(20) Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék Őt.
(21) Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét.
(22) Elvitték Őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely,
(23) és mirhás bort adtak neki, de Ő nem fogadta el.
(24) Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon.
(25) Kilenc óra volt, amikor megfeszítették.
(26) Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA.
(27) Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől.
(28) És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.”
(29) Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt,
(30) mentsd meg magadat, szállj le a keresztről!
(31) Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni.
(32) A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve.
(33) Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig.
(34) Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?
(Márk 15,20–34)
(Márk 15,25)
Egy rövid, tömör tényközlés, időpontközlés az, amit a mai alapigénkben hallhattunk; egyetlen rövid mondat, egyetlen igevers: Kilenc óra volt, amikor Jézust megfeszítették.
Márk másik két időpontot is közöl pár verssel lentebb: Tizenkét óra lett, amikor sötétség támadt az egész földön (33), majd három órakor lehelte ki a mi Urunk, Jézus Krisztus a lelkét, ott a kereszten (34–37).
Az időpontok kapcsán a következőket kell tudnunk.
A rómaiak éjféltől éjfélig számolták a nap huszonnégy óráját, vagyis kétszer tizenkét órától tizenkét óráig, a nap délelőtti és délutáni felét megnevezve.
A római időszámítás szerint reggel hat óra volt akkor, amikor Pilátus kiszolgáltatta Jézust; kilenc órakor feszítették a mi Urunk, Jézus Krisztust keresztre.
Tehát a reggel hat és délelőtt kilenc óra közötti időszakban történt mindaz, amelyekről Márk leírására figyelve hallhattunk már igehirdetéseket: Jézus megcsúfolása, cirénei Simon viszi Jézus keresztjét; mirhás borral itatták, de Jézus azt nem fogadta el; sorsot vetettek ruháira. Ezek az események történtek meg reggel hat és kilenc között.
Jézust kilenc órakor feszítették keresztre, tizenkét órakor nagy sötétség támadt az egész földön (33). Jézus ekkor már három órája függött a kereszten. Három órakor pedig meghalt a mi Urunk, Jézus Krisztus a kereszten (34–37). Tehát kilenc órától három óráig, hat órán át szenvedett Jézus a kereszten.
Az evangélisták nem a római, latin, azaz nem az általunk ismert napi időszámítás szerint közlik ezeket az adatokat, hanem a zsidó időszámítás szerint.
Ha a Károli fordítást megnézzük, például Márk írása szerint, akkor ott más időpontokat találunk, hiszen Márk a zsidó időszámítást alkalmazta evangéliumában.
A zsidó időszámítás szerint este hattól este hatig számolták egy nap eseményeit, kétszer hat órától hatóráig terjedtek a napszakok, a délelőtt és a délutáni időszak.
Ha a Károli fordításban megvizsgáljuk Márk evangéliuma ide vonatkozó helyét, akkor azt olvassuk, hogy Jézust a harmadik órában feszítették keresztre. Valóban, az itt említett három óra, a zsidó időszámítás szerint a nap második felében történő harmadik órának felel meg, vagyis kilenc óra a római időszámítás szerint.
Tehát, ha a zsidó időszámítás szerint azonosítjuk be a fent elmondott események időpontjait, akkor Jézust három órakor feszítették keresztre, hat órakor állt be a sötétség, és kilenc órakor halt meg a mi Urunk, Jézus Krisztus a kereszten.
Az 1975-ben kiadott újfordítású Bibliában, és a 2014-es revideált újfordítású Bibliában is kijavították a zsidó napszakokra vonatkozó időpontokat, mind Máté (Máté 27,45−46), mind Márk tudósításában (Márk 15,25), az általunk ismert római időszámításra, hogy a mindennapi olvasó ne keveredjen össze az időpontokat olvasva, és ne lásson itt valamiféle érthetetlen ellentmondást; tehát valójában egységesítették a szöveget. Valójában Lukács tudósítása kapcsán is ez történt (Lukács 23,44). János evangélista pedig nem közöl időpontot Jézus megfeszítése és halála kapcsán, csak azt az időpontot közli, amikor Pilátus kiszolgáltatta Jézust (János 19,14). Egyedül ez az adat mond ellent az összes többinek, amely nem a római időszámítás szerinti reggel hat órát nevezi meg annak az időpontnak, amikor Pilátus kiszolgáltatta Jézust. A Károliban ez az időpont a zsidó napszakszámítás szerinti hat óra, ami az általunk számított, és az újfordításokban is rómaira koncertált tizenkét órának felel meg. Ez az időpont nem illik a sorba. De Dóka Zoltán bibliatudós kiemeli a kommentárjában, hogy János célja végképp nem a pontos kronológia felállítása volt.
