“(1) Akkor így imádkozott Anna: Örömöt szerzett szívemnek az Úr, felemelte arcomat az Úr. Tudok már mit felelni ellenségeimnek, mert szabadításodnak örvendezhetek.
(2) Nincs olyan szent, mint az Úr, rajtad kívül senki sincsen, nincs olyan kőszikla, mint a mi Istenünk.
(3) Ne beszéljetek oly sokat büszkén, gőgösen, ne hagyja el szátokat kérkedés! Hiszen mindentudó Isten az Úr, és ő teszi mérlegre a tetteket.
(4) A hősök íja összetörik, de akik a földre rogytak, az erő övét kötik magukra.
(5) A jóllakottak elszegődnek a betevő falatért, de akik éheztek, folyton ünnepelnek. Hetet szül, aki meddő volt, és gyászol, akinek sok fia volt.
(6) Az Úr megöl és megelevenít, letaszít a sírba, és újra felhoz onnét.
(7) Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal.
(8) Fölemeli a porból a szűkölködőt, és kiemeli a szemétből a szegényt, az előkelők közé ülteti, és örökségül főhelyet ad neki. Mert az Úréi a föld oszlopai, rájuk helyezte a földkerekséget.
(9) Híveinek lépteit ő vigyázza, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje.
(10) Összetörnek, akik az Úrral perbe szállnak, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az Úr az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.”
(1Sámuel 2,1-10)
Anna hálaéneke a mai Igénk, amely sok hasonlóságot mutat Mária énekével, amit a Megváltóval a szíve alatt énekelt (Lukács 1,46-56).
Anna megvigasztaltan, örömmel és reménységgel állt fel imádságából, amit az Úr igen gazdagon meghallgatott. Anna hálaéneke a szabadító Istennek zeng dicséretet. Anna az Úr szabadításának örül (1), ezért ez az ének egyben egy tanítás is Isten szabadításáról.
Anna magasztalja az Urat, akit egyetlen, szent kőszikla Istennek nevez (2). Vagyis az egyetlen szabadító Istent magasztalja himnikus szárnyalású énekében.
Mit jelent az Isten szabadítása? Mit tapasztalunk, ha Isten szabadításában részesülünk? A mai igeszakasz gondolatmenete, azaz Anna hálaéneke alapján válaszoljunk ezekre a kérdésekre.
1.
Isten szabadítása VISSZAADJA NEKÜNK AZ ERŐT (1).
A szabadító Isten az Ő örökkévaló erejéből ajándékoz nekünk, abból az erőből, amely teremtett, fenntart, újjáteremt és megvált.
Isten abból az erőből ajándékoz nekünk, amely mindenható.
Ez az erő, Anna hálaéneke szerint „megöl és megelevenít, letaszít a sírba, és újra felhoz onnét” (6). Istennek ez az ereje támasztotta fel a mi Urunk Jézus Krisztust a halálból, legyőzve a bűn, a betegség és a halál erejét.
A mi Urunk Jézus Krisztus is ezzel az erővel szólt, tanított, cselekedett, élt, meghalt és feltámadott, mert Őneki adatott minden hatalom mennyen és földön (Máté 28,18).
Erre az erőre pedig szükség van, mert fogy az erő, a türelem, a kitartás, az odaadás.
Nemcsak egy konkrét feladattal kapcsolatosan lehet igaz mindez sokunk életében, hanem általánosabb értelemben is, miszerint fogy az életerő. Pedig ebben a felgyorsult világban egyre több kellene ebből az életerőből.
Arra most nem akarok kitérni, hogy mi lehet az oka annak a nehéz tapasztalatnak, hogy fogy az erőnk, mert ez elterelné az igehirdetés lényegéről a figyelmünket, de néhány szempontot röviden mégis említhetek. Az idős kor, valamilyen betegség, életünk egy váratlan fordulata, vagy mint Anna esetében egy megalázó, szorult helyzet, akár a minket körülvevő világ ellentmondásos állapota, mind-mind okozója lehet annak az állapotnak, amely egyszerre csak odáig juttat bennünket, hogy döbbenten megállapítjuk magunkról: fogy az erőnk, kevesebb az életerőnk. A minket körülvevő energiavámpír emberekről most szándékosan nem is beszélek.
Éppen ezért ragyog fel, evangéliumként a mai Ige Anna hálaénekéből, aki így magasztalta az Urat: visszaadta erőmet az Úr, más fordítás szerint, „felemelte arcomat az Úr” (1).
Ez az örömhír azt jelenti, hogy Isten nem terhel bennünket erő felett, és nem engedi, hogy saját magunkat erő felett terheljük, mert megadja azt is, hogy felismerjük az Őtőle kapott korlátainkat.
