Egyházkerületünk énekügyi előadója, Veres Györgyné Petrőcz Mária – akit mi a pápai refisek és kántorképzősök régi hagyománya szerint „Maya néninek” szoktunk szólítani – valamikor két hónappal ezelőtt hirdette meg közöttünk, balatonalmádi kórustagok között, hogy a REND-re alakul egy Dunántúli Református Énekkar. Olyanokat vártak, akik gyakorlottak kóruséneklésben, és akik nem ijednek meg, ha egy-két próba után máris tévékamerák előtt kell szerepelniük. Az ötlet, hogy jó volna egy dunántúli református énekkar, már évek óta a levegőben volt, és Máté László egyházkerületi főjegyző úr is mellé állt imádságában és támogatásával.
Gyülekezetünkből 9 fő került be a kórusba. Közülük hárman az egészen más hangulatú „Cantabile” kamarakórusban is énekelnek, aminek szintén Veres Györgyné Petrőcz Mária a művészeti vezetője. Míg a Dunántúli Református Énekkar nagy létszámával szinte gyülekezetként szólaltatja meg az énekeinket, a Cantabile kis kamarakórusa egy jól összeszokott munkaközösség, ahol mindenki más-más szólamot énekel, az előadott művek kidolgozásában a legapróbb finomságokra is figyelni tudnak. Énekükben már gyönyörködhettünk Balatonfüreden a 2023 nyarán rendezett Egyházkerületi Kórustalálkozón, Tatán a tavaly október végén tartott lelkészszentelő istentiszteleten, a Balatonalmádi gyülekezetben legutóbb a Nyaralók Találkozóján, valamint számtalan más alkalmon.
A Dunántúli Református Énekkar ezzel szemben a Szentlélek nagy egyesítő munkáját ábrázolja ki. A munka kis csoportokban indult meg. Mi itt, Balatonalmádiban „ketten vagy hárman” gyűltünk össze – és hiszem, hogy az Úr volt közöttünk. És miközben mi itt gyakoroltuk a magunk szólamait a templom tetőterében és otthonainkban, a Dunántúl sok más pontján is elindultak a próbák. Kaposváron, Zalaegerszegen, Pápán, Komáromban, Tatán, Szentgálon… Hála és köszönet érte a karvezetőknek, és az egyénileg csatlakozóknak, akik így, előre kitaposott út nélkül is vállalták, hittek benne. A felkészítők: Zalaegerszegen Varga Annamária, Kaposváron Pytel Anna, Pápán Tatai Márta, Tatán Benya Zsuzsanna és Lakné Illés Zsuzsanna, a Szentgálról érkezőket Kovács Botond Árpád nagytiszteletű úr készítette fel. Segítségünkre volt Valkiné Gúthy Éva nyugalmazott lelkipásztor, a mocsai gyülekezet karvezetője, érkeztek még egyéni jelentkezők Veszprémből, Balatonfüredről, és a Felvidékről is.
Az első valóban közös próba már a REND napján, szombaton 10 órától kezdődött. Megvallom őszintén, hitetlenségemben tartottam attól, hogy kevés lesz az idő, hogy nem fog passzolni egymáshoz, amit külön-külön felépítettünk. Hiszen nem vagyunk profi énekesek, csak lelkes gyülekezeti kórustagok. A legnagyobb örömömre és meglepetésemre, amikor a tatai zeneiskola dísztermében először megszólaltunk együtt, úgy éreztem, egy Lélek munkálkodik bennünk. Olyan érzés volt, mintha együtt nőttünk volna fel. De hát, Krisztusban testvérek vagyunk. Talán ikertestvérek is! Mikor már orgonával, zenekarral próbáltunk, szinte meg is feledkeztem arról, hogy hangokra, szövegre, ritmusra kell figyelni, csak azt láttam, hogy igaz, amit énekelünk: „Atyát, Fiút és Szentlelket, Istent, kit menny és föld éltet, Ember és angyalseregek dicsérjék, áldják örökre. Ámen!” (R. Vaughan Williams, 100. zsoltár)
Délután azután megtöltöttük a templomot, és a most született Dunántúli Református Énekkar együtt énekelhetett a Cantabile kamarakórussal. Az alkalmat Máté László egyházkerületi főjegyző úr vezette be.