Ennyit bevezetőként, csak hogy értsük ezeket az ellentmondásokat, amelyek valójában nem ellentmondások. Az evangélisták mind ugyanazokról az időpontokról írnak, csak a kétfajta napszaki időszámítás miatt, hatórás különbséggel nevezik meg ugyanazokat az időpontokat. Ezek csak a száraz tények; egyfajta bevezető.
Viszont annak már teológiai üzenete van, hogy a szinoptikus evangélisták − a mai Igénkben Márk evangélista − külön kiemelték ezt a három időpontot: kilenc óra volt, amikor megfeszítették; tizenkét órakor sötétség támadt; három órakor pedig meghalt a mi Urunk, Jézus Krisztus a kereszten.
Mi az időpontközlés tényeiből következő teológiai üzenetekre figyeljünk most!
*
Az első üzenet, az időpontközlést illetően, hogy A KRISZTUSESEMÉNY VALÓSÁGOS ESEMÉNY (25): Isten Krisztusban közölt megváltó szeretete, amelynek a csúcsa a keresztáldozat, és amelyre Isten a feltámadás csodájában ütötte rá az elfogadó pecsétet, valóságosan megtörtént eseményben teljesedett ki.
Ezt vegyük nagyon komolyan!
A szinoptikus evangélisták azért írják le konkrétan ezeket az időpontokat, hogy hangsúlyozzák: Jézus Krisztus története valóságos esemény.
Az evangélistáknak, Jézus Krisztus életét illetően, a konkrétumokat megnevezve, mindig teológiai célja volt, miszerint ezzel kiemelték, hogy az üdvtörténet − azaz Isten megváltó szeretet cselekedete − a világtörténelemben történik meg, történeti keretek között. Isten ugyanis minden esemény Ura és Királya.
Ezért hangsúlyozza Lukács, Jézus Krisztus születésekor: „Történt pedig azokban a napokban, hogy Augusztusz császár rendeletet adott ki: írják össze az egész földet. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriában Kviriniusz volt a helytartó.” (Lukács 2,1−2) Tehát pontosan beazonosítható az a történeti kor és időpont, amikor és ahol Jézus született.
Poncius Pilátus helytartó nevét is azért említi meg számtalanszor mindegyik evangélista, mert Pilátus nemcsak konkrét főszereplője lett Jézus perének, hanem nevének említésével az evangéliumok kiemelik, Jézus története valóságos esemény. Ugyanennek hangsúlyozása végett került bele Pilátus a krédóba, vagyis az Apostoli Hitvallásba. Hitvalló eleink is fontosnak tartották aláhúzni − az evangélisták szándékát követve – a krisztusesemény valóságos, történeti jellegét.
Ezért hangsúlyozza Márk és a többi evangélista is Jézus keresztre feszítésének és halálának legfontosabb időpontjait, a 9 órát, a 12 órát és a 3 órát.
Tehát a megváltás csodája, Isten értük való szabadító cselekvése valós történelmi esemény.
Ezzel a Biblia azt is hangsúlyozza, hogy mindez nem mese, nem kitaláció, nem legenda, nem mítosz, hanem valóság.
Jézus Krisztus történetében, azaz Isten megváltó szeretetének cselekvésében olyan történelmi valóságról van szó, amelynek irányítása is minden esetben az élő Isten kezében van, aki garantálja azt, hogy a történelem a végcéljához jut, mégpedig éppen Jézus Krisztusban.
Isten az eseményeknek is Ura! Ami a történelem hajójának fedélzetén történik, az az ember felelőssége és bűne – azt ne fogjuk Istenre –, de hogy ez a hajó elérkezik az Isten végső gondolata szerinti, kikötést és megérkezést, boldog megnyugvást ajándékozó partra, azt az Isten garantálja, és ezt az irányítást Ő soha nem is engedi ki a kezéből. A hívő ember bizonyos ebben a saját élete eseményeit illetően ugyanúgy, mint a világ minden szűkebb vagy tágabb eseményeit illetően is.
