(42) Amikor beesteledett, mivel az előkészület napja, vagyis szombat előtti nap volt,
(43) eljött az arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét.
(44) Pilátus csodálkozott azon, hogy Jézus már meghalt, ezért hívatta a századost, és megkérdezte tőle, hogy meghalt-e már.
(45) Amikor ezt megtudta a századostól, kiadatta a holttestet Józsefnek.
(46) Ő pedig gyolcsot vásárolt, levette Őt, begöngyölte a gyolcsba, elhelyezte egy sziklába vágott sírboltba, és követ hengerített a sírbolt bejárata elé.
(47) A magdalai Mária és Mária, József anyja pedig figyelte, hova helyezték Őt.
(Márk 15,42–47)
(Márk 15,43)
Egyszerre csak előlépett az ismeretlenségből egy arimátiai József nevű ember, akihez kötik az evangéliumok Jézus temetését (43).
Jézus temetésének fontos teológiai üzenete is van, erre majd később kitérünk.
Arimátiai Józsefről azt írja röviden Márk evangélista, hogy maga is várta az Isten országát, ezért bátran cselekedett; bátran tette azt, amit tett (43).
Arimátiai József adventi ember volt: várta az Isten országát.
Itt a bevezetőben hadd kérdezze meg Isten Igéje tőlünk, hogy mi mire várunk; milyen várakozással a szívünkben ülünk most itt, ezen az istentiszteleten? Éppen most, ebben az életszakaszunkban milyen örömöket, milyen gondokat, milyen terheket hordozunk? Ennek nyomán mit várunk? Mi az, amit a leginkább várunk? Ha kérhetünk most valamit imádságban − márpedig kérhetünk −, akkor mi az, ami az egészen konkrét imakérésünk lenne?
Mire vár a ma embere itt Magyarországon, Európában; mire várnak az emberek a jóléti társadalmakban?
Szeretnénk, ha még jobb lenne az életünk, holott lehet, hogy ezért kellene imádkoznunk: Urunk, könyörülj rajtunk, nehogy ennél rosszabb legyen. Mindig valami jobbat szeretnénk, mint amit a jelenben átélünk.
Aztán mindig valami többet szeretnénk, mint amink van. Még, még, még, még, ennyi nem elég. Pedig mennyi mindenünk van már. Szeretnénk ebben a rohanó világban több időt. Nyilván soha semmi pénz nem elég, akármennyit dolgozunk, az mindig kevés. Szeretnénk kiszámíthatóbb megélhetést, gondtalanabb életet; talán élvezetekkel teljesebb életet. A gondtalan élet, amelyben az ember élvezni is tudja az életet, az Istennek kedves élet része. Szeretnénk jobbat, szeretnénk többet; csak nehogy rosszabb legyen, és nehogy kevesebb legyen.
Várunk arra is, hogy a konkrét problémáink megoldódjanak, a betegségből gyógyuljunk, jó döntéseket hozzunk… Lehetne sorolni. Ki-ki tegye hozzá a magáét. Jobbat, többet, konkrét megoldásokat adj, Uram!
Ha folytatom a fenti kérdésfelvetést, akkor nemcsak úgy tehetjük fel ezt a kérdést, hogy mire várunk, hanem úgy is, hogy kire várunk?
Várunk arra, hogy a házastársunk olyan valaki legyen, aki mindenben a társunk. Ez kölcsönös elvárás és közös formálás gyümölcse lehet az Úr kegyelméből.
Ha pedig nincs házastársunk, akkor legalább egy olyan megbízható ember adassék mellénk, aki a nyomorúságban, a bajban is társ, aki mindenben mellettünk áll, aki nem hagy el bennünket a baj idején sem. A Példabeszédek könyve mondja, hogy a nyomorúságban derül ki igazán, hogy ki a barát (Példabeszédek 17,17). Van-e ilyen embered? (János 5,7)
Ezek a várakozások szép, Istennek kedves várakozások is egyben.
