(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(33) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.
(34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
(35) Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja.
(36) Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye Őt?
(37) Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét.
(Márk 15,20–37)
(Márk 15,33)
A mi Urunk, Jézus Krisztus földi életét, kereszthalálát végigkísérték a mennyei jelek.
Ezek a jelek arra mutattak rá, hogy ki is Ő valójában.
Az előző két alkalommal arról szólt az igehirdetés, hogy noha a sokaság és a főpapok számos jelét látták már Jézus hatalmas csodáinak, a kereszten szenvedő Jézustól – gúnyolódva és nem hitre vágyva – újabb jelet, újabb csodát vártak: Ha Te vagy a megígért Messiás, akkor szállj le a keresztről; másokat megmentettél, most mentsd meg magadat, szállj le a keresztről, hogy lássunk és higgyünk (29–32).
Jézus Krisztus éppen a kereszthalálával adta a legfontosabb jelet, csak ezt nem vették észre a csodaváró gúnyolódók.
A jel, a csoda éppen az volt, hogy nem szállt le a keresztről, rámutatva ezzel küldetésének lényegére, miszerint másokat megmentett, magát nem kímélte, hanem önmagát odaáldozta az Istentől elszakadt, halálosan gúnyolódó világért.
Jézus Krisztus kereszthalálát e legfontosabb jelből kiindulva számos jel kísérte, amelynek jelentése feltárul azok előtt, akik hittel Őrá tekintenek.
Ezekről a jelekről lesz szó az elkövetkezendő igehirdetésekben.
*
MILYEN JELEK KÍSÉRTÉK JÉZUS KRISZTUS KERESZTHALÁLÁT? (33–41)
Ezek a jelek mind annak a kérdésnek bizonyságai, hogy ki is Jézus valójában.
Szögezzük le, hogy soha nem a jelek vezetnek bennünket hitre, hanem Isten Szentlelke. Ő nyitja meg az értelmünket, a szívünket és a szemünket, hogy rácsodálkozzunk ezekre a jelekre, és meglássuk ezekben a jelekben – amelyek azóta is körbevesznek bennünket – az Isten megtartó, megváltó szeretetét. Tehát ezek a jelek soha nem öncélú jelek, hanem hitre akarnak bennünket vezetni, a Lélek által, hogy felragyogjon előttünk Jézus Krisztus személyének titka.
Emlékeztek arra a jelenetre, amikor Jézus lecsendesítette a tengert? A tanítványok nem bírtak az elemekkel, rádöbbentek arra, hogy milyen kiszolgáltatottak és tehetetlenek is valójában a viharzó, elnyelni akaró hullámok dühöngése közepette. Jézus pedig mennyei békességgel aludt a vihar idején. Ekkor a tanítványok felébresztették: Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk? Jézus megkérdezte tőlük: Miért féltek ennyire, miért lesz úrrá rajtatok a félelem, miért nincs hitetek? Majd ráparancsolt a szélre és a vizekre, melynek nyomán azonnal elállt a vihar, és egészen csendes lett a tenger. A tanítványok csodálkozva kérdezték: Ki ez valójában, hogy még a tenger és a szél is engedelmeskednek neki? (Márk 4,35–41)
Valahány jel, amelyek Jézus Krisztus élete, halála, feltámadása során adattak nekünk, és amelyekről az evangéliumok beszámolnak, valamint amelyek azóta is körbeveszik az életünket, erre a kérdésre felelnek: Ki is Jézus Krisztus valójában?
Hadd soroljam fel azokat a jeleket, amelyek Jézus Krisztus megfeszítését és kereszthalálát kísérték.
Sötétség támadt az egész földön (33).
A templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt (38).
A pogány, római százados hitvallást tett; felragyogott előtte, hogy kicsoda Jézus Krisztus: Bizony ez az ember Isten Fia volt (39).
Márk beszámolt a Jézust követő asszonyokról is, akik az utolsó percig hűséggel ott álltak a kereszt tövében. Ez is egy jel (40–41).
Az eddig számba vett négy jelet Márk írása alapján említettem.
A többi evangélista ide vonatkozó bizonyságtételét tanulmányozva, még folytathatjuk a jelek felsorolását.
Hatalmas földrengés támadt (Máté 27,52–53).
A gúnyolódó sokaság a mellét verve tért haza (Lukács 23,48).
