“(11) Mikor pedig megmutatták magokat mind ketten a Filiszteusok előőrsének, mondának a Filiszteusok: Ímé a zsidók kijődögélnek a barlangokból, a hova rejtőzének.
(12) És szólának némelyek az előőrs emberei közül Jonathánnak és az ő fegyverhordozójának, és mondák: Jertek fel mi hozzánk, és valamit mondunk néktek. Akkor monda Jonathán az ő fegyverhordozójának: Jőjj fel utánam, mert az Úr Izráel kezébe adta őket.
(13) És felmászott Jonathán négykézláb, és utána az ő fegyverhordozója. És hullanak vala Jonathán előtt, és fegyverhordozója is öldököl utána.
(14) És az első ütközet, melyben Jonathán és fegyverhordozója mintegy húsz embert ölének meg, egy hold földön egy fél barázda hosszányin volt.
(15) És félelem támada a táborban, a mezőn és az egész nép között; az előőrs és a dúló sereg – azok is megrémülének – és a föld megrendüle; és Istentől való rettegés lőn.
(16) És megláták a Saul őrei Benjámin városában, Gibeában, hogy a sokaság elszéledett és ide-oda elszóratott.
(17) Akkor monda Saul a népnek, mely vele volt: Nosza vegyétek számba a népet, és vizsgáljátok meg, ki ment el mi közülünk; és a mikor számba vették, ímé Jonathán és az ő fegyverhordozója nem valának ott.
(18) És monda Saul Ahijának: Hozd elő az Isten ládáját; mert az Isten ládája akkor Izráel fiainál vala.
(19) És történt, hogy a míg Saul a pappal beszéle, a Filiszteusok táborában mind nagyobb lőn a zsibongás. Monda azért Saul a papnak: Hagyd abba, a mit kezdettél.
(20) És felkiálta Saul és a nép, mely vele volt, és elmenének az ütközetre. Ott pedig egyik a másik ellen harczola, és igen nagy zűrzavar lőn.
(21) És azok a zsidók is, kik, mint azelőtt is, a Filiszteusokkal valának, s velök együtt feljövének a táborba és a körül valának, azok is Izráel népéhez csatlakozának, mely Saul és Jonathán mellett vala.
(22) És Izráelnek mindazon férfiai, kik elrejtőzének Efraim hegységében, mikor meghallották, hogy a Filiszteusok menekültek, azok is üldözni kezdék őket a harczban.
(23) És megsegíté az Úr azon a napon Izráelt. És a harcz Béth-Avenen túl terjede.
(24) És Izráel népe igen elepedett vala azon a napon, mert Saul esküvel kényszeríté a népet, mondván: Átkozott az, a ki kenyeret eszik estvéig, míg bosszút állok ellenségeimen, azért az egész nép semmit sem evék.
(25) És az egész föld népe eljuta az erdőbe, hol méz vala a föld szinén.
(26) Mikor pedig a nép beméne az erdőbe, jóllehet folyt a méz, mindazáltal senki sem érteté kezét szájához, mert félt a nép az eskü miatt.
(27) Jonathán azonban nem hallotta vala, hogy atyja megesketé a népet, és kinyújtá a vessző végét, mely kezében vala, és bemártá azt a lépesmézbe, és kezét szájához vivé; és felvidulának az ő szemei.
(28) Szóla pedig valaki a nép közül, és mondá: Atyád ünnepélyesen megesketé a népet, mondván: Átkozott az, a ki csak kenyeret is eszik ma, és e miatt a nép kimerüle.
(29) És monda Jonathán: Atyám bajba vitte az országot; lássátok mennyire felvidulának szemeim, hogy ízlelék egy keveset ebből a mézből.
(30) Hátha még a nép jól evett volna ma ellenségeinek zsákmányából, melyet talált! Vajjon nem nagyobb lett volna-é akkor a Filiszteusok veresége?!
(31) És megverék azon a napon a Filiszteusokat Mikmástól Ajálonig. És a nép nagyon kimerüle.
(32) Akkor a nép a prédának esék, és fogának juhot, ökröt és borjúkat, és megölék a földön, és megevé a nép vérestől.
(33) Megjelenték azért Saulnak, és mondának: Ímé a nép vétkezik az Úr ellen, mert vérrel elegy eszik. Ő pedig monda: Hűtlenül cselekedtetek, gördítsetek azért most hozzám egy nagy követ.
(34) Monda továbbá Saul: Menjetek el mindenfelé a nép között, és mondjátok meg nékik, hogy mindenki a maga ökrét és mindenki a maga juhát hozza én hozzám, és itt öljétek meg és egyétek meg, és nem fogtok vétkezni az Úr ellen, vérrel elegy evén. Akkor elhozta az egész nép, kézzel fogván ki-ki a maga ökrét azon éjjel, és ott megölék.