Az éneklés játék Isten színe előtt (Péld 8,30-31). Játék a dallamokkal, amikor kipróbáljuk, mi történik, ha egymás után lépünk be, kánonban. Azután ugyanazt a dallamot más szólamok kísérik. Ugyanaz, és mégis más. „A sötétség szűnni kezd már.” Nemrég egy japán lefordíthatatlan szót tanultam: „komorebi” – azt az életérzést jelenti, ahogy a fák között áthatolnak a napsugarak. Azt hiszem, ehhez a játékhoz lehet köze. Játék a fénnyel. És „a sötétség szűnni kezd már, Az a csillag eljő hozzánk, Véget ér a gyász, a sóhajtás.”
Egressy Béni harmóniái mintha kiléptek volna a templom falai közül. Nem, a templomi zene nem ér véget a középkori dallamoknál, a genfi zsoltároknál! A zene átlépi a templom küszöbét, és viszi Isten dicséretét mindenhová, ahol ember zenét hallgat és énekel. Így vonta be szinte a „profán” világot is a közös könyörgésbe: „Ó, áldott Szentlélek, ki az ég dicsőségével Leszállván a földre zúgó szél és tűz erejével A tanítványok gyűlésébe, Úgy munkálkodtál, hogy lelkükbe’ Csuda erőkkel töltenek be.”
„Élni jó!” – hirdette a fesztivál mottója, és minden programja. Énekelni jó, mert az él igazán, aki énekel. Így szólt a következő dalunk az új énekeskönyvünkből: „Hálát adok az életért!”
Ezután Szotyori Nagy Gábor orgonakísérete és Hamar Dávid csellójátéka díszítette az egyik kedves gyülekezeti énekünket: „A mennybe’ fenn a trónusnál a Krisztus értem közbenjár.” Hiszem, hogy így volt, így van.
Utánunk a Cantabile kórus műsora következett. Az emberi mélységektől a menny kapujáig vezetett minket. És a lépcsőfokok Istentől kapott egészen személyes ajándékokból álltak össze. „Zákányi Bálint: Isten Csendje.” Egy közülünk való, református lelkipásztor-zeneszerző megáll Isten színe előtt csendben. Imádkozik és énekel. És mi ezzel az örökséggel imádkozunk vele együtt. Az ember örök tapasztalata: Isten fájdalmas csendje. A lelkipásztor tapasztalata, aki küzd Isten üzenetéért, mert vasárnap szólni kell – és Isten hallgat. Krisztus könyörgése és küzdelme Nagypénteken, amiben magára vette a mi gyötrődésünket: és Isten végül szólt. Ez az Ige szólalt meg bennem, miközben a csodálatos éneket hallgattam. Jézus Krisztus „testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért” (Zsid 5,7). Őérte mi is meghallgattatunk.
Ezért hittel énekeltük magunkban a kórussal együtt „Rád tekint már hitem” Szigethy Gyula feldolgozásában.
A Teremtő Istenről R. Vaughan Williams: Ím, készen áll az alkotás! c. műve szólt. Assisi Szt. Ferenc Naphimnusza nyomán dicséri az ének a Teremtőt, gyönyörködve a világban. Mert fel kell tekintenünk arról a Krisztusról, Aki bennünket újjászül, arra az Atyára, Aki az egész teremtett világ Ura. Így jó élni.
Az ének mellett emberi szó, imádság is hangzott. „Verseket” hallhattunk Veresné Petrőcz Mária karvezetőnk előadásában. Milyen kincs, amikor szüleink örökségéből meríthetünk. Édesanyja, Petrőcz Lászlóné versét is elmondta. „Zenés áhítat”. Egy élet hitvallása szólalt meg benne.