Tehát bármi is esne meg a történelemben, Isten a történelmet annak ellenére, vagy éppen annak az eseménynek a felhasználásával is, a végcéljához fogja vezetni, hogy Isten eredeti gondolata szerint megtörténjék „mindenek helyreállítása”, az édeni állapot visszaállítása, Isten eredeti, életes gondolata szerint.
Olyan jó ezt tudni, hogy az üdvtörténet a világtörténelemben történik, tehát nem mesével, nem legendával, nem mítosszal van dolgunk.
Isten a történelem menetét, minden nyomorúság ellenére – amely az ember vétke − a végcéljához juttatja; Ő mindeneket helyreállít.
Sőt azt is hangsúlyozhatjuk, hogy Isten úgy vezeti a világtörténelmet a végcélja felé, hogy közben isteni hatalmával, a történelem érthetetlen, szűkre szabott kereteit szétfeszíti, azt az örökkévaló tágasságába visszahelyezi.
A történelem emberi értelemmel felfoghatatlan, szűk, gyarló és nyomorúságos kereteinek szétfeszítése éppen itt kezdődik el, Jézus golgotai keresztáldozatánál, feltámadásánál, mert az az üdvesemény egyik csúcsa.
Vagyis ennek a száraz időpontközlésnek egyik üzenete az, hogy valós történelmi eseménnyel van dolgunk.
Hadd fogalmazzam meg még világosabban az üzenetet: Olyan jó tudni, hogy az egyetlen objektív, biztos valóságot mi Jézus Krisztusra tekintve megismerhettük!
Ez a tény valóban örömhír ebben a sokféle, szubjektíven tapasztalt világban, ahol mindenki a maga sajátos optikájából tudja csak szemlélni és értékelni a dolgokat, a történéseket, szajkózva a maga gondolatait, véleményét, igazságát, birokra kelve a másikkal… Igen, sokfélét gondolunk, teszünk, saját szemüvegünkön keresztül tekintünk mindenre. Már Kant is kimondta ezt, József Attila pedig megénekelte: Darabjaiban hever ez a világ, mint egy halom hasított fa, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikat. Minden bizonytalan, elkeserítő, elgyengítő, macerás.
Olyan jó tudni, hogy mégis van egy egyetlen, objektív, biztos valóság, aki egy személy, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus, és az Isten Őáltala közölt megváltó szeretete.
Megváltó evangélium ez.
Talán ismeritek Vajda János „Nádas tavon” című versét, amelyben elzengi a szubjektívan megélt világ relatív és kínzó voltát: Hátha minden e világon földi életem, halálom, csak mese, csalódás, álom.
Valóban, Jézus Krisztus nélkül sok minden mese, valójában minden csalódás, és nem marad más, mint az illúziókeltés, az álmodozás, az önbecsapó pótcselekvések, és a saját szűklátó igazságunk harcos képviselete.
Ám Jézus Krisztus kereszthalála, feltámadása, valamint az egész krisztusesemény, mint valós történelmi esemény, az egyetlen objektív, biztos valóság.
Áldott legyen az Isten, hogy mi ismerhetjük Jézus Krisztust, és Ővele közösségben, törékeny és minden tekintetben szűkös életünk az örök, biztos, boldog valóság részese lehet. A helyünkön vagyunk az Úr közelében, az Úrban! Kell-e ennél több?
*
A második üzenete ennek az időpontközlésnek, ami Márk kifejezett szándéka, hogy hangsúlyozza: A KRISZTUSESEMÉNNYEL EGY ÚJ IDŐSZÁMÍTÁS KEZDŐDÖTT.
A krisztuseseménnyel visszakapjuk az Isten eredeti gondolata szerinti újat.
Nem véletlen, hogy a keresztyén kultúrában Jézus Krisztus születésétől számoljuk az időt.
A krisztusesemény csúcsa pedig Jézus Krisztus kereszthalála és a feltámadása. Amikor Márk közli, hogy 9 óra volt, amikor Jézust megfeszítették, aztán 12 órakor sötétség borult az egész földre, végül 3 órakor Jézus meghalt a kereszten, akkor emögött a tényközlés mögött az evangélium ragyog, az Isten által készített új kezdet.