Mégis, ebben a világban, mindig azt tapasztaljuk, amit József Attila olyan gyönyörűen megfogalmazott, most tartalmilag idézve a költő verssorát: Csak, ami nincs, annak van bokra, ami van, az széthullik darabokra.
Miért van az, hogy ha valami várakozásunk beteljesedik, akkor azonnal csalódunk, nem így akartuk, nem így képzeltük?
Miért van az, hogy minden jó, a kezünk között, megromlik?
Miért tapasztaljuk azt, hogy minden békesség előbb-utóbb valamiféle feszültségbe és konfliktusba torkollik?
Miért kopik meg egyszer csak minden új, amiért lelkesedtünk, és miért torzul valamiféle bántó, régivé az életünkben?
Miért van az, hogy akiben bíztunk, az elhagy bennünket?
Így már jobban értjük József Attila diagnosztikus verssorát: Csak, ami nincs, annak van bokra, ami van, az széthullik ebben a világban darabokra.
Olyan jó volt olvasni, hallani, hogy arimátiai József nemcsak általában valamire vagy valakire várt, hanem várta az Isten országát, és ebből következett az ő bátorsága.
Így is mondhatnánk, hogy arimátiai József bátran várta az Isten országát.
Ezzel Isten Igéje egy tükröt tart elénk.
Mi várjuk-e az Isten országát; és bátran várjuk-e egy sokféle világban az Isten országát?
*
ARIMÁTIAI JÓZSEF BÁTOR HITTEL VÁRTA AZ ISTEN ORSZÁGÁT (43).
Arimátiai József Isten országát várta.
Az Isten országa az Isten megtartó, megváltó, „mindennél jobb” szeretetének a jelenléte az életünkben.
Ebben az isteni szeretetben soha nem fogunk csalódni. Ő soha nem hagy el bennünket, még elbukásunk idején sem. Isten velünk van minden napon a világ végezetéig (Máté 28,18−20), sőt még azon túl is.
Az Isten jelenléte: az Isten velünk való közössége; és hit által a mi Istennel való közösségünk, a Krisztusban.
Ez az isteni, megtartó, megváltó, örök és oltalmazó közösséget ajándékozó szeretet öltött testet Jézus Krisztusban, aki meghalt és feltámadott.
Ez a közösség mindenre elégséges, sokkal inkább jobb mindennél – ezt mondja, szinte dadogva erről a közösségről Pál apostol (Filippi 1,23).
Az Ószövetségben Ézsaiás próféta gyönyörűen énekli az Isten országának valóságát, az Istennel való közösség boldogságát: Nem árt és nem pusztít az Isten országában senki, és a föld tele lesz az Isten ismeretével, miként a tenger a medrét borítja (Ézsaiás 11,9).
Emberi értelemmel, ebben a konfliktusos világban, fel sem tudjuk fogni azt a békességet és örömöt, amelyet Jézus Krisztus, Őáltala pedig Isten országa elhoz ebbe a világba, és amelyet hitben már „itt” átélhetünk, „odaát” pedig maradéktalan teljességben.
Arimátiai József bátor hittel várta Isten országát.
Isten országát arimátiai József bizonyossággal várta.
Ez a bizonyosság valójában várakozásának bátorságára és bátor várakozásának tartalmára is utal.
Arimátiai József a megígért Megváltót várta, aki elhozza majd Isten országát.
Arimátiai József bátran várta az Isten országát.
Most ugyan váratlanul lépett elő az evangéliumokban, de a hitéből fakadó várakozásának bizonyosan voltak előzményei.
Isten ígérete szerinti igei reménységekből táplálkozott arimátiai József bátor hite, hiszen arimátiai József, a zsidó Nagytanács tagjaként olyan zsidó ember volt, aki ismerte az Ószövetséget, a Szent Iratokat, benne Isten ígéreteit, aki megígérte, hogy elküldi majd a Messiást, a Megváltót, aki szabadító szeretetével átöleli ezt a világot.
