(27) Jézus pedig elindult tanítványaival együtt a Cézárea Filippi mellett levő falvakba. Útközben megkérdezte tanítványaitól: Kinek mondanak engem az emberek?
(28) Ők így feleltek: Keresztelő Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások pedig egynek a próféták közül.
(29) Jézus tovább kérdezte őket: Ti kinek mondotok engem? Péter így válaszolt neki: Te vagy a Krisztus.
(30) Jézus pedig megparancsolta nekik, hogy senkinek se beszéljenek őróla.
(31) És tanítani kezdte őket, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, és el kell vettetnie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, és meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.
(32) Jézus nyíltan beszélt erről. Péter ekkor félrevonva Őt feddeni kezdte;
(33) Ő azonban megfordulva tanítványaira tekintett, megfeddte Pétert, és ezt mondta: Távozz tőlem, Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.
(Márk 8,27–33)
(Márk 8,31–33)
Az Ószövetségben, a József történetekben olvassuk azt az imádságot, hogy találunk-e olyan vezetőt, akiben az Isten Lelke munkál? (1Mózes 41,38)
Nagy szükség van a vezetésre, az Isten Lelke szerinti vezetésre. Nagy szükség van az olyan vezetőkre, akik bíznak, és akikben mi is bízhatunk.
Vezetés nélkül nem érvényesülhet az örökkévaló rend, egy idő után mindenen úrrá lesz a káosz, minden szétesik, szétszóródik; halálos állapot ez.
De találhatunk-e olyan vezető embereket, akiket az Isten Lelke vezet, akik követik az Uraknak Urát, az élő, feltámadott Jézus Krisztust, az Ő akaratát; azt a Jézus Krisztust, aki a vezetők vezetője is és mindnyájunk vezetője?
A mai istentiszteleten, a felolvasott – nem könnyű – igeszakasz alapján arról szólunk, advent első vasárnapján, hogy Jézus Krisztus az első, aki mindeneknek Ura, mindeneknek Királya, aki a vezetők vezetője, mindannyiunk vezetője.
Jézus Krisztus jó pásztorként előttünk jár, mutatja az utat, véd bennünket; ha kell, akkor „vesszővel” terelget bennünket, hogy megóvjon minket a szakadéktól, de ebben is szeretete nyilvánul meg.
A mi feladatunk, hogy Őt kövessük. Erről majd a következő igehirdetésben lesz szó, hiszen egymásba kapcsolódnak ezek a szakaszok.
Most, advent első vasárnapján, a mai Igére figyelve, ez a tételmondat hangsúlyos: Jézus Krisztus az első.
Legyen ez számunkra, ebben a bizonytalan világban, igazi evangélium, örömforrás, minden reménységünknek alapja, hogy Jézus Krisztus az első, aki előttünk jár és vezet bennünket.
Vizsgáljuk meg ezt az üzenetet, a mai Igére figyelve, részletesebben!
*
Először is, JÉZUS KRISZTUS AZ ELSŐ, ÉS NEM A GONOSZ (33).
Ő az első és nem a Sátán, ahogy hallhattuk a mai Igéből a gonosz megnevezését.
Jézus Krisztus az első és nem a gonosz hatalmasságok uralma.
Forgassuk ezt az üzenetet az értelmünkben és a szívünkben, mert ez igazi evangélium, adventi örömhír.
Akkor értjük meg ennek az örömhírnek a nagyságát, ha megfordítjuk a gondolatot. Mi van akkor, ha nem vesszük tudomásul azt a tényt, hogy az Úr az első és nem a gonosz, nem a Sátán, nem a gonosz hatalmasságok?
Akkor, ebben a hitetlenségben, mindent megaláz, tönkretesz, maga alá rendel a gonosz hatalma.
A napokban láthattuk egy budapesti színházban Dürrenmatt egyik drámáját, a címe: „Az öreg hölgy látogatása.” Szerintem valamilyen szinten mindannyian ismerjük ennek a szatirikus drámának a témáját, amely döbbenetesen tárja elénk éppen azt, amiről a mai Igében szó van.
Vagyis: mi van akkor, ha nem hisszük, nem tudjuk és nem érvényesítjük azt, hogy a feltámadott Jézus Krisztus az első, és nem a gonosz hatalma. Akkor mindent maga alá gyűr a gonosz, akkor nincs esélyünk.
