(2) Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, felvitte csak őket külön egy magas hegyre, és szemük láttára elváltozott.
(3) Ruhája olyan tündöklő fehér lett, amilyet a földön ruhafestő nem tud fehéríteni.
(4) És megjelent nekik Illés Mózessel együtt, és beszélgettek Jézussal.
(5) Péter megszólalt, és ezt mondta Jézusnak: Mester, jó nekünk itt lenni; hadd készítsünk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.
(6) Nem tudta ugyanis, hogy mit beszél, mert nagy félelem fogta el őket.
(7) De felhő támadt, amely beárnyékolta őket, és hang hallatszott a felhőből: Ez az én szeretett Fiam, Őt hallgassátok!
(8) És amint körülnéztek, már senki mást nem láttak maguk mellett, csak Jézust egyedül.
(9) Amikor jöttek lefelé a hegyről, megparancsolta nekik, hogy senkinek el ne mondják, amit láttak, csak amikor az Emberfia már feltámadt a halottak közül.
(Márk 9,2–9)
(Márk 9,8)
Olyan gazdag ez az evangéliumi rész üzenetekben, hogy egy egész igehirdetés-sorozatot lehetne tartani erről.
Ezért bizonyos üzeneteket részletesebben kifejtek, bizonyos üzeneteket pedig csak felvillantok.
Kedves Testvérek! Az a feladat, hogy gondoljátok tovább az itt elhangzott üzeneteket.
Jézus kiválasztott a tanítványi körből három tanítványt, Pétert, Jakabot és Jánost, maga mellé vette őket, és felvitte őket egy magas hegyre (2).
*
MIT TAPASZTALTAK ezek a tanítványok ott, a megdicsőülés hegyén? (2–6)
Először is megtapasztalták azt – hadd mondjam így – áldott Isten-bizonyítékként, hogy kicsoda Jézus Krisztus.
Megtapasztalták, hogy Jézus Krisztus valóban az Isten Fia, a Megváltó. Ez itt a megdicsőülés hegyén egyértelművé lett: Jézus elváltozott (2), tisztasága fehéren ragyogott rajta, miként az Isten dicsősége ragyog, jelezve, hogy Ő az Isten dicsőségének visszatükröződése, lényének képmása (Zsidókhoz írt levél 1,3).
Az evangélista szinte dadog, hogy kifejezze ezt a csodát, amit emberi szavakkal alig lehet visszaadni, mert ami a megdicsőülés hegyén történt, az hasonlíthatatlan, az emberi dimenziókkal nem mérhető. Jézus elváltozásának leírása is erre a „hasonlíthatatlanságra” utal. Így írja Márk: Jézus olyan fehérré, olyan ragyogóvá lett ebben az elváltozásban, amilyen fehéret ruhafestők sem tudnak fehéríteni. Igen, Isten „egészen más” – így mondta Barth Károly.
A tanítványok tehát megtapasztalták, ott a megdicsőülés hegyén, hogy kicsoda Jézus Krisztus.
A tanítványok, hárman, megtapasztalták azt is, hogy van örök élet, amely körbeöleli ezt a földi életet (4).
Megtapasztalták azt, hogy ez az örök élet – ahogy később Pál apostol is hangsúlyozta tanításában (1Korinthus 15) – egy konkrét valóság, konkrét helyszíne van, ahol azok a személyek, akik az Úrban haltak meg, ott felismerhetően jelen vannak.
Mózes és Illés ott vannak a hegyen, és beszélgetnek Jézussal.
Van örök élet, az örök életnek konkrét színtere van, hiszen Isten új eget és új földet teremt az Övéinek, amelyben igazság lakozik (2Péter 3,13).
Ott, az örök élet valóságában egymásra ismerünk, megőrizzük a személyazonosságunkat: eltétetett nekünk a viszontlátás reménysége.
Csodálatos, emberfeletti ígéret ez, amit ott, a tanítványok, ezek hárman, egyértelműen megtapasztalhattak.
Péter, Jakab és János megtapasztalták azt is, hogy ez az örök élet jó (5).
Isten ajándéka: jó.