Jézus Krisztus fellépésével, annak tanításait, tetteit mindenütt beszélték. Ezeket hallva arimátiai József összekapcsolta Jézus Krisztus szavait és tetteit, tanításait és csodáit, azaz Jézus Krisztus személyét az ószövetségi ígéretekkel; ennek nyomán, Isten Lelke által, felragyogott életében a Jézus Krisztusba vetett hit, majd ez a hit egyre inkább erősödött, tisztult, érettebbé, felvértezettebbé és egyre bátrabbá lett.
Jézus tanításai közül elterjedt az is, miszerint tanítványainak háromszor is hangsúlyozta, hogy Ő meghal, de harmadnapra feltámad a halálból (Márk 10,33–34). Ezt különösen megjegyezhette arimátiai József, aki éppen ezért igei reménységgel temette el Jézust.
Amikor tehát eljött az Istentől rendelt idő, arimátiai József bátor hitével előlépett, és hitvallóan cselekedett abban, amit az Ő feladataként rendelt el az Isten.
Ez azt is jelenti, hogy nem kell mindenkinek nyüzsögni, hitvallóként sem; akkor kell előlépni, amikor az Isten azt elrendeli, a kellő időben, akkor azonban nem késlekedni; amikor pedig ez az idő lejárt, akkor tudni kell újra visszalépni, és folytatni a csendes, névtelen szolgálatot. De nem megy ez nekünk!
Hadd jegyezzem meg, hogy amikor arimátiai József Jézus temetését végrehajtotta, akkor nem kegyeleti, érzelmi, vagy egyéb külső okokból tette ezt, hanem az igei reménységen túl – hiszen Jézus az ígérte, hogy feltámad a halálból (Márk 10,33– 34) –, mindenekelőtt igei, bibliai parancsra cselekedett, hiszen az Isten parancsa úgy szólt: Akit kivégeznek és meghalt, azt aznap este temessék el (5Mózes 21,22–23).
Ezt a parancsot, törvényt jól ismerte arimátiai József, és mivel tudta, hogy most rajta a sor, előlépett, Isten kijelentésének rendjét megtartva, közben boldog reménységgel, bátran végrehajtja Jézus temetését.
Ez a feladatunk: a kellő időben bátran cselekedni; reménységgel tenni, amit Isten parancsolt, és közben maga Isten cselekszik, és csodák történnek, megoldás, szabadulás, holtpontról való kimozdulás, halálból való feltámadás adatik!
Lesz még erről szó.
Arimátiai Józsefet a bátor hite vezette.
Ez a bátor hit, Jézus temetése kapcsán egy fontos teológiai üzenetet hangsúlyoz, miszerint Jézus temetésére azért volt szükség, hogy ezzel Isten bebizonyítsa: Jézus Krisztus valóban meghalt a kereszten és harmadnapra valóban feltámadott.
Valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34).
Jézus Krisztus valóban meghalt és valóban feltámadott, valóban legyőzte a halált, nem pedig valami álomból vagy tetszhalálból támadt fel.
Ez a legfontosabb teológiai üzenete Jézus temetése leírásának, amit éppen ezért mind a négy evangélista leírt: Jézus Krisztus valóban meghalt és valóban feltámadott, legyőzte a halált és minden halálosat.
Félünk a haláltól, de ha Jézus Krisztusban hiszünk, akkor a halál mögöttünk van, és nem előttünk.
Erről az örömhírről van szó már Jézus temetésénél.
Az Apostoli Hitvallásban már Jézus temetésének kiemelésében is – eltemették – ebbéli hitünket valljuk meg: Valóban meghalt, valóban feltámadott.
