(66) Amikor Péter lent volt az udvaron, arra ment a főpap egyik szolgálóleánya.
(67) Meglátta a tűznél melegedő Pétert, ránézett, és így szólt: Te is a názáreti Jézussal voltál.
(68) Ő azonban tagadta, és ezt mondta: Nem tudom, nem is értem, mit beszélsz. És kiment az előcsarnokba. A kakas pedig megszólalt.
(69) A szolgálóleány ismét meglátta őt, és újra mondta az ott állóknak: Ez közülük való.
(70) De ő ismét tagadta. Egy kis idő múlva viszont az ott állók mondták Péternek: Bizony közülük való vagy, hiszen Galileából való vagy te is.
(71) Ekkor ő átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek.
(72) És nyomban megszólalt a kakas másodszor is. Péternek ekkor eszébe jutott, amit Jézus mondott neki: Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem. És sírásra fakadt.
(Márk 14,66–72)
(Márk 14,72)
Egy héttel ezelőtt Péter tagadásával kapcsolatos üzeneteket hallgattuk meg, miközben megrendültünk azon a mélységen, ahová Péter jutott, háromszori tagadásával.
Péter végül átkozódva és esküdözve mondott nemet Urára, így teljes csődöt vallott hitében, pedig korábban milyen önhitten fogadkozott (Márk 14,26–31).
A mai prédikációban ugyanezen evangéliumi jelenet záróversével foglalkozunk.
Amikor Péter harmadszor is megtagadta Urát, Jézus meghallgatása a főpap palotájában éppen véget ért, így Jézust levezették az udvarra.
Ekkor Lukács elénk villant egy pillanatot: a harmadik tagadás után Jézus ránézett Péterre, és kettejük tekintete találkozott (Lukács 22,61).
Ekkor – ahogy a mai igerészben hallhattuk – Péternek eszébe jutott, amit Jézus mondott neki a nagy fogadkozása idején: „Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” (72)
Péter korábban önhitten állította, hogy ő soha meg nem botránkozik Jézusban, sőt meghalni is kész Ővele (Márk 14,26–31).
Csúfos tagadása után, Jézus tekintetének sugarában, Jézus szavaira visszaemlékezve Péter sírásra fakadt.
Más leírás szerint az evangélisták hozzátesznek ehhez a tömör tényhez még egy szót: Péter keserves sírásra fakadt (Máté 26,75; Lukács 22,62).
Ez a jelenet megrendítő: Jézus rátekint Péterre, kettejük tekintete találkozik.
Jézus tekintete az Ő bűnbocsátó, megszólító, megvigasztaló jelenléte.
Jézus Péterre tekintett.
Jézus most ránk tekint, és megajándékoz bennünket az Ő bűnbocsátó, megszólító, megvigasztaló jelenlétével.
Ez a jézusi tekintet már eleve evangéliumi a mi sokféleképpen kudarcos életünkben: A jelenléted megvidámít, éltet, bátor szívet ad (449. dicséret).
Jézus a mai istentiszteleten így tekint ránk, így ajándékoz meg bennünket az Ő bűnbocsátó, megszólító, megvigasztaló jelenlétével.
Tehát innen kiindulva figyeljünk Péter tagadása leírásának utolsó versére!
*
JÉZUS TEKINTETE, JÉZUS JELENLÉTE SÍRÁSRA INDÍT (72).
Pontosítsuk, miféle sírásról van itt szó!
Ez a sírás a krisztusi bűnbocsánatot megelőző sírás, vagyis itt egy Istennek kedves sírásról van szó, a Szentlélek által támasztott sírásról.
Ez a sírás a bűnös ember bűnt belátó és bűnt megvalló sírása, tulajdonképpen imádsága.
Ezért ezt a sírást ne keverjük össze semmiféle más sírással, mert számos okból sírhat az ember. Sírni sokféleképpen lehet. Ez egy szentlelkes, Istennek kedves sírás, amiről itt szó van.