Az apostol ezt így fejezi ki, a Filippi levél első fejezetének 23. versében, hogy Krisztussal lenni, az örök életben, az üdvösség teljességében lenni, sokkal inkább jobb mindennél. Az apostol már fokozást használ: ez a legjobb.
Márk evangélista azonban egészen egyszerűen „csak” ezzel a két betűvel – minden fokozás nélkül – fejezi ki, hogy milyen a Jézus Krisztussal való közösség. Azt mondja, hogy ez jó. A tanítványok kimondják, ott a hegyen: Mester, jó nekünk itt lenni, szeretnénk itt maradni. Ez az, ami jó. Ez a jó, az egyetlen jó, amiből minden más jó fakadhat ezen a világon. Hiszen a mennyei világ gazdagságát tapasztalták meg ők hárman: a jót.
Ennek a jónak valóságát szeretném részletesebben kibontani.
Mivel a megdicsőülés hegyén tapasztalták meg ezt a jót a tanítványok, ezért nagyon röviden idézzük fel, hogy a legfontosabb hegyek milyen üzeneteket hordozva szerepelnek a Szentírásban. A bibliai hegyek üzenetei ugyanis kifejezik a mennyei jó gazdagságát.
A Mórijja hegyén hangzik el ez az Ige: Az Úr gondoskodik, az Úr hegyén a gondviselés! (1Mózes 22,14). A Hóreb hegyén az üldözött, életveszélyben szorongattatott Illés próféta kimerülten, elcsüggedten, erőtelenül adná fel a küzdelmet, amikor felhangzik az Úr biztató, testet és lelket tápláló szava: Egyél, mert erőd felett való utad van! (1Királyok 19,7). A Sínai-hegy, a törvényadás hegye, ahol elhangzik a Tízparancsolat: Én az Úr vagyok, a te Istened… (2Mózes 20,2) A Golgota hegye, a megváltás hegye: Elvégeztetett az Isten megváltó szeretete (János 19,30), amellyel Isten szereti az embert, visszaadja neki az élet ajándékát, és ezt kiteljesíti. Ez teljesedett be Jézus Krisztusban.
Ez a jó tehát – a bibliai hegyek tanítása szerint is – az Isten gondviselő és erőt ajándékozó szeretete; az élet boldog rendjét újjáteremtő, és azt Krisztusban kiteljesítő szeretete.
Ez az a mennyei jó, amelyet ott, az örök élet bizonyosságában, Isten-bizonyítékként, Isten dicsőségének ragyogásában megtapasztaltak a tanítványok, a megdicsőülés hegyén.
Milyen érdekes – hozzáfűzi az evangélista –, hogy ez a tapasztalás félelemmel töltötte el a tanítványokat (6).
Félelem lett úrrá rajtuk, mert az ember, ebben a bűnös, hasadt világban, szinte be sem tudja fogadni ezt a csodálatos, maradéktalan mennyei jót.
Bizony, annyira távol vagyunk ettől a tökéletes jótól, olyan befogadhatatlan ez számunkra, olyan elképzelhetetlen, olyan „idegen”, hogy szinte megijedünk, amikor körbeölel bennünket.
Megszoktuk a rosszat, belegyökereztünk; így szokatlan a jó.
De éppen az az Isten szeretete, hogy ezzel a mennyei jóval mégis megajándékoz bennünket; Szentlelke által hozzáérlel bennünket, zaklatottan tökéletlen embereket, az Ő tökéletes, mennyei világának valóságához.
*
Felvetődik a következő kérdés is: HOL TAPASZTALTÁK MEG a tanítványok ezt a Krisztus-bizonyságot, az örök élet bizonyosságát, ezt a mennyei jót? (2)
Az Ige ennyit említ, egy magas hegyen, a megdicsőülés hegyén történt mindez.
Miként már említettem, a hegy az Isten közelségének, az Isten jelenlétének kifejezője.
Ott, ezen a hegyen istentiszteleten vettek részt a tanítványok.
Ennek az istentiszteletnek a gyülekezete a kiemelt három tanítvány.
