(1) Korán reggel azonnal határozatot hoztak a főpapok a vénekkel és az írástudókkal együtt, vagyis az egész nagytanács. Azután Jézust megkötözve elvitték, és átadták Pilátusnak.
(2) Pilátus pedig megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Ő így válaszolt neki: Te mondod.
(3) A főpapok hevesen vádolták Őt.
(4) Pilátus ismét megkérdezte tőle: Nem felelsz semmit? Nézd, mennyire vádolnak!
(5) Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, ezért Pilátus elcsodálkozott.
(Márk 15,1–5)
(Márk 15,2–5)
Mindannyian ismerjük Munkácsy Mihály trilógiájának gyönyörű ihletett darabját, a „Krisztus Pilátus előtt” című festményt.
Három évvel ezelőtt Dr. Gaál Botond professzor úr itt a gyülekezetben egy alapos előadást tartott, többek között erről a festményről is.
Ezen az alkotáson középen látjuk fehér ruhában a mi Urunk Jézus Krisztust.
Tőle jobbra a palotája előtt a bírói székben ül Pilátus, a kép jobb szélén, halálos bizonytalanságban, mert nem tudja, hogy mit döntsön Jézus ügyében.
A festmény bal oldalán pedig az ellenséges, indulatokkal teli tömeg, római katonák felügyelete alatt, valaki a tömegből már felemelt kezekkel készül arra, hogy „feszítsd meg!” kiáltással szítsa a hangulatot.
A festmény egyik csúcspontja, ahogy egyik oldalról is, meg másik oldalról is két főpap – az egyik Kajafás lehet – vádlón rámutat a középen álló Jézusra.
Különösképpen a festmény ezen jelenete ragadott meg, készülve erre az igehirdetésre, hiszen alapigénk ma így hangzik: A főpapok hevesen vádolták (3).
*
Induljunk ki abból, hogy MIVEL VÁDOLTÁK A FŐPAPOK JÉZUST (2).
Pilátus előtt nem a Jézus elleni valódi vád hangzott el.
A mi Urunkat, Jézus Krisztust valójában istenkáromlás bűnéért ítélték halálra a zsidó Nagytanács tagjai, ahogy erről egy külön igehirdetést hallhattak már a testvérek valamikor a nyár elején.
Márk evangéliuma 14. fejezetének vége felé olvassuk, hogy Jézus perében, a Nagytanács előtt, a főpap felteszi Jézusnak a kérdést: Mondd meg nekünk, Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia? (Márk 14,61) Isten nevét nem ejtették ki a zsidók, ezért fogalmazott így a főpap: az Áldottnak Fia; azaz Te vagy-e a Krisztus, az élő Isten Fia? Jézus egyértelműen felelt a kérdésre: Én vagyok. Majd az ószövetségi próféciákra utalva, Jézus folytatta önkijelentését: Hamarosan meglátjátok az Emberfiát, ahogy a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin hatalommal és dicsőséggel (Márk 14,62).
Tehát itt többféle messiási felségjelzőt is hallunk: Krisztus, Emberfia, Messiás, amelyekhez a zsidóságban sokféle váradalom tapadt. Ezekről mindjárt szólok. Most az a lényeges, hogy Jézus Krisztus a főpap kérdésére kijelentette a legfontosabbat, hogy Ő a megígért Messiás; és Ő úgy Messiás, hogy Ő valójában az élő Isten Fia, a testet öltött Isten, ahogy a keresztények hitvallása ezt megfogalmazta kezdettől fogva, miszerint Jézus Krisztus Isten fia, Megváltó.
A főpap ennek nyomán kimondja az istenkáromlás vétkét: Mi szükségünk van még tanúkra, hallottátok az istenkáromlást, méltó a halálra (Márk 14,64).
Csakhogy ez a valódi vád egy belső vallási ügy volt, amivel a római hatóság nem foglalkozott, és noha a zsidók törvényei szerint az istenkáromlásért halálbüntetés jár, de a halálbüntetést nem hajthatták végre a római hatóság engedélye nélkül…
Ezért kellett Pilátushoz fordulniuk. Azt azonban tudták, hogy az istenkáromlás bűnének vádjával hiába mennek Pilátushoz…
Ezért a valódi vád helyett egy hazug vádat fogalmaztak meg.