Jézus bűnbocsátó, megszólító, megvigasztaló tekintetének szeretete sírásra indít bennünket, ha munkál bennünk a Szentlélek.
A mai világban – ahol egyre inkább nem tudunk, meg nem is akarunk sírni, hiszen tartani kell magunkat minden tekintetben – különösképpen hangsúlyos, hogy a Biblia szerint áldott, és Istennek kedves az a sírás, amit most ez az evangéliumi szakasz elénk tár.
Ezért vegyük nagyon komolyan mindazt, amit ezen keresztül üzen nekünk az Isten.
Ez a sírás a bűnös ember sírása.
A bűnös ember ebben a sírásban belátja az esendőségét. A magyar kifejezés szemléletes, mert azt képezi elénk, hogy könnyen el tudunk esni, hamar elbukhatunk, kudarcot szenvedve még a hitben is. A határhelyzetekben végképp megmutatkozik esendőségünk és törékenységünk. Efelett valóban meg lehet rendülni. Ennek tudatában méltó és Istennek kedves a sírás.
Az ember ebben a sírásban belátja törékenységét. Bizony törékeny, azaz gyarló és esendő az ember. A hétköznapok rohanásában szinte hetente megtapasztalom, ahogy a reggeli kapkodásban – hiszen az ember igyekszik, szeretne mindennel elkészülni, és időben odaérni ahová kell – egy poharat, vagy egy tányért olyan esetlenül fogok meg, hogy az kiesik a kezemből és darabokra törik; utána még több időbe telik összesöpörni, és valahogy eltakarítani a romokat, ami csak csúsztatja a reggeli készülődést. Minden ilyen esetben szinte figyelmeztet az Isten: Lassabban, nyugodtabban! Közben azt is láttatja velem egy a járólapon darabokra tört pohár, hogy jaj, milyen esendő, milyen törékeny, milyen gyarló a mi életünk.
Az ember, ebben a sírásban, a saját tehetetlensége felett is sír. Bizony, sokszor olyan tehetetlenek vagyunk egyes helyzetekben, tehetetlenek vagyunk a jóra, képtelenek vagyunk helytállni. Isten ereje és megtartó kegyelme nélkül lehetetlen megállnunk. Tehetetlenek vagyunk a határhelyzetekben. Főként tehetetlenek vagyunk a kísértésekben. Egy héttel ezelőtt világosan különbséget tettünk a próbatétel és a kísértés között. A próbatétel az a nehéz helyzet, ahová az Isten visz be bennünket, az Ő akarata szerint, ám ott Ő maga ad erőt a helytálláshoz. A kísértés pedig az a nehéz helyzet, amelybe mi engedetlenül megyünk bele, Isten nélkül; ezért ott végképp nem tudunk helytállni, hanem totálisan megtapasztaljuk a magunk tehetetlenségét.
Mindez abban is megrendítő és sírnivaló, hogy gyakran olyan megmagyarázhatatlan hirtelenséggel találjuk magunkat örvénylő mélységekben. Ezekben felkiáltunk: Hogyan jutottam idáig; szinte érthetetlen, miként kerültem így a lejtőre! Közösségi értelemben is feltehetjük ezt a kérdést – anélkül, hogy konkrétumokat említenék –: Hogyan jutottunk idáig? Milyen helyzetben szűköl most ez a világ! Emlékszem a fordulat után, a ’90-es években mennyi öröm, lelkesedés biztatott bennünket; milyen jó volt akkor a közérzetünk. Az egyházban is tele voltunk lendülettel, reménységgel! Gondoltátok volna – emberileg megmagyarázhatatlan –, hogy 33 év után ide jutunk? Sírnivaló mindez. Persze teológiailag mindez megmagyarázható. A Biblia kijelenti nekünk az okokat: Az ember enged a gonosz hatalmának, így bedarál bennünket a bűn; az Isten ereje nélkül, szabad akaratunk igazából a rosszra van. Igen, az esendőségünk, a törékenységünk, a tehetetlenségünk – amely megmagyarázhatatlan, de biblikusan megmagyarázható – örvényes mélységekbe taszít bennünket.
