem tiltakozunk az ellen, hogy jól menjen a sorunk ebben a világban is, hiszen beteg ember az, aki szeret nélkülözni és szenvedni. Ugyanakkor ez édes kevés, valójában az evangélium meghamisítása, megcsonkítása. Ezt a torzított evangéliumot hirdeti sok kisegyház is.
Istenünk szabadító kőszikla, mindeddig megsegített bennünket, mindenekelőtt úgy, hogy Jézus Krisztusban örök életet ajándékozott nekünk. Ebből a megváltó szabadításból, mint valóságos segítségből következhet minden egyéb.
2.
Szabadító kőszikla a mi Urunk, aki mindeddig megsegített, és ezután is meg fog segíteni bennünket megváltó szabadítása által.
AZ EGÉSZ HETEDIK FEJEZET EZT HIRDETI.
Megpróbáltam nagyon röviden, csoportosítva számba venni ennek az örömhírnek egyes elemeit, az egész fejezetre tekintettel.
Először is mindig ezt hirdeti Isten Igéje (2–4).
Sámuel is ezt hirdette, nemcsak a nagy győzelem után, hanem mindenkor. Nézzük csak meg a fejezet kezdetét és végét.
Sámuel a nyomorúságos húsz év alatt faluról-falura, településről-településre, embertől-emberig járt, és hirdette Isten szabadító Igéjét, miközben ébresztgette kudarcos népét. Azt hirdette, hogy hagyják el a bálványokat, térjenek teljes szívvel az Úrhoz, és szolgáljanak Őneki (3). Úgy szolgált ezekben a nehéz időkben a hűséges Sámuel, mint később a magyar reformátorok közük Sztárai Mihály, aki a török által feldúlt üszkös romok között házról-házra járt, és Isten Igéjével bíztatta a mélységben szenvedő, elerőtlenedett, hitében is elgyengült népét (2–4).
Sámuel nem törődött azzal, hogy hittel fogadják-e az Igét, vagy hitetlenül, hányan hallgatják, és mi munkásságának az eredménye. Sámuel számára csak az volt a lényeges, hogy az Ige magvát elhintse, mert tudta, hogy a növekedést az Isten adja (1Korinthus 3,6). Sámuel tudta azt, hogy Isten Igéjét hirdetve, az nem tér vissza üresen, hanem Isten akarata szerint elvégzi munkáját (Ézsaiás 55,10).
Nagyon fontos ezután a hetedik fejezet végére tekinteni, ahol arról kapunk híradást, hogy amikor Isten népe tartós békében élt, Sámuel akkor is folytatta ezt a szolgálatot, és városról-városra járt, őrködött Isten népének hite felett; – nemcsak igazságot szolgáltatott a népnek, hanem Isten Igéjének igazságát, ma így mondanánk, megigazító kegyelmét is hirdette nekik. Bizony a jólétben még nagyobb szükség van erre a hűséges pásztori szolgálatra, amely Isten Igéjét, benne az örök élet evangéliumával, szívtől-szívig hirdeti. A jólétben ugyanis még keményebb és hitetlenebb lehet az ember szíve, mint a nyomorúság idején (13–17).
Isten Igéje mellett Isten népének bűnbánata is arra mutatott rá, hogy szabadító kőszikla a mi Istenünk, aki mindenkor megsegíti az Ő népét (5–6).
Nincs olyan mélység, ahonnan ne tudna kihozni bennünket. Ehhez azonban az ember részéről az első lépés mindig a bűnbánat, mégpedig nemcsak az egyéni bűnbánat, hanem a közösségi, kollektív bűnbánattartás; – olyan, amit Isten népe közösen, egy emberként Micpában tartott.
Ez a közös bűnbánat nyit kaput igazán a szabadító kőszikla felé.
Csak így állhatunk Isten elé, csak így közeledhetünk hozzá: Vétkeztünk az Úr ellen!