A főpapok politikai ügyként állították be Jézus ügyét Pilátus előtt.
Pilátust csak ez érdekelte az egész ügyben, ezért kérdezte meg kétszer is Jézust: Te vagy a zsidók királya?
A főpapok az alábbi hazug vádakat hangsúlyozták Jézus ellen: Királlyá teszi magát; Jézus valójában forradalmár, felforgató, felszabadító, lázadó; aki ellenzi, hogy népe adót fizessen a császárnak.
A főpapok nem a valódi vádat tárták fel Pilátus előtt – tudván, hogy azzal nem mennének semmire –, hanem hazug vádat tártak Pilátus elé, mintegy azt sugallva, hogy Jézus egy rómaiak ellen szervezkedő politikai lázadó.
Még mélyebbre megyek. Az a döbbenetes, hogy itt valójában a főpapok a saját vágyaikat, a saját váradalmaikat másra projektálva – így ebben az esetben Jézus Krisztusra projektálva – fogalmazzák meg a vádat.
Hányszor műveljük ezt, az egyházban is! Nem akarok példákat mondani, mert nagyon mélyre mennénk ezen a nyári vasárnapon: arról van szó, amikor a saját vágyainkat másban, egyébként képmutató módon, megítéljük.
Ez történik itt, mert hát a főpapok, és maga a zsidóság is, valójában politikai messiást vártak; egy olyan zsidó királyt, aki isteni hatalommal felruházott ember, s aki felszabadítja Izráelt, majd a népek fölé emeli Isten népét az ígéretek szerint, a kiválasztottságot érvényesítve, noha az isteni kiválasztottságot félreértelmezték.
Elsőrenden a főpapok voltak azok, akik nem akartak adót fizetni a császárnak. Tudjuk azt, hogy a főpapok Rómában Pilátust már többször bemószerolták, tehát Pilátusnak Rómában nem állt túlzottan jól a helyzete, egyszer ugyanis azt is megtette Pilátus, hogy Jeruzsálemben a templom pénzéből épített vízvezetéket. Emiatt azonnal feljelentették a zsidók Rómában. Ebből is kiderül, hogy elsősorban a főpapok voltak azok, akik nem akartak adót fizetni a császárnak.
A főpapok a saját vágyaikat, váradalmaikat, sőt bűneiket helyezték vádként Jézusra, és Őt ítélik meg ezekért. Azt végképp nem tudják a főpapok, hogy Jézus küldetése éppen ez; átveszi és az Atya előtt elhordozza életünk bűneit és terheit, ha azokat bűnbánattal tesszük le Őelé…
Tehát Jézus Krisztust nem a valós vád, hanem hazug vád alapján állították Pilátus elé.
Itt egy kicsit megállok, hogy aktualizáljuk ezt az üzenetet.
Olyan elkeserítő, hogy a történelemben mindenkor, miként manapság is, annyiféle vádaskodás terhel bennünket, annyiféle egymásnak feszülés, konfliktus, ellenségeskedés, provokáció, háborúskodás szabdal szét bennünket. Fájó egy megosztott világban, így egy fájóan megosztott országban élni, ahol oda és vissza hangoznak a vádaskodások, a bántások, tele habzó indulattal, egymás ellenében.
Hát így kell nekünk élni? Miért kell nekünk így élni, ilyen vádaskodásban? Isten nem ilyen életet szánt nekünk. Tükröt tart elénk Isten a főpapok hamis, hazug vádaskodásában.
Emlékezzünk Jézus példabeszédére, mindjárt aktualizálva azt: Ha egymást bántjátok, akkor valójában engem bántatok; ha egymást segítitek, akkor valójában az én nevemet dicséritek (Máté 25,35−40).
*
A FŐPAPOK HEVESEN VÁDOLTÁK JÉZUST (3).
De hadd menjek még mélyebbre!
Bocsássátok meg nekem, hogy ezeken a nyári vasárnapokon nem ígérhetek kellemes utazást, hiszen Márk evangéliuma folyamatos magyarázata során mostanra jutott a passió eseménysora.
