Igehirdetés alapigéje
„Amikor aztán meghallották az ÚrIsten hangját, amint szellős alkonyatkor sétált a kertben, az ember és a felesége elrejtőzött az ÚrIsten elől a kert fái között. De az ÚrIsten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert meztelen vagyok, és ezért elrejtőztem. Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy meztelen vagy? Talán ettél arról a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, ezért ettem. Akkor az ÚrIsten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, ezért ettem. Akkor ezt mondta az Úr isten a kígyónak: Mivel ezt tetted, átkozott légy minden jószág és minden vadállat között: hasadon járj, és port egyél egész életedben! Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod.” (1Mózes 3:8-15 RÚF)
„ mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”
„Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk.” (2Korinthus 4:18, 5:1)
Bevezetés – “Tesco 5 perc”
A 2000-es évek elején, amikor Kőröshegyen szolgáltam, akkor számítottak újdonságnak a Budaörsi hipermarketek. Egyik délután, elhatároztuk, hogy megnézzük őket, most ott intézzük el a “nagy bevásárlást!” Az M7-es autópályán haladtunk, akkor még mindenféle navigációs rendszer nélkül. Nagyon biztató volt, amikor felbukkant az út mellett egy nagy hirdetőtábla: “Tesco 5 perc…”
30 perc múlva Martonvásárnál egy kietlen földúton, kétségbeesett Y fordulókkal próbáltam visszatalálni az aszfaltozott útra. Korábban jöttem le az autópályáról, így az időtartam megváltozott és a cél is elveszett. (Azóta is – bár már navigációs alkalmazások sokaságával közlekedem – óvatos megfontolással tekintek a várható időpontokra, tudva hogy képes vagyok jelentősen meghosszabbítani az utazás örömét…)
Kicsit hasonló lehet az elmúlt évünk, egy ilyen utazáshoz: gondolatban sok mindent megterveztünk az elmúlt időszakra, sokunknál mégis az elmúlt év mintha letérített volna a tervezett útról és a céljainktól, amit el akartunk érni.
Az Igében elhangzó kérdés – “Hol vagy?” – arra késztet, hogy nézzünk rá arra, hogy hol is vagyunk – nem csak a körülményekre tekintve, nem pusztán önmagunkba nézve, hanem úgy keresve a választ a kérdésre, hogy közben arra tekintünk, aki kérdez: Istenre aki teremtette az embert, minket!
Szükség van erre a kérdésre?
Szükség volt rá, akkor és ott? A történetet olvasva zavarba esünk! Istennek, aki teremtette a világot, az embert, a kertet – szüksége van erre a kérdésre? Valóban nem tudja, hol az ember? Vagy pedig a Szentíró, amolyan mesélős kedvében van, színezi a történetet, romantikus képekkel szövi át, mint a “szellős alkonyat,” amelyben sétál az ÚrIsten, és akkor az első emberpár, olyan gyerekesen elbújik előle. Szüksége van erre a kérdésre az Istennek?
És ha meghúzzuk a párhuzamot, akár a mai nappal, azzal, ahogy itt vagyunk, az Isten házában → Szükség van erre a kérdésre?
Szüksége van rá Istennek? Hiszen mi itt ülünk, nyíltan, nem rejtőzve. (Segédlelkészként, mikor még gyerek-istentiszteleteket tartottam, jött oda egy kedves hittanos kislány, azzal, hogy mennyire szeret templomba járni. Mielőtt magamban megveregettem volna a vállamat, hogy azért nem hiába készülök én, vagdosom a flanel-figurákat, gondolkozom kérdéseken, játékokon, a kislány folytatta a mondatott: “Mert itt olyan jól lehet bújócskázni!”) Mi nem bújócskázunk a templomban, itt vagyunk nyíltan az Isten előtt!
És nekünk, szükségünk van erre a kérdésre? Nem inkább válaszokra lenne szükségünk? Hogy a kérdéseimre – mikor lesz jobb a helyzetem, szűnik meg a problémám, gyógyulok meg, ki lesz a férjem, feleségem… – adjon az Isten kijelentést! Ismeri a problémáimat, mondja meg, mit kell tennem, hogy megoldódjon!