Ez az örömhír azt jelenti, hogy ad elég erőt az Úr minden napra. Gondoljunk csak Illés próféta pogácsájára (1Királyok 17,13).
Ha pedig erő feletti utat jelöl ki nekünk az Úr, életünk bizonyos szakaszaiban, akkor ahhoz arra az időszakra megadja az erő feletti erőt is.
Tehát az Úr mennyei erőt ajándékoz nekünk, ameddig küldetésünk van, ameddig dobban a szívünk; – mindig ad annyi erőt, amennyi éppen szükséges. Ő ad erőt addig, ameddig kell; – és annyit, amennyi kell.
Egyébként pedig az Úr szándékosan megtart bennünket az erőtlenség tapasztalatába, hogy el ne bízzuk magunkat, mert az Ő ereje a mi erőtlenségünk által éri el célját (2Korinthus 12,9).
2.
Isten szabadítása nekünk tehát visszaadja nekünk az erőt, valamint Isten szabadítása VISSZAADJA NEKÜNK A BÖLCSESSÉGET, vagyis a szabadító Isten az Ő bölcsességéből ajándékoz nekünk (1).
Földi életünk és szolgálatunk minden területén nélkülözhetetlen ez az isteni bölcsesség, mert egyébként állandóan elrontjuk a dolgokat.
Isten Igéje azonban most azt hangsúlyozza, hogy egy fontos területen különösképpen megáld bennünket az Ő bölcsességével. A szabadító Isten az Ő bölcsességével ajándékozza meg a beszédünket és a tanúságtételünket.
Őszintén megmondom a testvéreknek, hogy ez az üzenet számomra most a legfontosabbá, a legelevenebbé lett, kiemelkedve ebből az igeszakaszból.
Anna hálaéneke így fogalmaz: „Felnyílt szám ellenségeim ellen” (1). Nagyon fontos a mondat első fele: felnyílt a szám. Isten szabadítása ugyanis azt jelenti, hogy megajándékoz bennünket az Ő bölcsességével a beszédünket illetően. Ez az emberi élet legfontosabb területe, ahol különösképpen szükséges a bölcsesség, ahogy Jakab levele is hangsúlyozza ezt (Jakab 3,1-12).
Ha felnyílik a szánk, akár az ellenségeink ellen is, akkor nem beolvasunk a másiknak, vagy nem kibeszéljük a másikat a háta mögött, hanem egészen másként járunk el.
Ehhez az „egészen máshoz” nélkülözhetetlen az Úr szabadítása, és az ebből következő bölcsesség.
Sajnos a beolvasást és a kibeszélést is „tökéletesen” műveljük, az egyházon belül is. Arról nem is beszélve, hogy erre ma már számos elektronikus felület áll rendelkezésre, a hagyományos formák mellett.
Az Úr szabadításának ajándéka az a bölcsesség, amely nem beolvas, nem kibeszél; – de elsősorban nem is „megbeszél”. Bár a megbeszélés bizonyos helyzetekben sokat segíthet; és egyébként is divatos ez a módszer, a mi pszichologizáló korunkban: „megbeszéljük a problémát, és aztán minden rendben lesz”.
Hadd mondjam ki azonban szerény tapasztalatomat, miszerint éles konfliktushelyzetekben a megbeszélés legjobb indulatú próbálkozásai is kudarcot vallottak, mert ilyen szituációkban mindegyik fél lecövekel, és egy lépést sem hajlandó hátrálni a másikért, vagy a közös ügyért.
Ma a gyerekeinkkel is mindent megbeszélünk. Apám nem igazán beszélt meg velünk semmit sem, nagyon szeretett bennünket; – mi pedig, az öcsémmel nagyon tiszteltük őt. Amikor valami rossz fát tettünk a tűzre, elég volt a hatalmas tenyerét megmutatnia, és azonnal tudtuk, hogy hol a helyünk. Ma is nagy tisztelettel emlékezünk rá.
Vannak olyan helyzetek, amikor a megbeszélés sem vezet eredményre. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem beszélgetünk egymással.
Tehát nem beolvasni, nem kibeszélni, többnyire nem is megbeszélni…!
Hanem ahogy Anna tette ezt: imádkozni, végezni szorgalmasan a mindennapi feladatainak, és várni, mert az Úr majd a kellő időben cselekedni fog.
Az Úr szabadításából fakadó bölcsesség, a beszéddel kapcsolatban is elvezet bennünket erre a felismerésre.
Ez a felismerés pedig biztos abban, hogy Isten jelzést ad, amikor a kellő időben szólni kell, hiszen bűn lenne hallgatni (Lukács 19,40).
