(61) …Ismét megkérdezte Őt a főpap: Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?
62 Jézus ezt mondta: Én vagyok, és meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.
63 A főpap megszaggatta a ruháját, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra?
64 Hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről? Azok pedig valamennyien kimondták az ítéletet, hogy méltó a halálra.
65 Akkor némelyek leköpték Őt, majd arcát letakarva ököllel ütötték Őt, és ezt mondták neki: Most prófétálj! A szolgák is arcul verték Őt.
(Márk 14,61.b.–65)
(Márk 14,61.b.–62)
Egy héttel ezelőtt Jézus perének első részére figyeltünk, amikor elhangzott az első vádpont, miszerint Jézus a jeruzsálemi templom ellen szólt.
Az üzenet akkor így hangzott, hogy Jézus Krisztus azért jött erre a világra, hogy a templomosok templomtalanságát, szentségtelenségét megtisztítsa, magára vegye, elhordozza és megszabadítson bennünket ebből az állapotból.
Üzenetként hangsúlyoztuk akkor, hogy milyen fontos a látható egyházért könyörögni, ébredésért imádkozni, szentlelkes megújulásért könyörögni. Tegyük ezt folyamatosan!
Most tovább haladva Jézus perének magyarázatában, a mai napon a második vádpontról lesz szó, miszerint Jézus nemcsak a templom ellen beszélt, hanem még nagyobb bűnt követett el, hiszen az Isten ellen szólt, az istenkáromlás bűnét követte el, amely főbenjáró bűn volt.
Aztán majd a világi perben, Pilátus előtt fogalmazódik meg a harmadik vádpont: Jézus lázított a római hatóság ellen. Később erről is hallhatunk majd igehirdetést, az Úr megtartó kegyelmében bízva.
Tehát ma az egyházi per második részére figyelünk: Jézus az Isten ellen beszélt.
A főpap egy lényegi kérdést tesz fel Jézusnak. Ennek tartalmára még hadd térjek ki a bevezetőben.
A főpap kérdése így hangzik: „Te vagy a Krisztus, az Áldottnak Fia?” (61)
Zsidó ember nem ejtette ki Isten nevét, az „Áldott”, a „Hatalmas” megnevezések (61–62) az Isten személyét jelölték, ezt mindenki tudta.
Tehát valójában a főpap kérdése így hangzott: Te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia?
Ha ehhez hozzátesszük – mindjárt részletesen elemezzük is –, hogy Jézus a válaszában magáról, mint Emberfiáról szól, akkor elmondhatjuk azt, hogy itt Márk evangélista Jézus Krisztus összes fontos „felségjelzőjét” elénk tárta, vagyis az összes krisztológiai méltóságjelzőt összegezte: Messiás, azaz Krisztus, Isten Fia és Emberfia (61–62).
A főpap kérdésének első fele így hangzik: Te vagy-e a Krisztus, vagyis a Messiás? A Krisztus jelentése ugyanis ez: Felkent, Messiás.
Abban a korban a Krisztus várása, azaz a Messiás várása azt jelentette, hogy várták a felszabadítót. A zsidók olyan Messiást vártak, aki eljön és megszabadítja őket az e-világi szorongattatástól. Ennek politikai értelme volt: szabadulás az adott uralom igájából, ez esetben a rómaiak jármából. Tehát itt a főpap valójában azt kérdezi: Te vagy-e a Krisztus, a Messiás, a felszabadító? E-világi váradalom kötődött ehhez a kifejezéshez.
Ám a főpap utána hozzáteszi a kérdés második felét: Te vagy-e a Krisztus az Áldottnak a Fia; Te vagy-e a Krisztus, az Istennek a Fia? Az Isten Fia megnevezés pedig mérhetetlenül többet jelentett, mint a Messiás kifejezés. Ha a Messiás azt jelentette, hogy felszabadító, akkor az Isten Fia azt jelentette, hogy megszabadító. Az őskereszténység ehhez a megnevezéshez hozzá is tette: Megváltó. A magyarban is érzékeljük, hogy ég és föld a különbség a kettő között: felszabadító és megszabadító. A megszabadító, megváltó nem pusztán egy adott szolgaságból szabadít meg bennünket, amely a történelemben az emberi bűn és gyarlóság miatt újból és újból ismétlődik, hanem az alapproblémától szabadít meg bennünket, amelyből minden emberi nyomorúság, feszültség, baj, ellenségeskedés, háborúskodás, elnyomás, szegénység fakad; vagyis a bűnből, a betegségből, a halálból, a gonosz hatalmától vált meg minket. Így már értjük, hogy az Isten Fia megnevezés esetében sokkal többről van szó, mint a Messiás kapcsán.