Azt is mondhatnám, hogy szépen előkészítették és végrehajtották Jézus temetését. Ám Jézus „elrontotta” a saját temetését, mint ahogy „elrontott” attól kezdve minden kegyelettel teli komoly temetést, mert Ő feltámadt a halálból, és legyőzte a halált. A temetéseken, a gyász fájdalma között is, mégis ezzel az evangéliumi örömhírrel a szívünkben állhatunk ott az urnák és koporsók mellett.
Ez is a bátor hit ismertetőjegye.
*
ARIMÁTIAI JÓZSEF BÁTRAN ELŐÁLLT (43).
Arimátiai József bátor hittel várta az Isten országát, és ebből következően a hite úgy öltött testet, hogy amikor neki kellett cselekedni, akkor nem késlekedett, bátran előállt, és tette azt, ami az ő feladata volt.
Amikor Jézust eltemették, az a nap az előkészület napja volt – hallhattuk az Igéből –; vagyis péntek estéről van szó (42).
Este hat órától elkezdődött már a nyugalom napja, a szombat; ezért, mielőtt beesteledett volna, el kellett temetni Jézus testét.
Amikor már majdnem beesteledett, az utolsó pillanatban, az előkészület napjának már-már a leteltével, arimátiai József előállt.
Miért pont most?
Nem késett el ezzel az engedelmességgel arimátiai József, hiszen éppen belefért a határidőbe?
Amíg élünk, addig az előkészület napja van.
Amíg dobog a szívünk, addig várhatjuk az Isten országát, addig könyöröghetünk a hitért, és a hitünkben folyamatosan erősödhetünk.
Arimátiai József lehet, hogy késett, de nem késett el. Másként fogalmazva: arimátiai József hite már korábban érlelődhetett, Isten Lelkének munkája által, és az Istentől rendelt időben cselekedett; pontosan akkor, amikor kellett. Nem kell feleslegesen nyüzsögni, hanem csak akkor, amikor az Isten jelet ad. Inkább az a baj, hogy sokkal többen nyüzsgünk látványosan az Úr nevében, mint amennyire Isten akarata szerint szükség lenne, és sokkal kevesebb a csendesen szolgáló ember. Arimátiai József már korábban szolgálhatott csendesen a maga helyén, és amikor kellett, akkor egy időre vállalta a látványosabb cselekvést, majd újból visszavonult, és úgy szolgált tovább.
Ez a lényeg.
Hitre, és hűséges szolgálatra hívó üzenete van ennek a gondolatnak; böjt idején, húsvétra készülve.
Vedd észre, amikor beesteledik!
Sokféle „beesteledés” van.
Ezek hitre hívó jelek.
Beesteledett; például akkor, amikor eltelt az életidőnk – nekem is elkezdődött a negyedik negyed, amely sok mindenre figyelmeztet engem személy szerint is –, egyre inkább különbséget kell tennünk lényeges és lényegtelen között. Ilyenkor már világossá kell lenni annak, hogy mire és kire kell igazán várni, és mivel nem kell már foglalkozni. Márpedig csak hit által lehet e tekintetben világosságra jutni. Ez a „beesteledés” hitre hív, majd Isten országának várására és szolgálatára késztet. A legfontosabb, hogy ebben ne késsünk el.
Ez a „beesteledés” történhet akkor is, amikor valamiféle próbatétel ért bennünket; vagy életünknek egy szakasza lezárult, és valami más kezdődött.
Ezek a „beesteledések” mind figyelmeztetések arra nézve, hogy hitben jársz-e, valóban az Isten országát várod-e; van-e bátor hited?
Annyi mindent elmulasztunk, de minden mulasztásra van bocsánat, az Úrban; azért, hogy ne maradj hitetlen, hanem légy hívő (János 20,27).
Amíg dobog a szívünk, addig az előkészület ideje van.
Sőt, Isten, életünk utolsó másodpercében is megnyerhet bennünket az üdvösségnek.
Vedd észre, hogy a mai nap is egy kegyelmi idő!
