„(1) Ekkor elmentek a kirjat-jeárímiak, elvitték az Úr ládáját, és bevitték Abínádáb házába, a magaslatra. Fiát, Eleázárt pedig fölszentelték, hogy őrizze az Úr ládáját.
(2) Attól a naptól fogva, hogy a láda Kirjat-Jeárímba került, sok idő, mégpedig húsz esztendő telt el. És Izráel egész háza sóhajtozott az Úr után.
(3) Akkor ezt mondta Sámuel Izráel egész házának: Ha tiszta szívből akartok megtérni az Úrhoz, akkor távolítsátok el magatok közül az idegen isteneket és Astartékat! Ragaszkodjatok szívből az Úrhoz, egyedül neki szolgáljatok, akkor majd megment benneteket a filiszteusok kezéből.
(4) Akkor eltávolították Izráel fiai a Baalokat és az Astartékat, és egyedül az Úrnak szolgáltak.
(5) Majd ezt mondta Sámuel: Gyűjtsétek össze egész Izráelt Micpába, és imádkozni fogok értetek az Úrhoz.
(6) Összegyűltek tehát Micpában, vizet merítettek, és kiöntötték az Úr előtt. Böjtöltek azon a napon, és ezt mondták: Vétkeztünk az Úr ellen! Sámuel pedig igazságot szolgáltatott Izráel fiai között Micpában.“
(1Sámuel 7,1–6)
(Textus: 1Sámuel 7,2)
Ha valaki sóhajt egyet körülöttünk, többnyire becsmérlően szoktuk megjegyezni az illetőnek: „Na, mit sóhajtozol?”
Pedig nagy dolog, ha valaki eljut a sóhajtozásig, majd még tovább.
Még nagyobb dolog, ha valaki az Úr előtt sóhajtozik. Ez már kegyelmi állapot.
A legnagyobb dolog pedig az, amikor egy egész közösség együtt tud sóhajtozni, az Úr előtt. Nem véletlenül jelenti ki nekünk ennek az üzenetnek fontosságát többes számban a mi Urunk: „Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek.” (Máté 5,4)
Bárcsak mielőbb eljutnánk a közösségi megszomorodásig, az Úr színe előtt itt Európában is.
1.
A SÓHAJ ELŐZMÉNYE az a tény, hogy Isten népe nagy nyomorúságra jutott (1–2).
Több igehirdetésen át elemeztük ennek a nagy nyomorúságnak az előzményeit.
Ebben a prédikációban most csak röviden összegzem ezeket az előzményeket, kizárólag azért, mert mai üzenetünk szempontjából ezeknek az előzményeknek az ismerete döntően fontos.
A nagy nyomorúság előzményét abban összegezhetjük, hogy Isten népe az Úr nélkül, nyers erővel, engedetlenül és az Úr iránt is tiszteletlenül próbálkozott megoldásokat, látványos eredményeket, győzelmeket elérni.
Ezután részletezünk néhányat ezek közül a hitetlen próbálkozások közül.
Isten népe így gondolkodhatott magában. – Itt vannak ezek a filiszteusok.
Régebb óta itt vannak, mint mi. Erősebbek nálunk. Többszörösen nagyobb a seregük, fegyverzetük félelmetes, amely egyben már nagy tapasztalatokon alapuló, fémet megmunkáló kultúrára vall.
De mi is vagyunk valakik! Nem úgy van az! Mi választottak vagyunk! (Csak éppen arról, feledkeztek el, aki kiválasztotta őket, és arról is elfeledkeztek, amire kiválasztották őket.)
Nem véletlen, hogy elveszítették az ütközetet (1Sámuel 4,1–2).
Isten népe azonban nem adta fel hűtlen magatartását, hanem még az Urat is bele akarták keverni az egészbe. Amikor ugyanis vereséget szenvedtek a filiszteusok elleni ütközetben, azt találták ki, hogy hozzák el a következő csatához az Úr ládáját, majd az segít rajtuk.
Az egyszerű, nem alakot ábrázoló, a Tízparancsolat két kőtábláját hordozó láda szimbolizálta ugyan Isten jelenlétét, de Isten népe, a hit útján járva, soha nem azonosította a ládát Isten jelenlétével.