Ha visszatérünk az édenkerti kérdéshez…
…nem ez az első kérdés, amely elhangzik az ember felé! Érkezett már ezelőtt egy ravasz kérdés a kígyótól, a kísértőtől, ami egy olyan fára irányítja a figyelmüket, ami csábítja a szemet, kívánatos és sokat ígér. Ami látható és látványos és azt ígéri, hogy látóvá tesz. Azzal, hogy a jó és rossz tudását ígéri, azzal válaszokat, megmondást, kijelentést ígér.
És valóban látják önmagukat: most először Isten nélkül. Látják, hogy “kik is vagyunk mi.” És ezzel együtt elvesztenek valamit, ami eddig talán nem volt látható, de természetes: az Istennel való közösséget, a Vele való kapcsolat közvetlenségét.
Ezért van szükség az Istentől jövő kérdésre!
Onnan kérdez, ahová tartozom! A kérdés még ebből a közösségből szól, aminek az emléke, kötődése, ott van bennem! Ahol ezek a láthatatlan gyökerek vannak, amelyek meghatározzák, hogy a láthatóban, hogyan vagyok jelen!
Talán ismerős az az érzés, amikor álmomból felriadok, felébredek és első pillanatra azt gondolom, hogy a gyerekszobámba vagyok, abban a lakásban, ahol felnőttem, úgy helyezem el a bútorokat szobákat. A régi, ma már láthatatlan gyökerek meghatározzák a jelenemet is.
Weöres Sándor írja “Másik világ” című versében: “Egy másik világ küldött engem, hogy milyen volt, már nem tudom, de tört sejtése vissza-fénylik színek nélküli fátyolon.”
Amikor Isten azt kérdezi, “Hol vagy?” – abból a közösségből, abból a “színből”, életből kérdez, amibe teremtett az embert! Erről a közösségről a Heilderblergi Káté így szól : “teremtő Istenét igazán megismerje, szívből szeresse, vele örökké boldogan éljen.”
Olyan meseszerűen hangzik ez, el sem tudjuk képzelni! Pedig minden vágyam, hogy jó, jobb legyen az életem, onnan ered, abból a közösségből, oda akarok visszatérni, mert érzem annak a hiányát, hogy elvesztettem ezt a közösséget, már nem vagyok ott!
A láthatók ezért válnak fontossá a számomra, mert annak a láthatatlannak az ígéretével kecsegtetnek, azt próbálják eljátszani, ami hiányzik az életemből, mert elszakadtam onnan! Ezért kell jobb, több, nincs olyan, hogy elég, érzem mindig a hiányt és próbálom, valahogyan betölteni – jobb híján – a láthatókkal…
Bibliai példákat szeretnék említeni, ahol ezt látjuk:
Református Bibliaolvasó vezérfonal ma olvastuk Sámson és Delila történetét. Gyönyörű szerelmes történet lehetne, ha nem lenne tele hazugsággal. Miközben a felszínen szeretik egymást – vagy talán inkább csak használják egymást – a mélységben hazugságok vannak, egészen addig, míg Sámson “halálosan meg nem unja” és el nem árulja az igazat. És, amikor a filiszteusok levágják a haját álmában, Sámson felébred és ezt mondja: „Kiszabadulok most is, mint máskor, csak megrázom magam! “ és ezt követi egy tragikus mondat – “…mert még nem tudta, hogy elhagyta őt az Úr…” Sámson úgy élt, hogy azt hitte, hogy a láthatókkal együtt megvannak a láthatatlanok is! Nincs szükségem kérdésekre, hiszen mindenem megvan, de közben már nincs ott az Isten jelenlétében.
Pedig szükségszerű és fontos kérdés a “Hol vagyok?”, ami Istentől, a túlnannról jön, ott vannak-e a láthatatlanok, amik odakötnek az Istennel való közösséghez?