A régiek elmúltak, újjá lett minden, az ígéretek beteljesedtek (2Korinthus 5,17).
Az a régi, amit mi a bűn miatt elrontottunk, Isten eredeti rendjét szétzilálva, elszakadva az Isten szeretetétől. A régi a bűn, a betegség, a nyomorúság, az a sok-sok fájdalom, amivel tele van az életünk, és amelynek vége a halál és a kárt vallott életek sokasága.
Mindezek a régiek Jézus Krisztusban elmúltak, és íme Őbenne újjá lett minden, hitben, reménységben, örömben!
Jézus Krisztus születése, kereszthalála, feltámadása ennek a krisztusi újnak a kezdete. Mi erre az isteni újra vágyunk, ezért imádkozunk. Isten pedig Jézus Krisztusban visszaadta nekünk az új teremtésben azt a csodát, amit Ő az Édenkertben teremtett, az Ő eredeti gondolata szerint.
Ez az új teremtés mindenestől az Isten ajándéka. Az az ember legnagyobb nyomorúsága, hogy azt hiszi, ezt az újat − ezt a valóban egyetlen, objektív és biztos újat − a maga erejéből, akarásából, bölcsességével és technikáival létre tudja hozni. Az egész világtörténelem ennek az igyekezetnek a kudarcáról szól: adott egy rendszer, egy elgondolás, telnek az évek, bedarál mindent az emberi gyarlóság, aztán visszaélések során bekoszolódik, bemocskolódik, elhalványul ez az új; vagy egyszerűen csak megunjuk, elfáradtunk benne; kitörnek harcok, háborúk… A következő nemzedék ismét nekiveselkedik, hogy irdatlan áldozatok árán próbálja megújítani a világot. Jön egy másik új, megint tele vagyunk lelkesedéssel; ám azonnal kezdetét veszi az erodáló, erjedési folyamat. Ez a világtörténelem. Saját erőnkből és bölcsességünkből ennyire futja.
Az egyházban is hasonló folyamatokat élünk meg. Igen, reformáció, megújulás, az egyház mindig megújítandó. Csakhogy a reformációból is egyházszakadás lett, és ez a szabdalási folyamat azóta megállíthatatlan, miközben ezernyi szabados folyamat is betört az egyházba. Az egyházban is jövünk a magunk bölcsességeivel, ötleteivel, okoskodásával, technikáival, hogy legyen megújulás a mi erőlködésünk által. Az ötletek, a kreativitás, a minden korban való megújulás persze nélkülözhetetlen, a Szentlélek kordájában, de nem az emberi, egyházi menedzsment és egyházépítési stratégia, technika, módszer ad megújulást, hanem csakis az Isten Lelke. Nézzétek meg a népszámlálási adatokat, hol tartunk! Pedig elvileg mindenki tudja, miként kellene missziót csinálni, de akik ezeket a módszereket tanítják, azok soha nem voltak kint terepen; illetve, ha igen, az ő adataik sem fényesebbek… Mindig a másik a felelős a látható eredmények hiányáért, soha nem én! Pedig a látható eredmény, mint áldás, csakis az Úr ajándéka. Mindent megtenni, és mindent az Úrtól várni!
Tehát, ezt a krisztusi újat elsőrenden nem emberi technikák, módszerek, erőlködések hozzák létre, hanem ez az új egyedül az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus ajándéka; Őáltala, Ővele kezdődik el ez a valóságos új idő.
Márk időpontjainak közlése Jézus kereszthalála kapcsán ezt is üzeni nekünk: Az új időszámítás Jézus Krisztusban, Őáltala adatik nekünk; mindent megteszünk és mindent Őtőle várunk, hogy megtapasztalhassuk, a régiek elmúltak, és íme, újjá lett minden.
Ebből a krisztusi újból mi személyesen, az Úrhoz fordulás kegyelme által részesülünk.
Ekkor a Szentlélek megnyitja az értelmünket és a szívünket.
Ez a krisztusi új a megtérés és az újjászületés csodája által betör az életünkbe, mégpedig a Szentlélek által, nem pedig emberi erővel és ráhatással, majd az elindulás után, Jézust követve folyamatosan átjárja, betölti az életünket.