Ez a sírás a bűnét látó ember sírása.
Jézus áldó tekintete Szentlelket ad nekünk, aki által az eddig elhangzottakat képesek leszünk belátni és megfogalmazni.
A bűnlátás már annak a jele, hogy Isten, Jézus Krisztusban, utánunk nyúlt.
Számos, alázat nélküli keresztyénnel találkoztam már, akik konfliktushelyzetekben semmiféle belátásra nem képesek, hanem a saját igazukat hangoztatják, Istenre hivatkozva, mint az isteni igazság rettenthetetlen bajnokai. Ez rettenetes.
A bűnlátás csodája ez a saját magára mutató belátás: Ó, én nyomorult ember (Róma 7,24); én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem.
A Heidelbergi Káté az evangéliummal kezdi a hitvallást, kiemelve, hogy életünkben és halálunkban személyes, egyetlen üdvözítő vigasztalásunk a feltámadott Jézus Krisztus. De jó, hogy az evangéliummal kezdődik ez a hitvallás: Megváltó Krisztusunk van, ez alapoz meg mindent, ez minden megoldás forrása, ez a vigasztaló bizonyosság… De a hitvallás utána az ember nyomorúságáról szól, amit be kell látnunk ahhoz, hogy ebben a krisztusi vigasztalásban részesüljünk. Bizony, ehhez be kell látnunk, hogy milyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk; azaz személyesen milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom.
Ravasz László, még a múlt század elején megfogalmazott úrvacsorai ágendában, az úrvacsorai kérdésekben biblikusan és keményen fogalmaz e tekintetben. Ezeken a kérdéseken azóta folyamatosan enyhíteni próbálunk, mert a ma embere egyszerűen nem tudja elhordozni ezeknek a kérdéseknek a súlyát. Ravasz László így fogalmaz: Hiszed-e, hogy így, ebben az állapotban büntetést, halált és kárhozatot érdemelsz? Ravasz László azt mondja Péter sírásáról, hogy ez a péteri sírás mindenekelőtt egy mardosó kiáltás a kárhozatból. Érted? Egy mardosó kiáltás a kárhozatban.
A tékozló fiú eljutott a disznók vályújáig és ott magába szállt, majd rádöbbent arra, hogy elveszett állapotban van. Hála az Istennek, hogy a tékozló fiú rádöbbent erre, mert innentől kezdődhetett életében a megtérő, hazafelé vezető, boldog fordulat: Elvesztem, elveszett állapotban vagyok, így elsüllyedek. Ezért elhatározta, hogy hazamegy, és Atyja előtt megvallja, hogy vétkezett az ég ellen és nem méltó arra, hogy az Atya fia legyen. Ezt nemcsak elhatározta, hanem azonnal el is indult hazafelé… (Lukács 15,17–19)
Ez a bűnlátás szentlelkes lényege: nem magyarázom a bizonyítványomat, nem a másikra mutogatok, nem a másikra hárítom a felelősséget, nem „mismásolok”, a kudarcot győzelemnek hazudva, hanem belátom vétkeimet!
Ez a sírás a bűnét megvalló ember sírása.
Ez a sírás a bűnös ember bűnlátásának a sírása, amely egyben bűnvallás is.
Istennek kedves módon is sokféleképpen lehet sírni.
Többnyire „befelé” sírunk, „kifelé” akár észre sem veszik ezt a sírást.
De vannak olyan pillanatok, amikor ez a sírás kifakad. Amikor odáig jutunk, hogy nem számít, ki látja, ki hallja, ki szem- és fültanúja ennek a sírásnak, hanem – mint Péter esetében –, találkozik Jézus tekintete a miénkkel, eszünkbe jut Jézus szava, és keserves sírásra fakadunk. Jézus szaváról, ami eszünkbe jut és kifakad belőlünk a sírás, még említést teszek.