Valójában azonban éppen Jézus passiójában ragyog fel előttünk teljes szépségében a megváltás evangéliuma, így minden prédikációban felharsan majd az üdvösséges örömhír, anélkül, hogy beleerőltetnénk azt az adott igeszakaszba.
A mélységben még inkább utánunk hajol az Isten!
Prédikáció pedig nincs evangélium nélkül, mert a Bibliának a szíve mindig a krisztusi megváltás evangéliuma.
Tehát hatoljunk mélyebbre az Igében, mert engem ebben az igeszakaszban az szólított meg – hiszem, a Szentlélek által −, hogy a főpapok a már említett hazug vádakkal hevesen vádolták Jézust.
A főpapok hevesen vádolták Jézust.
Továbbgondoltam ezt a kifejezést: hevesen vádolták, hevesen…
Ez a heves, hazug vádaskodás milyen lelkületet takar?
Hadd soroljak fel néhány belső indíttatást ezzel a heves vádaskodással kapcsolatban.
Gondoljátok ezeket tovább, egészítsétek ki!
Jézust hevesen vádolták, azaz hatalomféltésből.
Igazából a főpapok a saját hatalmukat féltették, a saját pozíciójukat, a saját egzisztenciájukat, miként Pilátus is, de őróla majd külön prédikáció fog elhangozni.
És mi, jóléti keresztyének? Meddig képviselnénk a Krisztus ügyét? Ha rámenne a pozíciónk, az egzisztenciánk, hogy viselkednénk? Még nem próbált meg bennünket a mi Urunk. Nem kívánjuk ezt a próbatételt − félreértés ne essék −, ugyanakkor imádkozzunk ébredésért, ha mégis adatna a próbatétel, akkor meg tudjunk állni és meg ne szégyenüljünk.
Tehát a főpapok hevesen, azaz hatalomféltésből vádolták Jézust.
Jézust hevesen vádolták, azaz irigységből.
Pilátus átlátott a főpapokon. Pilátusnak voltak besúgói, ezért pontosan ismerte Jézus ügyét. Jézus népszerű volt, terjedtek tanításai, csodái, átütött rajta az Isten hatalma, hogy Ő valóban Isten Fia, Megváltó. Pilátus pontosan tudta, hogy Jézus nem politikai lázadó; azt is látta, hogy a főpapok irigységből adták Jézust a kezébe (Márk 15,10).
Mire képes a sárga irigység?
A Bibliából, annak elejéről és végéről hozok egy-egy példát az irigység romboló hatásáról. Mindjárt a bűneset után Kain és Ábel története szerint Kain valójában irigységből ölte meg a testvérét, Ábelt, mert Ábel áldozatát elfogadta az Úr, Kain áldozatát pedig nem fogadta el az Úr. Kain ugyanis egy külső szertartást mutatott be, a szív hálája nélkül, Ábel pedig úgy mutatta be áldozatát a föld terméséből, hogy szívében ott zengett a hálaadás Isten ajándékaiért. Ezért fogadta el Isten Ábel áldozatát, Kainét pedig nem. Kain az irigység miatt haragra gerjedt. Isten figyelmeztette őt az irigységéből fakadó veszélyekre: Kain, Kain, vigyázz, a bűn az ajtó előtt leselkedik és rád van vágyódása, de te uralkodjál rajta! (1Mózes 4,7) Ám Kaint végül legyőzte az irigység kísértése, és megölte testvérét.
Pál apostol leveleiben olvasunk a test cselekedeteiről, és az itteni bűnkatalógusokban „kiemelt helyen” szerepel az irigység (1Korinthus 3,3; Galata 5,21).
Az irigység pedig viszálykodást támaszt, sokszor halálos viszálykodást.
Urunk, Istenünk, könyörülj rajtunk! Add, hogy belássuk, hányszor vagyunk irigyek, hányszor nem tudunk örülni mások sikereinek és örömének!
Jézust hevesen vádolták, azaz rágalmazva.