János evangélista is leír egy jelenetet, amelyben egy prófécia teljesedett be, egy ószövetségi jel lett valósággá. A római katonák addig nem mehettek haza a kivégzés helyszínéről, amíg a kivégzettek meg nem haltak. Ezért, hogy hamarabb hazamehessenek – tehát nem irgalomból –, eltörték a szenvedők lábszárcsontjait, így azok nem tudták kitámasztani magukat és gyorsabban megfulladtak. A két rabló lábszárcsontját eltörték, Jézus azonban ekkor már halott volt. Amikor a katonák dárdájukkal felhasították Jézus oldalát, és Jézus nem mozdult, akkor megbizonyosodtak arról, hogy beállt a halál, így Jézus lábszárcsontját nem kellett eltörni (János 19,31–37). Akik ismerik a Bibliát, tudják, hogy ezzel egy ószövetségi jel teljesedett be. Az ószövetségi rendelkezések szerint a páskabárány csontját nem lehetett megtörni (2Mózes 12,46). Jézus az igazi páskabárány, az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit (János 1,29). A páskabárány feláldozása Isten szabadító tetteire emlékeztette Isten népét, és az ezért való hálaadást jelentette.
A kereszthalált kísérő jelek közé tartoznak még Jézus szavai, kijelentései a keresztfán. Jézus hét kijelentést mondott a kereszten, amelyből kettőt Márk evangélista is feljegyzett (34–36).
Az itt felsorolt jelek mindegyikéről külön prédikációban kell szólnunk, mert olyan gazdagok ezek üzenetekben.
A mai alkalommal csak a Jézus kereszthalálát kísérő első jelre figyelünk, vagyis arra a jelre, hogy mit jelez, üzen az a sötétség, amely beállt Jézus halála előtt.
Az Úr kegyelméből, a további prédikációk során a Márk evangéliumában leírt – imént már felsorolt – jelekről lesz majd szó.
Hadd említsem meg, hogy gyülekezetünkben lassan három és fél éve magyarázzuk Márk evangéliumát. A karácsonyi ünnepek alatt mindig megszakítjuk ezt a sorozatot. Egy hét múlva családi istentisztelet lesz, hittanos gyermekeink szolgálatával. Utána pedig a karácsonyi gyülekezetet számos ok miatt nem tesszük ki annak, hogy közülük sokan, az előzményeket nem ismerve csöppenjenek bele ebbe a sorozatba. Ezért – az Úr megtartó irgalmában bízva – januárban folytatjuk ezt a sorozatot. Most úgy látom, hogy körülbelül húsvétkor fejezhetjük be ezt a folyamatos igemagyarázatot, tehát közel négy éven át figyelhettünk Márk evangéliumának életmentő üzeneteire.
Ez a technikai információ, a mai prédikáció eddigi gondolatmenetéhez úgy kapcsolódik, hogy a Jézus megfeszítését kísérő jelek – miként az egész Márk evangéliuma – arra mutatnak rá, hogy ki is Jézus Krisztus valójában: Ő Isten Fia, Megváltó.
Ebből pedig egy személyes kérdés következik: Neked személyesen kicsoda Jézus Krisztus?
A sötétség jele, a többi jellel együtt, arra mutat rá, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Ennek részleteit mindjárt kifejtem.
Advent második vasárnapján Isten felteszi nekünk is a kikerülhetetlen kérdést: Ki neked Jézus Krisztus?
Nem spórolhatod meg, hogy ezzel a kérdéssel ne nézz szembe igazán és komolyan: Ki számodra Jézus Krisztus; hol tartasz a hitben; érted-e a bibliai jeleket; látod-e a jeleket saját életedben és a világban, felragyogott-e előtted az a boldog hitvallás, amit a pogány százados fogalmazott meg Jézus keresztjénél; bizony, Jézus Isten Fia volt!
Ha pedig már felragyogott előtted a bizonyosság, miszerint Jézus Krisztus a Megváltó, akkor az a kérdés, hogy hol tartasz a hit útján?
Engem is egyre erősebben megkérdez Isten Lelke – miközben múlnak felettem az évek –, hogy hol járok a hit útján.
Valóban Úrnak, Krisztusnak, Isten Fiának, Megtartónak, Megváltónak valljuk-e Jézust, és ez látható-e az életünkben?
Ez a kérdés egészen személyes.