Tart még a kegyelmi idő, még nem esteledett be teljesen, még az előkészület napja van.
Olyan jó az Úr házában megállni, hallani az Ő Igéjét, és még jobban megragadni az Isten kegyelmét, még inkább az Ő megtartó kegyelmére hagyatkozni, a hitben érlelődni, csendben szolgálni az Isten országának építését, és a kellő időben bátor hittel előállni.
Nagy áldás felvenni a hit bátor szemüvegét, és ezzel a szemüveggel szemlélni mindent, ami velünk történik, valamint ami ebben az országban, Európában, a világban zajlik.
*
ARIMÁTIAI JÓZSEF BÁTRAN FELVÁLLALTA A KONFLIKTUSOKAT (43).
Arimátiai József a zsidó Nagytanács tagja volt, vagyis egy tekintélyes társadalmi pozícióval rendelkező embernek számított akkoriban (43).
Azt is tudjuk, hogy a vallási perben a Nagytanács tagjai ítélték halálra Jézust. A bibliamagyarázók szerint, mivel arimátiai József Arimátiából való volt és a Nagytanácsot hirtelen hívták össze, ő már nem tudott onnan messzebbről Jeruzsálembe eljutni, tehát nem lehetett ott, amikor a Nagytanács döntött.
Ha viszont mégis ott volt József Jézus vallási perén − mert noha Arimátiából származott, de már Jeruzsálemben élt −, akkor nemmel szavazhatott Jézus perében, vagyis nyíltan kiállt az Úr védelmében. Ezek persze csak feltételezések.
Azzal pedig, hogy arimátiai József most bátran előlépett, és felvállalta Jézus temetésének végrehajtását, nyíltan konfrontálódott a zsidó Nagytanáccsal, amelynek ő maga is tagja volt, és amely tagságból minden tekintélye, elismertsége, egzisztenciája fakadt.
Ez hitvalló döntés volt arimátiai József részéről; amint ezzel a bátor hittel előállt, és Jézus Krisztus ügyének védelmében úgy mutatta meg a hitét, hogy az Istentől rendelt pillanatban – késve, de nem elkésve − felvállalta a feszültséget, a konfliktusokat, sőt saját tekintélyének, egzisztenciájának, életének kockáztatását is Jézus Krisztusért.
Ez a feszültség a valóságban egy kínos helyzet, amit a szociálpszichológia vagy a csoportdinamika is leír, és csoportnyomásnak nevez.
Adott egy közösség, amelynek mi magunk is részei vagyunk. Ennek a csoportnak konkrét ügyekben határozott véleménye és döntése van, amely a csoport minden tagjára nézve kötelező érvénnyel bír. Attól eltérni nem lehet.
Aki mégis ezt merészelné, arra mindenfelől szinte elviselhetetlen nyomás nehezedik; jelzéssel, fenyegetéssel, zsarolással, ellehetetlenítéssel, akár életveszéllyel; amíg az illető is be nem áll a sorba.
Ez a többség nyomása.
A többség ugyanis azt akarja elérni, hogy senki ne lógjon ki a sorból: azaz te is úgy szavazz, ahogyan ők; sokszor a lelkiismereted ellenében.
Itt, ezen a ponton – Jézus halálra ítélése, majd kivégzése kapcsán − arimátiai József azt mondta: Elég volt, ez az a határ, amit a hitem meghúzott; ennél tovább nem megyek, most előállok, és nem engedek a csoportnyomásnak; vagyis felvállalom Jézus Krisztusért a konfliktusokat.
Ezzel pedig arimátiai József kockáztatta a pozícióját, a tekintélyét, az egzisztenciáját, az életét; mindenét.
Hadd árnyaljam az üzenetet!
Vannak olyan rendkívüli hitvalló helyzetek, amikor a konfliktusokat Jézus Krisztusért fel kell vállalni.