Ezen az istentiszteleten előttünk van a Szentírás, az Isten Igéje – most szimbolikusan is –, annak két része: az Ószövetség, Mózesnek és Illésnek, az Ószövetség két kiemelkedő hithősének személyében; valamint előttünk van az Újszövetség, Jézus Krisztus által, akiben az ígéretek beteljesedtek. Minden istentiszteleten az Isten Igéje köré gyülekezünk, Jézus Krisztus köré, Isten éltető szeretetének közelébe.
Ezen az istentiszteleten megszólal az imádság, hiszen Jézus és a tanítványok mindig imádkozni mentek fel a hegyre.
Tehát itt istentisztelet történik. Jelen van a gyülekezet, a testvérek közössége, most e három tanítvány személyében, akik imádságos szívvel figyelnek Isten Igéjére.
Az igehirdetést pedig maga az Atya mondja, aki rámutat Jézus Krisztusra: Ez az én szeretett fiam, Őt hallgassátok! (7)
Tehát, hol tapasztalható meg az a csoda, amit a tanítványok átéltek a megdicsőülés hegyén?
Ez a csoda ma az istentiszteleten tapasztalható meg, amikor maga mellé vesz bennünket a mi Urunk, felemel bennünket, és a gyülekezetben, a testvérek közösségében, imádságos szívvel, nyitott Bibliával a kézben megtapasztaljuk, hogy maga az élő Isten szólít meg minket.
Ez valóban csoda, amikor az Igét hirdetve, a gyarló emberi beszéd megelevenedik, és az valóban Isten szavává formálódik.
Ilyenkor minden külső körülménytől el tudok vonatkoztatni, és átélem Isten közelségének örömét. Ilyenkor valóban megtapasztaljuk azt a felemelő érzést az istentiszteleten, amit a zsoltáros így énekel meg: Isten közelsége, Isten jelenléte az oly igen jó (Zsoltárok 73,28).
Aztán ez a jó folytatódik majd az élet istentiszteletében (Róma 12,1–2).
Minden istentiszteleten ez a boldog tapasztalat lehet a miénk.
Valóban ezt tapasztaljuk itt? Valóban átéljük ezt a csodát istentiszteleteinken?
Gyere ide imádságos lélekkel, hogy részesei lehessünk ennek a csodának az istentiszteleteken, és az Isten szavát hallva ezt a jót kapjuk, a felemelt életet, a mennyei világ gazdagságának előízét.
Ha nem ezt éljük meg az istentiszteleteinken, akkor nagy baj van, akkor valami egészen más történik itt, mint ami az Isten eredeti szándéka.
Tehát, a tanítványok megtapasztalták Jézus istenfiúságát, az örök élet és a mennyei jó valóságát. Hol? Ott a „hegyen”, ahol istentisztelet történt, ahol részesültek a mennyei jóból, Isten megváltó szeretetének közelségéből.
Hisszük, hogy mi is részesülünk itt, most ebből a mennyei jóból.
*
Tegyünk fel itt még egy kérdést: KIK AZOK, AKIK MEGTAPASZTALTÁK ezt a mennyei jót; mindazt, amiről eddig szó volt? (2)
Ők hárman: Péter, Jakab és János.
Miért pont ők hárman?
A tizenkettő közül miért pont ők hárman tapasztalhatták meg ezt a kiemelt, mennyei élményt, bizonyosságra segítő csodát?
Tudod mi erre a válasz?
Gondolj arra, hogy te most e három kiválasztott tanítvány közé tartozol.
Mi most itt vagyunk ezen az istentiszteleten!
Lehetnénk máshol is, de itt vagyunk.
Ez isteni csoda.
A három tanítvánnyal is ez a csoda történt: pont őket hármójukat maga mellé vette az Úr, felvitte őket a megdicsőülés hegyére.
Velünk is ez történik!
Bennünket is maga mellé vett az Úr, és felvitt minket a megdicsőülés hegyére. Íme, itt lehetünk ezen az istentiszteleten. Ez nem magától értetődő, ez nem természetes, ez csoda, ez kegyelmi állapot, emberi logikával megmagyarázhatatlan, értelemmel nem lehet utána kutakodni, csak boldogan fel lehet ezt ismerni.
Ez csoda, kegyelmi állapot, Isten cselekvése, Isten kiválasztó szeretetének a jele; annak a pecsétje, hogy szeret bennünket a mi Urunk, mert az Övéi vagyunk.
