(1) A szentek iránti szolgálatról fölösleges írnom nektek.
(2) Hiszen ismerem készségeteket, amely miatt dicsekszem veletek a makedónoknak, hogy Akhája tavaly óta készen áll, és hogy a ti buzgóságotok magával ragadta a többséget.
(3) De mégis elküldtem a testvéreket, nehogy a veletek való dicsekedésünk ebben az ügyben hiábavaló legyen, hanem amint megmondtam: készen legyetek.
(4) És ha velem makedónok érkeznek, és felkészületlenül találnak titeket, valamiképpen szégyent ne valljunk mi – hogy ne mondjuk: ti – ebben a bizodalmunkban.
(5) Szükségesnek tartottam tehát, hogy megkérjem a testvéreket, menjenek el hozzátok előre, és készítsék elő a már megígért adományokat, hogy az úgy legyen készen, mint hálaáldozat, nem pedig mint kényszerű adomány.
(2Korinthus 9,1–5)
(2Korinthus 9,1–2)
Az egyházi esztendő utolsó vasárnapján lehetünk együtt, istentiszteleti közösségben.
Az egyházi év utolsó vasárnapjának az elnevezése: „Örök élet” vasárnapja.
Egy hét múlva, Isten kegyelméből, advent első vasárnapján, az új egyházi év és ezzel együtt az adventi időszak kezdődik meg, készülve karácsony ünnepére.
Most, az örök élet vasárnapján ugyanaz az igeszakasz hangzott fel, amely már két alkalommal – egy héttel és két héttel ezelőtt is – felhangzott ebben a gyülekezetben.
Először a készség, a felkészülés, a készenlét témája felől tekintettünk erre az igeszakaszra.
Majd egy héttel ezelőtt a bizalom, a bizonyosság témája felől ragadtuk meg ugyanennek az igeszakasznak az üzenetét.
Ma pedig a szolgálat, a szentek iránti szolgálat buzgósága felől – e felől a nézőpont felől – vizsgáljuk ugyanezt az Igét.
Megint csak ugyanabból az igeszakaszból, egészen más, élő, eleven, az örök élet vasárnapjához is kapcsolódó üzeneteket kapunk.
Ezzel azt is szeretnénk igazolni, Isten kegyelméből, hogy Isten Igéje végtelenül gazdag, a menny gazdagsága adatik nekünk.
Isten az élet kenyerével táplál bennünket az örök életre, ezért a Bibliát nem lehet kiolvasni. A Bibliát mindig, rendszeresen olvasni kell, mert minden Ige, minden igeszakasz mindig újabb és újabb, a Szentlélek által számunkra megelevenített, üzenettel akar megajándékozni bennünket.
Ez is igazolja a Szentírás, a Biblia ihletettségét: emberek írták Isten Lelke által vezettetve; vagyis, valójában Isten szólt a szentírók szavaiban.
Így figyeljünk, örök élet vasárnapján, a mai igeszakaszra: ugyanarra az igeszakaszra, most már harmadszor, de egészen más optikából.
A mai igehirdetésnek azt a címet adhatom: „A szentek iránti szolgálat buzgósága.”
Erről szólt, különösképpen a textus, az első két vers.
*
Azért, hogy jobban megértsük, miről van itt szó, először tisztázzuk azt, hogy KIK AZOK A SZENTEK, a Biblia értelmezése szerint, igei értelemben, úgy ahogy azt a protestáns egyházak értelmezik (1).
Azokat nevezzük szenteknek, akik a megváltó Jézus Krisztusban hisznek.
Pontosabban fogalmazva, akik a megváltó Jézus Krisztusban hihetnek; akik abban a kegyelmi állapotban vannak, hogy hihetnek az Úrban.