Ám ezen túl, én személy szerint azt vallom − és egyre inkább azt vallom −, hogy ezeket a rendkívüli, hitvalló helyzeteket leszámítva, a krisztusi embernek az a küldetése, hogy miközben ő maga soha nem támaszt konfliktusokat, a meglévő konfliktusokat krisztusi szeretettel csendesíti, tompítja, békíti, kezeli.
Nézzetek körül! Ahova tekintünk, konfliktusok tömege mérgezi az életünket!
Hol vannak a krisztusi emberek? Hol vagyunk mi, akikre Jézus Krisztus a szelídséget, a krisztusi szeretetet, a békességszerzést bízta?
Vannak rendkívüli helyzetek, akkor elő kell állni, de egyébként konfliktust kell kezelni, békességet munkálni, ebben a megosztott világban hidakat építeni. Ez a krisztusi küldetés. A hívő ember nem támaszt öncélú, direkt konfliktusokat − miközben „itt” mindenki háborúja folyik mindenki ellen −, hanem békességet munkál. Ez a békességszerzés is a csoportnyomás krisztusi elhordozása, hiszen a többség erőt mutat, harcol, háborúzik mindenütt (Máté 5,9).
Gondoljunk bele: Mi értelme van így az emberi életnek, egymás életét tönkretéve?
Arimátiai József bátor hittel előállt, felvállalta Jézus Krisztus ügyéért a konfliktusokat. De csak Krisztus ügyéért! Éppen azzal, hogy Jézus Krisztusért vállalt konfliktust és kockázatot, számos más konfliktust simított el.
*
ARIMÁTIAI JÓZSEF ÉLETVESZÉLYES KOCKÁZATOT VÁLLALT (44−45).
Ezt a tényt már említettük az imént, de most külön is ki kell emelnünk.
Arimátiai József ugyanis még tovább ment; bátran bejutott Pilátushoz, és kikérte Jézus holttestét, amellyel életveszélyes kockázatot vállalt.
Arimátiai József egy politikai hatalomhoz, Pilátushoz jut be – Márk nem írja le a részleteket –, a római helytartóhoz, annak a római császárnak a képviselőjéhez, akit istenként tiszteltek, és aki élet és halál ura volt.
Itt, arimátiai József – azzal, hogy bátran kikérte Jézus holttestét – nemcsak a pozícióját és a tekintélyét kockáztatta, mint a Nagytanács tagja, hanem a politikai hatalommal is szembeszállva már az életét kockáztatta Jézus Krisztusért.
Az Istentől rendelt időben előállt, megmutatta bátor hitét – csendesen szolgáló, folyamatosan növekvő hite a kellő időben cselekedett –, és Jézusért nemcsak konfliktust vállalt, hanem az életét is kockára tette: Még az életem sem drága nekem… (Cselekedetek 20,24)
Biztató üzenet: amikor a hit embere a Lélek indítására előlép, és bevállalja Jézus Krisztus követésének kockázatát, akkor Isten elkezdi az Ő gyermekét a tenyerén hordozni.
Márk evangélista röviden közli, hogy arimátiai József kérésére Pilátus csak arról akart meggyőződni, Jézus valóban meghalt-e (44).
A keresztre feszítettek a kereszten ugyanis legalább három napig szenvedtek, de Jézus hat óra alatt meghalt.
Pilátus, hogy megbizonyosodjon Jézus haláláról, kiküldött egy századost, és amikor meggyőződött arról, hogy Jézus valóban meghalt, akkor kiadta a testet arimátiai Józsefnek.
Sőt, János azt írja, hogy Pilátus odaajándékozta Jézus testét arimátiai Józsefnek (János 19,38).
A római jog szerint, a római hatóság által halálra ítélteket legfeljebb a családnak lehetett kiadni, de ezt is nagyon ritkán szokták megtenni, legfeljebb nyomós okból, vagy busás pénzért, korrupt módon.