Adj hálát ezért a csodáért!
Most is azt cselekedte veled a te Urad, hogy – mint a tanítványokat, ott azt a hármat – téged is maga mellé vett, és felvitt ezen a vasárnapon is a megdicsőülés hegyére.
Nincs ennél jobb.
Ha az Úr maga mellé vett bennünket, nem történhet velünk semmi végzetes baj.
Akár élünk, akár halunk, az Övéi vagyunk (Róma 14,8).
*
Az utolsó kérdés – amire bővebben, részletesebben fogunk válaszolni – így hangzik: MIÉRT TAPASZTALTÁK MEG mindezt a tanítványok? (5; 7–9)
Inkább így kérdezem: Miért visz fel bennünket az Úr a megdicsőülés hegyére?
Azok hárman „jól” érezték magukat a megdicsőülés hegyén.
Meg is mondták ezt Jézusnak: Mester, nekünk olyan jó itt lenni, betelni ezzel a mennyei jóval, mi nem akarunk visszamenni „a völgybe”, a küzdelmek közé; mi szeretnénk itt maradni. Hadd építsünk itt sátrakat, hadd táborozzunk le itt véglegesen! (5)
Jézus azonban nem engedi meg nekik azt, hogy maradjanak, most még nem.
Amíg az Úr akarata szerint tart kimért időnk ebben a világban, addig azért visz fel Ő bennünket a megdicsőülés hegyére, hogy onnan aztán ezzel a mennyei jóval feltöltekezve lejöjjünk a mieinkhez, a többiekhez; a három megérkezzen a többi kilenchez, hogy ők megerősítsék a tizenkettő közösségét (9).
Pál apostol is vall erről (Filippi 1,23–24), vágyik elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal inkább jobb mindennél, de a filippiek megerősítése miatt még az az Isten akarata, hogy maradjon „itt”.
Mi ugyancsak azért kaptuk a mennyei világ gazdagságának ajándékát, hogy a templomból, az istentiszteletről kimenve, szolgáljunk a többieknek a mennyei jó örömével a világban.
Tehát vissza kell menni a völgybe, mert ott szolgálatunk van, küldetésünk van, hogy a többiek is felfedezzék az Isten megtartó szeretetét, rádöbbenjenek kiválasztottságukra, az Isten megtartó szeretetében, és ebben a kiválasztottságukban megerősödjenek általunk.
Ez a mi szolgálatunk.
A három szolgáljon a tizenkettő felé, a tizenkettő a hetven felé – mert volt egy hetvenes tanítványi kör is –, aztán a hetven szolgáljon sokak felé, szerte az egész világon, mert Isten igénye egyetemes az evangélium örömének hirdetésében és megélésében.
A kiválasztottság ezt a szolgálatot is jelenti.
Amikor Isten kiválasztotta Ábrahámot, akkor Ábrahám kiválasztásához is azt a feladatot rendeli az Úr, hogy általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3).
Azért visz fel bennünket az Isten a megdicsőülés hegyére, azért tapasztaljuk meg ezeket a mennyei csodákat, hogy aztán megújult emberként menjünk vissza a völgybe, ott másokat erősítsünk, másoknak szolgáljunk, a mennyei világ gazdagságával.
Ez a mennyei gazdagság pedig nem mást jelent – és ez számomra mindig a csúcsa ennek a gyönyörű Igének –, mint azt, hogy csak Jézust halljuk és lássuk egyedül (8).
Csak Jézust egyedül!
Ez a kiemelt Igénk a mai alkalommal.
A tanítványok csak Jézust hallották és látták egyedül, amikor a völgybe érve feltekintettek.
Lemenni a hegyről a völgybe, és csak Jézust hallani, látni egyedül!
Álljunk meg itt egy pillanatra! Ezt szeretném aláhúzni: Csak Jézust egyedül! Annyi hatás ér bennünket, megannyi történés szorongat minket… Nincs más gyógyszer, nincs más megoldás, nincs más megtartatás: csak Jézus Krisztus egyedül. Ez egy áldott, szent, boldog, másokat nem kirekesztő kizárólagosság. Csak Jézusra figyelni, csak Őt hallani meg; miként a mennyei hang, az Atya igehirdetése hangsúlyozta ezt: Ez az én szeretett fiam, Őt hallgassátok! (7) Csak így van esélyünk arra, hogy egymásra is irgalommal tekinthetünk.