A főpap kérdése a lényegre tapint: Úgy vagy Te Messiás, azaz felszabadító, hogy Te vagy az Isten Fia, a megszabadító, Megváltó?
A kérdéshez kapcsolódik e tekintetben Jézus válasza: Igen, én vagyok, és én vagyok az Emberfia is; meglátjátok majd az Emberfiát a Hatalmas jobbján ülni, és eljönni az ég felhőin. Ezzel azt mondja Jézus: Én vagyok a Krisztus, az Isten Fia, aki úgy felszabadító, hogy megszabadító, Megváltó, aki a prófétai ígéretek szerint az Emberfia is egyben, akiben a megváltó Isten emberré lett és közel jött hozzánk. Tehát az Emberfia nem azt jelenti, hogy egy isteni erővel felruházott ember, hanem Isten-ember: Isten, aki emberré lett a Jézus Krisztusban, ahogy a Dániel próféciája az Emberfiáról így szólt: Az Emberfiának hatalom dicsőség, királyság adatik öröktől fogva örökké, és ezt a hatalmat, dicsőséget soha senki nem veheti el Őtőle (Dániel 7,13–14). Ez az Ige egyértelműen az Emberfia isteni hatalmára utal.
A legfontosabb krisztusi, krisztológiai felségjelzők olvashatók a mai igeszakaszban, a főpap kérdésében, egymással összefüggésben, gyönyörű kibontásban.
Bocsánat a hosszú bevezetőért, de ezt mindenképpen el kellett mondanom, hogy értsük a mai igemagyarázatot, és így felragyogjon előttünk a fontos üzenet.
*
HITETLENSÉG (61, 63–65).
Mindezek ismeretében kimondhatom, hogy ebben az igeszakaszban először is egy döbbenetes, fájó hitetlenséget tapasztalunk.
Ez a hitetlenség vádaskodó.
A főpap valójában úgy kérdez és úgy mutat rá a lényegre – amit az imént részleteztem –, hogy vádaskodik.
A főpap Jézus perében, ezzel a kérdéssel, igazából ki akarja a nyulat ugrasztani a bokorból.
A hitetlenség egyik természete, hogy állandóan provokál, vádaskodik, és amit mond, többnyire azt sem szívből, hanem színből mondja.
Tehát a hitetlenség vádaskodó.
Ez a hitetlenség démoni.
Mindjárt megmagyarázom, hogy mit jelent ez a démonitás, amely itt kifejezést nyer a főpap kérdésében.
A főpap ismeri, de nem ismeri el Jézus titkát. Értitek, Testvéreim? Ismeri, de nem ismeri el.
Más megismerni, más felismerni és más elismerni.
A főpap ezernyi jelből ismerte, hallotta, látta, hogy kicsoda Jézus Krisztus, de nem látta be annak igazságát.
A főpap végképp nem hitt Jézusban, ezért megbotránkozott Őbenne. Amikor meghallotta Jézus igenlő válaszát, azonnal kimondta, és a többiekkel is kimondatta a halálos ítéletet; erre várt: „A főpap megszaggatta a ruháját, és így szólt: Mi szükségünk van még tanúkra? Hallottátok az istenkáromlást. Mi a ti véleményetek erről? Azok pedig valamennyien kimondták az ítéletet, hogy méltó a halálra.” (63–64) Botránkozását a zsidó szokás szerint külsőleg is kifejezte, megszaggatta gyönyörű szép főpapi ruháját, felül, a nyaknál egy kissé betépte azt.
Vádaskodó és démoni ez a hitetlenség: ismerni, de nem elismerni; látni, de nem belátni Jézus istenségét, végképp nem hinni Őbenne, sőt megbotránkozni Jézus Krisztusban, mint Isten Fiában, Megváltóban!