Olyan ez a kitörő, felszakadó sírás, mint amikor egy gennyes testrészünk lüktet, nagyon fáj, és egyszer csak felfakad. Bocsánat a személyes példáért – csak érzékeltetni akarom az üzenetet –: gyerekkoromban, tízéves koromig rendszeres fülfájós voltam, minden évszakban. Folyamatosan be volt gyulladva a fülem. Ez szinte mindenben akadályozott, irdatlan fájdalom gyötört, lüktetett, már nem tudtam, hogy mim fáj, az egész fejem fájt, képtelen voltam koncentrálni, az egész testem megfeszült ebben a lüktetésben. A szüleim meleg babzsákot készítettek számomra, arra feküdtem a fájós fülemmel… Amikor kifakadt a genny, az olyan volt, mint a megváltás előíze, egy boldog megkönnyebbülés.
Így fakadt fel Péterből is a sírás. A mélységből kiáltok hozzád, Uram! – kiálja a zsoltáros (Zsoltárok 130,1). Hát erről a sírásról van itt szó: Beláttam és megvallottam a bűneimet Teelőtted, Uram, felfakadt minden nyomorúságom, de elindultam Tefeléd, letettem terheimet Teelőtted, és üdvösséges megnyugvást kaptam.
Nem a sírás oldja meg a bűn problémáját, de a sírás teszi lehetővé, hogy megoldódjék ez a halálos probléma, így Isten felé forduljunk, Őhozzá kiáltsunk, és mi alkalmasak lehessünk arra, hogy az Isten szabadító hatalma cselekedhessen érettünk.
Ezen az istentiszteleten Jézus tekintete találkozik a mi tekintetünkkel. Az Ő szerető tekintete és szabadító jelenléte bűnbánó sírásra indít bennünket.
*
JÉZUS TEKINTETE, JÉZUS JELENLÉTE MEGSZÓLÍT BENNÜNKET (72).
A mi Urunk nem hagy bennünket a sírás állapotában.
Jézus tekintete és jelenléte megszólít bennünket.
Jézus tekintete és jelenléte nemcsak sírásra indít, hanem megszólít.
Péter visszaemlékezett arra, amit Jézus mondott neki: „Mielőtt a kakas másodszor megszólal, háromszor tagadsz meg engem.” (72)
De egészen biztos, hogy Péter nemcsak erre a jézusi kijelentésre emlékezett vissza, hanem Jézus számos szava eszébe jutott.
Mennyei ajándék, amikor megszólal bennünk és közöttünk Jézus Krisztus szava, mint az Isten Igéje.
Jézus Krisztus megszólít bennünket az élet viharaiban és mélységeiben, hogy megmentsen bennünket, hiszen az Úr szava szabadító, megváltó tett is egyben.
Kegyelem alatt vagyunk, ha meghalljuk az Úr megszólító szavát.
Ez az egyetlen esélyünk, hogy bekerüljünk a bárkába az özönvíz idején: a Noé bárkájába, a Krisztus bárkájába, amely a pusztulás közepette megtart bennünket.
Így akar a mi Urunk nemcsak sírásra indítani, hanem megszólítani bennünket.
Péterben Isten Lelke munkált, amikor visszaemlékezett Jézus szavára, így nemcsak a bűnbánat sírására fakadt, hanem Jézus szava egyre inkább megelevenedett, élővé és hatóvá lett benne, és a megtérés, a valóságos megoldás felé vezette őt.
Isten Lelke ezt a csodát végzi el bennünk is.
Jöjj, Szentlélek Isten!
Miként emlékezhetünk Jézus szavára?
Jézus szavára, Isten Igéjére csak úgy lehet visszaemlékezni, ha valamilyen szinten már hallottam Jézus Krisztusról, és ennek nyomán akár már valami kegyesség is kiformálódott bennem. Ezt az ismeretet, az adott szükséges pillanatban, az élet beszédévé, Isten mentő, biztató szavává eleveníti számunkra a Szentlélek.
Milyen nagy áldás, hogy Isten Igéjét, mint életmentő evangéliumot ma is hirdetik az egész világon. Most, ebben az órában is ez történik, és ezen a napon szerte a világon szól a megváltó, megtartó örömhír.