Most azonban eszközként akarják használni az Istent, egy tárgyon, a ládán keresztül. Így Istent a saját céljaikra akarják „bevetni”, amelynek során a láda kegytárggyá lesz.
Hányszor fordul elő ma is, hogy Isten népe, az Urat emlegetve, rafinált módon a saját gyarló céljaira akarja mozgósítani Istenét. Isten azonban nem egy tehetetlen „bábu”.
Ennek a szánalmasan fifikás kísérletnek teljes vereség lesz a vége. A filiszteusok behatoltak az ország közepéig, elpusztították a Silói szentélyt, elvitték magukkal a szövetség ládáját, és megszüntették a papságot; – vagyis mindent elvettek Isten népétől, ami a filiszteus fegyverzet helyett az ő egyetlen, de mindenre elégséges erőforrásuk volt. Nem becsülték meg azt a legtöbbek, amik az övék volt, ezért most kisemmizve állnak a tönk szélén (1Sámuel 4,3–11).
Történt itt még valami, ami végképp elmélyítette ezt a nyomorúságot. Amikor az Úr ládáját mégis visszaküldték a filiszteusok, hiszen Isten nem engedte az Ő jelenlétének kifejeződését meggyalázni, akkor Isten népe még mindig nem vette komolyan Urát, annak jelenlétét és szentségét.
Amikor a láda visszatért Bétsemesbe, többen belenéztek a ládába: „Na, ott van-e az Isten?” Hetvenen éltek vissza az Isten szentségével, akik ott helyben meghaltak.
Pedig Isten szentsége előtt csak leborulni lehet, vita nélkül, és akkor az Úr kegyelmesen felemel bennünket. Mi ugyanis soha nem birtokolhatjuk az Istent.
Sajnos, mi folyamatosan perlekedünk, és mindent kinyitogatunk, mert mi mindenben és mindenkivel szemben szabadok vagyunk.
Milyen kegyelmes még mindig hozzánk az Isten, akik már semmiféle szent ügyet nem tisztelünk, a szent Isten tiszteletéről már nem is beszélve, és még mindig türelmes hozzánk a mi Urunk (1Sámuel 6,19–21).
Tehát nagy nyomorúságra jutott Isten népe.
Ott terpeszkedett az ellenség.
Ők pedig továbbra is elfeledkeztek az Úrról.
Egyre mélyebbre jutottak, miközben idegen népek vallási szokásait is átvéve, bálványaiknak hódoltak (3).
Valójában nincs ennél lentebb.
Minden egyéb nyomorúság forrása, amitől szenvedünk a hétköznapokban, az emberi kapcsolatok minden szintjén, de társadalmi és világméretekben is; – valójában itt keresendő.
2.
Láttuk tehát a sóhaj előzményeit, azt a nagy nyomorúságot, amelyre lecsúszott Isten népe. A sóhaj előzményei után figyeljünk A SÓHAJ LÉNYEGÉRE, az Istennek kedves sóhaj lényegére (2).
Húsz év telt el, emberi léptékben egy rendkívül hosszú idő, ebben a tarthatatlan, mélységes, nyomorúságos és tehetetlen állapotban.
Ez alatt egy embernél őrizték a ládát, Kirját-Jeárimban, Abinádáb házában, akinek a fiát, Elezárt felszentelték pappá, hogy méltóképpen vigyázhasson a ládára (1).
Ez a megoldás azonban csak átmeneti volt.
Nincs nyomorúságosabb a hosszú, véget nem érő, tehetetlen, átmeneti állapotnál. Olyan ez, mint amikor valaki húsz évig csak költözik, innen-oda utazik, bőröndökben és dobozokban cuccol…
Aztán a rákos daganat végre elkezdte nyomni az ideget, és elkezdett fájni ez a nyomorúságos állapot.
Ez a mai Igénk legfontosabb üzenete.
Húsz év telt el, mire végre elkezdett fájni, az ahová süllyedtek.
Isten kegyelme ez is, hogy ideget ér a baj, és a fájdalom által jelez a szervezet.
Ezért kezdtek el végre sóhajtozni Isten népének tagjai; – mégpedig együtt sóhajtoztak; – és jó helyen, az Úr előtt sóhajtoztak (2).
Ez a sóhajtozás, ebben a formában egy döntő fordulat.
Fokozatai vannak annak, ahogy elkezd fájni az, ami nem jó, nem Istennek tetsző, és nekünk is árt.