A krisztusi újból való részesedés egy mennyei élmény: megtaláltam, „aha”, ezt kerestem, Őt kerestem. Megtaláltam az Istent, megtaláltam a megváltó Jézus Krisztust, megtaláltam az utat, az értelmet, az irányt, a megnyugvást, a boldogságot, a teljességet Krisztusban. Megtaláltam az Urat, megtalálhattam, mert Ő már előbb megtalált engem, hiszen mindeneknek előtte tudott rólam (Jeremiás 1,5). Archimedes, amikor hosszan gondolkodott a víz felhajtóerejének törvényszerűségén, egy kádban, fürdés közben döbbent rá a szabályra. Ez egy megvilágosodás élmény volt számára. Ekkor ruhátlanul ugrott ki a kádból örömében, ezt kiáltva, „heuréka”, azaz „megtaláltam a megoldást”, micsoda öröm: Minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya. A Bibliában ugyanez a kifejezés szerepel, „heurékamen”, ami annyit jelent, „megtalálni”. András a Jézussal való találkozás után hirdeti testvérének, Péternek az örömhírt, ugyanezt a kifejezést használva: Megtaláltam a Messiást! (János 1,41)
Ez a krisztusi, egyetlen, valóságos, bizonyos újból való részesedés öröme: Megtaláltam, elindultam, az isteni új kezdetből részesültem és azóta látok, azóta hallok, azóta élek, azóta szolgálok; hiszen nincs magányos keresztyénség, hanem a hitre jutott ember betagolódik az újjászületett testvérek közösségébe.
A mennyei újból való részesedés megtisztít, bűneimet elfedezi, a múltat elrendezi, és a jelen számára megnyitja a krisztusi jövőt, az örök élet tágasságát. Jézus Krisztus ugyanis, ott a kereszten, majd győztes feltámadásában, szétfeszítette szűkre szabott, nyomorúságos, töredékes életünk bűnnel és halállal terhelt határait, hogy utat nyisson számunkra az örök élet teljessége felé, így az egyre inkább betölthesse földi életünket.
Folyamatosan panaszkodunk arról − én is −, hogy nincs idő, erre sincs idő, arra sincs idő. Szögezzük le − magamnak is mondom −, hogy a hívő embernek van ideje. A hívő ember arra is figyel, hogy legyen maradék szabadideje minden nap. El kell végezni azt, ami a kötelességünk, ami a feladatunk, ez tény és nem is vitatéma; mégpedig egyre több az, amit el kell végezni. Hívő életem felelős kihívása az, hogy mennyi a maradék szabadidőm és még fontosabb az, hogy ezzel a maradék idővel mit kezdek? Mit kezdek azzal a napi pár órával – kinek mennyi −, mit kezdek a hétvégémmel, vagy a nyári nyaralással, miként töltöm ki a szabadidőmet az ünnepeken? Van-e helye ebben a szabadságban Istennek is? Átjárja-e az életemet ez a krisztusi új? Mert valójában csakis ettől függ életünk minősége.
A régiek elmúltak, újjá lett minden (2Korinthus 5,17), amikor az Úrhoz fordultam, nem azonnal, de áldott, szentlelkes folyamat által. Részesültem a krisztusi újból, az örök élet tágassága fokozatosan átjárja földi életemet, van időm, így napjaim „maradék” idejét az Isten ügyére is felhasználom.
Nézzétek meg, hogy az emberek mivel töltik a hétvégéiket, miként bánnak azzal a maradék szabadidővel, amit az Úrtól kaptak; miket tesznek, amikor nyaralnak vagy utaznak? És mi mivel töltjük a maradék időt? Ez a krisztusi új átjárja az életünket, ez az új krisztusi időszámítás, ami ott, a kereszten kilenc órakor kezdődött el?
Nagy ajándék megtapasztalni azt, hogy az Úrhoz fordulásunktól kezdve, ez a krisztusi új napról-napra átjárja az életünket.
Napról-napra gondot visel rólunk az Úr, naponta megújul az Ő kegyelme (Zsoltárok 68,20).
Ez mindannyiunknak boldog tapasztalata.