A démoni hitetlenségről még egy mondatot, hadd legyen teljesen kifejtve ez az üzenet. Emlékeztek, Márk evangéliuma magyarázata során többször volt szó erről a démoni hitetlenségről (Márk 1,24; 3,11; 5,7), amikor Jézus Krisztus tisztátalan lélektől megszállott embereket gyógyított meg. Nagy nyomorúság a megkötözöttség, a megszállottság. Ma is számtalan változata létezik ennek a nyomorúságnak, betegségnek. Ilyenkor az ember testében és lelkében megnyomorodik. Már az is diagnózisa ennek, amikor az illető állandóan kötekedik, elviselhetetlen természetével folyton feszültségeket támaszt maga körül. Persze egészen szélsőséges lelki betegségek, pszichiátriai kórképek formájában is testet ölthet ez a nyomorúság; vagy akár úgy is, hogy a megkötözött ember senkit sem bánt, de visszahúzódik, nincs ereje, nem érzi jól magát a bőrében. Szinte kibírhatatlan állapot ez. Ilyenkor orvoshoz kell fordulni, mint az Áldott Orvos, Krisztus eszközéhez, miközben az Úrhoz kell kiáltani szabadulásért, megváltásért. A megkötözöttség megbetegít, és megbetegíti a beteg ember környezetét is. Csak hittel adatik gyógyulás, isteni enyhülés, megváltás. Amikor Jézus Krisztus a tisztátalan lelkeket kiűzte, és meggyógyította a megkötözött embereket, például a gadarai megszállottat, akkor leírja a Biblia, hogy a nyomorult embert megkötöző tisztátalan lélek kiszólt Jézusnak: Tudjuk, hogy ki vagy Jézus, az Isten szentje, az Isten Fia, ne gyötörj minket! (Márk 5,7) Hát erről a vádaskodó, démoni hitetlenségről van itt szó. A démonok is ismerik Jézus istenfiúságát, ám nem ismerik el azt, hogy Ő Isten Fia, Megváltó. Csak Őbenne, Őáltala adatik nekünk szabadulás, megváltás; Őnélküle mindannyian nyomorult megkötözöttek maradunk, mert ha nem Ő ural minket, megtartó szeretetével, akkor idegen hatalmak vesznek birtokba bennünket.
Ez a hitetlenség ítéletes.
Jézusra kimondják az ítéletet: Lám, magát Isten Fiának mondja, magát Istennek tartja, méltó a halálra! (64)
Méltó a halálra!
Aktualizáljuk ezt a vádaskodó, démoni, ítéletes hitetlenséget: Jézus méltó a halálra!
Úgy akarunk élni ebben a világban, hogy abból kizárjuk az életet megváltó, üdvözítő, életet kiteljesítő Urat.
Értitek? Ez abszurd! Élni akarunk, szeretünk élni, szeretnénk „jobban” élni, és az életünkben halálra adjuk az élet Urát.
Sőt, sokféleképpen gúnyoljuk is Jézust, miképpen itt csúfolták az Urat (65). Gúnyoljuk a kereszténység ügyét, szerte a világon. Hova jutottak a nyugati egyházak is ebben, szinte ők azok, akik a rájuk bízott krisztusi üzenetet gúnyolják, bántalmazzák, mert annak igazságát nem vállalják fel hitvallóan.
A mai igeszakaszban is olvastuk, hogy csúfolták, bántalmazták az Urat, verés közben letakarták az arcát, majd azt kérdezték: Prófétáld meg, hogy ki ütött meg téged! (65)
Halálra adjuk az élet Urát ma is. Jézus Krisztus nélkül élni, az élet Ura nélkül élni azt jelenti, hogy megváltás nélkül, üdvösség nélkül létezünk, vegetálunk, nem is élünk, hanem valójában már halottak vagyunk.
Ebben senyved jelenleg a nyugati világ: a vádaskodó, démoni és ítéletes hitetlenségben.
Pál apostol röviden és tömören kihangsúlyozta ennek a hitetlen helyzetnek a lényegét: Jézus Krisztus ügye ebben a világban a legtörékenyebb, legsérülékenyebb és legkiszolgáltatottabb ügy; vagy bolondság, vagy botrány, de nekünk, akik hiszünk, az Isten megváltó ereje (1Korinthus 1,23–25).