Senki nem spórolhatja meg, hogy ezzel a kérdéssel szembenézzen. Isten nem engedi meg, hogy addig elmenjünk ebből a világból, amíg ezzel a kérdéssel komolyan szembe nem néztünk.
*
A SÖTÉTSÉG (33).
A sötétség időszaka.
Jézus megfeszítése és kereszten való szenvedése során tizenkét óra és tizenöt óra, azaz délután három óra között sötétség borult az egész földre; tehát nemcsak az adott helyet, hanem az egész földkerekséget félelmetes sötétség lepte el.
A Károli fordításban hat és kilenc óra közötti időpont olvasható a világméretű sötétség időszakának meghatározásaként.
Tisztáztuk már egyszer ezt a kérdést, miszerint ugyanarról az időintervallumról van szó mindkét megjelölés esetében. Károli fordítása a zsidó időszámítás szerint határozza meg ezt az időszakaszt, a zsidók pedig hat órától kezdték el számolni az órákat. Az új bibliafordításokban azonban az érthetőség kedvéért a ma általunk is használt római időszámítás szerint olvashatjuk ezt az időszakot: tizenkét órától délután három óráig. A zsidó időszámításhoz mindig hat órát kell hozzáadni, hogy a mi időszámításunkat kapjuk eredményként.
Tehát a sötétség jele időszakaszának meghatározásában nem ellentmondásról van szó, hanem ugyanarról az időintervallumról.
Ott helyben, és sok más helyén is a földkerekségnek, világos, fényes nappal egyszerre csak teljes sötétség állt be; ahol pedig éppen éjszaka volt, ott is mássá lett a sötétség, mint korábban: a teljes sötétség más, amikor az égitestek sem fénylenek… Nem félhomályról van szó, nem téli szürkeségről van szó, hanem teljes sötétségről.
Képzeljük el, ha most hirtelen teljes sötétség szakadna ránk, még irányfények sem pislákolnának körülöttünk. Az ember ilyenkor minden orientációs lehetőségét elveszíti, és a totális bizonytalanság rettenetét éli át; pont azt, ami az Isten nélküli életre jellemző akkor is, amikor a világosságban az ember önhitten azt gondolja, hogy lát; sőt, mindent ő maga lát jól…
A sötétség: Isten ítélete.
Ez a sötétség, mint jel egyrészt rámutat az ember alapállapotára, Isten nélküli életének csődjére: Ilyenek vagyunk, sötétben tévelygők, gondolatainkban, indulatainkban, cselekedeteinkben, egymás bántásában, gyötrésében, tönkretételében; miközben – ahogy Freud tökéletesen rámutatott – a világosság cselekedeteiként tüntetjük fel rosszaságainkat, „szublimáljuk” azokat, valami nemesnek tűnő takaróval elfedjük a valódi indítékokat.
Ez a sötétség jelzi az Isten jogos ítéletét is istentelen állapotunk felett, aminek jogos büntetését Jézus Krisztus hordozta el, ott a kereszten.
Ez a sötétség ugyanakkor megállít, megrettent, egy utolsó esélyt ad annak belátásához, hogy milyen ítéletes, milyen rettenetes az emberlét az Isten nélkül; így megtéréshez, Isten bűnbocsátó szeretetéhez hív a jogos ítélet elől.
Ez a sötétség azt is hirdeti, hogy a Világ Világossága, Jézus Krisztus eltávozik ebből a világból, és akkor nem marad más, minthogy úrrá lesz rajtunk a sötétség: Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz! Ha kiveszik a Jézus Krisztusba vetett hit e-világból, elemészt minket a sötétség…
Mi azt gondoljuk, hogy látunk, jól látunk és jó irányba megyünk; magabiztosan hirdetjük a magunk meglátásait, a magunk részigazságait. Mi mindnyájan meg vagyunk győződve arról, hogy tökéletesen látunk, noha egyikünk sincs „a mindentudás” birtokában, még a saját gyarló kegyességünk sem bírja ezt a teljességet.
Mi azt gondoljuk, hogy élünk és szeretnénk még jobban élni, élvezetekkel még inkább megrakott életet élni; a sötétség azonban azt jelenti, hogy az a nevünk, hogy élünk, pedig halottak vagyunk (Jelenések 3,1).