Az ember este fáradtan fekszik le. Ha ilyenkor gondoljuk át a következő napunkat, akkor nem mindig látjuk a további erőt és bölcsességet: Mi lesz holnap, helyt tudunk-e állni, képesek leszünk-e megfelelni, el tudjuk-e végezni mindazt, amit másnapra penzumként kiszabtak?
Ám amikor reggel kipihenten felkelhetünk, elolvasva a napi Igét, akkor tapasztaljuk, hogy megújul az Isten irgalma, amíg van feladatunk, amíg tart a kimért időnk.
Egy személyes bizonyságtételt szeretnék elmondani ennek kapcsán. Korán kelve, a napi Igét elolvasva, az aznapi feladatokat átnézve lemegyek a Balaton partjára sétálni, kocogni, döcögni, kiszellőztetni a fejemet. Kocogás közben imádkozom, megszólal bennem Isten szava, kitisztulnak a gondolatok, megújul a testem és a lelkem, és ami tegnap este, fáradtan olyan kudarcosan dőlt el, az ma már nem is olyan nagy probléma, csak aludni kellett egyet arra. Igen, napról napra megújul az Isten irgalma. Ez a megújuló irgalom átjárja a testemet, a lelkemet, és én, aki az előző nap estéjén alkalmatlannak éreztem magam sok mindenre, most ismét be tudok kapcsolódni a következő nap feladataiba, szolgálataiba.
Napról-napra megújul az Úr irgalma.
Jézus Krisztus visszajövetelével ez az új teljessé lesz.
A teljesség felé halad az életünk (Efezus 4,13). Ezt a teljességet Jézus Krisztus visszajövetele maradéktalanul elhozza nekünk.
Az Úr visszajövetelével vége lesz minden ellentmondásnak, nem nélkülözünk többé (Zsoltárok 34,11), és ott majd az Isten jósága lesz minden mindenekben (1Korinthus 15,28), így végre mi magunk is, meg a szeretteink is – akikért e-világban kitartóan imádkoztunk –, illetve minden „dolog” is a helyére kerül.
Ez a második üzenete ennek az igeversnek – egy puszta időpontközlésnek –, miszerint a krisztusesemény nemcsak valós esemény, hanem egyben az új, isteni időszámítás kezdete a halálos krízisben szenvedő emberiség számára.
*
A harmadik üzenete ennek az időpontközlésnek az, hogy A KRISZTUSESEMÉNY EGY CSODÁLATOS ERŐFORRÁS.
Ezt az üzenetet nem fejtem ki, hanem rátok bízom annak gazdag továbbgondolását; inkább csak támpontokat adok erre nézve.
Jézus, a kereszten is, mindent mennyei erővel hordozott el.
Most ez a kifejezés a hangsúlyos: mindent.
Mindent mennyei erővel hordozott el Jézus Krisztus a kereszten. Kilenc órakor feszítették keresztre, három órakor halt meg, hat órát szenvedett a kereszten. A kilenc óra a konkrét kínszenvedéseinek ideje.
Márk evangélista röviden, minden értelmi és érzelmi ráhatás nélkül közli olvasóival, hogy mi mindent kellett Jézusnak a golgotai kereszten elhordoznia.
Most csak felsorolom mindazokat a tényeket, amelyeket Márk evangélista is megemlít, mint e hat óra történését, ám a puszta ténymegállapítások mögött, Jézus Krisztus a helyettes váltsághalál semmihez sem hasonlítható kínját hordozta el, mennyei erővel, miattunk, érettünk, helyettünk.
Mindegyik itt említett tényről egy külön igehirdetés hangzik majd el később, az Úr megtartó kegyelmében bízva, most csak felsorolom ezeket (Márk 15,26–41). Táblát szögeztek Jézus feje fölé. Két gonosztevőt feszítettek keresztre mellé jobbról és balról. Megkísértve kigúnyolták: Ha Te vagy az Isten Fia, akkor bizonyítsd be, szállj le a keresztről, és akkor majd hiszünk neked. Aztán sötétség támadt az egész földön. Ezután Jézus felkiáltott: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Jézus itt a kárhozatot, az Istentől való elhagyatottság szörnyűségét járta meg, hogy nekünk ne kelljen ide eljutnunk. Szomjúságában ecetes vízbe mártott szivacs segítségével itatták meg. Jézus ezután kilehelte lelkét, meghalt. Ekkor a templom kárpitja felülről alá kettéhasadt. A pogány római százados hitet vallott. A Jézust követő asszonyok is mind tanúi voltak ezeknek.