Gyerekkoromból emlékszem, amikor valakinek a beszéde fárasztott, annak mondtuk: Sok a szöveg! Ma különösképpen elmondhatjuk: sok a szöveg. Jézus Krisztusra hallgatni, az egy áldott alázat, amely azt jelenti: a saját szövegemet „delete”-elni, törölni; meghalni a saját önző szövegem számára, és odafigyelni az egyetlen, tökéletes, irgalmas, életet kiteljesítő, jót akaró Másvalakire, Jézus Krisztusra; és Őáltala a másik emberre. Egyedül ez a megoldás, nincs más. Isten Lelke végzi el ezt a csodát bennünk.
Azt is mondhatnám, hogy könnyebb Jézus Krisztust szeretni, Jézus Krisztusban hinni, Jézus Krisztust követni, Őróla áradozni, Őróla beszélni, Igéket idézni, mint Őrá hallgatni. Amíg mi hiszünk Őbenne, amíg mi követjük és szeretjük Őt – ez persze óriási dolog, ez kegyelmi állapot –, addig mégis mi vagyunk a tevékeny alany és Ő a tárgy. Amikor csak Őrá hallgatunk, Őrá figyelünk, akkor leborulunk Őelőtte, megadjuk magunkat Őneki. Ekkor végre Ő lesz a cselekvő alany és mi leszünk az Ő megtartó, szent cselekvésének a tárgyai, akiket az Isten kézbe vesz és megelevenít.
Csak Jézus Krisztusra hallgatni, és csak Jézus Krisztust látni egyedül! Csak Jézust hallani és látni egyedül! Azaz Jézus Krisztusra figyelve látni, szemlélni, értékelni életünk minden eseményét, történését; mindent, ami velünk és körülöttünk történik… Ez a mi boldog lehetőségünk.
Csak Jézus Krisztust hallgatni, csak Jézus Krisztust látni, és csak Jézus Krisztust ragyogni ebben a világban. Amikor ők hárman fent voltak a megdicsőülés hegyén, akkor Isten dicsősége ragyogott Jézus Krisztuson, és ez a dicsőség átragyogott a tanítványokra. Ezek a tanítványok, akikben kiformálódott a Krisztus, ezzel a ragyogó arccal, ezzel a ragyogó tekintettel, ezzel a ragyogó élettel jöttek le a völgybe, a többiek közé. Ragyogott az életük.
Miért visz fel a megdicsőülés hegyére minket az Úr? Azért, hogy onnan a mennyei világ megtartó szeretetének gazdagságával feltöltekezve jöjj le a völgybe, és ezzel a gazdagsággal szolgálj a többieknek, együtt pedig, Jézust hallva és látva, ragyogjunk egymás számára a világban.
És még valamiért felvisz bennünket az Úr a megdicsőülés hegyére. Azért, hogy csak Jézus Krisztusra figyelve, Őt látva, Őt ragyogtatva élet-győzelemre jussunk.
Tudjátok mit jelent ez az élet-győzelem a Biblia szerint? Négy fokozata van ennek az életgyőzelemnek.
Csak Jézus Krisztussal: kibírni ezt az életet, ami nagyon nehéz. Ez az első lépcsőfok.
Csak Jézus Krisztussal: derűsen, örömmel kibírni ezt az életet. Ez a második lépcsőfok.
Csak Jézus Krisztussal: derűsen, örömmel, hívő bizonyossággal, üdvbizonyossággal kibírni ezt az életet. Ez a harmadik lépcsőfok.
Csak Jézus Krisztussal: derűsen, örömmel, bizonyossággal úgy végigjárni az életutat, hogy másokat is erre a boldog, derűs, örömteli bizonyosságra segítsünk; azokat is, akiknek valamiért – akár saját hibájuk miatt is – összeomlott az életük, és akiket csak kirakatosan segítünk, többnyire pedig magukra hagyunk. Ez a negyedik lépcsőfoka az életgyőzelemnek.