Ez az egyház prófétai szolgálata, amikor a rendelt időben határozott szeretettel, jót és jól szólunk, vagyis Isten akarata szerint szólunk, mert az Igét szóljuk, és közben az Isten szól általunk, figyelmeztetve az Ő egyedül tökéletes akaratára másokat is.
Bölcs az az ember, aki tud hallgatni, és a kellő időben bátor szeretettel tud szólni.
Ez a felismerés azt a reménységet is dédelgeti, miszerint eljön majd az az idő, amikor képesek leszünk igazán meghallgatni egymást; – amikor készek leszünk végig hallgatni a másikat, és közben nem a saját gondolatainkhoz tapadunk, hanem valóban átgondoljuk azt, amit a másik mond, nem vágunk közbe, nem hárítunk azonnal, nem mondjuk azt, hogy „de én…”.
Reménységünk, hogy eljön az az idő, amikor minket is így hallgatnak meg mások.
Jézus Krisztus visszajövetelével valósággá lesz ez a reménységünk: meghallgatjuk egymást, kibeszélhetjük a dolgainkat, mégpedig minden következmény nélkül, mert a megváltás örök, zavartalan rendje már maradéktalanul a miénk.
Isten szabadítása adja nekünk ezt a bölcsességet; – hogy így tudjuk felnyitni a szánkat, így tudjunk megszólalni minden körülmények között; – valamint ezzel a bölcsességgel szólaljunk meg ellenségeink előtt is; – és végképp ezzel a bölcsességgel tudjunk tanúságot tenni a keresztyén üzenetről, Jézus Krisztus evangéliumáról.
3.
Az Úr szabadítása visszaadja nekünk az erőt, visszaadja nekünk az Ő bölcsességét; – és VISSZAADJA NEKÜNK AZ ALÁZATOT (3-5; 7-8).
Anna hálaéneke ezt is hangsúlyozza: „ne beszéljetek gőgösen, kérkedően…” (3). Hiszen Isten hatalma felforgatja egyszer a megszokott emberi „rendeket”.
Őneki van hatalma átrendezni a világot. A történelem Ura többször is megtette ezt.
Ahogy Anna éneke, Mária éneke is ugyanezt hangsúlyozza (Lukács 1,46-56). Ebben az átrendeződésben akár a feje tetejére is állhatnak a dolgok.
A hősből elesett lehet; – a gazdagból szegény; – az anyából meddő, és fordítva, hiszen az Úr aláz meg, és Ő magasztal fel (7).
Ez azonban csak a kezdet. Ebben az átrendeződésben ugyanis sokkal többről van szó, mint valamiféle társadalmi reformról, a szegények és elesettek megsegítéséről.
Isten ugyanis nem forradalmár.
Isten jól ismeri az embert, és pontosan tudja, hogy a szegényből lett gazdag ugyanúgy vissza fog élni gazdagságával, mint a korábbi gazdagok, és az emberi bűn miatt valójában semmi sem változik.
Ez az átrendeződés valójában azt üzeni, hogy Isten másként értékel, mint mi. Az Ő számára más a hős, és más az elesett, más a gazdag, és más a szegény, más az anya, és más a meddő kategóriája, mint a mi értékrendszerünkben. A tetteket, az életeket pedig Ő méri le (3).
Ez pedig csakis arra indíthat bennünket, hogy akár gazdagok vagyunk, akár szegények, és vég nélkül lehetne folytatni az ellentétpárokat, belássuk, mindannyian nyomorultak vagyunk, és az Ő megváltó kegyelmére szorulunk.
Mindenünk kegyelem. Isten ad és elvesz. Ő megteheti ezt bármikor.
Ezért mi alázattal csak hálát adhatunk azért, amink van, és nem perlekedhetünk akkor, ha Ő valamit elvett tőlünk.
Ezért alázatra intve, ezt hangsúlyozza az Újszövetség egyik jól ismert igeverse is: „Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék” (1Korinthus 10,12).
Az Úrtól való szabadítás tehát visszaadja nekünk az Ő erejét, az Ő bölcsességét, és az Ő követéséhez illő alázatot.
Azért is fontos mindezt hangsúlyozni, mert a mi Urunk Jézus Krisztus is kiemelte, hogy tanuljuk meg, hogy Ő szelíd és alázatos szívű, és így mi is nyugalmat találunk ebben az alázatban, Őbenne (Máté 11,29).
Szomorúan kell kimondanom gyarló de valós tapasztalatomat, a krisztusi alázat fontossága kapcsán, hogy soha annyi önhitt, gőgös, beképzelt embert még nem láttam életemben, mint éppen az egyházban.
4.