Márk írása szerint hat órán keresztül szenvedett Jézus a kereszten, és az imént felsoroltak történtek vele, miközben kínszenvedéseit mennyei erővel hordozta, egyetlen kiáltása valójában a megváltás titkát, tartalmát tárja elénk (Márk 15,34).
Jézus Krisztus mennyei erővel hordozott el mindent a kereszten.
Most ez a kifejezés hangsúlyos: mennyei erővel.
Márk szűkszavú tényközléseinek rideg csendje mögül érződik ki igazán, hogy Jézus Krisztus, mint isten-ember, isteni erővel hordozta a szenvedést: mindenkit és mindent maga alá tipró, mélységekbe taszító szenvedés ez, mindenható isteni erővel megélve, és ezzel mintegy isteni erővel legyőzve a szenvedés minden kínját és mocskát.
Jézus Krisztus az élő, mindenható, erős Istennel tökéletes közösségben, koinoniában van.
Jézus Krisztus az Isten örökkévalóan új jelenének idejében lakozva, a feltámadás, a teljes isteni megoldás biztos reménységében és bizonyosságában élve, mennyei erővel hordozta el az emberfelettit.
Jézus Krisztust követve mi is elmondhatjuk: Mindenre van erőnk a Krisztusban, aki minket megerősít! (Filippi 4,13)
Mindenre van erőm, amit Ő bízott rám; minden teher hordozásához adatik erő, ha azt az Isten helyezte a vállamra, és minden feladat megoldására adatik bölcsesség, ha azzal az Úrtól nyert küldetésemet teljesítem.
Ám ez a „minden” nem vonatkozik azokra az eseményekre, amelyeknek utcájába én mentem be engedetlenül, miként ez a „minden” nem foglalja magába azokat a terheket, feladatokat, amelyeket én vettem magamra, így azokat nem az Isten helyezte rám. A magam választotta utcákban, valamint terhek és feladatok között nem adatik áldás.
Ám Jézus Krisztust követve, ha erő felett való is az út egy ideig, akkor Ő ad erő feletti erőt a kimért időszakra.
Mikor pedig lejárt kimért időnk, és elfogyott kimért erőnk, akkor az Úr megkönyörül rajtunk: Megkönyörül az Úr az Ő szolgáin, ha látja, hogy elfogy az erő (5Mózes 32,36).
Mindenre van erőnk abban a Krisztusban, aki kilenc és három óra között a helyettes elégtétel csodájával ajándékozott meg minket.
Egy asszonytestvérünket látogattam meg a múlt héten, akivel régóta nem találkoztunk és nem beszélgettünk. Elmondta, hogy mi minden történt vele azóta, ő maga, és a gyermekei is súlyos betegek. Ahogy hallgattam őt, szinte mentem össze a fotelban: Miként lehet, ilyen hittel, ennyi próbatételt elhordozni? Testvérünk rámutatott a falon egy táblára: Mindig ezt látom, ezt olvasom, hogy mindenre legyen erőm a Krisztusban, aki engem megerősít.
Ebből a mennyei erőforrásból pedig reménység és öröm fakad az életünkben, minden körülmények között.
–
Bocsánat, ha hosszúra nyúlt ez az igehirdetés, de el kellett mondanom mindazt, amit az Isten adott nekem eme egyetlen igevers kapcsán, e puszta időpontközlést olvasva: Kilenc óra volt, amikor megfeszítették (25).
Összegezve:
A krisztusesemény történeti, valós esemény; valójában az egyetlen biztos, objektív valóság ebben a sokféle, bizonytalan, szubjektív világban.
Jézus Krisztusban isteni új kezdet adatik nekünk: a régiek elmúltak, és folyamatosan újjá lesz minden, krisztusian újjá.
Ezért Jézus Krisztusra tekintve el tudjuk mondani: Mindenre van erőnk a Krisztusban, aki bennünket megerősít. Kell ez az erő. Urunk, Istenünk, add nekünk ezt az erőt!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. november 5.
Szentháromság utáni 22. vasárnap
- hét.
Márk sorozat 130.