Charles Wood: Ma örvendezzetek c. műve a menny kapujáig vezetett minket. Szigethy Gyula feldolgozásában a jól ismert, régi „Drága dolog az Úr Istent dicsérni” énekünket hallhattuk.
Nincs istentisztelet az Úrtól tanult imádság nélkül. Most Szokolay Sándor gyönyörű feldolgozásában imádkozhattunk együtt: Mi Atyánk…
A férfikarral együtt vallhattuk: „Nem halok meg, hanem élek, és hirdetem az Úrnak cselekedeteit”, miközben Gárdonyi Zoltán művét hallgattuk.
Johannes Eccard és Hans Leo Hassler feldolgozásában imádkozhattunk a békéért, amire olyan nagy szükségünk van ma: „A menny Urának tisztelet, / Dicsőség, hála zengjen, / Mert nagy kegyelme véd, vezet, / Óv ártó vészek ellen! / Ő minket irgalmába vett, / Elnémul harc és gyűlölet: / Ő ád minékünk békét.”
Friss lendülettel, izgalmas nyelven szólalt meg Kocsár Miklós: Hegyet hágék (Népi imádság Erdélyi Zsuzsanna gyűjteményéből)
„Hegyet hágék, lőtőt lépék, / kőkáplonicskát láték. / Belől arannyas kűel irgalmas, / belől arannyas kűel irgalmas.
Szent Világ Úrjézus Krisztus benne lakik vala. / Aran hajával leeresztvel, / Aran könyveivel kicsordulval, / És aran szekállával kitépvel.
Eljöve Szent Világ Úristen és megkérdeztén: / Mié’t ülsz itt Szent Világ Úrjézus Krisztus / Aran hajadval leeresztvel, / Aran könyveidvel kicsordulval, / És aran szekálladval kitépvel?
Azé ülök itt Szent Világ Úristen / Várom a harangokat megkonduljanak, / A bűnösök ide folyamoggyanak, / Bűnbánatot tarcsanak, / A bűnösök ide folyamoggyanak, / Bűnbánatot tarcsanak,
Szent asztalomról táplálkoggyanak, / hogy örök életet éljenek, / örök életet éljenek, / hogy örök életet éljenek, / örök életet éljenek, / életet éljenek.
Aki eztet elmongya eszte lefektibe, / Reggel felkeltibe, / Testye beteg lelke készül / Boldog mennyország ajtaja nyitul /a mennyország ajtaja nyitul. / Ámen.”
Miután ez a kedves népi imádság eszünkbe idézte az Úrvacsorát, innen tovább a latin imádságokhoz vitt az utunk a keresztyénség nagy közösségében. Knut Nystedt 20. századi norvég zeneszerző Laudate c. művét hallgatva kiáltottuk világgá: Dicsérjétek az Urat, minden népek.
Így ért véget a zene nyelvén megfogalmazott istentiszteletünk a református templomban.
Innen a Kossuth térre mentünk, ahol az istentisztelet végén R. Vaughan Williams feldolgozásában a 100. zsoltárt énekeltük el. Itt Vadász Attila orgonaművész, és egy erre az alkalomra verbuválódott rézfúvós zenekar kísért minket. A közel százfős énekkarban jó volt átélni, hogy az egyházkerület számos egyéb szolgálata mellett a zene, a liturgikus szolgálat is láthatóvá vált ezen a központi alkalmon. Úgy álltunk ott, ahogy az év többi vasárnapján mindig ott ülünk a templomokban, minden egyes gyülekezetben, betöltve orgonajátékkal, énekkel a tereket, hogy helyet készítsünk az igehirdetésnek, az Úr hozzánk szóló élő szavának.
Isten áldása kísérje az egyházkerület éneklésének és zenei szolgálatainak ügyét!
Horváth Gabriella