Ez a kegyelmi állapot az, amelyben Péter is lehetett, amikor Cézárea Filippinél Jézus megkérdezte a tanítványokat, hogy kinek tartják, kinek mondják Őt az emberek. Erre a kérdésre sok mindenfélét válaszoltak a tanítványok. Aztán előállt Péter, és hitvallást tett: „Te vagy a Krisztus, Te vagy a Megváltó, Te vagy a várva várt Szabadító, Te vagy az élő Isten Fia.” Jézus Krisztus, Péterre nézve, azt mondta neki: „Simon-Péter, nem test és vér jelentette ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám!” Ezzel Jézus azt mondta: „Nem magadtól jöttél rá erre, hanem Isten kegyelmi ajándéka ez a hit, ez a felismerés az életedben.” (Máté 16,16–17)
Szent az, aki Jézus Krisztusban hihet, aki vallhatja a Filippi levél himnikus szárnyalású Krisztus himnuszával együtt, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atya Isten dicsőségére (Filippi 2,10–11).
Ezt a hitet vallották meg az első századok keresztyénjei, az üldöztetések idején, a hal szimbólummal. Hiszen a hal görög kifejezése, mint mozaikszó, ennek a hitvallásnak a kezdőbetűit tartalmazza: „Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó.”
Aztán az egyháztörténet során az óegyházi zsinatok részletesebben, de lényegében ugyanezt fogalmazták meg hitvallásként. Mi az akkori legkésőbbi hitvallást mondjuk, ami a negyedik században keletkezett, az Apostoli Hitvallást.
Szentek azok, akik Jézus Krisztusban hisznek, mert hihetnek Őbenne. Szentek azok, akik vallják, hogy Jézus Krisztus Úr, Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. Szentek azok, akik vallják azt, hogy személyes életük minden problémájának megoldója, megváltója is Jézus Krisztus.
Azok a szentek, akik Jézus Krisztusban hihetnek, és ezáltal – ez már egy képi megjelenítése a hit-titoknak –, akik Jézus Krisztusban vannak.
Az apostol ezt így fejezi ki: én Krisztusban és Krisztus bennem. Én hiszek Krisztusban, Krisztusban vagyok, egy erős várban, a megváltó Krisztus szeretetében, védelmében vagyok. Krisztus pedig egyre inkább kiformálódik bennem (Galata 2,20; 4,19). Ezért, akik rám tekintenek, azok nem engem látnak, minden nyomorúságom ellenére sem, hanem a tökéletes, szent Jézus Krisztust.
A jól ismert példát hadd hozzam ide: a virág a vázában, a vízben; és a víz a virágban – élteti a virágot.
Én Krisztusban és Krisztus bennem.
Kik a szentek?
Akik Jézus Krisztusban hihetnek; és azok a szentek, akik Jézus Krisztusban vannak.
Minden héten meghallgatok egy Bach kantátát, amikor csak tehetem: kocsiban, valamin dolgozva, a háttérben a szent zene ihlet. Gyakran videón megnézve is meghallgatom az adott művet. Most a 21. kantáta van soron. Valóban: szent zene ez; bibliai Igék, imádságok, ihletett zenével. Ahogy figyelem a 21. kantáta előadását – a karmestert, a zenészeket, a hegedűsöket, az oboásokat, a trombitásokat, a szólistákat, a kórust –; látszik, ahogy átszellemül az arcuk, mert Jézus Krisztusban vannak; a mennyei világ tükröződik az arcukon, kiformálódik bennük a Krisztus, miközben az Úr Igéjét zengik.
Ugyanezt éltem át október 30-án, amikor a veszprémi Hangvilla Koncertteremben egy jótékonysági koncerten vehettem részt. Egy számomra addig ismeretlen, ma élő, angol zeneszerző, John Rutter, „Rekviem” című művét adta elő Veszprém Város Vegyeskara, zenekarral, szólistákkal. Mivel a művet nem ismertem, nem tudtam, mire számítsak. A zenemű lenyűgözött. Átszellemült a zenekar, a szólisták, a kórus és megszólalt egy gyönyörű alkotás. Közben megtapasztaltuk a szent Isten jelenlétét, akinek színe előtt mi is szentté lettünk. Hallgassátok meg, Testvéreim, ezt a csodálatos alkotást; az interneten meghallgatható: John Rutter: „Rekviem”.
Lehetetlen, hogy a hétköznapokban, a hétköznapi feladatokban, örömökben, bánatokban, konfliktusokban ez a mennyei zengés ne zengjen tovább!