(35) Saul pedig oltárt épített az Úrnak; azt az oltárt építé először az Úrnak.”
(1Sámuel 14,11-35)
(Textus: 1Sámuel 14,23; 27)
Szokatlanul hosszú igeszakaszt olvastam fel, de az összetartozó események miatt erre szükség volt. Egyébként is a református istentisztelet nélkülözhetetlen alkotóeleme az igeolvasás, és az ahhoz kapcsolódó igemagyarázat, vagyis az igehirdetés.
Ma a Magyar Református Egység vasárnapja van. Tegnap és tegnapelőtt a kárpát-medencei református egyháztestek, gyülekezetek vezetői és küldöttei Nagyváradon ünnepi tanácskozást és istentiszteletet tartottak. A feltámadott Jézus Krisztus győzelmét ünnepeltük, aki kisebbségben is megtart, és bőségesen megajándékoz bennünket.
Soron következő Igénk, Sámuel próféta első könyvének 14. fejezetéből szintén ezt az üzenetet hangsúlyozza: Az Úr ad győzelmet.
1.
EGYEDÜL AZ ÚR AD GYŐZELMET (14–15; 23)
Egy héttel ezelőtt részletesen kibontottuk azt az eseménysort, üzeneteivel együtt, ahogy Jónátán, Saul fia, fegyverhordozó legényével együtt bátran megközelítik a hatalmas filiszteus hadsereg előőrsét.
Valójában két ember merészkedik harminchatezer ellen.
Emberileg lehetetlen és reménytelen helyzet ez.
Amikor az előőrssel megküzdöttek, mindössze húsz embert terítettek le. Mi ez a harminchatezerhez képest?
Az Úr azonban mellettük állt.
A váratlan behatolás megzavarta a filiszteusok előőrsét; – miközben az Úr hatalmas mennydörgéssel, talán valami rendkívüli időjárási jelenséggel teljesen összezavarta a filiszteusok hadseregét.
Ismerjük ezt a folyamatot, amikor egy nem várt esemény történik, és ennek nyomán olyan zavar támad, amely futótűzként terjedve megrémít, riadalmat támaszt, összezavar, sőt pánikba ejt, akár egy rendezett sereget is.
Ezt a győzelmet tehát az Úr szerezte, de Jónátán Isten hívő, engedelmes eszköze volt ebben.
A Bibliában minden győzelem Isten Jézus Krisztusban szerzett győzelmére mutat.
Ezt a győzelmet Ő szerezte, nem mi.
Ez a győzelem az egyetlen, amely nem a másikat akarja legyőzni; – amelyet a mi Urunk saját vére által szerzett, nem pedig mások vérének kiontása és feláldozása által létrejött diadalról van szó.
Ez a győzelem végleges megoldás, míg a saját emberi győzelmeink múlandók, ideig valók, mert „így múlik el a világ dicsősége”.
2.
A KRISZTUSI GYŐZELEM BIZONYOSSÁGA NÉLKÜL AZONBAN TÉVELYGÜNK (16–35).
A mai igeszakaszunk, ószövetségi konkrétsággal, gyakorlatiasan, részletesen szól erről a tévelygésről.
Jónátán hite az evangéliumot hirdette, miszerint csak az Úr ad győzelmet népének
Itt pedig Saul viselkedése megdöbbentően példázza előttünk az isteni, maradandó, megváltó győzelem bizonyossága nélküli tévelygés rettenetét.
Az Újszövetség is utal erre a tévelygésre, ahogy a mi Urunk Jézus Krisztus megfogalmazta: „Tévelyegtek, mert nem ismeritek sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát…” (Márk 12,24).
Miben áll ez a tévelygés? Először is a bosszú lelketlenségében (24).
Saul nem nyugodott addig, amíg bosszút nem állt ellenségein.
Ez a lelkület egyházon belül és egyházon kívül is tetten érhető.
Ne szépítsük a dolgokat. Bizony mondták már egyházon belül is, hogy ha engem félretesznek, vesszen körülöttem mindenki.
Ez a lelkület ellenségeket gyárt. Bár van ellenség bőven, de valójában nem az a tényleges ellenség, akivel éppen konfliktusunk van egy nehéz helyzetben. Nem test és vér ellen van nekünk tusakodásunk, hanem a gonosz hatalma ellen (Efezus 6,12). A gonosz hatalmasabb nálunk, de a mi feltámadott Urunk hatalmasabb a gonosznál.