Az első ilyen fokozat, amikor a húsz éves tehetetlen mélység vége felé nyomottá lett a nép.
Ez sokszor úgy jelentkezik, hogy elkezdjük magunkat rosszul érezni a bőrünkben, jelez a közérzetünk, a kedélyállapotunk, a testünk.
Talán még meg sem tudjuk fogalmazni, mi a bajunk, de egyértelműen tapasztaljuk, hogy valami nagyon nem jó.
A második fokozat az, amikor a nyomott, de még leplezett állapotból sóhajtozás lesz.
A sóhajtozást már nem lehet leplezni, azt már mások is meghallhatják.
A harmadik fokozat pedig már a kiáltás.
Hiszen a sóhajtozás által még nem változik a helyzet, ezért a sóhajtozásból kiáltás lesz.
Hangsúlyozzuk, hogy nem kiabálásról van itt szó, amellyel egymást vádolva, egymásra hárítjuk a felelősséget, miközben üvöltözünk egymással.
Itt kiáltásról van szó, amely mindig az Úrhoz fordul szabadításért, megtérésért. Isten Igéje erről szól: „…Izrael egész háza sóhajtozott az Úr után.” (2)
Ugyanis csak az Úr adhat valóságos szabadítást.
A megtérés pedig az az áldott mozdulat, amely megragadhatja a már kész szabadítást Isten kegyelme által.
Olyan ez, mint amikor egy kiszáradt vetést áztató öntözéssel árasztanak el. A gát mögött már ott a kész szabadítás, de szükséges a gátszakadás, hogy az éltető víz eláraszthassa a növényeket. Ez a gátszakadás a megtérés, amely részesíti életünket a Jézus Krisztusban már elkészített szabadítás éltető, felüdítő áldásaiban.
Olyan ez, mint amikor egy ház felújítása során kibontjuk a korábban befalazott ablakokat, és behatol az éltető fény a szobába. A megtérés kibontja életünk házán ezt a befalazott ablakot, hogy a kész szabadítás éltető fénye, a világ világossága beragyogja földi életünket (János 8,12).
3.
A sóhaj előzménye a nagy nyomorúság. A sóhaj lényege az, amikor végre elkezd fájni ez a nyomorúság, mégpedig az Úr színe előtt. A SÓHAJ AJÁNDÉKA pedig az a tény, hogy a sóhaj mindig megágyaz Isten életmentő Igéjének (3–5).
Ekkor szólalt meg Sámuel, Isten népének elhívott vezetője, az Isten kedves embere, Isten Lelkétől megáldott szolga; – aki előlépett az Istentől készített pillanatban, nem harcra hívott, hanem Igét hirdetett, mégpedig prófétai Igét, amely féltő szeretettel figyelmeztette, megtérésre hívta Isten népét.
Közben Sámuel imádkozott is népéért (5).
Sámuel igehirdetésének három lényegi pontja olvasható ki az igeversekből.
Először is Isten népe forduljon el mindenféle bálványtól.
Minden bálvány, ami az élő Isten Őt megillető első helyét elfoglalja az életünkben, és ezáltal minden „dolog” sorrendje felborul, sőt az egész életünk felborul.
Miféle bálványokról van szó?
A filiszteusok istene Dágón volt, vagyis a gabonaisten. Ennek nyomán lehetne sorolni akkori és mai bálványainkat: van gabonaisten, kenyéristen, olajisten, acélisten, technikaisten, informatikaisten, gazdagság- és pénzisten, tudásisten, szépségisten, szexisten, dominancia- és szaporulatisten; – ugyanis az itt említett két isten a Baal és az Astarté korabeli termékenységistenek voltak. Lehetne folytatni a sort.
Bizony, ezek irányítanak bennünket ma is.