Ezzel a főpapok megszegték a kilencedik parancsolatot: Ne tégy felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot (2Mózes 20,16), vagyis ne hazudj, valótlant ne mondj felebarátodra! Ha pedig valami panaszod lenne a felebarátod ellen, akkor − Jézus azt mondja − békülj meg vele, amíg megteheted, amíg egy úton vagy vele (Máté 5,23−25).
Jézus azt is tanácsolta nekünk, ha valami jogos panaszunk lenne felebarátunk ellen, akkor az evangéliumi intés szabálya szerint járjunk el: először is beszéljük meg vele a problémát négyszemközt; ha ez nem vezet eredményre, akkor egy szűk körben beszéljük meg a kérdést, és csak ezután lépjünk tovább, ha feltétlenül szükséges (Máté 18,15−20).
Így csináljuk, legalább az egyházban? Az evangéliumi intés szabálya szerint figyelmeztetve egymást? Hányszor kapom a kör-e-maileket egy-egy probléma kapcsán, mindjárt világgá kürtölve az ügyet…
Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot, ha pedig valami panaszod van ellene, akkor az evangéliumi intés szabályai szerint járj el.
A rágalom az, amikor teljesen valótlan állítással feketítjük be embertársunkat.
Rossini „Sevillai borbély” című operáját szerintem mindenki ismeri, kiemelten a „Rágalom áriát”. Bennem mindig Gregor József utolérhetetlen előadásában szólal meg. A rágalom először lágy szellő, aztán duruzsol, döngicsél, házról házra jár, fejből fejbe fészkel, majd elkezd dagadni, később viharként villámlik, ágyúként dörög, gátját vesztett áradatként rombol, végül a rágalomnak tárgya összetörve, elcsigázva, pellengéren pusztul el…
Áldott legyen az Isten, hogy a mi rágalmazó lelkületünk miatt Jézus Krisztus felvállalta a váltsághalált, és Ő volt az, aki meghalt, de nem pusztult el, hanem feltámadott a halálból.
Ha mindezekbe hittel és hálával belegondolunk, akkor nem az a kérdés első renden, hogy ránk mit mondanak, hanem hogy Jézus Krisztusra, az Isten ügyére és éltető rendjére miket mondanak, kiabálnak az emberek. Mi pedig némán, ölbe tett kézzel tűrjük ezt a gyalázkodást; sőt, még mi is beállunk a gyalázkodók sorába, így mi is rágalmazókká leszünk…
Miként az irigységből viszálykodás fakad, a rágalmazásból pedig zsarolás. A zsidók legvégül bevetik a zsarolás eszközét is, megzsarolják Pilátust. Ha ezt – mármint Jézust – szabadon engeded, nem vagy a császár barátja (János 19,12). Pilátus ekkor – szintén hatalomféltésből – megijedt és kezeit mosva kiszolgáltatta Jézust (Máté 27,24). De ez már egy másik igehirdetés, amelyről, reménység szerint, a következő alkalommal lesz szó.
Jézust hevesen vádolták, azaz áruló lelkülettel.
Döbbenetes! Ezek a főpapok – és velük együtt a felhergelt tömeg – elárulják a saját népüket, a saját ügyüket, elárulják a saját váradalmaikat, a saját legszentebb dolgaikat; elárulnak mindent, amit az Isten nekik adott és rájuk bízott.
Ezek itt legfőképpen elárulják azt a Valakit – Jézus Krisztust –, aki egyedül tiszta és makulátlan, és aki nem politikai messiás, hanem minden ember életéért és üdvösségéért jött – függetlenül attól, hogy valaki e-világ gyarló csatározásaiban hova tartozik –, hogy hidat építsen Isten és ember, valamint ember és ember közé, és új életet, üdvösséget ajándékozzon nekünk, megváltva az emberiséget.
Szóval, tükröt tart elénk az Ige, amelyben a valós vád helyett hazug vád hangzik fel, a saját vágyakat másra terhelő vád – a saját vágyakat takargató és amiatt mást megítélő vád –, hatalomféltésből irigységgel, rágalommal és árulással.
*
MIKÉNT REAGÁLT JÉZUS A VÁDAKRA? (2; 4−5)
Miként reagált Jézus ezekre a vádakra?