Nem mindegy tehát, hogy miként tekintünk az ellenségeinkre, mert a krisztusi látás alapján találhatjuk meg, a bosszú helyett a krisztusi megoldást.
Ugyanakkor felvetődik itt egy még alapvetőbb kérdés. Hiszen a szűk tanítványi körben, Jézus Krisztus közelében is bosszúálló lelkülettel tértek vissza a tanítványok Jézushoz, mert egy samáriai falu lakói nem fogadták be éjszakára Mesterüket. Ekkor a tanítványok tüzet akartak kérni a falura, amiért az nem fogadta be Jézust. Ekkor Jézus feléjük fordult, megdorgálta őket, és rájuk pirítva figyelmeztette a tanítványait, miszerint nem tudják, hogy milyen lélek van bennük, mert Ő nem azért jött, hogy az emberek életét elveszítse, hanem hogy megmentse (Lukács 9, 54–56).
Milyen lélek van bennünk?
A bosszú lelketlensége hitetlen tévelygés.
Ez a tévelygés másodszor megmutatkozik a külsőségek lelketlenségében (18; 24ؘ–26; 31–35).
Pontosabban, ránk vonatkoztatva így is mondhatom: a külső, kegyes kényszerek lelketlenségében.
Lám, itt Saul minden külső, kegyes elvárást teljesít, hiszen odarendeli Ahijja főpapot és szent ládát, majd elrendeli, hogy gyorsan kérdezzék meg az Urat, hogy a megzavart filiszteusokat üldözőbe vehetik-e. Ám valójában Saul a külső, tárgyi kellékeket reprezentálja, de egyáltalán nem kíváncsi Isten válaszára, hanem le is inti a főpapot: – „Hagyd abba!” (20), és Isten válasza nélkül támadja meg a filiszteusokat.
Ehhez a külső, kegyes lelketlen kényszerhez tartozik az az értelmetlen fogadalom, amely miatt Saul hadserege nem vehetett táplálékot magához, egészen a győzelemig. Itt nem böjtről volt szó, mert az egészen más lelkületből fakad, és fontos. Igen, a külső, kegyes, kényszeres lelketlenségben sokféleképpen kimerítjük egymást, akár halálosan is, mint ahogy itt Isten népe kimerült az éhségtől.
Amikor aztán teljes győzelmet arathattak a filiszteusok fölött, akkor hatalmas tobzódásba kezdtek Isten népének tagjai, és a zsákmányolt állatokat, az akkor fontos kultikus előírások nélkül ölték meg, és a vérrel együtt ették a húst, ami a mózesi törvények szerint tilos volt (3Mózes 3,17). Saul ezt is külsőségesen elintézi, gyorsan oltárt épít, hogy a kultikus tisztaság látszatát biztosítsa, és ezzel az értelmetlen fogadalom utáni tobzódást legitimizálja. Így van ez a külső, kényszeres, leszabályozott kegyesség egy idő után visszaüt, és a szigorú véglet a tobzódás végletébe csapódik át. Másik irányba leng ki az inga. Látom, ahogy szigorú kegyességű emberek, nagy szigorral nevelik a gyermekeiket is, aztán ezek egyszer csak kitörnek onnan, és kezdetét veszi a tobzódás, ami manapság a Facebook-on nyilvánosan követhető. Néha óhatatlanul látom ezeket a tobzódásokat, és csodálkozom, „nocsak”? Ilyenkor a külső, kényszeres, kegyes védekezés is olyan sauli: külsőleg rendezett, mert ez a fajta tobzódás mindig „más” a „szent emberek családjában”; – meg aztán nem beszélünk róla, miközben mások tobzódását nyíltan megítéljük. Tehát a külső, kegyes kényszer lelketlensége szép látszatot teremt, de mégis hiányzik belőle az élő, hiteles Krisztus-hit. Ez a külső, kényszeres hit az, amely mindig a maga kegyességét és meglátásait akarja a másikra erőltetni, miközben a másikat még az üdvösség tekintetében is véleményezi; – miszerint ha a másik nem pontosan úgy gondol mindent, mint ő, akkor az csak a „pitvarig” jutott, és nem a „szentélyig”.
A tévelygés harmadik nagy területéről is beszél az Ige. Ez pedig a gőg lelketlensége (20–23).
Mennyire nem tudjuk értékelni a másik eredményeit.
Legfeljebb odáig jutunk, hogy azokat magunknak tulajdonítjuk, mi aratjuk le, és azokra építünk, de el nem ismerjük.
Saul semmibe vette Jónátán bátorságát, áldozatát, noha éppen erre építve arathatott látványos győzelmet a filiszteusok serege felett.