A tékozló fiú – disznók vályújánál, megkérdezi magától, azaz inkább felülről jön a kérdés “hol vagyok?” Az otthon, ahonnan eljöttem, hiányzik! Ahogy Kosztolányi írja: “Itthon vagyok itt e világban, S már nem vagyok otthon az égben.” – ez a világ és az ég, a láthatatlanokhoz, az Istenhez kötődés nem választható el egymástól, nem tudok itthon lenni a világban, és azt, hogy hogy vagyok jelen a világban, meghatározza, hogy otthon vagyok-e az égben?
Zákeus – aki otthon van, mégis az otthontalanság otthona a háza – Amikor Jézussal egy asztalhoz ül, amikor beszélgetnek egymással, és valahogy ebben a beszélgetésben, nem tudjuk, hogyan, de elhangzik a “hol vagy?” kérdés. És amikor Zákeus erre válaszol, akkor lesz üdvössége (üdvösség = Isten Országa = az otthon, ahová teremtettünk) a háznak, talál vissza és lesz otthon!
Nem ódivatú erről beszélni?
Annyi minden szól arról, körülöttünk hogy az ember jól érezze magát. Annyi probléma van, ami miatt nem érezzük otthon magunkat. És jönnek a motivációevangélisták, egy-egy jól megalkotott mondattal, mentálhigiénés szakemberek alapos felkészültséggel, önképző tanfolyamok és jó tanácsok. Amikor ennyi magabiztos megoldás jön, nem nem mondunk keveset régi történetekkel?
Ez a régi történet pont arról szól, miért is nem tudunk önmagunkban, csak a láthatókkal otthon lenni: Mert Istentől fordult el az ember, azzal, hogy nem bízott abban, hogy a boldogság, teljesség Istenben van. A „nem hit,” az Istennélküliség az, amit úgy hív a szentírás, hogy bűn. És ezzel nem tudok önmagamban, ezzel nem tudnak a tanfolyamok és a jótanácsok, mit kezdeni!
Mert az Istennel való közösséghez, hogy újra otthon legyünk, az kell, hogy az, ami ott megtört, “a nem hit” a bűn megszűnjön.
Ehhez kellett még egy kérdés: A názáreti Jézus kérdése a kereszten, “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” Ő kérdezte az Atyát, “hol vagy?” – mert ő ott megtapasztalta a teljes Isten nélküliséget, elhagyatottságot, Ő maga lett a bűn – értünk. Akinek a lényege volt az Istennel való közösség, aki “otthon volt az Örökkévalóval,” aki bűnt nem ismert, őt tette Isten bűnné értünk. Ő volt az, aki teljességgel kizárta magát helyettünk, hogy mi beléphessünk abba a közösségbe, amit ott hagytunk. Mert a bűnesetben ez történt, hogy az ember kizárta magát otthonról, és nincs nála kulcs, csak Jézus Krisztus tudja kinyitni ezt az ajtót, az Ő kereszthalála megváltás
Pilinszky János mondta egyszer, amikor Popper Péter pszichológussal beszélgetett: “Ti úgy gondoljátok, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy gondolom, hogy az életben tragédiák vannak, és irgalomra van szükség.”
Amikor hozzám – hozzád – hozzánk szól a kérdés: Hol vagy? – akkor az irgalom szólal meg!
Isten irgalommal kérdez, azzal a kérdéssel, amire nekünk van szükségünk: Hol vagy az otthontól?
Hol vagyok attól, ami ma reggel idehozott? Szüleim hitétől, gyerekkorom emlékeitől, amik aztán életté váltak?
Hol vagyok Jézus Krisztusnak attól szavától, Isten Igéjétől, ami valamikor a szívemig hatolt?
Hol vagyok attól az eseménytől, amiben megértettem, hogy több az élet, hogy egészen egyértelművé vált a láthatatlanok valósága!
Hol vagyok attól, amikor a bűneim rám nehezedtek, éreztem a súlyukat, de megvallottam és valósággá lett az Isten bocsánata és éreztem, ahogy a terhek lekerülnek rólam!