Nagy ajándék az is, ha a kisgyermekeink szívébe – eme legfogékonyabb korban – elvetjük az Ige magvát, Isten és Jézus Krisztus ismeretét. Lehet, hogy életük kamaszos szakaszától kezdve akár hosszú ideig is eltávolodnak az Úrtól, de az isteni rendelt időben majd bizonnyal megszólal bennük az Isten Igéje. Nem hiábavaló a mi evangéliumot hirdető szolgálatunk az Úrban (1Korinthus 15,58).
Konkrétan is rákérdezek: Megszólalt már benned Isten szava; ha igen, milyen bibliai Ige szólított már meg téged, kedves Testvérem? Van-e olyan meghatározó bibliai Igéd, amelyet most itt magadban fel tudsz idézni, amely által megélted a csodát, miszerint Isten nemcsak sírásra indított téged, hanem az Ő mentő szeretete utánad nyúlt, és bevitt az életmentő, üdvösséges védelmet nyújtó bárkába? Magadban mondd el, elevenítsd fel ezt a meghatározó igeverset, vagy igeverseket. Emlékezz a saját jézusi Igédre! Isten minden Igéje valójában Jézus Krisztus szava: az Ószövetség rámutat Krisztusra, az Újszövetség pedig beteljesedéssel hirdeti Krisztus isteni szeretetét.
Miként jutnak eszedbe ezek az Igék? Azok az Igék jutnak eszedbe, amelyeket nem értesz, amelyek meggyötörtek, vagy amelyekkel vitatkoznál – hiszen jó kis filozófiai, teológiai eszmecserét lehetne folytatni róluk, ehhez mi nagyon értünk, az egyházban is –; vagy azok az Igék jutnak eszedbe folyamatosan, amelyekkel támadhatod az egyházat; netán azok, amelyek megítélnek téged?
Eszedbe jut-e az evangélium? Tudod-e evangéliumi módon olvasni a Bibliát? Jézus Krisztus szava az egész Biblia szíve, minden Igét innen kell szemlélni és értelmezni: Jézus Krisztus feltámadott, minket megváltott. Ez egy alapvető írásmagyarázati elv. Eszedbe jut az evangélium a mai igeszakasz kapcsán is? Hiszen amikor Jézus mindezt Péternek mondta, figyelmeztetve őt önhittségében a majdani tagadására, akkor Jézus nemcsak a figyelmeztetést intézte Péterhez (Márk 14,30), hanem előtte az evangéliumot szólta a tanítványoknak: Amikor feltámadtam, előttetek megyek Galileába (Márk 14,28). Jézus először az evangéliumot hirdette, majd utána a figyelmeztető ítéletet. Eszünkbe jut-e az evangélium, amellyel Isten tekintete, jelenléte és szava mindenkor üdvösségesen biztatni akar bennünket? (2Timóteus 2,8) Kegyelem alatt vagyunk, ha minden bibliai Ige olvasásakor megszólal bennünk a krisztusi örömhír, hogy ez az örömhír élesítse aztán kristálytisztává előttünk az összes bibliai helyet. Ha az Úr szavát halljátok – olvassuk a Zsidókhoz írt levélben, meg több zsoltárban is –, meg ne keményítsétek a ti szíveteket (Zsidókhoz írt levél 4,7). De a szívünket nemcsak úgy lehet megkeményíteni, hogy nem halljuk az Úr szavát, hanem úgy is meg lehet keményíteni a szívet, hogy nem evangéliumi módon halljuk az Isten Igéjét, azaz nem az evangéliumot halljuk, nem Isten szeretetét látjuk meg a Bibliában; így nem azt tapasztaljuk meg a Biblia kézbevételekor, ami felemel, megvált és megoldást ajándékoz, pedig Isten eredeti szándéka ez volt a kijelentéssel.
Ám ha valakit evangéliumi módon szólított meg az Isten szava – miként Pétert is a bűnbánat sírása során –, akkor arra azonnal válaszol a megszólított ember.