Ez a dráma arról szól, hogy mire képes az ember, mivé lehet az ember, élő hit nélkül. Hiába palástolja a gonoszságát: igazságra, nemes ügyekre és szép dolgokra hivatkozva; valójában mindent bedarál általa és körülötte a gonosz. Döbbenetes dráma, döbbenetes színmű. A végén azt állapítottam meg a magam számára, hogy erről szól a világ a bűneset óta, amit az öreg hölgy látogatása elénk tár. Szinte tükröt tart elénk.
Hatalmas evangélium tehát Jézus Krisztus szava, amely egészen konkrétan így hangzik: Távozz tőlem Sátán!
Azt jelenti ez a kifejezés, hogy mögém, el innen, egészen távolra, végleg.
Sőt, Jézus ajkáról ez a kifejezés szabadító szó, miszerint Ő az egyetlen, akinek van hatalma legyőzni a gonoszt, a gonosz erőket, a gonosz és a Sátán szétdobáló hatalmát! Távozz tőlem Sátán! – parancsolja mennyei, szabadító hatalommal Jézus Krisztus.
Örüljünk ennek! Jézus Krisztus az első egyszer, s mindenkorra – aki feltámadott a halálból; szenvedett, meghalt, de feltámadott, hiszen erről szól a mai Igénk – és nem a gonosz hatalma.
Ebből az örömhírből számos áldás fakad, személyes, egyéni életedre nézve, közösségi életünkre nézve, a közéletre, a társadalomra nézve, a világ mostani állapotára nézve, bizonytalan helyzetünkre nézve is: nem a gonosz az úr, hanem Jézus Krisztus az első; Ő az Úr!
Ennek az örömhírnek az egyház szolgálatára, a keresztyén bizonyságtételre, az igehirdetésre nézve is lényegi következménye van. Bizony, szólnunk kell, a bibliai kijelentés alapján a bűnről, a betegségről, a halálról, a gonosz hatalmáról, az ember Isten nélküli nyomorúságáról; de csak egy határig, mert minden igehirdetésben, minden bizonyságtételünkben, minden szolgálatunkban meg kell érkeznünk a krisztusi örömhírhez. Minden igehirdetés és keresztyén szolgálat csakis bizonyosságra, örömre, boldogságra segíthet – miként ezt Rudolf Bohren hangsúlyozza –, mert Jézus Krisztus megváltó győzelme mozdul a keresztyénség minden megnyilvánulásában.
Jézus Krisztus az első, aki legyőzte a gonosz hatalmát! Győztes Urunk van! Nem a gonosz erőké az utolsó szó!
Ne felejtsük el ezt az örömhírt, amely akkor is igaz, ha saját tapasztalataink éppen azt támasztanák alá, vagy saját testi szemeink éppen azt látnák, hogy „itt” mindent bedarál az önzés, a piti érdekek, a hiúság, vagyis a gonosz! A leggonoszabb helyzetben se felejtsük el Jézus szabadító szavát: Távozz tőlem Sátán!
Jöjj, Szentlélek Isten!
Add, hogy ezzel a boldog bizonyossággal élhessünk, szólhassunk, szolgálhassunk!
Vagyis szolgálatunk nagyon kevés, ha abban csak arról van szó – mint a „romantikusra színezett” karácsonyi történetben –, hogy a sötétségben csillag ragyogott fel, ezért olyan a mi Urunk, Jézus Krisztus, mint a sötétségben felragyogó, iránymutató csillag.
Ez a kép az evangéliumnak egy fontos része, de csak egy része, nem a teljes evangélium.
Ha Jézus Krisztus olyan, mint a sötét éjszakában felragyogó és irányt mutató, ragyogó csillag, akkor még mindig a sötétség az Úr.
Nem így van! Jézus Krisztus nemcsak sötétben ragyogó lámpás, hanem Ő maga a felkelő fény, a naptámadat (Lukács 1,78). A sötétségből világosság ragyogott fel nekünk. Ő a teljes világosság, a világ világossága (János 8,12), aki végérvényesen legyőzte a gonoszt.
Örüljünk ennek! Jézus Krisztus az első, nem a gonosz! Jöjj, Szentlélek Isten, add mindenkor ennek bizonyosságát!
*
A második üzenet, folytatva alapigénk magyarázatát, így hangzik: JÉZUS KRISZTUS AZ ELSŐ, ÉS NEM A GYARLÓ EMBER (32).
Ő az első és nem a gyarló „én”.
Itt is megfordítom a gondolatot.
Mi van akkor, ha ezt nem vesszük komolyan, hogy az Úr az első és nem a gyarló ember?
Akkor pontosan az igazolódik be, amit a mai Ige evangéliumi üzenetében látunk.