Ez a szentség. Szentek mindazok, akik Jézus Krisztusban hisznek, akik Jézus Krisztusban vannak.
Jézus Krisztusban élve, minden nyomorúságunk ellenére, szentek vagyunk. Isten szentnek tart bennünket, ingyen kegyelemből. Isten, Jézus Krisztus igazságán, szentségén keresztül tekint ránk és Jézus Krisztus tisztaságáért szentnek, tisztának tart bennünket. Ez a krisztusi tisztaság aztán egyre inkább megjelenik az életünkben, ahogy növekszik bennünk a Krisztus.
Kik a szentek? Akik Jézus Krisztusban hihetnek, akik Jézus Krisztusban vannak – én Krisztusban, Krisztus bennem –; és azok a szentek, akik Jézus Krisztusról bizonyságot tesznek.
Azok a szentek, akik közösségben vannak Istennel a Jézus Krisztusban, így közösségben vannak egymással, és ezáltal együtt bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról.
Azok a szentek, akik felvállalják a hitüket.
A Jézus Krisztusba vetett hit, a Jézus Krisztusban megélt lét következménye a bizonyságtétel, a hitvallás.
Felvállalod-e a magad feladatában, munkájában, szolgálatában indirekt, vagy az Istentől készített helyzetekben direkt módon, a hitedet; attól függően, hogy mikor melyikre készít az Isten alkalmat?
Fájó szívvel tapasztaljuk azt, hogy Európa – benne mi is testvéreim – egyre inkább elfeledkezünk a hitünkről, a ránk bízott drága kincsről, annak hitvalló megéléséről, hirdetéséről, képviseletéről.
Pedig mekkora ajándék: Jézus Krisztusban hihetünk, az Ő megváltottjai vagyunk, Őbenne élünk, az Ő védelmében, Őbenne újjászülettünk. Ennek a kegyelmi ajándéknak következménye az, hogy az egymással való közösségben felvállaljuk az Urat, akiben örök életünk van.
Mi történik ma?
Valami elvilágiasodott, szekularizált, hitetlenségből fakadó szeretetre, humanizmusra hivatkozva mindent felszámolunk. Ugyanis hitetlenségből fakadó szeretet nincs. Ilyen esetben mindig gyarló, érdekvezérelt önzés feszül a háttérben, amely a szeretetre hivatkozik, és minden igazi, örökkévaló, krisztusi értéket tönkretesz; nem épít, hanem rombol.
Tehát összegezve: kik a szentek? Azok, akik Jézus Krisztusban hihetnek; akik Jézus Krisztusban vannak, ezért kiformálódik bennük a Krisztus; és akik ezért a Jézus Krisztussal és egymással való közösségben bizonyságot tesznek Jézus Krisztusról, felvállalva a hitüket.
*
Ezzel már tovább is léptünk.
Mit jelent A SZENTEK IRÁNTI SZOLGÁLAT? (1)
Itt, „a szentek iránti szolgált” kifejezésnél, a szolgálat „befelé” irányuló, a testvérek közössége felé, egymás felé irányuló jellegéről van szó.
Noha ez a szolgálat soha nem választható el a „kifelé” irányuló szolgálattól, a még nem látható, de a reménységben majdani szentek felé.
Először a szentek iránti szolgálat „befelé”, aztán majd a „kifelé” irányuló jellegére tesszük a hangsúlyt.
Tisztáztuk azt, hogy kik a szentek.
Az apostol így folytatja a gondolatmenetet: „A szentek iránti szolgálatról, az ezzel kapcsolatos buzgóságról, felesleges írnom nektek.”
Mert akik szentek, akik egymásnak testvérei, azok szeretik egymást, azok odafigyelnek egymásra, azok közösségben vannak Istennel és éppen azért közösségben vannak egymással is.
Ez a szentek közössége, a hívők közössége, az egyház titka: igeközösségben vagyunk egymással most itt, ahol Isten Igéjére figyelünk; imaközösségben vagyunk egymással, együtt imádkoztunk most is, és számos más alkalommal; szolgáló közösségben vagyunk egymással, mert odafigyelünk egymásra. Tehát szeretetközösségben vagyunk egymással.