De ezek közül a bálványok közül ki kell emelni egyet, ami minden mást visz, önmagunk imádatát. Pedig akármilyen fontos szeletét látjuk a világnak mi magunk, az mégis csak egy szelete az egésznek. Mi pedig azt akarjuk, hogy mindenki úgy lássa, a világot, ahogy mi, még Istent is, meg a Bibliát is, meg az istentiszteletet is. Önmagunkat akarjuk másokra erőltetni. Őrültekké leszünk, ha nem a mi meglátásaink és akaratunk szerint működnek a dolgok. Eszelősökké torzulunk saját dolgainkat, érdekeinket, meglátásainkat illetően. Ez a legnagyobb bálvány: önmagunk imádata. Még akkor is így van ez, ha valljuk, nem kell megsemmisíteni önmagunkat, hiszen Isten Igéje is bátorít bennünket egyéni életünk kibontakozására, az élet teljességének megtapasztalására, hiszen az önmegtagadás nem önfeladás. De egyéni életük bővelkedésének megtapasztalása semmiképpen sem önmagunk bálványozása által adatik nekünk. Az egyén életének bővelkedése mindig csak az egyénhez rendelt közösség bővelkedésén keresztül lehetséges (János 10,10).
A bálványoktól való elfordulás után teljes szívvel forduljunk oda az Úrhoz! – hangsúlyozza Sámuel az igehirdetésében.
A nagy parancsolatban is ezt halljuk Jézus Krisztus kijelentése által: „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből!” (Lukács 10,25–28)
Hogyan lehet teljes szívvel az Úrhoz fordulni?
Ebben a világban nincs teljesség, de mégsem mindegy, ki uralja szívünket, életünket; – hiszen a szív az Ószövetségében az ember értelmi, érzelmi, akarati egységét, vagyis az egész embert jelentette.
Ha Isten az Úr, akkor sok minden egyértelműen kidobható az életünkből, viszont sokkal több e-világi szépségnek is helye lehet abban, az Istentől rendelt maga helyén.
Vagyis nem kérdés, hogy a hívő ember hallgathat-e zenét, járhat-e színházba, részt vehet-e örvendező közösségekben.
A hívő ember, és Isten hívő népe tudja a határokat (1Korinthus 10,23).
Az Isten által birtokba vett teljes szívben sok minden elfér, de az Istentől engedélyezett helyén; – és számos dolog viszont egyértelműen kikerül onnan.
A sokat idézett mágnes példát tudom itt megemlíteni. Ha a mágnes kerül a középpontba, akkor minden apró kis vasreszelék, közelben és távolban, pontosan tudja a maga helyét egy gyönyörű rendbe, miközben minden szemét taszítva lökődik el a mágnes hatósugarából.
Végezetül Sámuel igehirdetése hangsúlyozza, hogy Isten népe a bálványoktól elfordulva, az Úrhoz tejes szívvel odafordulva, csakis az Úrnak szolgáljon.
A mi Urunk Jézus Krisztus is ezzel utasította rendre a kísértőt: „Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!” (Máté 4,10)
Mennyi elvárás vesz körül bennünket! Sokszor kell kompromisszumokat hozni. Enélkül nem működhet az élet. Aki ezt tagadja, az hazudik.
Istent imádva, Őelőtte leborulva, Őáltala felemeltetve kaphatjuk meg azonban azt a bölcsességet, amely világossá teszi előttünk, hogy mi az a külső elvárás, amivel kapcsolatosan már nem köthetünk kompromisszumot, mert az már ellenkezik az Úr akaratával, éppen ezért árt önmagunknak és a másik embernek is.
*
Megnyugtató a mai igeszakasz zárása.
Az Istennek kedves sóhaj gyümölcse ugyanis Isten népének megtérése.
Sámuel igehirdetése, Isten Lelke által, nyitott szívekre talált (5–6).
Imádkoztak, böjtöltek, bűnbánatot tartottak, majd konkrétan megvallották bűneiket.
Ennek szimbolikus jele volt a vízzel megtöltött edények kiöntése, mert ahogy a vizet kiöntötték, úgy öntötték oda az Úr kegyelme elé bűneiket, hogy megszabaduljanak attól.
Sámuel pedig igazságot szolgáltatott Isten népének. Ezt az Újszövetség nyelvén úgy mondanánk, hogy Isten igazságát ajándékozta nekik, az Úr kegyelme által. Isten népe megigazult nép.
Ha ezután sóhajtozunk, az már a békét és üdvösséget nyert, hívő nép sóhaja: mert minden rendben van. Olyan ez a sóhaj, mint amikor egy halálosan nagy bajból megmenekültünk, és utána megnyugodva felsóhajtunk.
Sóhajtsunk így!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. március 12.
Textus / Lekció: 1Sámuel 07,01-06 (02)
Igehirdető: Steinbach József