Amikor Jézus, itt, Márk evangéliumában – ez a fordulat, ez a közepe az evangéliumnak – először szól nyíltan szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról, akkor a tanítványok megdöbbenek Jézus szenvedéséről és a haláláról hallva.
Ők győztes, diadalmas királyt, messiást vártak.
Péter ebben a jelenetben félrevonja Jézust, a Mestert, az Isten Fiát, és kioktatja Őt. Így mondja Márk evangélista: Péter megdorgálta Jézust, amiért Ő a szenvedéséről és haláláról szólt. Más evangéliumokból tudjuk, hogy Péter ezt úgy fogalmazta meg: Uram, mindez nem eshetik meg veled, sőt én leszek az első, aki megvédelek, ha ez mégis így történne…
Bizony, ha nem Jézus az első, hanem a gyarló ember, akkor az ember még arra is képes, hogy az Isten helyébe lép, isteníti magát, és kioktatja az Istent, kioktatja Jézus Krisztust, hiszen ő okosabb az Istennél is, ő mindent jobban tud. Az ember ilyenkor önhitten felesel – akár káromolva vitába száll – Istennel, perlekedik Ővele, ahogy ezt Péter is tette.
Ha nem az Úr az első, hanem a gyarló ember az első – gondoljatok bele, hányszor megesik ez a mindennapjainkban – akkor látszólag, de csak látszólag, az ember érvényesül, a gyarló emberi akarat, a gyarló emberi gondolat, a gyarló emberi érdek, önzés, a saját részigazságaink, amit abszolutizálunk, a pillanatnyi helyzet, úgy, ahogy mi látjuk a dolgokat, miközben a magunkét akarjuk a másik torkán lenyomni.
Ha nem az Úr az első, akkor állandóan gyűlöletet keltünk, folyamatosan provokálunk, ahogy egyébként a mi társadalmunk is folyamatosan tele van effélékkel, mindenféle szinten…
Ha nem az Úr az első, akkor a gyarló ember gondolata, akarata, gyarló igazsága az első, amellyel kioktatja még az élő Istent és a megváltó Jézus Krisztust is, ahogy ezt Péter tette.
Áldott legyen az Isten, hogy Jézus határozottan szól Péternek, akibe beleköltözött a gonosz: Távozz tőlem Sátán, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.
Ezzel Jézus jelzi, hogy Ő az első, nem a gyarló ember!
Áldott legyen az Isten, hogy ez így van.
Olyan jó tudni, hogy az Isten tökéletes gondolata és akarata érvényesül Jézus Krisztusban. Ő jött egészen közel hozzánk. Őt várjuk, aki már eljött, hogy visszajöjjön értünk és teljessé tegye rajtunk Isten országának maradéktalan örömét.
Valóságos szabadító szó ránk nézve: Távozz tőlem Sátán, mert nem az Isten látása szerint gondolkozol, hanem az emberek látása szerint, és én újjá akarlak szülni, hogy az Isten akarata szerint gondolkozz és ne a magad gyarló látásmódja szerint. „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim – így szól az Úr. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak utaim a ti utaitoknál, és gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézsaiás 55,8–9)
Azért, hogy még világosabb legyen az üzenet, néhány általános ellentétpárt állítok itt egymással szembe az emberi és az isteni gondolat feszültségeire nézve. Ezek csak általánosságok, ki-ki konkretizálja, hogy mit jelent ez az üvöltő, óriási ellentét egyes helyzetekben. Az ember gondolata testi, az Isten gondolata szellemi, lelki. Az ember gondolata szűk, az Isten gondolata határtalanul tágas. Az ember gondolata önző, az Isten gondolata önzetlen, szétosztja magát egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban. Az ember gondolata a dicsőség, a látvány, a győzelem, minden körülmények között; azaz soha, egyetlenegy esetben sem akar és tud alulmaradni; az Isten gondolata pedig az alázat, a megváltó szeretet alázata. Elég legyen ennyi ellentétpár, hogy érzékeljük: a különbség döbbenetes, és tapasztalataink igazolják mindezeket.
Valósággal szabadító szó, amikor Jézus Krisztus kimondja: Távozz tőlem Sátán. Szabályos exorcizmus, ördögűzés ez, mert a gonosz hatalmának fogságában képtelenek vagyunk az Isten – számunkra is életet kiteljesítő – akarata szerint gondolkozni, látni, értékelni. Jézus Krisztus azért jött, hogy megszabadítson, újjászüljön, hogy megszentelődj gondolataidban, szavaidban, tetteidben, házasságodban, családodban, egyéni, közösségi életedben, közéletedben…
Senki nem képes ezt a szabadító, újjászülő változást megcselekedni, csakis egyedül az Isten hatalma.