Az apostol ezt így fejezi ki: dicsekszem veletek, készségetekkel.
Az ige-, ima-, szolgáló szeretetközösség úgy ölt testet, hogy dicsekszünk egymással. Nagyon fontos ez: dicsekedni a másikkal, nem bántani a testvéremet, hanem dicsekedni vele; észrevenni benne az értéket, ami őbenne Isten egyetlen, pótolhatatlan ajándéka.
Az ige-, ima-, szolgáló szeretetközösség úgy is testet ölt, hogy készséges vagyok és az is maradok a Krisztusban testvéremhez, nem zárkózom be, nem zárkózom el a testvéremtől.
Igeközösség, imaközösség, szolgáló közösség, szeretetközösség; ebben a dicsekvésben, ebben a készségben.
Hol, ha nem a testvérek közösségében, az átlátható gyülekezetben tapasztaljuk meg ezt a csodát, hogy legalább mi odafigyelünk egymásra?
„A szentek iránti szolgálatról felesleges írnom nektek” – hangsúlyozza az apostol –, mert ez magától értetődő, hogy legalább a testvérek közösségében megtapasztaljuk a szeretetet, az irgalmat, a szelídséget, a legnehezebb helyzetekben is, egymás iránt.
Mert Isten bennünket egymásra bízott: odafigyelünk egymásra, számontartjuk egymást, a szükséget szenvedőket és mindannyiunkat.
Konkrétabban úgy fogalmazhatunk, hogy ki az a testvér a gyülekezetben, akire személy szerint odafigyelsz; akit az Isten hosszú távon, vagy egy adott időszakaszban rád bízott? Ki az, akit éppen hívogatsz a gyülekezetbe, mert ő is hozzánk tartozik a keresztség által, ha csak névlegesen református keresztyén is az illető.
Az apostol szerint erről felesleges írnia, mert ez magától értetődő a testvérek között: odafigyelni egymásra, számontartani egymást, hívogatni egymást, a szükséget szenvedőket és mindannyiunkat.
Tehát, ki az a testvér, akinek te vagy az embere? (János 5,7) Ki az, akit az Isten rád bízott? Kit hívogatsz az Úrhoz? Kit hívogatsz ebbe a gyülekezetbe?
Mi áldhatjuk az Urat, mert sokan vagyunk ebben a kis gyülekezetben. Nekem csordultig van a szívem hálával értetek. De új templomot kellene építenünk, ha ezt a szolgálatot komolyan vennénk: a szentek iránti szolgálatot; ideértve azokat, akik már hisznek; továbbá azokat, akik reformátusnak lettek keresztelve; valamint azokat is, akiken még nem látszik, hogy ők az Úréi, de mi reménységgel tekintünk rájuk.
A szentek iránti szolgálat érinti a már szenteket és a még csak reménységben szenteket.
Vagyis, a szentek iránti szolgálat, tágabb értelemben missziói szolgálat is: egymás iránti szolgálat, amely ugyanakkor túllép ezen. Ez a szolgálat egyszerre irányul „kifelé” és „befelé”.
Ha minden hitét gyakorló testvér csak egyvalakit hívogatna, ha mindenki csak egyvalakinek az emberévé lenne…
De most maradjunk még egyelőre a „befelé”, a testvérek közössége felé, egymás felé irányuló szolgálat fontosságánál!
Azt írja az apostol: „A szentek iránti szolgálat fontosságáról felesleges írnom nektek, mert ez annyira magától értetődő, hogy legalább itt a gyülekezetben, szeretetben, irgalomban, szelídségben odafigyelünk egymásra, számontartjuk egymást.
Akkor ezt most kérdésként is megfogalmazhatom: Felesleges mondani ezt az apostolnak, ez tényleg olyan magától értetődő?
Egyáltalán felvetődik az a kérdés, hogy akkor ki a testvér?