A bűnbánat sírásánál is felkiáltottunk a mélységből. A minket evangéliummal megszólító Isten szavára is válaszolunk az Úrnak: vagyis az „én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”, az „Uram, irgalmazz” és az „Isten báránya, aki elveszed a világ bűneit” kiáltások mellett hálát is adunk az Úrnak a megváltás evangéliumának boldog bizonyosságáért, „dicsőség a magasságban Istennek…”
Eleink klasszikus istentiszteleti elemei ezek voltak: „Kyrie, Agnus Dei, Gloria”.
Istennek kedves módon imádkozni a megszólított és megváltott ember bizonyosságának örömével lehetséges.
Tehát, Jézus tekintete és az Ő mindenre elégséges jelenléte nemcsak bűnbánó és bűnvalló sírásra indít minket, hanem megszólítva az evangéliumra emlékeztet bennünket, és boldog reménységgel teli imádságra késztet.
*
JÉZUS TEKINTETE, JÉZUS JELENLÉTE IGAZÁN MEGVIGASZTAL (72).
Ezzel az üzenettel a teljes Biblia kontextusába szeretném helyezni az üzenetet, hogy igazán megvigasztalódjunk.
Jézus a Hegyi Beszédben meghirdette: Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek (Máté 5,4).
Bibliai értelemben mit jelent a vigasztalás?
A Biblia valóságos vigasztalást ígér, amely abból fakad, hogy megragadhattam az Isten Jézus Krisztusban felém kinyújtott megtartó kezét, mint az egyetlen megoldást, és ezáltal az örvénylően elnyelni akaró mélységből a hídra állította lábaimat az Úr, életemet a megmentő bárka irgalmával ölelte körbe.
Ez a krisztusi, valóságos vigasztalás ebben a világban egészen konkrétan abban mutatkozik meg, hogy visszahelyezi életemet az Isten az Őtőle rendelt helyemre, ahol boldogan szolgálhatom az Isten dicsőségét és a másik ember javát; és éppen ebben a szolgálatban lesz teljessé a saját életem is.
Pétert később már a feltámadott Jézus kérdezte ekként: Péter, szeretsz-e engem? Jézus háromszor is rákérdezett erre: Péter, szeretsz-e engem? Péter a harmadszorra feltett kérdésre így felelt: Uram, Te tudod, hogy én szeretlek Téged; Uram, Te tudod, hogy én miként szeretlek téged; Te tudod, hogy én gyarlón szeretlek Téged; de áldott légy azért Uram, hogy Te előbb szerettél engem, határtalan szeretettel, és amikor még nem voltam a világon, Te már akkor megmentettél engem (János 21,17). Ez a bizonyosság a krisztusi, minket megelőző, örök, valóságos vigasztalás forrása, miszerint az Úr szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39).
Ekkor a feltámadott Jézus visszahelyezi Pétert elhívásának helyére, a szolgálatba: Legeltesd az én bárányaimat! Ez az igazi vigasztalás, a helyemen lenni, nem magammal foglalkozni, hanem a másikat segíteni, pásztorolni, így Isten országát építeni. Mindannyiónk élete ebben a hűséges, krisztusi szolgálatban teljesedhet ki.
Péter, ettől kezdve a maga Istentől rendelt helyén, hitében megerősödve, bátran és félelem nélkül tett bizonyságot az Úrról, a többi tanítvánnyal együtt. Az első pünkösdön, a Szentlélek erejével Péter felállt, a többi tanítvánnyal együtt, és hirdette a feltámadott Urat (Cselekedetek 2,14).
Kedves Testvéreim! Nincs más vigasztalás, csak ez: Krisztusban lenni, a hídon lenni, a bárkában maradni, az Úr teljes megoldást ajándékozó kegyelmét megragadni, és így visszatérni a helyünkre; oda, ahová az Isten állított bennünket, és ott a megvigasztalt ember erejével és boldogságával végezni a szolgálatunkat, Isten országának építésében.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek (Máté 5,4).