A szabadító Úr az első és nem a gyarló ember, aki önmagában a gonosz hatalma alatt rekedne!
Jöjj, Szentlélek Isten!
Cselekedd meg életünkben szabadításod csodáját!
Te légy életpiramisunk csúcsán.
Ha az Úr lesz az első, ha Ő kerül az életpiramisunk csúcsára, akkor abban a „piramisban” minden, egyébként fontos „dolog”, megtalálja a maga Istentől rendelt, üdvözítő, örömöt, boldogságot ajándékozó helyét.
*
Végül a harmadik üzenet – ezt próbálom röviden elmondani, de ez lesz talán a legnehezebb – így hangzik: JÉZUS KRISZTUS AZ ELSŐ, ÉS NEM A SZENVEDÉS, NEM A HALÁL (31).
Az Úr az első és nem a gonosz.
Az Úr az első és nem a gyarló ember. Az Úr az első, aki a gyarló embert újjászüli.
Ő az első, nem a szenvedés és a halál.
Jézus nyíltan szól a szenvedéséről és a haláláról, az isteni „kell”-ről: szenvednie kell, meghalnia kell és harmadnapon fel kell támadnia a halálból.
Az evangélium hangsúlyozza ezzel, hogy Jézusnak végig kell mennie a szenvedésen, a halálon, de Ő legyőzi a halált. Ő az első, nem a szenvedés és nem a halál.
Megint megfordítom a gondolatot, hogy ez az örömhír felragyogjon előttünk.
Mi a helyzet akkor, ha nem az Úr az első az életünkben, a szenvedés és a halál árnyékának völgyében?
Akkor mi emberek folyamatosan menekülünk mindenféle próbatétel, szenvedés, nyomorúság elől, és nem akarunk szembenézni a halállal.
A jóléti társadalmak élvezeti kultúrája nem akar hallani próbatételekről, szenvedésről, betegségről, nem akar „emlékezni a halálra”, noha a halál ténye – mint a bűn zsoldja – alázatban tart bennünket.
Ha nem az Úr az első az életünkben, akkor ezernyi pótcselekvéssel menekülünk a szenvedés és a halál ténye elől, a világban tapasztalható mérhetetlen szenvedés elől, hogy ne kelljen azokkal szembesülni.
Figyeljétek meg – nagyon nehéz ezt kimondani, beismerni –, ha valaki megbetegszik, ha valaki a halál árnyékának völgyében jár, igazából azt az embert egy pillanat alatt leírjuk… Aki fiatal, egészséges, aki ereje teljében van, csak azokra szeretünk tekinteni a „kirakatokban”.
Áldás, hogy itt is érvényes Jézus Krisztus hatalmas, szabadító szava: Távozz tőlem Sátán!
Ha ezt a szabadítást megkapjuk az Úrtól, akkor szembe merünk nézni a szenvedéssel és a halállal, de úgy, mint akiknek győztes Uruk van.
Jézus Krisztusnak szenvednie kell, meghalnia kell, de harmadnapon feltámad a halálból, a mi feltámadásunk zálogaként.
Ha valakinek bizonyossága van az örök életre nézve, az az ember alázatos, irgalmas. Az ilyen ember le tud hajolni mások szenvedéseihez. Az ilyen ember sebeket kötöz és nem feltép, de ha jót éppen nem tud tenni, legalább gonoszt nem tesz, és igyekszik békén hagyni a másikat. Az ilyen embernek van legalább egy kedves szava a másikhoz ebben a rohanó világban. A hívő ember észreveszi a szomorút, a szenvedőt. A hívő ember együttérez, részvétet gyakorol, mert érzelmi intelligenciát kapott a gonoszt legyőző, szabadító Úrtól.
A hívő ember azt is tudja, hogy ebben a bűnrontotta világban van szenvedés és halál, és Jézus Krisztust követve át kell mennünk a szenvedésen, a halálon.
Hitvalló keresztyénként pedig nemcsak az emberlét mindenkit érintő szenvedéseiről van itt szó. Libanoni, szíriai keresztyénekkel találkoztunk az elmúlt héten. Ők nem értik a mi problémáinkat, miszerint jólétünkben hová jutottunk, és ezért egyik fő kérdésünk a nemi identitás körüli vita. Nekik ez nem kérdés. Az ő kérdésük: élet vagy a halál, életben maradni és segíteni másokon a nagy nyomorúságban.