Valóban el tudjuk azt mondani, hogy aki Jézus Krisztust Úrnak vallja, az nekünk testvérünk? Ezért nem a dogmatikai, a tanbéli, a felekezeti különbségeket, a kegyességi irányzathoz való tartozást nézzük, hanem csakis a Jézus Krisztusba vetett hitet? Ki merjük-e mondani azt, hogy felekezettől, kegyességi irányzattól, dogmatikai, tanrendszerbéli különbségektől függetlenül, aki Jézus Krisztust Isten Fiának, Úrnak vallja, az nekünk testvérünk?
Tudjátok, mit kapok én egyes köröktől, hogy az Ökumenikus Tanácsban tevékenykedem? Hogyan merek én az ökumené terén szolgálni: az nem krisztusi!
Na, de akkor tisztázzuk: Ki a testvér?
Tényleg magától értetődő ez: a szentek iránti szolgálat? Vagy elkezdünk válogatva „mazsolázni” egymás között? Ő is Úrnak vallja Krisztust, meg a másik is; de ő a testvérem, a másik pedig nem a testvérem, mert ő nem az én kegyességi körömhöz tartozik…
Tényleg magától értetődő ez: a szentek iránti szolgálat?
Arról nem is beszélve, hogy annyi ellentét, sokszor annyi feszültség, annyi szeretetlenség, annyi vita tapasztalható a Krisztus egyházában is.
Nem kellene ennek így lenni!
Jöjj, Szentlélek Úristen, hogy legalább a már „láthatóan szentek” iránti szolgálat magától értetődő legyen számunkra, amelynek nyomán ki merjük mondani: aki Krisztust Úrnak vallja, Megváltónak vallja, az nekünk testvérünk; így legalább „befelé”, egy adott gyülekezetben, egymást számontartva, segítve, szeretve, erősítve átélhessük a szentek iránti szolgálat örömét.
*
Van itt még egy kifejezés, ami nagyon fontos.
Erről úgy beszél az apostol, hogy A SZENTEK IRÁNTI SZOLGÁLAT BUZGÓSÁGÁRÓL szól (2).
A szent, szolgáló szeretet a többséget magával ragadja – állítja az apostol.
Eddig azt hangsúlyoztuk, hogy szentek vagyunk és odafigyelünk egymásra.
Ez a „befelé” irányuló szolgálat magától értetődő kellene, hogy legyen.
De miután egymást „megmelegítettük” a krisztusi szeretettel, akkor ki kell lépnünk a világba, és „kifelé” is hirdetnünk kell az evangéliumot.
Ez is magától értetődő.
Valóban, aki hívő keresztyénként a szentek közösségében buzgón szolgál, annak szolgálata, hiteles buzgósága a többieket magával ragadja. Ez a buzgóság a többieket, a „kívül” állókat is magával ragadja.
Feltehetnénk azt a kérdést is, hogy mi az, ami téged magával ragad? Mi az, ami „felizgat”, ami érdekel, amit olvasol, amire vágysz, amire törekszel, mi „dob fel”, mi ragad magával? Mert az vagy, ami téged magával ragad.
Akinek az életében Jézus Krisztus áll központi helyen, azt az embert a Jézus Krisztus ügye ragadja magával; bármi legyen is a feladata, azt a krisztusi ügy buzgóságával végzi, abban az Urat képviseli; és ezáltal a buzgósága is magával ragadó lesz.
Erre a „magával ragadó buzgóságra” van szükség, amely az egyház szolgálatának, a missziónak lényegét képezi.
Ez a buzgóság nem egy felbuzdulás, amely tart egy ideig, aztán egyszer csak csalódás ér, és lelohad az „első szeretet tüze” (Jelenések 2,4).
Ez a buzgóság nem egy felbuzdulás, hanem egy valódi megtérés, amire lehet építkezni.
Ez a buzgóság nem felbuzdulás, és nem is túlbuzgóság, amely rátelepszik a másikra.
Engem is fárasztanak azok az emberek, akikkel nem lehet másról beszélni, csak az Igéről, meg az egyházról. Néha már menekülök is előlük.