Erről hadd szóljak még röviden, mert itt ragyog fel igazán előttünk az evangélium; itt lesz örömhírré ez a komornak tűnő igeszakasz, és Isten ezzel az evangéliummal szeretne elbocsátani bennünket.
Pilátus kétszer is kérdezte Jézust: Te vagy a zsidók királya?
Miként felelt a kérdésre a mi Urunk, Jézus Krisztus?
Jézus először így válaszolt Pilátusnak: Te mondod.
Ez a válasz valójában teljes tagadás: Te mondod, de nem így van (2).
Amikor másodszor is megkérdezte ugyanezt Pilátus, akkor Jézus nem válaszolt (4−5).
Az Isten csendje, a Jézus Krisztus csendje…
Amikor Ő szól, az kegyelmi állapot, megtapasztalva egy keresztény bizonyságtételen vagy prédikáción keresztül az Úr szavát és erejét, amely megvidámít, éltet, bátor szívet ad, amely felüdülés a testünknek, a csontjainknak, a lelkünknek (Példabeszédek 3,8). Isten szava az üdvösség előszobája, amely aztán bennünket is bizonyságtételre késztet, hogy továbbadjuk azt, amit láttunk és hallottunk (Cselekedetek 4,20).
Ám, amikor az Isten nem szól, amikor Jézus Krisztus hallgat, az az ítélet; a totális gonosz megítélése. Jézus ekkor azért hallgat, mert a totális gonoszsággal nem vállal közösséget, mert egy határon túl hallgatni kell, mert nincs már érv, hiszen bármi hangzik el, a gonosz bedarál és kiforgatja a szavakat. Ezért nem szól semmit itt Jézus Krisztus. Ez a hallgatás ítélet a totális gonoszság felett.
Imádkozhatunk: Urunk, a Te Lelked által adj nekünk bölcsességet, hogy mi keresztyének tudjuk, mikor kell szólni, mit és hogyan kell mondani, és mikor kell hallgatni. Urunk, add látnunk, hogy mikor van az a „kairosz”, az az Istentől rendelt idő, amikor szólni kell, mert ha mi nem szólunk, akkor a kövek fognak kiáltani (Lukács 19,40); és mikor kell hallgatni, mert Te nem készítetted el a szólás idejét! Ugyanis, ha a hallgatás idején mégis beszélünk, akkor a szavainkkal csak romboljuk az Isten országának ügyét. Meggyőződésem, hogy olyan időket élünk mostanság, hogy az igehirdetést leszámítva, sokkal többet kellene hallgatni, mint szólni. Urunk, mutasd meg nekünk a szólás idejét, és amikor nem a Tetőled rendelt szólás ideje van, akkor tégy bennünket bátrakká a hallgatásra!
Azért sem szólt itt már a mi Urunk, Jézus Krisztus, mert Ő eddigre mindent elmondott magáról.
Jézus mindig az Isten országát hirdette. Ezzel is kijelentette, hogy Ő nem politikai messiás, nem forradalmár, nem e-világi király.
János evangéliuma írja le a legrészletesebben a Pilátus előtti jelenetet. Jézus, Pilátus első kérdésére válaszként kijelentette: Az én országom nem ebből a világból való. Ha ebből a világból való lenne a királyságom, az én szolgáim küzdenének értem. Én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Akik az Isten országának gyermekei, azok hisznek az igazságban… (János 18,36−38)
A jogvégzett, cinikus filozófus Pilátus visszakérdezett: Ugyan, mi az igazság? (János 18,38)
Kedves Testvéreim! Mi az igazság? Hiszen mindenki mondja a magáét, és adott helyzetben akár ölünk is az igazunkért. De így rossz a kérdésfeltevés. Helyesen így hangoznék ez a kérdés: Ki az igazság? Az igazság nem valami, az igazság „Valaki”, az igazság Jézus Krisztus. Ő az igazság és az élet (János 14,6). Egyedül az az igazság, amely az életet szolgálja, amely nem pusztít, nem rombol, nem öl, hanem épít, éltet, valóban felemel és nemesít. Teljesen mindegy, hogy valaki milyen kivikszolt ügyre hivatkozva hirdeti a saját igazságát, ha az nem az életet szolgálja, Jézus Krisztust dicsőítve, akkor az nem lehet igazság. Az igazság Jézus Krisztus, aki azért jött el erre a világra, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10).