–
Ez a mai üzenet. Csak Jézust egyedül.
Adjunk hálát az Istennek azért a csodáért, hogy az Úr maga mellé vett bennünket, felvitt bennünket a megdicsőülés hegyére, és ott Isten-élményt, Krisztus-bizonyosságot nyerhettünk, az örök élet reménységében megerősödhettünk, a mennyei jó gazdagságából táplálkozhattunk; és így mehetünk vissza a völgybe, ahol csak Jézust hallva és látva, ragyoghatunk egymás és sokak számára, minden körülmények között boldog életgyőzelemmel.
A szülők, amíg kisgyerekeik vannak, addig mindig tartanak valamiféle állatot.
Ezen mindannyian átmegyünk: kutya, macska, madarak, halak.
Ahogy felnőnek a gyerekek, úgy pusztulnak el az állatok is.
Nekünk van itt még egy hullámos papagájunk, ez az egyetlen papagáj maradt még meg a nagy állatseregletből. A párja néhány évvel ezelőtt elpusztult, azt hittük, hogy hamarosan utánapusztul ez az utolsó papagáj is, de azóta is éldegél a kalitkájában árván, egyedül.
Azt vettem észre, hogy a sötét, nyálkás januári reggeleken, amikor egy rövid kis időre óvatosan betűz a felkelő nap sugara arra a folyosóra, ahol áll a kalitka, akkor a papagáj gyönyörűen elkezd csivitelni, hangosan, örömmel énekelni.
Ezért visz fel minket az Úr a megdicsőülés hegyére.
Ezért lehettél most itt ezen az istentiszteleten is.
Csak Jézus Krisztusra tekinteni, életgyőzelmes Urunkra, „életes napsugarunkra”, Őt hallani, látni, ragyogni; és akkor bármilyen helyzetben vagyunk, örömben járunk az életúton, a megérkezésig, másokat is örömre segítve.
Nagy feladat ez, csak Ővele lehetséges, Őnélküle nem megy…
Áldjon meg bennünket ebben a mindenható Isten!
Imádkozzunk!
Urunk, azért áldunk Téged, hogy itt lehetünk a megdicsőülés hegyén, hogy Te hirdetted nekünk az Igédet.
Köszönjük, hogy rámutattál Jézus Krisztusra, az örök élet teljességére, a mennyei világ gazdagságára, az egyedül való jóra.
Köszönjük Teneked, hogy így meggazdagodva mehetünk vissza a hegyről a völgybe, a következő héten is szolgálva; a mennyei világ gazdagsága által meggazdagítva más életeket.
Könyörülj rajtunk, segíts bennünket! Mindenkor csak Terád hallgatni, csak Téged látni és Téged ragyogni ebben a világban, hogy életünk utolsó percéig hívő, örömteli bizonyossággal járhassuk végig – a Te dicsőségedre és sokak javára – életünk útját.
Urunk köszönjük, hogy ez Teveled lehetséges.
Leborulva áldunk és magasztalunk Téged ezért a mennyei gazdagságért, azért a jóért, mely elvehetetlenül, mindenkor a miénk.
Így mondunk közbenjáró könyörgést egymásért, az itt jelenlévőkért, gyülekezetünkért, az előttünk álló feladatokért. Urunk, közbenjáró könyörgést mondunk szeretteinkért, ennek az esztendőnek minden kihívásáért. Olyan jó tudni, hogy Te előttünk jársz, Te vagy az események Ura, és Te – mennyei világod gazdagságával – mindig megajándékozol bennünket.
Urunk, hadd mondjunk közbenjáró könyörgést egy beteg testvérünkért. Urunk, a messze távolban Te adj neki gyógyulást, teljes felépülést!
Urunk, köszönjük, hogy Te hallod a mi imádságunkat és meghallgatod azt!
Áldott légy élő Istenünk, Krisztusért!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2022. január 9.
Márk sorozat 57.
1. hét
Vízkereszt utáni első vasárnap
Textus / Lekció: Márk 09,02-09 (08)
Igehirdető: Steinbach József