Az Úr szabadításának legfontosabb ajándéka azonban az az örömhír, hogy Isten VISSZAADJA NEKÜNK AZ ÖRÖK ÉLETET, az üdvösség kiteljesedését (9-10).
Isten szabadítása túlmutat ezen a világon.
Éppen az örök élet tágassága teszi áldássá, értelmessé az itteni világot. Tehát a túlnani világ áldottan hat az innenire; – viszont az inneni világ értelmessége nagyban megkérdőjelezhető a túlnani világ Jézus Krisztusban megígért és elhozott konkrétsága és teljessége nélkül.
Tehát az Úr szabadítása elsősorban nem evilági reform, hanem a megváltás és az örök élet evangéliuma, amellyel Isten mindent újjátesz (2Korinthus 5,17).
Minden egyéb áldás, az előbb részletezett erő, bölcsesség, alázat is csak ebből a „krisztusi túlnaniból” következhet.
Kicsit aggódok a reformáció ötszáz éves évfordulóján azért, hogy elfeledkezünk a lényegről, az örök élet, a megváltás evangéliumáról, és a reformáció evilági hatásaira a társadalmi, gazdasági, politikai, kulturális, nemzeti hatásaira kerül majd a hangsúly a megemlékezésben. Mindezek persze fontosak, de az örök élet bizonyossága nélkül jelentéktelenek.
Figyeljük meg, az egyház bizonyságtétele egyre inkább csak erre a világra irányul. Ez pedig hitetlenség, Pál apostol is óv ettől (1Korinthus 5,19).
Ez az örök élet mindenestől ajándék, mert, ahogy Anna éneke is hangsúlyozza, nem a magunk ereje tesz bennünket hőssé (9).
Ez az ajándék az Istentől küldött Királyban, az Ő Felkentjében, Jézus Krisztusban lehet a miénk (10). Ezt is megénekelte Anna hálaimája.
Híveinek lábát tehát megőrzi az Úr, vagyis megőrzi életünket, gazdagít és szegényít egyaránt, és ebből az optikából nézve mindegy, hogy gazdagok vagyunk, vagy szegények, mert egyként nyomorultak vagyunk, ha csak ebben az életben reménykedünk (1Korinthus 15,19).
Egy szokatlan példával szeretném végezetül szemléltetni Isten szabadításának örömhírét.
Alfred Hitchcock híres filmje a „Psycho”.
Ennek a filmnek nemrégiben elkészítették az előzményeit, egy sorozatban, „Bates motel – Psycho a kezdetektől” címmel, ahol részletesen kifejtik, hogy ez a beteg sorozatgyilkos hogyan jutott idáig.
Egy beszélgetés során hívták fel a figyelmemet erre a sorozatra. Az első néhány részt megtekintettem. Azt kell mondanom, hogy eben a műfajban kiválóalkotás született. Ha lett volna időm, megtapasztalhattam volna, mi az a sorozatfüggőség, mert az emberben ott van a vágy, hogy még egy részt, még egy részt, még egy részt megtekintenék, mert olyan sodró lendületűek az események.
De a lényeg nem ez. Hanem: miközben az első három részt megtekintettem, az ötven részes sorozatból, azonnal azt fogalmaztam meg magamban, hogy ebben a thrillernek vagy horrornak kikiáltott sorozatban semmi olyan nincsen, ami a valóságban ne fordulna elő.
Megfordítom a gondolatot: a valóság néha horrorisztikusabb, mint egy horrorfilm.
És máris itt van az evangélium. Isten, Jézus Krisztusban bezárta azt a „Bates motelt”, ahol annyi szörnyűség történt, és eljön az az idő, amikor végleg le fogja bontani ezt az „épületet”.
A régiek elmúlnak, és Isten új eget és földet teremt, és újjá lesz minden (2Korinthus 5,17).
Isten tehát Jézus Krisztusban visszaadta nekünk az örök életet, és visszaadta nekünk már ebben a világban az örömöt és a reménységet (1), mert ez az örök élet odaát kiteljesedik rajtunk.
Addig pedig nemcsak kibírjuk a „Bates motelben”, hanem próbáljuk formálni, takarítani, csinosítani, sőt alapvetően jobbá tenni azt, kipucolva onnan a látványos bűnöket. Mindezt azzal a reménységgel tesszük, hogy ez csak egy „felvonulási épület”, és készül már az igazi…
*
Anna tehát örült az Isten szabadításának, mert az Úr szabadítása visszaadja nekünk az Ő erejét; – visszaadja nekünk az Ő bölcsességét; – visszaadja nekünk az alázatot; – mert Ő Jézus Krisztusban visszaadta nekünk az örök életet.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. január 29.
Textus / Lekció: 1Sámuel 02.01-10
Igehirdető: Steinbach József