Lukács evangélista ugyanezt így fogalmazta meg: Boldogok, akik sírnak, mert ők nevetni fognak (Lukács 6,21).
Milyen jó, hogy az evangélisták más-más nézőpontból és másféle olvasóknak írták meg Jézus Krisztus evangéliumát!
Boldogok, akik sírnak, mert ők nevetni fognak. Ez olyan emberi, olyan szép, annyira megmelengeti a szívet, hiszen leföldelt, e-világi.
Megvigasztalódunk, mert nemcsak üdvbizonyosságunk van, miszerint Isten szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket, hanem ebben a világban konkrét örömünk és jókedvünk van, azaz tudunk jóízűt nevetni is.
Tegnap a lányom egy csattanós poénú viccet sütött el nekem, úgy váratlanul; vagy fél órán át nevettem rajta. Jaj, de jólesett, úgy felfrissültem, felüdültem ezáltal. Fontos a nevetés, gyógyít: „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” (Példabeszédek 17,22)
Az öröm, a jókedv, a vidámság, az életöröm mind-mind az örök élet előízei már itt ebben a földi létben.
A nevetés, a vidámság is a krisztusi vigasztalás és felemeltetés fontos elemei.
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztaló megváltás részesei, a Krisztusban, ennek nyomán pedig életörömöt nyernek, és nevetni fognak.
Itt, ebben a világban még megmarad a sírás. Továbbra is meg kell szomorodnunk önmagunk és a világ nyomorúságain, ám mint Isten megváltottai, mégis reményteli örömmel munkáljuk a krisztusi jobbat.
Jézus jövő időben fogalmaz: Nevetni fognak… A Krisztusban megvigasztalt embereknek már van örömük; de ez az öröm még nem teljes, ám egyre inkább kiteljesedik.
Pál apostol azt hangsúlyozza, hogy a Krisztusban megvigasztalt emberek egyszerre sírók és örvendezők (2Korinthus 6,10): Úgy sírunk, mintha nem sírnánk (1Korinthus 7,30).
Még van sírás, de tudjuk, hogy nem a sírásé a végső szó, nem a sírás és a halál az „utolsó dolog” ezen a világon, hanem mi, akik az Úr vigasztaló kegyelmét vehettük, egyre inkább nevetni fogunk.
Erre minden okunk megvan, hiszen Jézus Krisztus feltámadott! (1Korinthus 15,20)
Most még átéljük a már igen és a még nem feszültségét, de egyre inkább a nevetés – a boldog, üdvösséges nevetés –, a jókedv, az öröm kiteljesedése felé halad az életünk, bármit éljünk át itt, ebben a földi világban.
Ez a bizonyosság engem is mindig felüdít, a mindennapok küzdelmei között. Ezen a meleg nyári vasárnapon is olyan jó meghallani az evangéliumot, és így elmenni innen, az istentiszteletről.
–
Tehát Jézus tekintete ránk mosolyog, Jézus jelenléte megvigasztal minket most is, és nemcsak a bűnbánat sírására indít bennünket, hanem megszólít minket, és megvigasztalja életünket üdvösséges életörömmel.
Az Ószövetségben Anna, amikor elment a szentélybe imádkozni, és ott őszintén minden keserűségét, kudarcát, bánatát, megalázott voltát odavitte az Úr elé – a szívét, mint egy lavór vizet, kiöntötte az Úr előtt –, majd megkapaszkodva az Isten megtartó kegyelmében felállt az imádságából, és nem volt többé szomorú az arca, nem volt többé szomorú az élete, ment vissza a helyére szolgálni… (1Sámuel 1,18)
Közben csodák történtek vele.
Ismerjük Anna hálaénekét, amint boldog örömmel magasztalta mindezért az Urat (1Sámuel 2,1–10).
Boldogok, akik sírnak, mert ők vigasztalást nyernek; boldogok, akik sírnak, mert ők üdvösségesen nevetni fognak.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. július 16.
Illusztráció: nincs
Szentháromság utáni 6. vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 119.