Arimátiai József nem volt Jézus családjához tartozó, de neki mégis odaajándékozta Pilátus a testet, és pénzt sem kért érte.
Isten emberét, aki az Úr ügyében jár, az Isten csodálatosan megőrzi; miként itt arimátiai Józsefet megőrizte, oltalmazta, segítette, vezette.
Pilátusról még egy gondolat… Miért adhatta ki ilyen könnyen arimátiai Józsefnek Jézus testét?
Nyilván elege volt már ebből a Jézus ügyből.
Pilátus azt is tudta, hogy Jézus ártatlan. Egy egész igehirdetés-sorozatot hallhattunk arról, hogy Pilátus hányszor próbálta szabadon bocsátani Jézust, mert tudta, hogy a zsidók irigységből adták Őt a kezébe (Máté 27,18).
Sőt, Pilátus már-már úgy hallgatta Jézust, hogy a Szentlélek által majdnem megnyílt az értelme és szíve (Lukács 23,1−4), de a zsidók megzsarolták: Ha ezt elengeded, akkor nem vagy a császár barátja (János 19,12). Ettől Pilátus megijedt.
Ez volt Pilátus esetében a „döntés”; a hitetlenség döntése.
Arimátiai József felvállalta a hit kockázatát; Pilátus pedig nem merte felvállalni ezt a kockázatot, noha tele volt lelkiismeret-furdalással; nyilván ezért is ajándékozta oda arimátiai Józsefnek Jézus testét.
Arimátiai József nemcsak bátor hittel előállt, nemcsak konfliktust vállalt, hanem az életét is feláldozta volna Jézus ügyéért; miközben Isten megtartó szeretete hordozta őt.
Itt ismét hadd árnyaljam az üzenetet, hogy amit mondok, az őszinte legyen!
Gyerekkoromtól kezdve soha nem szerettem az önfeláldozó embereket, mert egy-két hiteles kivételtől eltekintve, olyan öncélúan hamisnak éreztem áldozatukat.
Azóta megértettem, hogy a Biblia örömhíre többek között éppen arról szól, hogy Jézus Krisztus odaadó, tökéletes szeretete odaáldozta magát érettünk, hogy nekünk ne kelljen beáldoznunk egymást semmilyen okból; sem ügyekért, sem elvekért, sem jelszavakért.
Jézus odaáldozta magát azért, hogy nekünk életünk legyen, így bőségben éljünk, örömmel, békességben, már „itt”, ebben a világban, és ne tegyük tönkre egymás életét (János 10,10).
Jézus Krisztus odaadta önmagát – elhordozva minden terhünket, tévedésünket, önző képmutatásunkat –, hogy nekünk ne kelljen értelmetlenül önfeláldozó életet élni…
*
ARIMÁTIAI JÓZSEF ADOTT (46).
Arimátiai József várta az Isten országát, ezért bátor hittel előállt, a konfliktusokat felvállalta, az életét is kockáztatta volna…; de nem kellett önmagát feláldoznia, mert Jézus Krisztus feláldozta önmagát érette.
Rendkívüli, Istentől való helyzeteket leszámítva, önmagunkat nem kell feláldoznunk, de amink van, abból adhatunk; ez a hívő ember boldog kiváltsága, az önmegtagadó élet lényege.
Amink van, az valójában nem a miénk, azt az Isten csak nálunk rakta le.
Sokféle anyagi, tehetségbéli, lelki, hitbéli javaink egy részét megtarthatjuk magunknak, a magunk örömére; javaink többségét azonban tovább kell adnunk, azaz vissza kell adnunk Jézus Krisztus ügyének szolgálatára.
Itt nemcsak a látható egyház fenntartásáról van szó, hanem minden tekintetben Jézus Krisztus ügyének szolgálatáról, az Isten országának építéséről.
Jézus Krisztus ügyére a leghitelesebben akkor adunk, ha segítünk a másik emberen, különösképpen azokon, akiket az Isten ránk bízott.