Fontos tehát a bűnbánat, mint első lépés; – és fontos a többes szám. Ebben a közös bűnbánatban lett igazán eggyé Isten népe. Tehát, ha egységről beszélünk, akkor elsősorban nem valami intézményi, szervezeti egységről beszélünk, hanem a bűnbánatnak arról az egységéről, amellyel együtt tudunk megállni Isten színe előtt, hallgatva az Ő Igéjét, annak szabadító irgalmát, magát Jézus Krisztust.
Erre a közös bűnbánatra hangzik egységes feleletként a feloldozás, amit szándékosan a János 3,16 alapján fogalmazunk meg most: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez lenne az igazi egység. A bűnbánat és a szabadító Jézus Krisztus Igéjére való várakozás egysége, az Úrban való egység. Hol vagyunk mi ettől az egységtől, amikor még egy „Reformáció 500” emléktábla elkészítésében sem tudunk egységesen megegyezni, sem az emléktábla szövegében, sem annak anyagában. Miről beszélünk tulajdonképpen?
Isten népének bűnbánata úgy zajlott le, hogy Sámuel igehirdetésére imádságára figyelve, böjtölő testtel és lélekkel, egy jelképes cselekedetet hajtottak végre, nevezetesen vizet öntöttek ki a földre. Ezek a jelképes cselekedetek segítik megérteni a hirdetett Ige üzenetét. Nálunk a sákramentumok töltenek be hasonló szerepet. Természetesen ezek nem jelképes cselekedetek, hanem Isten üdvözítő kegyelméből való részesedés ajándékai is. Mivel minden igehirdetés igemagyarázat egyben, hogy jobban értsük a Biblia egyes fejezeteit, ezért pár mondatban megmagyarázom, hogy mit jelentett ez a jelképes cselekedet. Egyrészt kifejezte Isten népének alázatát. Mert ahogy a víz kiöntve elterül a földön, úgy borulunk le előtted mi is Istenünk; – és ahogy a föld beissza a vizet, akként vagyunk mi is semmik Urunk, nélküled. Ugyanakkor a víz kiöntése kifejezte az alázat mellett az élő Istenbe vetett bizalmat is, az Úrra való teljes ráhagyatkozást, amellyel az ember kiönti a szívét, mint a vizet, az Úr előtt (Siralmak 2,19; 1Sámuel 1,15). Ismét megemlítem a példát, amit korábban már elétek hoztam, én is Cseri Kálmántól tanultam, miszerint arról van itt szó, ahogy a régiek egy lavór vízben megmosdottak, és aztán a lavórral együtt az udvarra léptek, a koszos vizet jól meglötykölték a lavórban, majd egy suhintással kiöntötték az egészet, a vízzel együtt minden piszkot és mocskot. Ez az Istennek kedves bűnbánat, közösen az alázat és a bizalom egységében. Ez a bűnbánat nyit kaput a szabadító kőszikla felé.
Isten Igéje tehát a mi Urunkat hirdeti, mint szabadító kősziklát, aki mindenkor megsegít bennünket, életünkben és halálunkban egyaránt; – a nép bűnbánata is ugyanezt hirdette, és ez a bűnbánat Isten szabadító irgalma felé nyitott ajtót.
A hetedik fejezetben olvasunk még arról, hogy Sámuel imádkozott a népért, majd vele együtt kezdett imádkozni a nép is. Az imádság is az Urat, mint szabadító kősziklát hirdeti előttünk, és egyben rátelepszik erre a kősziklára, ráhagyatkozik arra (7–11).
Egy bizonytalan világban nagyon fontos ez a bizonyosság. Mert, ha az Úrra alapozunk, aki szabadító kőszikla, akkor nem fogunk csalódni. Bármi legyen is az, csak Őrá érdemes építeni.