Arról már nem is beszélek, mert nem tudtam felolvasni a folytatást, hogy Saul meg akarta öletni a saját fiát, Jónátánt, mert az ismeret hiányában megszegte az értelmetlen böjti fogadalmat (36–46). Azt büntetnénk, aki nem tehet semmiről, akire mégis rápréseljük a felelősséget. Ez a már a golgotai kereszt előképe.
Döbbenetes, mennyire nem tudjuk értékelni a másik szolgálatát, meglátását, kegyességét, végképp nem tudunk együttérezni és szenvedni a másikkal.
Micsoda gőgös lelketlenség ez. Az új generáció azt hiszi, hogy vele kezdődött minden. A Reformáció 500 kapcsán sokan hangsúlyozzák, hogy új kezdetre van szükség, mintha előtte nem történt volna semmi, vagy minden alapjaiban rossz lett volna ezelőtt. De senki nem pontosítja ennek a megújulásnak, ennek az újnak a konkrét tartalmát és mibenlétét.
3.
Tehát egyedül az Úr ad győzelmet, de e győzelem bizonyossága nélkül tévelygünk a bosszú lelketlenségének, a külső, kegyes kényszer lelketlenségének és a gőg lelketlenségének útvesztőjében.
AZ ISTEN, JÉZUS KRISZTUSBAN KÖZÖLT GYŐZELME AZONBAN ÚJJÁSZÜL BENNÜNKET (29).
Kiemelkedik ebből a hosszú és nehéz szakaszból az a jelenet, amikor Jónátán, tudtán kívül megszegi az apja által népére kényszerített értelmetlen fogadalmat, és az erdőbe érve botjával a lecsüngő mézfürtökből eszik.
Jónátán erőre kapott a testi tápláléktól.
Plasztikusan írja le a Szentírás, ahogy Jónátán erőre kapott, és felragyogott a szeme (27).
Ahogy a testi táplálék megerősít, ragyogóvá tesz, ugyanúgy a lelki táplálék is.
Gyökössy Endre hangsúlyozta, hogy kenyérrel él az ember, de nemcsak kenyérrel; sőt, annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak kenyérrel él (Máté 4,4).
Pontosítsunk, hiszen sokféle lelki táplálékot ígérnek nekünk manapság.
Igei táplálékra van szükség, ahogy Ezékiel megette az Igéket tartalmazó tekercset (Ezékiel 3,1). Nyilván szimbólikus a kép.
De az Igék Bibliában található erdeje is hatalmas, ezért olyan igei táplálékra van szükségünk, amely krisztusi táplálék. Jézus Krisztusra van szükségünk, megváltásra, újjászületésre, az Ő győzelmére.
Amikor felragyog nekünk a Krisztus, ahogy felragyogott Jónátán szeme, akkor krisztusi emberekké leszünk, „homo christianus”-okká.
Kiábrázolódik bennünk a Krisztus
Az apostollal együtt elmondhatjuk, hogy élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus (Galata 2,20).
Továbbra is ember vagyok, gyarló, nem tökéletes, tele vívódásokkal és kérdésekkel; – de minden nyomorúságom ellenére egyre inkább kiábrázolódik, láthatóvá lesz rajtam a Krisztus (Galata 4,19).
Ő vezet, Ő él, Ő szól, Ő mozdul bennem. Ő növekszik, mi pedig ó-emberünkkel eltörpülünk, új-emberünkkel felnőtté leszünk (János 3,30).
Higgyétek el testvérek, ez azonnal látszik egy emberen, minden ismert gyengesége ellenére is.
Az újjászületett ember Jézus Krisztus által kézbe vett ember. Megváltó kezekben vagyunk. Amikor egyes számban fogalmazzuk meg az üzenetet, az akkor is mindig kollektíve Isten népére nézve vonatkozik első renden, és csak utána az egyes hívő emberre. A megváltó Úr vette kézbe az életünket.
Olyan ez, mint amikor szeretett apám kézbe vett valamit. És olyan jó érzéke volt mindenhez, hogy bármihez fogott, az jól állt a kezében, abból valami jó dolog formálódott sokunk örömére. Így vesz bennünket kézbe a mi Urunk.
*
Add Urunk, hogy miénk legyen ez a győzelem, a Te népedé.
Ez a győzelem mindenben a te ajándékod, kegyelmi állapot.
Ez a győzelem szabadíthat meg bennünket egyedül minden fent említett nyomorúságos tévelygéstől.
Add Urunk, hogy mi, a szőlővesszők, benned, általad éljünk, és gyümölcsöt teremhessünk! (János 15,1–8)
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. május 21.
Textus / Lekció: 1Sámuel 14,11-35 (23 és 27)
Igehirdető: Steinbach József