*
HITVALLÁS (62).
Az egyik oldalon tehát leverően tapasztaljuk ezt a hitetlenséget.
A másik oldalon azonban ragyogjon fel a hitvallás csodája!
Így közeledünk az evangélium felé. Mindig nagyon fontos, hogy ezekből a nehéz Igékből az evangélium ragyogjon fel számunkra. Arra kérlek benneteket, hogy mindig az evangéliumot, az örömhírt vigyük haza, mert feltétlenül evangéliumot szeretnék hirdetni az igemagyarázatok során!
Tehát a vádaskodó, démoni, ítéletes hitetlenséggel szemben ragyogjon fel előttünk a hitvallás gyönyörűsége!
A főpap kérdése így hangzik: Te vagy-e a Krisztus, az Áldottnak Fia?
Jézus válasza – önkijelentő hitvallása – két szó, de abban minden benne van: Én vagyok.
Ismerjük János evangéliumából a jézusi „Én vagyok” mondásokat: Én vagyok a feltámadás és az élet, a jó pásztor, a szőlőtő, az élet kenyere, az élet vize; én vagyok az ajtó. Én vagyok, én veled vagyok, én érted vagyok…
Ebben a két szóban Jézus mindent elmond magáról: Én vagyok Jézus, aki a Krisztus; és úgy vagyok a Krisztus, hogy az Isten Fia vagyok, tehát nemcsak felszabadító vagyok, hanem megszabadító, Megváltó vagyok; akiben az élő Isten emberré lett, „istenember” vagyok, az Emberfia, a prófétai ígéretek beteljesítője.
Most jött el az idő, az isteni „kairosz”, hogy Jézus nyíltan kijelentse személyének titkát. Volt olyan idő, amikor Jézus tiltotta, ha felismerték Őbenne az Isten Fiát és az isteni kiáradó szeretetet, hogy ezt elmondják másoknak. Márk számos esetben kiemelte ezt az úgynevezett „messiási titkot”. Például, amikor Péter megvallotta Jézus előtt, Isten Lelke által, Jézus istenfiúságát – Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia –, akkor Jézus megparancsolta tanítványainak, hogy még senkinek se beszéljenek erről, mert még nem jött el erre az idő (Márk 8,27–30). Ám most Isten elkészítette a hitvallás idejét. Jézus ezért felel nyíltan a főpap kérdésére: Én vagyok a Krisztus az Áldottnak Fia.
Ettől kezdve az egyház számára a hitvallás ideje van. Nekünk lehet és kell bizonyságot tenni Isten Jézus Krisztusban elközelített, megváltó szeretetéről. Egészen Jézus Krisztus visszajöveteléig tart ez a bizonyságtétel. Ez a bizonyságtétel az egyház küldetése. Ám az egyháznak ebben a küldetésében járva is mindig el kell kérnie az istentől rendelt időt – a bizonyságtételre rendelt áldott és kedves időt –, mert a bizonyságtételre a másik jézusi figyelmeztetés is érvényes: gyöngyöket ne dobjunk oda a disznóknak (Máté 7,6). Nem akarom most ezt tovább részletezni, de talán értjük a helyén mondott Igével kapcsolatos üzenet fontosságát (Példabeszédek 25,11).
Jézus tovább erősíti önkijelentését – Én vagyok az Isten Fia, a Megváltó –, amikor a feltámadása, valamint a mennybemenetele utáni időkről és a visszajöveteléről prófétál: Meglátjátok az Emberfiát ott ülni a Hatalmas – azaz az Isten – jobbján. Meglátjátok; azaz ti, akik az enyémek vagytok, hamarosan belátjátok, hogy ki vagyok én valójában, és ebben nyugalmat, örömöt, reménységet, üdvösséget találtok. Igen, az Úr gyermekei élő hitre jutnak, már ebben a földi életben, és amikor Jézus Krisztus visszajön, ők hittel várhatják Jézus Krisztust, életükben és halálukban egyaránt.