Arimátiai József olyan sokat kapott, és ennek tudatában is volt a hite által, így ebből a sokból bőségesen képes volt adni mások számára is. Jézus temetésekor gyolcsot vásárolt, Jézus testét betekerte a gyolcsba, és saját sírjába helyezte, ahol más holttest még soha nem feküdt (Márk 15,46; Máté 27,59−60; János 19,41).
Arimátiai József, Jézus temetésekor úgyszintén, remény híján is reménységgel hitte az isteni megoldást.
Igen, az az ember tud adni, akinek bizonyossága van arra nézve, hogy Jézus Krisztusban már mindent megkapott, tehát már minden az övé.
Jézus feltámadásakor ez a teljes megajándékozottság nyilvánvalóvá lett; de e-világban ma is ugyanúgy hittel ragadható meg ez a „minden”, miként akkor, arimátiai József idejében.
Minden a tiétek, minden értetek van – mondja Pál apostol (2Korinthus 4,15).
Az Úrban bízva tele van a szívünk, az életünk örömmel, gazdagsággal, és amink van, abból szeretnénk továbbadni másoknak is, mert boldog az, aki ad (Cselekedetek 20,35).
Ilyen gazdag és ajándékozó a hit bátorsága, és ilyen az az ember, aki nemcsak várja az Isten országát, hanem már az Isten országában él.
Amikor adunk, egyszerre csak megtapasztaljuk azt a csodát, hogy valójában az az Isten cselekszik, mozdul bennünk és általunk, aki Jézus Krisztust feltámasztotta a halálból; és Ővele együtt minden üdvösséges jót odaajándékozott nekünk.
Mennyien cselekszenek egyszerre, arimátiai József, Nikodémus, az asszonyok. Ezt mind a négy evangélista leírásából ismerjük (Máté 27,57−61; Márk 15,42−47; Lukács 23,50−55; János 19,38−42); pedig itt semmiféle emberi tervezés nem történt, és minden olyan összehangolt, mert valójában az Isten cselekszik.
Isten tehát itt úgy kezd el cselekedni, hogy nincs előre eltervezve semmi. Itt nincs semmiféle technika vagy stratégiaalkotás, mégis csodálatos egységben történik minden.
Mi, reformátusok állandóan stratégiákat alkotunk, tervezünk, előre lemodellezünk mindent, és gyakran mégsem történik semmi, vagy alig valami; nincs egység, összehangoltság, nincs áldás, csak izzadságszagú emberi erőlködés.
Amikor azonban várjuk az Isten országát, amikor igazán a feltámadott Úr országának építésén fáradozunk – mert arimátiai József Jézus temetésének szolgálatában is a feltámadást készítette elő, ebben az üdvtörténeti helyzetben, tehát a feltámadott Úr országát építette –, akkor az Isten elkezd cselekedni általunk, és minden gyarló emberi tervezés nélkül is összehangolja az eseményeket.
Ahol a tanítványok szertefutottak, ott előáll arimátiai József, mert Istennek mindig vannak emberei, és József által az Úr most is mindent szépen intéz.
-
Jézus Krisztus ügye győztes ügy.
Köszönöm, hogy végighallgattátok ezt a hosszabb igehirdetést, és hiszem, hogy valami kis üzenetmorzsát mindenki haza tud vinni magával.
Urunk, segíts, hogy mi is így, bátor hittel előállva, a kockázatokat is felvállalva tudjuk várni a Te országodat, és közben add, hogy megtapasztaljuk, amint Te csodálatosan cselekszel, hordozol bennünket, és építed általunk a Te országodat e-világban!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2024. március 10.
- hét.
Böjt negyedik vasárnapja.
Márk sorozat: 142.
(Itt derült ki, hogy ez nem a 143., hanem csak a 142. igehirdetés, mert a 7. sorszám ugyanannál az igehirdetésnél kétszer szerepelt.)