Isten népe szembenéz a szenvedéssel és a halállal, de Jézus Krisztus győzelmes hatalmával teszi ezt.
Olyan Urunk van – ez ennek a kijelentésnek a lényege –, aki emberré lett, akik végigjárta a halálos emberlét minden útját, aki tudja, hogy mit jelent embernek lenni, mit jelent testben-lélekben szenvedni, mit jelent kísértést szenvedni, mit jelent meghalni. Olyan Urunk van, aki emberré lett, de aki mindezeket Isten Fiaként élte át, igaz emberként és igaz Istenként, vagyis Jézus keresztútja az Isten Fiának a keresztútja, aki egyedül volt képes arra, hogy legyőzze a gonoszt, a szenvedést és a halált.
Itt egy fontos kitérőt hadd tegyek! Akit ez már fáraszt, nyugodtan pihenjen egy kicsit a figyelemben! Jézus először szól – Márk írása szerint – a saját szenvedéséről és a haláláról. Márk evangéliumának egész koncepciója az volt, hogy elsőrenden ne Jézus feltámadására tegye itt a hangsúlyt, hanem szenvedésére és halálára. Márk a kereszt teológiáját érvényesítette a győzelem teológiájával szemben, egy olyan korban, amikor a kereszt teológiáját kellett hangsúlyozni. Ezzel Márk a páli teológia örökségét folytatta: a „theolgia crucis” elvét képviselte a „theolgia gloriae” ellenében, a kereszt teológiáját a diadal teológiájával szemben. Vagyis, Márk azért tartotta fontosnak Jézus szenvedésének és halálának hangsúlyozását, valamint Jézus követésében a mi szenvedésünk felvállalását, mert az egyház az egyháztörténet folyamán mindig akkor deformálódott – mind a mai napig – amikor győztes egyházzá akart lenni. Az egyház mindig akkor torzult, amikor a „theologia gloriae” elvét képviselte, mégpedig önhitten: „Majd az evangéliumot hirdetve hatunk az emberekre, meggyőzzük az embereket, mindenkit, így egyre többen leszünk, látványosan, győzelmesen, hatalommal leszünk jelen ebben a világban…” Ez a diadalmaskodó egyház látásmódja, minden alázat nélkül, miközben az egyház nem szolgáló hanem uralkodó hatalommal volt jelen a világban, ahelyett, hogy hitelesen, szóban és szolgálatban hirdette volna az evangéliumot, annak eredményét egyedül az élő Istenre bízva. Vegyük komolyan, miszerint Jézus Krisztus kicsiny nyájról beszél (Lukács 12,32), alázatról (Máté 11,29), keresztről (Máté 16,24), amit Isten hívő népe reménységgel és mennyei erővel hordoz, minden kirakatos látványosság nélkül. Ebben a töredékes világban, csak szenvedésben lehet hiteles a Jézust követő hit, de a szenvedő egyház bizonyossággal tudja, hogy a szenvedésen, a halálon győzedelmeskedő Ura van. A szenvedés alázatban tart bennünket, belátva, hogy minden kegyelem, és minden annak a megtartó Úrnak a kegyelmétől függ, aki az első…
Jöjj, Szentlélek Isten!
Add, hogy először Teveled találkozzunk, aki szenvedtél, meghaltál és feltámadtál!
Cselekedd Szentlélek Isten, hogy először Teveled találkozzunk, és utána, hívő emberként a szenvedéssel és a halállal!
–
Köszönjük Urunk, advent első vasárnapján, hogy Te vagy az első, aki előttünk jársz, mint jó pásztor!
Köszönjük, hogy Te vagy az első és nem a gonosz!
Köszönjük, hogy Te vagy az első és nem a gyarló emberi gondolat, akarat és indulat!
Köszönjük, hogy Te vagy az első és nem a szenvedés és a halál, mert Te feltámadtál a halálból!
Köszönjük, hogy ez a bizonyosság ad nekünk mennyei erőt, krisztusi módon szenvedni és meghalni; amíg pedig e-világban élünk, addig ez a bizonyosság ajándékoz nekünk szeretetet irgalommal segíteni a szenvedőkön.
Áldott légy Urunk, aki a legelső vagy!
Téged dicsérünk, Teelőtted borulunk le.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. november 28.
48. hét.
Márk sorozat: 55.
Advent első vasárnapja.
Textus / Lekció: Márk 08,27-33 (31-33)
Igehirdető: Steinbach József