Valójában Isten ítéletét jelenti ez a sötétség; az ember alapállapotát „láttatja” ez a sötétség. Ha a Világ Világossága elhagyja ezt a világot, akkor marad a sötétség. Az pedig az ítélet, hogy a világosság a világba jött, és az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot; sőt, a sötétséget tartották világosságnak (János 3,19). Amikor ránk köszönt a teljes sötétség, akkor az rettenetes, mert tényszerűen megmutatja, hogy milyen állapotban vagyunk valójában, mi emberek, a világosság Istene nélkül.
Mennyi sötétség van ebben a világban? És amikor a sötétség cselekedeteit számba vesszük, akkor mindig magunkon kezdjük az önvizsgálatot: Én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.
Ezzel a lelkülettel mondom el a következő példát, mint aki előtte már önvizsgálatot tartott, és nem másokra mutogat, amikor a sötétség cselekedeteivel példálózik. Reggel, kocogás közben, egy kerítés túloldalán emelt hangú „beszélgetést” hallottam. Nem tudom, kik voltak a beszélgetők, többen: a téma, a szavak, a kifejezések, az indulat, a hanghordozás, a stílus rettenetes volt.
Mennyi sötétség van bennünk, körülöttünk! Mennyi és miféle sötétség munkál ebben a világban?
A sötétség rámutat az Isten nélküli ember alapállapotára, valamint az Isten afeletti ítéletére, és egyben megtérésre hív!
A sötétség: Isten kegyelme.
A Jézus halála előtt beállt sötétség, mint jel nemcsak Isten ítéletére, hanem Isten kegyelmére is rámutat. Ez a sötétség nemcsak az ítélet jele, hanem Isten szeretetének megmutatkozása is.
Nem tudom, hogy e jel kapcsán erre valaha gondoltunk-e?
Először is szögezzük le, hogy itt nem valamiféle csillagászati, égi jelenség okozta ezt a sötétséget, ahogy például a Jézus születésekor feltűnt fényes csillag megjelenését csillagászati értelemben, bolygók akkori igazolható együttállásaként is magyarázzák. Itt ez a sötétség csoda. Isten tette, amellyel Isten beleavatkozott azokba a törvényszerűségekbe, amelyeket Ő maga teremtett bele ebbe a világba, mert Őneki van hatalma arra is, hogy azokat egy időre felfüggessze.
Ez a sötétség Isten szeretetének jele, amely eltakarja Jézus szenvedését, megalázott voltát. Többé nem lehet bámészkodva szemlélni Jézus kínszenvedéseit, nem lehet többé gúnyolódni a szenvedő Jézuson; elhallgat a gyalázkodás. Döbbenetes, ahogy élvezni tudjuk mások kellemetlen helyzetét, megalázott voltát, baját, szenvedéseit; még a kimutatott részvétünkben is gyakran ott lapul valamiféle káröröm. Elkeserítő ez a „katasztrófaturista” lelkületünk. Amikor valami baj, baleset, rendkívüli esemény történik, akkor azonnal megjelennek a bámészkodók, a csámcsogó média, és élvezettel elkezdik elemezni a másik baját, mintegy sót masszírozva az eleven, lüktető sebbe.
Hadd jegyezzem meg ismét, hogy Jézus Krisztus kínszenvedésében rendkívüli szenvedés történik, egy megváltó, helyettes elégtétellel teli isten-emberi szenvedés, ami éppen ezért nem hasonlítható még a katasztrófaturisták kapcsán sem a mi ilyenképpen megélt nehéz tapasztalatainkhoz; mert Jézus Krisztus szenvedését gúnyolni, hitetlenül bámulni Istent káromló vétek.
Ugyanakkor maga ez a tény is rámutat az ember gyarlóságára, aki képes gyönyörködni a másik bajában, élvezni és tetézni a másik kínját, csámcsogni a másik problémáin és szenvedésein.
Egy baleseti sebész testvéremmel, nyaraló gyülekezeti tagunkkal beszélgettem. Elmondta, hogy amikor egy tömegbaleset sérültjeit hozzák be a kórházukba, akkor a súlyos sérültekkel egy órán keresztül alig tudnak foglalkozni, mert a rendelő felbolydul a „katasztrófaturizmus” miatt, megjelennek a helyszínelők, a rendőrök, mind-mind kíváncsiskodnak; ki kell őket küldeni, hogy az életmentő szolgálatukat nyugodt körülmények között tudják végezni.
Amikor a sötétség beköszönt, akkor az Isten óvó, elfedő, elrejtő szeretete körbeveszi Jézus Krisztust. A Biblia gyakran szól arról a „szent elrejtettségről”, amit az Isten közelében tapasztalhatunk meg (Zsoltárok 17,8; 27,5). A Zsoltárok könyve számtalanszor vall arról, hogy Isten óvó, elrejtő szeretete körülöleli Isten gyermekeinek életét. De jó tudni, hogy Isten nem engedi övéit egy határon túl megalázni: „Rejts el, rejts el, itt ne hagyj, míg eláll a fergeteg; biztonságos révet adj, s majd fogadd el lelkemet.” (Lelkem drága Jézusa kezdetű ének)
Tehát a sötétség, mint a Jézus halála előtt e-világra boruló jel, nemcsak az ítélet, hanem az isteni szeretet jele is: Jézus elhordozta helyettünk, miattunk, érettünk a bűn sötétségének ítéletét, és miként ott a kereszten Jézust is átölelte az Isten elrejtő szeretete, ez a szeretet minket is körbevesz. Amikor a sötétség beköszönt, akkor végre csend lesz, amelyet megrendülés, vagy puszta rettenet követ, miközben abbamarad a gúnyolódás, a káromlás, a csúnya beszéd. A sötétségben többé senki nem meri káromolni az Urat. A sötétség Isten hatalmas szeretetének a tette is, övéit elrejtő, elfedő, a káromló beszédet megszüntető jóságos szeretetének a jele Jézus Krisztusra, és Őáltala ránk nézve is.
A sötétség: Isten szabadító irgalma.
Hadd élezzem még jobban ki ennek a sötétségnek áldott jelentését!
Ez a sötétség Isten szabadító irgalmát is kifejezi, ugyanis ez a sötétség egy meghatározott időtartamban szakadt rá a világra: tizenkét órától délután három óráig tartott ez a sötétség.
Vagyis a sötétségnek, a rossznak, a próbáknak – éppen Isten elrejtő, szabadító szeretete által – van határa; három óra, harminc óra, háromszáz óra, valamennyi… De a próbatétel Isten népe számára valamitől valameddig tart, hiszen a végső ítéletet levette rólunk az Úr, megváltó kegyelme által. Isten gyermekei tudják, hogy lesz megoldás, szabadulás; lesz feltámadás. Jézus Krisztus is ezzel a bizonyossággal szenvedett a kereszten. Nem tart vég nélkül a rossz, Isten nem próbál bennünket erőnk felett; a szenvedésnek, a próbatételnek van határa, van vége.
A nyolcvanas években, teológusjelöltként Marcaliban voltam katona, igen nehéz körülmények között. Az elején igen el voltam csüggedve. Egy lelkészbarátomtól biztató levelet kaptam, aminek tartalmára és az általa kiemelt igeversre a mai napig emlékszem: „Íme, az ördög börtönbe fog vetni közületek némelyeket, hogy próbát álljatok ki, és nyomorúságotok lesz tíz napig. Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.” (Jelenések 2,10) Ez a tíz nap azt jelenti – legyen bár tíz hónap –, hogy egy behatárolt időszakról van szó, aminek van kezdete és van vége is.
Isten szabadító szeretete; sötétségből világosságra kivezető irgalma érvényesül az életünkben, Jézus Krisztus halála és feltámadása által.
A sötétség kettős értelme.
Tehát Jézus halála előtt, tizenkét órától délután három óráig sötétség lett az egész földön. Tisztáztuk, hogy ez a sötétség egyrészt az Isten bűn feletti ítéletét jelenti, amelynek büntetését Jézus hordozta el helyettünk; másrészt ez a sötétség Isten népe számára „láttatja” az Ő szabadító, elrejtő, megváltó szeretetét is.
Tehát a sötétség jelének van egy negatív, ítéletes és egy pozitív, evangéliumi értelme.
Ugyanaz a jel – a sötétség jele – mást jelent a hitetleneknek, és mást jelent a hívőknek. Mást fejez ki a sötétség azok számára, akik Isten nélkül élnek, és mást hirdet meg azoknak, akik Jézus Krisztusban megláthatták az Isten Fiát, a Megváltót, aki szenvedett, meghalt és feltámadott, legyőzve számunkra a bűnt, a betegség, a halál, a gonosz hatalmát.
Bizony ugyanazt másként látja a hit embere, valamint a hívők közössége, mint bárki más.
Például a kereszt is mást jelent hívőnek és mást a hitetlennek. A kereszt nekünk Isten határtalan szeretetének, megtartó és megváltó irgalmának jele, míg a világnak a kudarc, az erőtlenség, a megalázottság, a gúny, a gyalázat, a bolondság és a botrány kifejezése; egy diadalittas, mások feletti győzelemre vágyó világban különösen.
Egy magát megnevezni nem akaró adományozótól gyülekezetünk egy életnagyságú, kétszer egy méteres olajfestményt kapott, amely a keresztre feszített Jézust ábrázolja. Ebben az ihletett, kifejező alkotásban egyszerre vakít a sötétség; ugyanakkor eleven színekben megfestve készülődik a ragyogás, a világosság, a feltámadás. Na, de hova tegyük ki ezt a megrendítő és evangéliumot hirdető munkát? Református templom esetében különösen nehéz kérdés ez. Nem a második parancsolat megtartása miatt, hanem a gyarló, évszázados beidegződések miatt kényes kérdés ez még manapság is. Természetesen semmiféle formában „nem imádjuk” ezeket a festményeket, nem is a kiábrázolás az, ami megragad minket ezekben az alkotásokban. Ám a festmény által kibomló üzenet mégiscsak Isten Lelkének ihlető munkája is lehet. A gyerekek lelkében félelmet okozhat… Ezt mondták az aggódó szülők. A mi gyerekkorunkban ilyen fel sem vetődött. Többen azonban azt hangsúlyozták, hogy nem félelmetes ez az alkotás, tegyük ki bátran a gyülekezeti termünkbe, vagy a gyülekezeti házunk nagytermébe.
Még a kereszt kapcsán is – amely egyetemes keresztyén jelkép, Isten megváltó szeretetének bizonyságát hordozva – kétféle viszonyulás létezik… Ki kell mondani, hit kérdése az is, hogy miként látjuk a keresztet, akár egy képzőművészeti megjelenítésben is: Isten megváltó szeretetének örömhírében erősödünk meg a kereszt jelében, vagy valamiféle kudarcos, kellemetlen, botrányos rossz érzés jár át minket, amihez nincs közünk, mert semmiféle szenvedést nem akarunk tudomásul venni, csak az életet élvezni; még azt a megváltó szenvedést sem akarjuk közel engedni magunkhoz, ami éppen az emberi szenvedéstől vált meg minket.
*
A VILÁGOSSÁG.
Áldott legyen az Isten, hogy a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el bennünket (1Péter 2,9).
Nekem itt, Balatonalmádiban, minden reggel nagy ajándék gyönyörködni a Balaton-parti napfelkeltében.
A csodálatos látvány minden reggel másként gyönyörű, miközben az imént idézett igevers jut eszembe, és hálaadás tölt el: Uram, köszönöm, hogy itt élhetünk, és még inkább köszönöm azt, hogy a Te csodálatos világosságod, minden sötétség ellenében, átjárhatja az életünket, és ránk ragyoghat a krisztusi naptámadat (Lukács 1,78).
Úgy lesz teljes ez az igehirdetés, ha néhány percben összefoglalom a világosságról szóló bibliai tanítást, hogy mindenféle sötétség ellenében – a világosságnak feltüntetett sötétség ellenében is – felragyogjon előttünk az evangélium krisztusi világossága.
Mit jelent tehát, hogy a sötétségből világosság ragyogott fel nekünk?
Isten teremtette a világosságot.
Nem a világosságot, fényt istenítjük.
A világosság az élő Isten tulajdonsága, az égitestek csak visszatükrözik az Isten által teremtett világosságot (1Mózes 1,3; 1,14).
Isten elérhetetlen világosságban lakik (1Timóteus 6,16).
Amikor Isten megjelenik, azt mindig valami fényjelenség kíséri.
Az ember számára annyira szent az Isten, hogy Isten világosságát az ember el sem tudja hordozni (Ézsaiás 6,5).
Az isteni világosság mindig az élet szinonimája. Ahol az isteni világosság ragyog, ott az élet kiteljesedik.
Amikor Isten szól, hogy legyen világosság (1Mózes 1,3), akkor az élet Istene, az igazi, valóságos, egyetlen világosság Istene azt mondja, hogy legyen élet. Ezzel pedig az örök és boldog élet Istene az Ő életét megosztja másokkal. Isten így szól: Legyen világosság, legyen élet, legyen öröm. Ezért teremtette Isten a világosságot és a világot.
Jézus Krisztus a Világ Világossága.
Amikor a bűn miatt sötétség borult erre a világra, akkor az élet és a világosság Istene Jézus Krisztusban eljött, Őáltala pedig meglátogatott minket a naptámadat a magasságból (Lukács 1,78).
Jézus Krisztusban az Isten szentségének és tökéletességének számunkra – Istentől elszakadt emberek számára – elhordozhatatlan világossága olyan napfelkeltévé szelídült, amibe beletekinthetünk, akire rátekinthetünk, és nem vakulunk bele abba, hanem az Isten megtartó szeretetének világossága ismét beragyogja az életünket, hogy újra valóban lássunk és éljünk.
Ezért mondja az Ige, hogy Jézus Krisztus a Világ Világossága (János 8,12).
Isten krisztusi világosságát ragyoghatjuk mi is.
Mi hiszünk, hogy Isten, Jézus Krisztus által a sötétségből az Ő kimondhatatlan világosságára hívott ki bennünket (1Péter 2,9), ezért ez az isteni, Jézus Krisztusban megjelenő világosság tükröződik rajtunk, mi is krisztusivá formálódunk: világítunk, életet, örömöt, szeretettel teli, biztató vezetést nyújtunk másoknak.
Jézus Krisztus a Világ Világossága (János 8,12).
Jézus Krisztus pedig ránk mutat: Ti vagytok a világ világossága (Máté 5,14).
Mi úgy lehetünk a világ világossága, ha rendszeresen az Isten Igéjére figyelünk: Lábam előtt mécses a Te Igéd, ösvényem világossága (Zsoltárok 119,105).
Fontos ez a kép, amelyet a zsoltáros Isten Igéje kapcsán elénk tár: Mécses az Isten Igéje. A mécses világít, de nem világít be mindent, hanem inkább irányfényt nyújt. Ez azt jelenti, hogy Isten Igéjére figyelve az életre vezető irányfény világítja be az életünket, de ez nem láttatja a részleteket. Tehát a hívő ember sem tud mindent, nem ismer minden részletet. Annyira fáraszt, amikor mi, Igére figyelő emberek, a Biblia alapján, hiánytalanul összefüggő rendszert alkotva magabiztosan mindent meg akarunk magyarázni. Az Ige mécsese a biztos útirányt mutatja, egyértelmű útjelzőket ad, megóv attól is, amerre nem szabad haladni, mert ott szakadék tátong.
Isten Igéje azonban segít az Isten világosságában állva, az „Isten szemével” látva szemlélni az eseményeket, isteni összefüggésekben. Bármi történik velünk, ez az isteni világosság bizonyosság arra nézve, hogy a hívő ember életében és az Ő népe életében nincsenek véletlenek, hanem minden az üdvösséges javunkat szolgálja.
Isten világossága megvilágítja az örök életre vezető utat, hogy szentlelkesen túllássunk ezen a földi életen arra az örök hazára, ahol majd eljutunk a színről színre látásra, az isteni világosság teljességére (1Korinthus 13,12). Ott már nem a nap lesz a napvilágunk, hanem az Isten világossága tölti be az életünket (Ézsaiás 60,19), és az úgynevezett „aha” élmény örömével ebben a színről színre látásban már mindent megértünk, amit itt nem értettünk, és örömmel valljuk: Isten mindent jól és szépen intézett. Kell-e ennél több?
–
Advent második vasárnapján ez a gyönyörű Ige biztasson bennünket: Isten, a sokféle halálos sötétségből az Ő kimondhatatlan krisztusi világosságára hívott el bennünket (1Péter 2,9), hogy mi magunk is világítsunk, állandóan töltekezve az Ő Igéjének világosságából, mígnem megérkezünk Őhozzá.
Jézus halála előtt ez az első jel, a sötétség jele számunkra tele van evangéliummal.
Együtt valljuk: Jézus Krisztus a Világ Világossága, Isten Fia, Megváltó.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. december 10.
Advent 2. vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 135.