Figyeljük meg a fokozatokat, amit Isten Igéje hangsúlyoz ebben a fejezetben, a nép először azt kéri Sámueltől, hogy imádkozzon értük. Már vágyódnak imádkozni, de elfelejtettek imádkozni, elfelejtették az Isten országa nyelvét. Bárcsak mi is eljutnánk, európai keresztyének újból idáig, bárcsak legalább sóhajtoznánk már a „húsz évnyi” nyomorúság és hitetlenség korszaka után, és legalább kérnénk már azt, hogy valaki imádkozzon értünk.
Innen már csak egy lépés az a fokozat, hogy „imádkozz velünk”. Ekkor már együtt imádkozunk, mi is imádkozunk.
Aztán végre Isten Lelke elvégzi bennünk, hogy mi is újra tudjunk imádkozni, közösen is imádkozni.
Amikor Sámuel imádkozott, levágott egy ma született bárányt, és azt áldozta fel az Úrnak. Az áldozat azt jelenti, hogy annyira semmik vagyunk, hogy mi nem állhatunk az Úr elé.
Ismerjük mi ezt a gondolatot, mondok egy példát, még ha teológiailag nem is tökéletes a példa. Van például egy „ügyünk”, amit csak a legmagasabb szinten tudnak elintézni. Mi magunk viszont nem járulhatunk oda az illetékes elé, hogyan jönnénk mi ahhoz? Ekkor kezdődik el az a folyamat, hogy én szólok valakinek, hogy az szóljon valakinek, aki majd szól valakin keresztül az illetékesnek… Ugye, ismerjük ezt?
Erre a láncolatra nincs szükség az Úrnál, arra azonban igen, hogy az Isten báránya, Jézus Krisztus nevében álljunk meg imádságainkban az Úr előtt, mert az így elmondott imádságra van ígéretünk (János 14,13; 15,16). Jézus Krisztus nevében, Őáltala, Őérette, Őreá nézve az Úr meghallgatja az imádságot, ahogy tette itt is Isten népe esetében.
3.
Szabadító kősziklánk van, ez a mai üzenet, aki mindenkor megsegít.
Ezt hirdette Isten Igéje, erre nyitott ajtót Isten népének bűnbánata, és erre alapozott a közös imádságuk; – vagyis ezt hirdette Isten Igéje, a nép bűnbánata és imádsága is.
Ezt a boldog bizonyosságot szemléltette a felállított emlékkő (12). SZEMLÉLTESSÜK VÉGÜL EZT A FONTOS ÜZENETET mi is!
Sok emlékkövet állítottak a történelem során, és állítanak ma is: oszlopokat, kapukat, diadalíveket, síremlékeket.
A Sámuel által felállított emlékkő azonban alapvetően különbözik mindegyiktől. Mert míg ezek az ember dicsőségét hirdetik, addig Eben-Háézer köve az Isten dicsőségét hirdeti, amit megmutatott Jézus Krisztus mindenkor segítő, szabadító; – azaz megváltó szeretetében.
Nézzük csak meg templomunk bástyájának sarokkövét, azt a hatalmas faragott vöröskő áthidalót, amely a tetőtérbe vezető ajtó felett feszül. Minden este, amikor végigjárom az épületeket, és ellenőrzöm, hogy mindent bezártunk-e éjszakára, újból és újból megcsodálom ezt a sarokkövet, amit sokan talán észre sem veszünk. Ez a sarokkő, fölötte óriási terheket, vöröskövek százait hordozza a bástya tetejéig, miközben óvja az ajtót az összeroskadástól, hogy mi be tudjunk nyitni feljebb vezető, Istentől ígéretes valóságok felé.
*
Szabadító kőszikla a mi Istenünk, aki Jézus krisztusban megmutatta, hogy mindenkor megsegít bennünket.
Ezt hirdesse ma is az Ő Igéje, valamint népének közös bűnbánata és imádsága.
Ezt a bizonyosságot szemléltesse számunkra minden, amit látunk, megélünk, tapasztalunk.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. március 19.
Textus / Lekció: 1Sámuel 07,01-17 (12)
Igehirdető: Steinbach József