Akkor áldott a buzgóságunk, amikor nem túlbuzgó, nem terhes, nem fárasztó, nem a másikra rátelepedő, nem agresszív a szolgálatunk, hanem – ahogy egy nagy teológus mondta – szent tapintattal és mégis teljes bizonyossággal hirdetjük és éljük az evangéliumot.
Közben pedig Isten cselekszi a csodát, és a „szentek iránti szolgálat buzgósága a többséget magával ragadja”.
Mondjuk ki, örök élet vasárnapján mondjuk ki, hogy ez az ügy, a Krisztus ügye az egyetlen, amely megérdemli a buzgóságunkat!
Nincs más „érdemi” ügy. Minden más „érdemi” ügy ebből fakadhat.
Minden más ügyben csalódni fogunk.
Ez az egyetlen ügy – a Jézus Krisztus ügye, Jézus Krisztus evangéliuma – amely képes rendbe hozni a dolgainkat.
Jézus Krisztus az egyetlen, aki rendbe hoz, újjászül; megoldja az ember-lét alapvető problémáit, a bűn, a betegség és a halál kérdését.
Az Úr az, aki jövőt ad nekünk, örök jövőt, üdvösséges jövőt ajándékoz nekünk, az örök élet távlatát, amely beragyogja a földi életet, boldoggá teszi a földi élet minden percét.
Az Úr az, aki értelmet ad a földi életnek.
A Jézus Krisztusba vetett hit által éljünk meg mindent ebben a földi létben!
Ez az egyetlen ügy, amiért érdemes buzogni; amely aztán „belül”, a szentek iránti szolgálatban, „megmelegíti” a gyülekezetet; így hitben erősödve, „kifelé” is magával ragadó lesz a hiteles keresztyénség.
Örök élet vasárnapján ez az üzenet: a szentek iránti szolgálat buzgósága.
–
Ma már hideg volt.
Mindig várok arra a pillanatra, hogy begyújthassak a cserépkályhába.
Ennek megvan a rituáléja, miként kell egy cserépkályhába begyújtani. Olyan öröm ezt így rendben elvégezni, és látni azt, ahogy elkezd a tűztérben pattogni a tűz.
A tűz nem terjed tovább, nem túlbuzgó, nem kezd el rombolni, nem ég le tőle az egész ház, hanem ott marad a maga helyén, a tűztérben: ahogy mi is buzgók vagyunk a Jézus Krisztusban.
Aztán a tűz elkezdi felmelegíteni a cserépkályha egyes elemeit, a gyönyörűen kimunkált cserepeket; azokat, amelyek között ég: mint amikor belül elkezdjük egymást a Krisztus szeretetével felmelegíteni.
Miután pedig felmelegedett a cserépkályha, sokáig tartja a meleget, ha kellő időben zártuk el, így kifelé, a rendelkezésére álló teret is bemelegíti.
Ez a keresztyén szolgálat lényege. Először a mieinkre figyelünk. Aztán egymást felmelegítve, egymás hite által épülve, szolgálunk a világban, mert ez a keresztyén szolgálat küldetése.
Ugye milyen gyönyörű ez az Ige?
Ugyanaz az igeszakasz szólalt meg ma, mint egy és két héttel ezelőtt, és mégis egészen más üzenetet kaptunk most, mint korábban.
A szentek – azaz az egymás – iránti szolgálat buzgóságáról el ne feledkezzünk, mert ez a buzgóság sokakat magával ragad.
Csak a Jézus Krisztus ügye iránti buzgóságra van szükség, mert Jézus Krisztus mindent az örök élet boldog reménységében rendez el, már ebben a világban.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. november 24.
47. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 24.
Egyházi év utolsó vasárnapja, „Örök élet” vasárnap
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2011. október 30. (A szentek iránti szolgálat buzgósága)
Őrségi egyházmegyei reformációi istentisztelet, Szentgyörgyvölgy, 2011. október 31. (A szentek iránti szolgálat buzgósága)
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2012. január 29. (Bizalom, feladat, megfelelés)
Textus / Lekció: 2Korinthus 09,01-05 (01-02)
Igehirdető: Steinbach József