„(1) Egyik nap azt mondta Jónátán, Saul fia a fegyverhordozó legényének: Gyere, menjünk át a filiszteusok előőrséhez, amely odaát van! Apjának azonban nem szólt róla.
(2) Saul éppen Gibea határában, Migrónban, a gránátalmafa alatt tartózkodott. Mintegy hatszáz főnyi hadinép volt vele,
(3) meg Ahijjá is, aki Sílóban az éfódot viselte, fia Ahítúbnak, Íkábód testvérének, Fineás fiának, aki az Úr papjának, Élinek volt a fia. A hadinép sem tudta, hogy Jónátán elment.
(4) A szorosban pedig, ahol Jónátán át akart jutni a filiszteusok előőrséhez, innen is, onnan is volt egy sziklaszirt. Az egyiknek Bócéc, a másiknak Szenne volt a neve.
(5) Az egyik szirt Mikmásszal szemben északon, a másik Gebával szemben délen emelkedik.
(6) Jónátán tehát ezt mondta fegyverhordozó legényének: Gyere, menjünk át ezeknek a körülmetéletleneknek az előőrséhez! Hátha tesz valamit értünk az Úr, mert az Úr előtt nincs akadály: akár sok, akár kevés ember által szerezhet szabadulást.
(7) Fegyverhordozója így felelt neki: Tégy mindent úgy, ahogyan gondolod! Láss hozzá, én veled leszek, bármit tervezel.
(8) Akkor Jónátán ezt mondta: Figyelj! Átmegyünk ezekhez az emberekhez, és megmutatjuk magunkat nekik.
(9) Ha azt mondják nekünk: Ne mozduljatok, míg oda nem érünk hozzátok! – akkor megállunk egy helyben, és nem megyünk fel hozzájuk.
(10) Ha azonban azt mondják: Gyertek csak fel hozzánk! – akkor felmegyünk, mert kezünkbe adja őket az Úr. Ez legyen számunkra a jel!”
(1Sámuel 14,1–10)
(Textus: 1Sámuel 14,6)
Az előző fejezetből kiderült, hogy Isten népe emberileg milyen reménytelen helyzetben volt azokkal a filiszteusokkal szemben, akikkel állandó harcban állt. A filiszteusoknak harminchatezer főből álló, kiképzett, jól felfegyverzett, harci kocsikkal ellátott haderejük volt; míg Isten népének háromezer főt tett ki a serege, kiképzetlenek voltak, fegyverzet nélkül.
Ebből a háromezer főből is, a korábbi ütközet során sokakat elvesztettek, mások a megrémült néppel együtt hasadékokba és barlangokba menekültek (13,5–6), így Saul királlyal mindössze hatszáz fő maradt a háromezerből. Elgondolkodtató jelenet az, ahogy Saul király ezzel a hatszáz főnyi hadinéppel éppen a gránátalmafa alatt hűsöl Gibea határában, Migrónban (2). Totális vesztésre állnak, és Isten népének felelős vezetője hűsöl, mintha minden rendben lenne. