(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(33) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.
(34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
(35) Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja.
(36) Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye Őt?
(37) Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét.
(Márk 15,20–37)
(Márk 15,31)
Folytatva Márk evangéliuma magyarázatát, advent első vasárnapjára jutott ez az igevers valóban tiszta és fontos adventi üzenetet közvetítve.
Egy héttel ezelőtt nemcsak ezt az igeverset, hanem annak környezetét − a most lekcióként felolvasott szakaszt − részletesen, alaposan magyaráztuk, annak teológiai hátterét és aktuális üzeneteit tisztáztuk, reménység szerint be is fogadtuk azokat.
Az egy héttel ezelőtt elhangzottakat nem kívánom megismételni, hanem arra építve szeretnék továbblépni.
Az a nyugtalanság feszített ugyanis a felolvasott igeszakasz kapcsán, hogy nem hangzott még el minden fontos üzenet ezzel az Igével kapcsolatban.
Tehát egy vasárnapot még időzzünk el ennél a szakasznál, különösen a kiemelt 31. versre figyelve, amit a káromlók, gúnyolók, csúfolódók mondanak Jézus Krisztus keresztjénél: Másokat megmentett, de magát nem tudja megmenteni.
Mit jelent ez a mondat?
Döbbenetes, ahogy ez elhangzik, káromolva, gúnyolódva, csúfolódva, hitetlenül, újabb csodákat várva: Ha Te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akkor szállj le a keresztről, így majd hiszünk neked. Tégy újabb csodát, jelet, és ha ismét csodákat látunk, akkor majd hiszünk (29-32).
Ezekről mind beszéltünk egy héttel ezelőtt.
*
JÉZUS KRISZTUS KÜLDETÉSÉNEK LÉNYEGE (31).
Bizony, ez a csúfolódás, ha helyesen értjük azt, Jézus személyének titkára, isteni küldetésének lényegére mutat rá (31).
A gúnyolódók így kiáltanak: „Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.” (31)
Vegyük észre azt, hogy a káromló, gúnyolódó tömeg, illetve a főpapok és az írástudók nem pontosan, hanem emberi indulatból, zsigerből fogalmaznak, és éppen ebben van az üzenet: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni! Azt legalább elismerik Jézus ellenségei, hogy Jézus másokat megmentett; ám a kereszt kínjai között mégis elesett, erő és hatalom nélküli, tehetetlen vergődőnek látják. Induljunk ki innen!
A valóság az, Isten rendelése szerint, hogy Jézus Krisztus másokat megmentett, mégpedig magát nem kímélve, hanem önmagát odaadva, önmagát feláldozva, elment érettünk a legvésőkig.
Jézus meg tudta volna magát menteni, Isten seregnyi angyalát kérhette volna segítségül (Máté 26,53); de isteni hatalma éppen abban mutatkozott meg, hogy tudta magát nem kímélni, nem megmenteni, hanem odaadni, másokért; és ezzel engedelmes maradt Isten akaratához, küldetéséhez mindvégig (Filippi 2,8).
Minden bűnünk, terhünk, megoldhatatlan problémánk büntetését és súlyát elhordozta, egészen a kárt vallott élet mélységéig, az Isten nélküli állapot csődjéig és elviselhetetlenségéig − Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? (34) −, hogy nekünk ne kelljen mindezt a rettenetet megélni, hanem legyen számunkra bűnbocsánat, új élet és örök élet.
Másokat megmentett, ám magát nem kímélte, önmagát odaadta, feláldozta, odaáldozta érettünk, és ahogy Jézus mondja, nemcsak érettünk, hanem az egész embervilágért. Másokért szenvedett, hogy másoknak ne kelljen szenvednie.
Jézus Krisztus ezt a szenvedést nem tehetetlenül, hanem isteni hatalommal, a végső, isteni győzelem reménységében és bizonyosságában élte át, miszerint lesz végső megoldás.
Ez a szenvedés, ez a kínhalál, Isten akarata szerint való volt, ezért ez az áldozat nem hiábavaló, hanem áldott, örök gyümölcsöt terem.
Jézus nem mártír, hanem Megváltó, ahogy a kettő lényegi különbségéről egy héttel ezelőtt már szóltam.
Jézus Krisztus ismerte a 16. zsoltárt, azt a messiási zsoltárt, amely a feltámadására utal. Ezt idézi Péter apostol is a pünkösdi beszédében (Cselekedetek 2,25−28): „Az Úrra tekintek szüntelen, nem tántorodom meg, mert a jobbomon van. Ezért örül a szívem, és ujjong a lelkem, testem is biztonságban van. Mert nem hagysz engem a holtak hazájában, nem engeded, hogy híved leszálljon a sírba. Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van Tenálad, örökké tart a gyönyörűség jobbodon.” (Zsoltárok 16,8−11)
Valóban, így már értjük, hogy itt a Szentlélek − a káromlók kiabálásán keresztül − meghirdeti Jézus Krisztus küldetésének titkát: Jézus azért jött erre a világra, hogy másokat megmentsen, magát ne kímélje, odaadja önmagát, de isteni, győztes, mindent megoldó üdvözítő hatalommal tegye ezt, amely aztán feltámadásában felragyog; így mi elmondhatjuk, hogy megváltott emberek vagyunk.
Látjátok a különbséget!? A káromlók így fogalmaznak: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ez a helytelen megfogalmazása Jézus titkának. Jézus Krisztus küldetésének lényegét azonban így lehet megfogalmazni: Másokat megmentett; önmagát azonban, isteni erejével és Isten engedelmes akaratához igazodva, nem kímélte, hanem odaadta, és isteni győztes hatalommal megoldotta a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának emberileg legyőzhetetlen problémáját.
Jézus egész földi élete is erre mutatott rá: Másokat megmentett.
Jézus kereszthalálában, feltámadásában ez a küldetés csúcsosodott ki, és ez a megváltó tett ütötte rá a pecsétet Jézus egész földi életére.
Valóban, Jézus földi életében láttuk, hogy Ő hatalommal szólt, tanított az Isten országáról, nem úgy, mint az írástudók (Márk 1,22). Őrá nem lehetett nem odafigyelni. Tanítását jelekkel igazolta az Isten, láttatva, hogy ki is Ő valójában, hiszen hatalmas csodákat tett, sok beteget meggyógyított. Jézus mindenkin segített, aki Őhozzá fordult, és azokat is, akikhez Őneki kellett odafordulnia, mindenkit meghallgatott, mindenkihez lehajolt, és isteni erejével könyörült rajtuk (Márk 1,32–34). Sőt, rendkívüli jelet is tett, halottakat is feltámasztott, lecsendesítette a tengert (Márk 4,35–41), megszaporította a kenyeret (Márk 6,30–44; Márk 8,1–10), jelezve, hogy Ő gondoskodik az emberlét mindennapi egzisztenciájáról, a testi és a lelki táplálékról egyaránt; sőt, az örök táplálékról is.
Jézus szertejárt és jót tett (Cselekedetek 10,38).
Márk végig azt hangsúlyozta, hogy Jézus csodái önmagukban nem vezetnek hitre, és majd csak Jézus halála és feltámadása után tárul fel igazán, a Szentlélek által, hogy ki is Jézus valójában.
Jézus földi életében végig azt láttuk, hogy Őt az Isten másokat megmentő szeretete vezette. Jézus kereszthalálában és feltámadásában aztán isteni szeretet-hatalommal megpecsételve ragyogott fel a bizonyosság Isten népe számára: Ő az, akit vártunk; Ő az igazi Megtartó, aki Isten ígérete szerint eljött erre a világra; Őbenne világossá lett, hogy ilyen az Isten szeretete; lám, ennyire szeret bennünket a mi Urunk!
Igazi adventi üzenet: Jézus másokat megment, magát a legvégsőkig sem kímélte, hogy isteni hatalommal megoldást adjon ott is, ahol mi emberek, emberi erővel és bölcsességgel is tehetetlenül állunk.
Jézus másokat megmentett, ám önmagát nem kímélte, hanem egész életére az önfeláldozás, az önátadás volt jellemző; másokért szenvedett, hogy másoknak ne kelljen szenvedni; sőt, másokat végleg megmentsen.
A Heidelbergi Káté első kérdés-felelete gyönyörűen összefoglalja ezt, amelyből most csak a legfontosabb tartalmi elemeket idézem: Egyszeri, tökéletes áldozatával minden bűnömért tökéletesen eleget tett, és engem az ördög minden hatalmából megszabadított, és úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt minden az én javamat kell hogy szolgálja, ezért engem az üdvösség felől biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy Őneki éljek.
*
JÉZUS KRISZTUS KÜLDETÉSÉNEK LÉNYEGE TÜKRÖT TART ELÉNK (31).
Advent a reformátusoknál is, nemcsak más felekezetek értelmezésében, a bűnbánat időszaka. Így készüljünk karácsony ünnepére!
Tükröt tart elénk az Isten. Jézus Krisztus isteni szeretete másokat megment, magát pedig nem kíméli. Milyen a mi szeretetünk?
Mi, akik az Ő népének tagjai, templomos emberek vagyunk, akik reménység szerint elindultunk a hit útján, így az Ő szolgáló tanítványai, követői vagyunk, krisztusi lelkülettel élünk-e?
A krisztusi lelkület elsőként másokat akar megmenteni, akár azon az áron is, hogy magát nem kíméli, hiszen az ilyen ember bizonyossággal tudja, ő már részesedett a feltámadás, a megváltás ajándékában, azaz a saját maga ügye már végérvényesen megoldódott, ezért tud másokért élni.
Megvallhatjuk: Isten egészen más!
Kiáltó és döbbenetes az ellentét Isten szeretete és a mi szeretetünk között.
Be kell látnunk azt, amit a próféta mondott, hogy az Isten gondolata, logikája, cselekvése, szeretete egészen más, mint a mi gondolataink, logikánk, cselekvésünk, szeretetünk.
Sőt, olyan távol van egymástól a kettő, mint az ég és a föld (Ézsaiás 55,8–9).
A mi szeretetünk, logikánk, gondolatunk az, hogy először magunkat kell megmenteni.
Ne hamarkodd el az önvizsgálatot! Gondolj a mindennapok konfliktusaira, az éles helyzetekre; arra, amikor nagy veszélybe kerültél, és az egzisztenciád, a megélhetésed is kétségessé vált, a szeretteiddel együtt. Ilyenkor zsigerből az vezérel: először magamat kell megmenteni, akár minden áron is…
Sőt, Isten nélkül élve azt gondoljuk, hogy saját erőből menni fog önmagunk megtartása, megmentése. Erre coach-ok, tréningek, pszichológusok, mindenféle technikák is biztatnak manapság bennünket: Te ezt meg tudod oldani; csak ezt és ezt kell tenned és sikerülni fog, képes vagy rá, meg tudod magadat szabadítani! A jól ismert, hitetlen közmondás is innen ered: Segíts magadon és az Isten is megsegít! Mennyit mondogatta nekem ezt egykor az általános iskolai tornatanárom! Megalázó volt. Belém égett.
Tehát az emberi szeretet-logika ez: Először magunkat kell megmenteni; ha pedig magunkat megmentettük, és minden rendben van velünk, körülöttünk, akkor talán látványos helyzetekben tudunk még olyat is tenni, hogy másokon segítsünk, mert jónak lenni jó. Ez az emberi szeretet-logika azt vallja: akkor tudunk valamit adni a másiknak, ha nálunk már minden rendben van.
Persze, tény, hogy saját magunkra odafigyelve tudunk adni másoknak is, egyébként inkább teherré leszünk mások számára. De az is tény, ha az ember saját maga túlzottan rendben van, akkor inkább csak önhittebbé és önzőbbé torzul. A másik ember valódi, krisztusi – tehát nem kirakatos és közéletileg kidobolt, de valójában emberi érdekeket szolgáló – szeretete csakis a megtartó Jézus Krisztusba vetett hitből fakad. Ez még akkor is igaz, ha én azt vallom, hogy minden konkrét segítség és adni szándékozó mozdulat, vagyis a szeretetszolgálatnak bármiféle formája, amely sokféle indulatból fakadhat, de a legkisebb mértékben is enyhíti a világban tapasztalható mérhetetlen szenvedést, az mindig a Szentlélektől adatik. Egy ismerősöm azt mondta egykor: szerinte sokkal több szenvedés van a világban, mint bűn. Ebbe a meglátásba most ne menjünk bele, de valóban mérhetetlen a szenvedés ebben a világban, amelynek nagy részét ugyanakkor az emberi bűn és önzés okozza; valamint Istentől elszakadt alapállapotunk nyomorúsága.
Az eddig elmondottakat komolyan véve, csak megerősödik bennünk az alapállításunk, miszerint az emberi logika az, hogy először magamat kell megmenteni, és ha majd minden rendben van, akkor esetleg próbálok valamit másoknak is adni; akkor talán lesz figyelmem, lesz erőm, lesz türelmem egy picit mások felé is fordulni.
Említettem már, hogy csak ritkán leszünk alázatosak és hálásak arra, hogy sikereink közepette többet gondoljunk másokra és többet tegyünk másokért.
Ehhez valóban élő hit kell; egyébként az önzés bedarál bennünket; úgy, hogy azt észre sem vesszük.
Erre az önzésre hadd mondjak néhány példát. Ezek nagyon személyesek, nem is tudom, hogy szabad-e idehoznom, de mégis kényszerít engem erre a Lélek. Itt vagyunk advent kellős közepén, tele szolgálattal, feladattal, munkával, mert az egyházban advent a felpörgést illetően már október táján-elején elkezdődik, és az ünnep felé haladva folyamatosan sűrűsödnek a feladatok, szolgálatok, teendők; szinte teljesíthetetlenül. Persze kapom a tanácsokat, hogy a feladatokat le kell delegálni! Igen, ezt pontosan értem… Aztán jön az egyik munkatárs, majd a másik munkatárs is a maga problémájával, amit embertelenség, főként pedig hitetlenség lenne figyelmen kívül hagyni. Beteg a gyermeke. Értem, maradjon otthon vele. Jön a következő munkatárs, hogy magánéleti problémái és számos ok miatt nagyon elfáradt, két hétre szeretne egy csendházba elvonulni, és erre most van lehetősége, utána már az ünnepek következnek. Ezzel még nincs vége. A harmadik munkatárs jelzi, nincs jól, nagyon fáj a torka. Elszégyelltem magam, mert ekkor már bennem is megéledt az óember, és igyekeztem magamat menteni, így majdnem azt mondtam neki: Figyelj, nekem egy hónapja fáj a torkom, és tizenhat órát megállás nélkül dolgozom, ennek nagy részében beszélnem kell. Végül győzött a Szentlélek, így nem mondtam ki mindezeket, csak gondoltam.
Rendkívül nehéz kérdések ezek a terepen. Hol vannak a határok?
Mégis, most ne árnyaljuk a problémát, hogy valóságában lássuk azt a nagy gondot, amit mai igeszakaszunk felvet: Nagy nyomorúság, a bűn terméke, hogy mindenekelőtt és többnyire mindenekfelett magunkat akarjuk megmenteni, másokat pedig nem kímélünk; azonnal hárítunk; sőt, ha olyan a helyzet, akkor be is áldozzuk a másikat magunkért.
De végül hova vezet ez a gyarló lelkület?
A krisztusi lelkület pont az ellenkezője: Másokat megmentett, magát pedig nem kímélte!
Hányszor lép fel az egyház is ugyanezzel a gyarló lelkülettel, hatalomként, hatóságként, önérvényesítő bürokratikus intézményként.
Ennek az egyházban tapasztalható lelkületnek van egy speciális testet öltése, ami már nemcsak a kisegyházakra és a karizmatikus közösségekre jellemző, hanem egyre inkább a történelmi egyházak bizonyos köreire is. Ezt a gyarló lelkületet én „happy-keresztyénségnek” nevezem, és ez az indulat pont olyan, mint amivel a kereszten szenvedő Jézust gúnyolták, csak posztmodern kivitelben: Gyertek hozzánk és mi segítünk letenni a terheket, hogy ne kelljen szenvedni; mi segítünk leszállni a keresztről; gyertek hozzánk, mert ha betegek vagytok, itt meggyógyultok; ha szomorúak vagytok, akkor itt örvendezők lesztek; ha boldogtalanok vagytok, akkor itt megmutatjuk nektek a boldogság útját. Persze ezek a keresztyén csoportok emlegetik Jézust, de nagy kérdés, hogy Jézushoz, vagy inkább önmagukhoz hívják az embereket; ám a lelkület biztosan nem krisztusi, mert itt saját magunk „valamiféle” odaadásáról szó sincs…
Ezek után hadd árnyaljam ezt a nehéz üzenetet!
A teljes evangélium összefüggésében azt mondhatjuk, hogy a hívő ember is szeret élni, e földi világban is szeretne felhőtlenül, örömmel, boldogan élni. Beteg ember az, aki szeret szenvedni, és akkor is áldozatot akar hozni másokért, amikor ez mások számára terhes, akadékoskodó, kellemetlen.
De akkor hogyan értsük ezt az Igét, hogy a jézusi küldetésből ez fakad, hogy másokat megment, magát pedig nem kíméli?
Ez a krisztusi küldetés azt jelenti, hogy a hívő ember ebben a szenvedésekkel teli világban részvéttel, irgalommal, konkrét tevékeny szeretettel szolgál ott, ahová az Isten állította, és nemcsak önmagának él, hanem egyre inkább másoknak, hiszen bizonysága van arra nézve, hogy Isten az ő ügyét egyszer és mindenkorra üdvösségesen elrendezte már, ezért ki tud nyílni a másik ember felé. Az Isten embere egyre inkább adni akar, krisztusi szeretettel, és éppen ebben van az ő életének kiteljesedése is.
De ez a krisztusi szolgálat soha nem bántó, tolakodó és terhes. Rendkívüli helyzetekben persze Isten figyelmeztetése lehet bántó is, de a krisztusi szolgáló szeretet soha.
Nagy kérdés, hogy ilyenek vagyunk-e? Merjük-e vállalni a krisztusi szeretet kockázatát, amellyel akár halálosan is visszaélhetnek az emberek?
Bizony, Jézus Krisztus követésének vége lehet kereszt az övéi számára is (Márk 8,34).
Merjük-e vállalni Jézus követésének ezt a kockázatát? Persze, a Jézus követésében felvállalt szenvedésünk és keresztünk nem a megváltás értelmében adatik nekünk, hiszen a mi szenvedésünk és keresztünk soha nem hasonlítható Jézus Krisztuséhoz. Nem mi vagyunk a Jézus Krisztus. Mi „csak” krisztusiak lehetünk! De vagyunk-e krisztusiak?
Kirajzolódott előttünk a mai igeszakaszban Jézus Krisztus személyének titka, küldetésének lényege; ez a rajz pedig tükröt tart elénk: mi, az Isten népe, alig vagyunk képesek arra, hogy másokat megmentsünk, és magunkat ne kíméljük annyira…
*
JÉZUS KRISZTUS KÜLDETÉSÉNEK LÉNYEGE TANÍTVÁNYSÁGRA HÍV BENNÜNKET (31).
A mai Ige egy tanítás a tanítványságról.
A tanítványság csakis ebből a krisztusi lelkületből fakadhat.
A másokat megmentő, magát nem kímélő, Jézus Krisztus feltámadásából újból és újból erőt merítő, a kereszteket hordozó, a keresztről leszállni nem akaró, krisztusi szeretettel teli lelkületből fakad a tanítványság szolgálata.
Jézus Krisztus mondja: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Márk 8,34)
Ez a tanítványság: Jézus követése.
Az imént már pontosítottuk a Jézus Krisztus követéséből fakadó kereszthordozás lényegét. Elismétlem.
A Jézus követésében felvállalt szenvedésünk és keresztünk nem a megváltás értelmében adatik nekünk, hiszen a mi szenvedésünk és keresztünk soha nem hasonlítható Jézus Krisztuséhoz.
Nem mi vagyunk a Jézus Krisztus. Mi „csak” krisztusiak lehetünk!
A kereszthordozást pontosan definiálja Jézus szava: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem!” (Márk 8,34) Az önmegtagadás értelmezi a Jézus követéséből fakadó kereszthordozást. Ez az önmegtagadás nem önmegvalósítás, de nem is önfeláldozás, mert azt Jézus Krisztus egyszeri, tökéletes áldozatával elvégezte helyettünk. Az önmegtagadás áldozathozatalt jelent a másikért. Rendkívüli helyzetekben ez az önmegtagadás önfeláldozást is jelenthet, de azt sem a megváltás értelmében.
A Jézus Krisztus követésből fakadó kereszthordozás tehát elsősorban nem a mi saját keresztjeink hitben való elhordozását jelenti; azt is persze, saját terheink, gondjaink, mindenféle bajaink, betegségeink Krisztusban való megélését.
Ám ennél sokkal többet jelent a Krisztus követéséből fakadó kereszthordozás: A másik ember keresztjének átvételét, legalább a ránk bízottak keresztje egy részének hordozásában való segítséget, miként cirénei Simon vitte a keresztgerendát (Márk 15,21). Ezzel szolgálhatjuk a leghitelesebben Jézus Krisztus ügyét, hiszen Isten szeretete mindig a másik ember szeretetében mutatkozik meg (Márk 12,31): abban, hogy magamat nem kímélve könnyebbítem a másik terhét. A „másik ember” mindig konkrét embereket jelent, azokat, akik között élünk, és azok közül is, bizonyos időszakokban valakit, valakiket láthatóan éppen ránk bíz az Úr, mint Jézus Krisztus követőire, énrám és terád, ránk… Aki engem akar követni, az tagadja meg önmagát, ilyen értelemben vegye fel a keresztjét és kövessen engem.
Milyen tanítványai vagyunk mi az Úrnak? Miként látszik rajtunk, hogy Jézus Krisztus követői, a fentiek értelmében önmegtagadók és kereszthordozók vagyunk?
Túl kell lépni azon, hogy elég nekem a magam baja!
Az a szeretet, amit az Istentől kaptunk, mindig a másik ember szeretetében ölt testet.
Továbbmegyek: az isteni szeretet a másik emberért vállalt szenvedésben lesz hitelessé.
Ha szeretem a másik embert, és az hozzám fordul segítségért, akkor társként szegődöm mellé az ő keresztjének hordozásában.
Ebben az együttszenvedésben formálódik ki a Krisztus!
Ennek az együttszenvedésnek látható, tetten érhető jelei vannak, az egészen kicsinek, hétköznapinak tűnő segítségen át – amelyek mégis életmentésként hatnak annak, aki kapja azt – egészen a teljes önátadásig.
Mindegyikre mondok egy példát.
Ha vasárnap havazik, az nagy kihívás, mert óriási területen kell ellapátolni a havat a templom és a gyülekezeti ház körül. Ilyenkor a vasárnapi istentiszteletre való szent és nélkülözhetetlen ráhangolódás felborul. Isteni irgalomként éltem meg, amikor az egyik testvéremnek, egy főorvosnak eszébe jutott mindez, és lejött segíteni „havalni”. Ahogy együtt lapátoltuk a havat, az Úr ügyében, kiformálódott bennünk a Krisztus; és valami megmagyarázhatatlan az Ő megtartó, segítséget és örök megváltást ajándékozó szeretetéből.
Tíz nappal ezelőtt voltunk Kárpátalján, két napot töltöttünk ott. Megrendültem. Olyan országba léptünk át, ahol harci cselekmények vannak, noha a front nem ott húzódik, de a rettenetes háború minden hatása kitapintható. El sem tudjuk képzelni ezt a helyzetet. Mégis közel nyolcvan lelkészünk kitart ott a családjukkal együtt hűségesen; úgy, hogy a gyülekezetük tagjai már régen elmenekültek az országból; de az idősekért, a betegekért, a mozdulni nem képesekért, valamint az ország keleti feléből oda menekülőkért kitartanak. Egy csendesnapon erősítettük egymást, az ottani lelkészek és a négy anyaországi püspök. Ott döbbentünk rá arra, hogy ők egyáltalán nincsenek védve. Megtörténhet az, hogy amíg az egyik faluból átautózik a másikba istentiszteletet tartani, elkapják és elviszik, mint hadkötelest. Aznap is, egy lelkipásztort, erre a csendesnapra jövet, elkaptak. Az ottani püspök pedig próbálta a szolgatársát megmenteni. Képzeljük el ezt az állandó, folyamatos rettegést. A hívő ember is testből és idegekből van, és ha tartós az ilyen szorongatott állapot, az felemészti az embert. Megszégyenültem, hogy Uram, én ezt bírnám-e? Mi bírnánk-e, nem roppannánk-e össze?
Igen, a krisztusi szeretet mások keresztjének hordozásában és együttes szenvedésben lesz hitelessé, ehhez pedig napról napra el kell kérni felülről az erőt.
Mert könnyű erről beszélni, de annál nehezebb mindezt megélni az élet szövevényes sűrűjében és a nagy próbák idején.
Reméljük azonban, hogy az erő feletti időkben, adatik erő feletti erő, nemcsak önmagunk védelméhez, hanem mások segítéséhez, vagyis ehhez az együttszenvedéshez.
A szenvedő, értünk meghalt Jézus Krisztus feltámadott a halálból, ezért valljuk és hisszük, hogy Ő nemcsak a bűneinkért tett tökéletesen eleget, hanem Ő erőt és vigaszt is ad ebben a tanítványságból fakadó együttes szenvedésben.
Ez a mennyei erőforrás abból a bizonyosságból fakad, hogy Ő a mi ügyünket megoldotta, tudunk tehát másokra is segítő szeretettel figyelni, szükség esetén pedig együtt szenvedni a ránk bízottakkal.
A világban mérhetetlen szenvedés mardos. Fel sem érjük ésszel! Teológiai magyarázatunk igei, korrekt, de önmagában rideg, miszerint a bűn zsoldja a szenvedés és a halál, hiszen egy hatalmas szakadék keletkezett az éltető, boldogságot, jóllétet ajándékozó Isten és az ember között, amelybe belesorvad minden emberi élet.
A Biblia örömüzenete azonban az, hogy Isten a Jézus Krisztusban áthidalta ezt a szakadékot, ismét bekacsolta életünket az örökkévalóság véráramaiba, és az élet teljessége, hitben járva, már e-világban, minden nyomorúság ellenére a miénk.
Mi emberek pedig addig okozzuk egymásnak a sok szenvedést, amíg Jézus Krisztus megváltó szeretete által újjá nem születünk.
Fokozom az üzenetet!
Jézus Krisztus megváltó szeretete, az ebből fakadó élet, vigasz és mennyei erő a kereszthordozás, a másikkal való együttszenvedés olyan formájára is késszé tehet egy adott helyzetben, amelyet „ártatlan szenvedésnek” nevezünk most, noha a kifejezés nem pontos. Teológiai értelemben nincs ártatlan szenvedés, de konkrét helyzetekben igen: Valaki valami bűnt követett el, de igazából én leszek érte a felelős, akit elővesznek, megrónak, nekem kell a másik bűnei miatti szenvedést elhordozni. Hangsúlyozom, ez nem a krisztusi helyettes elégtétel. Szó nincs erről! Ez a krisztusi ember szolgálata, kereszthordozása, amellyel, saját keresztje mellett, mások keresztjeit is felveszi, másokra is gondot visel, másokért is felelősséget vállal. Igen, így lesz teljessé a krisztusi élet: Másokat megmentve, magamat nem kímélve. Elmondhatom, püspöki szolgálatom során sokszor ültem én a gyalázottak padján mások vétkei miatt. Köszönöm az Úrnak, hogy eddig adott hozzá vigaszt, erőt; mert nem volt könnyű, és nem is tudtam volna mindezeket elhordozni Őnélküle.
–
Foglaljuk össze az adventi üzenetet!
Jézus Krisztus másokat megmentett, magát nem kímélte, hanem odaadta érettünk.
Bocsáss meg nekünk Urunk, hogy mi mindig először magunkat próbáljuk menteni!
Szülj bennünket újjá, hogy a Te tanítványaid lehessünk, mint akik másokat megmentünk, magunkat nem kíméljük, hiszen Jézus Krisztus megváltó szeretetéből részesültünk, így bizonyosak vagyunk abban, hogy a mi életünkre nézve az üdvösséges megoldás már teljesen készen van; ezért a saját keresztjeink mellett, másokért is tudunk élni, képesek vagyunk másokkal együttszenvedni, mennyei erővel és vigasztalással.
Embereknél lehetetlen, Tenálad lehetséges! Tedd lehetővé, Urunk! (Márk 10,27)
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. december 3.
Advent 1. vasárnapja.
- hét.
Márk sorozat: 134.