Ugyanis Jézus Krisztus visszajövetelekor mindenki kénytelen lesz belátni, hogy ki az Úr ebben a világban (Filippi 2,10–11). Jézus kijelentése erre is utal: Meglátjátok majd eljönni az Emberfiát az ég felhőin. Ekkor mindenki előtt felragyog az Úr személye, kinek üdvösségre, kinek ítéletre. Mi mindenkire reménységgel tekintünk, mert a folytatás nem ránk tartozik. Nekünk itt arra nézve adatott kijelentés, hogy mi az Úréi vagyunk, és az Ő szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38–39); illetve arra nézve is kaptunk kijelentést, hogy Jézus Krisztus visszajövetelével Isten teljessé teszi rajtunk a megváltás munkáját és mindeneket helyreállít (Efezus 3,19), hogy Isten legyen minden mindenekben (1Korinthus 15,28).
De jó tudni, hogy amikor Ő visszajön, akkor minden rendeződik, és ez a „hasadt” világ meggyógyul, Isten eredeti gondolata szerint, miként az Édenkertben rendben volt minden, egészen a bűnesetig. Ezért imádkozzuk a Biblia utolsó előtti versét minden nap: Jövel, Uram Jézus! (Jelenések 22,20) Valóban felfakad a szívünkből ez az imádság, mert e-világban annyi minden nincs rendben, „itt” annyi minden darabokban hever, „itt” minden egész eltörött, minden láng részekben lobban, nem tudunk eligazodni, szétestünk egyénileg, házasságban, családban, közéletben, társadalomban, világméretekben. Mindenek helyreállítására van szükség! Ezt egyedül csak Te tudod megcselekedni, Urunk, Jézus Krisztus!
Az őskereszténység eme jézusi hitvallás nyomán fogalmazta meg a legszebb, a legtömörebb hitvallását.
A keresztényüldözések idején már csak arra volt lehetőség, hogy a porba egy hal formát rajzoljanak.
A hal görög nevének betűi ugyanezen hitvallás kezdőbetűi: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.
Ez a keresztény hitvallás lényege.
Ami ennél kevesebb, az nem kereszténység.
Ha Jézus Krisztus számunkra egy példaadó, nagy ember csupán, akkor nem vagyunk keresztények.
Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó!
És a mi hitvallásunk?
Istenünk, adj ébredést, hogy néped tagjaiként mindenkor tudjuk ugyanezt vallani.
Istenünk, cselekedd, hogy meglássuk, és egyre inkább belássuk ezt a gyönyörű igazságot, és felragyogjon előttünk a Krisztus!
Add, Istenünk, hogy megismerjük, felismerjük, elismerjük azt, hogy Jézus Krisztus a Te Fiad, a Te küldötted, és Ő a mi életünk egyetlen Megváltója.
Cselekedd Istenünk, hogy ebben a bizonyosságban erősödjünk vasárnapról vasárnapra, alkalomról alkalomra: látva és belátva, a szívünkben élő hittel megragadva a Te krisztusi, megváltó szeretetedet, abban meg nem botránkozva, valamint a kezünkkel, lábunkkal, egész életünkkel egyre inkább cselekedve a Te akaratodat.
Ez a mi hitvallásunk.
Mi marad nekünk, ha ezt nem valljuk, ha ezt nem hisszük, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó? Akkor nincs feltámadás, nincs bűnbocsánat, nincs új élet és nincs örök élet sem. Akkor – ahogy az apostol mondja – marad a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalma; akkor ürességben és hiábavalóságban élünk, szenvedve annak átkától (1Korinthus 15,13–19). Mennyi kedélybeteg ember él ezen a világon, annál több pótcselekvő energiavámpír, aki a hiábavalóság elől így menekül… Ez a hiábavalóság átka és nyomorúsága.
Nincs más által valóságos szabadulás, csak Jézus Krisztusban.
Jézus bizonyságtételére – hitvallására –, és az őskeresztyénség hitvallására alapozva, a mindenkori vádaskodó, démoni, ítéletes hitetlenség ellenében zengjük a mi boldog hitvallásunkat, a mindenek helyreállításának örömteli reménységében, és már annak hitbéli tapasztalatában: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó!
*
ADJ IGAZ HITET A TE SZENT FIADBAN! (61)
Végezetül a kifejtett hitetlenség és eme gyönyörű hitvallás ordító ellentétét oldva könyörögjünk hitért!