Hol vagyok most: az elmúlt év után, félelmekkel, veszteségekkel, reménységgel – talán felerősödött, nyilvánvalóvá lett sok minden, ami addig is meg volt csak ellepleztem → családban, munkámban, terveimmel, önmagamban…
Hol vagyok a tragédiáimban?
Hol vagyok az irgalomtól?
Amikor az a kérdés elhangzik, hogy “hol vagy?” az nem “vízszintesen”, az életem mérföldköveire, a “láthatókra,” az időre vonatkozik, hogy meddig jutottam el, milyen célokat értem el, mit mondhatok az enyémnek a magaménak, hanem mélységében, a láthatatlanokkal kapcsolatban, az örökkévalóval kapcsolatban hangzik el. Otthon vagyok az örökkévalóval, vagy az otthontalanság otthonában? Ahol jól látható, de rideg falak vesznek körül, amiket próbálok barátságossá, teljessé tenni, de nem megy.
Hol vagyok? – Nem csak a kérdés hangzik el, hanem az örömhír, hogy nem magamtól kell ezt megkérdezni! Isten, aki jelen van, aki Jézus Krisztusban jól ismeri az otthontalanság otthonát, Ő kérdez úgy, hogy otthont készített nekem. Ő maga az otthon, a biztonság, a békesség. Ő kérdezi, úgy hogy fontos vagyok neki – azért kérdez, mert érdekli, mi van velem, hív magához, az irgalomhoz!
“Szellős alkonyatban…”
Miért írja a Szentíró, hogy Isten a szellős alkonyatkor sétál? Sok magyarázat, de én most egészen egyszerűen csak magát a képet hadd ragadjam meg: Június eleje, a nyár eleje van. Nem ilyen szellős alkonytokra vágyunk? Amikor már a nap végén vagyunk, letettük a munkánkat és azokkal vagyunk, akiket szeretünk és beszélgetünk, sétálunk, otthon érezzük magunkat!
Isten ide hív bennünket, onnan, ahol vagyunk: a mélységből, az otthontalanságból, vagy éppen az otthon egy távoli zugából, mert elrejtőztünk, mert magunk is szégyelljük magunkat és tartunk attól, hogy mit szól majd hozzánk! Ott van, ahol mi vagyunk a magunk töredékességével, bűnével, szégyenével, mindazzal, ami mögé elbújunk, elrejtőzünk, magunk elől is, talán még itt ülve is. Itt van, hogy hívjon megbocsásson, hogy otthon legyünk vele közösségben. Nem megoldásokban, hanem az ő irgalmában.
Amikor Isten kérdez, “hol vagy?” úgy kérdez, hogy ott van velem, otthon lehetek nála. Amikor elcsendesedek, őrá irányítom a figyelmemet, engedem, hogy az imádságban megnyíljon az, amit magamba zárok, amikor engedem, hogy az Igében ő szólítson meg. Akkor tudom, hogy otthon vagyok, még akkor is, egyedül érzem magam, ha rám nehezedik sok minden: „Felnézünk egy felhőre Nem látjuk tőle az eget Se hold se csillagok De tudom hogy ott van és szeret És tudom hogy hol vagyok”
Befejezés – engedjük a kérdést magunkhoz: “Hol vagy?”
Igehirdetés elején egy utazásról beszéltem, ahol célba szerettem volna érni. Lehet, hogy talán így megyünk az életünkben, kizárólag a láthatókra nézünk, azokat gondoljuk útjelző tábláknak, azok rajzolják meg az utunkat. És talán ezekkel együtt mégis távol kerülünk otthonról? Vagy lehet, hogy otthon vagyunk, de nagyon erősen csábítanak a láthatók, talán szégyelljük is magunkat miatta.
Szellős alkonyatok ideje van. Az ÚrIsten itt van közöttünk, velünk, ami utunkon, akinek fontosak vagyunk, aki irgalmas hozzánk: Hadd szólítson meg most bennünket: Hol vagy?
Amikor a választ keressük, akkor ne a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók. És tudjuk, hogy van Istentől készített hajlékunk.
Textus / Lekció: 1Mózes 3:8-15, 2Korinthus 4:18, 5:1
Igehirdető: Farkas Gergely