Az én országom nem ebből a világból való. Ez Jézus válasza Pilátus kérdésére. Jézus ezzel az örök élet teljességére utal, amelyet Ő megszerzett nekünk, és amely körbeöleli ezt a földi életet.
A földi élet minden perce Isten ajándéka. Az örök élet ígéretét és a földi élet valóságát nem lehet egymással szemben kijátszani.
Akkor lehet a földi életünk teljes, boldog és értelmes élet, ha azt az örök élet tágasságában éljük meg. Ha van örök életbe vetett hitünk, akkor lehet ezt a földi életet lassabban, figyelmesebben, igaz szeretetben megélni, megbocsátva, újrakezdve, nem mindent „itt” akarva elérni, és mindig többet és többet akarva. Az örök élet tágasságában élve a földi életet, „itt” is lesz időnk egymásra és az igazán fontos, isteni értékek megbecsülésére.
Az örök élet tágasságában a hatalomféltés helyett az Isten hatalma előtti leborulás adatik nekünk; az irigység helyett nagylelkűség; a rágalom helyett merünk jót gondolni és szólni a másikról, észrevenni a másikban az értéket; az árulás helyett pedig… Az örök élet tágasságában az árulás helyett lesz erőnk újjászületve hűen kitartani azon a helyen, abban a feladatban, amit az Isten ránk bízott; de krisztusi nyitott szeretettel fordulva mindenki felé, mert Isten hidat épített ember és ember közé, Isten és ember közé; hiszen az Isten országában nincsenek pártok és pólusok, így azok felé is krisztusi, nyitott szeretettel fordulhatunk, akik egészen mást gondolnak a világról, mint mi.
Nem mások ellenében határozzuk meg önmagunkat. Ezért soha nem bántjuk a másikat a saját igazságunkba vetett meggyőződés miatt, de a ránk bízott drága kincset, a Jézus Krisztus ügyét megőrizzük (2Timóteus 1,14). Milyen nagy ajándék és méltóság, életünk értelme, a ránk bízott örök kincs megőrzése!
Jöjj, Szentlélek Isten, szülj újjá bennünket az evangélium örömére, amellyel már e földi világban is megtapasztalhatjuk az örök élet tágasságát!
–
Térjünk vissza egy zárómondat erejéig Munkácsy Mihály ihletett festményének, bevezetőben említett jelenetére: Jézus középen áll, hófehér ruhában, Pilátus bizonytalan, a főpapok ujjal mutogatva vádolják Jézus, a tömeg már felhergelt indulattól feszült…
Ki van Jézus mellett? Egyedül az Isten. De ez a bizonyosság Jézus Krisztusnak elég!
Te hol állsz ebben a jelenetben: Bizonytalankodva, vagy Jézus elleni indulatban, Őrá mutogatva, vagy „mersz” az Úr mellett hitvallást tenni, minden veszély ellenére?
Tudjátok, abban is ott ragyog az evangélium, hogy bűnös, fogyatékos életemmel én is rámutathatok az Úrra, vádolhatom Őt, és Ő nyomorult életem halálos gyarlóságait megváltó hatalmával elhordozza.
Jézus Krisztus nem vág vissza, hanem Önmagára veszi és győztesen elhordozza mindeneket vádló, önigazult, gyarló életem minden bűnét.
Ő az egyetlen, aki nem vág vissza.
Ugyanakkor, Uram, hordozd el az én bűneimet, és add meg nekem, hogy az ellened tajtékzó indulatból, vagy a pilátusi halálos bizonytalanságból, megtérhessek Tehozzád és dönthessek Temelletted; élhessek az élő Istennel és Teveled közösségben, a Te ügyedet, az élet ügyét mindenkor krisztusi bátorsággal és szeretettel képviselve ebben a világban!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. július 30.
Illusztráció: nincs
Szentháromság utáni 8. vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 121.