Egyik énekünk könyörög így: Adj igaz hitet a Te szent Fiadban! (225. dicséret 7. verse az 1948-as énekeskönyv számozása szerint)
Konkretizáljuk ezt a könyörgést néhány pontban!
Urunk, bizonyosságra várva szeretnénk Téged kérdezni!
A főpap kérdésével indult ez az igeszakasz (61).
A kereszténység legitim része a kérdés mindenkor: ha valamit nem értek, ha nem teljesen értem Isten szavát, vagy a velem és körülöttem történteket, ha valamit nem tudok még elfogadni, vagy ha kétely gyötör; ilyenkor bátran tegyem fel kérdéseimet valakinek, akiben megbízom, így együtt állhatunk meg az Úr előtt.
Teljesen rendjén van, ha kérdezünk, szabad kérdezni, mindent fel lehet vetni.
Ha valaki nem kérdez rá a nagyobb összefüggésekre, vagy az Isten ügyével és a saját üdvösségével kapcsolatos dolgokra, azt nem is érdekli ez, ami lehet akár a teljes hitetlenség jele is.
Kérdezni lehet, szabad, kell; ezzel életünk és hitünk érlelődik. A lényeg azonban az, hogy milyen lélekkel kérdezünk.
Ha olyan lélekkel kérdezünk, mint a mai Igében a főpap kérdezte Jézust, akkor nem bizonyosságra és hitre vágyva kérdezünk, hanem provokálva, gúnyolódva, vádaskodva, démoni, ítéletes módon, hiszen igazából a másik ember ellenében kérdezünk – így Isten ellenében is –, hogy fogást találjunk embertársunkon.
Sok ilyen kérdést éltem meg és szenvedtem végig már én magam is. A hittel kapcsolatos kérdésekről is sok emberrel beszélgetek. Bőven akadnak bántó, botránkoztató, provokáló, gúnyolódó kérdések, nem a tartalmuk, hanem az imént említett lelkiségük miatt.
Számosan vannak olyanok is, akik nem gúnyolódva és provokálva kérdeznek, de a hit dolgai kapcsán mindent csakis az értelmükkel akarnak megragadni. Az értelem az Isten csodálatos ajándéka, és értelemmel sok mindent meg tudunk ragadni. Áldott legyen ezért az Isten! De minél többet megragadhatunk értelemmel, annál inkább rá kell döbbennünk arra, hogy annál többet nem ismerhetünk meg értelmünkkel. Kedves Testvéreim, hát mit tud az értelem befogadni? A tudománynak csodálatos felismerései vannak – halleluja –, csak tudnánk azokat minden esetben az emberiség javára fordítani. A hit iránt fogékony természettudósok hangsúlyozták – Newton, Pascal, Einstein –, hogy apró részeket fedezhetünk fel, Isten kegyelméből, azokból a felfoghatatlan törvényszerűségekből, amelyeket Ő beleteremtett a világba; rész szerint van bennünk az ismeret „itt” (1Korinthus 13,12), az egészleges, holisztikus szemlélet hiányzik, miközben „egy halom minden” felfoghatatlan.
Gyerekektől kérdeztem egykor hittanórákon a következőt: – Gyerekek, egy vödör vízbe belefér az óceán vize? – Belefér! – felelik tűnődve. – Biztosan belefér? – kérdezem újból. – Nem, nem, dehogyis fér bele! – zengik az ellenkezőjét. – Most akkor belefér, vagy nem fér bele? – teszem fel a tisztázó kérdést. Tanácstalanul néznek rám. Ekkor lezárom a játékot. – Egy vödörbe az óceán vizéből belefér egy vödörnyi. De mi az az óceán roppant méreteihez képest?
Hát ennyit tud megragadni az értelmünk is mindabból, ami körülvesz bennünket az élet és a hit dolgai kapcsán. Ha a hit válaszait értelemmel akarjuk megragadni, akkor nemcsak elveszettek maradunk, miként a látható világnak is csak egy cseppje ragadható meg az értelemmel, hanem meg is botránkozhatunk a hit válaszaiban, miként a mai igeszakaszban a főpap és a Nagytanács tagjai megbotránkoztak. Nem lehet mindent az értelemmel megragadni, a hit terén sem! Annyi okos és tehetséges emberrel beszélgetek, akik megrekednek a hitben, és nem tudnak a kérdéseiken túljutni…
Ám lehet hitre és bizonyosságra vágyva kérdezni, ahogy Keresztelő János kérdezte Jézust: Te vagy az Eljövendő, vagy mást várjunk? (Máté 11,3) Keresztelő János is megingott a hitében egy pillanatra, amikor börtönbe került, miközben már eljött Jézus, és még mindig a gonosz uralkodott. Jézus feleletében megnyitja Keresztelő János szemét, hogy nyomorult helyzetében is vegye észre Isten szabadító munkáját, amely a gonosz végleges legyőzésével végződik majd, a kellő időben. Jézus válaszának summája így hangzott: Nézd, milyen csodák történnek körülötted, és közben hirdetik a szabadulás evangéliumát, ezért boldog az az ember, aki bennem meg nem botránkozik (Máté 11,2–6). Keresztelő János bizonyosságra vágyva kérdezte meg őszintén, kételyeit nem titkolva, Jézust, és bizonyosságra is jutott. Az epilepsziás fiú édesapja ugyanezzel a lélekkel kérdezte és kérte Jézust: Uram, hiszek, légy segítségül az én hitetlenségemen! (Márk 9,24) Bizonyosságra vágyva kérdezzünk – ne pedig úgy, mint itt a főpap –, és bizonyosságra jutunk! Urunk, adj hitet, és növeld a mi hitünket!
Urunk, bizonyossággal szeretnénk Terád hagyatkozni mindig, minden helyzetben!
Urunk, akkor is szeretnénk bizonyossággal a Te megtartó kegyelemedre hagyatkozni, amikor már nem tudjuk követni az eseményeket, semmit sem értve, amikor tehetetlenek és kiszolgáltatottak vagyunk, és az értelmünk is cserbenhagyott bennünket.
Egyéni, egyházi, közösségi, közéleti távlatokban is szeretnénk Terád hagyatkozni.
Ez az Úrra hagyatkozás önmegadás, a hit boldog alázata.
Urunk, szeretnénk élő hittel megragadni a Te kegyelmedet!
Az önmegadás Istenre hagyatkozó alázatában megtapasztaljuk a csodát: az Úr felemel bennünket.
A hit – az Isten kegyelmének megragadása, és az arra való ráhagyatkozás – ajándék.
Azért lehetséges a hit, mert Isten már előbb szeretett bennünket, Isten már megragadott bennünket, az övéi vagyunk, az Ő választottai. Mi azért ragadhatjuk meg Isten kegyelmét, mert Ő már megragadott bennünket, mindeneknek előtte (Filippi 3,12).
Adj, Urunk, élő hitet, minden vádaskodó, démoni, ítéletes hitetlenséggel szemben. Ajándékozz nekünk, Urunk, hitvalló hitet ebben a világban, hogy mindenkor bölcsen és bátran, krisztusi szeretettel tudjuk vallani: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó! Cselekedd, Urunk, hogy bizonyosságra vágyva tudjunk kérdezni Téged; bizonyossággal hagyatkozhassunk Terád; és egyre élőbb és erősebb hittel legyünk képesek megragadni a Te kegyelmedet!
Urunk, szeretnénk reménységgel élni mindenkor!
A reménység örömmel tölt el minket. A hívő ember nem rajongó, de örvendező ember, mert felragyogott előtte a valódi és mindenkori öröm forrása, a Krisztus.
A hívő reménységgel élő ember tud örülni, tehát tud önmagának is élni, gazdagodni; hogy aztán tudjon önmegtagadó életet élni, azaz másokat is képes legyen örömre hangolni.
–
Kedves Testvéreim!
Köszönöm, hogy ezt az igemagyarázatot végighallgattátok!
A gondolatmenetet összegzem: hitetlenség, hitvallás, könyörgés az élő hitért.
Adj igaz hitet, Urunk, a Te szent Fiadban!
De jó, hogy Te már meg is hallgattál minket, és mi együtt zenghetjük: Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó!
Nem kell ennél több.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. június 25.
Illusztráció: nincs
Szentháromság utáni 3. vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 117.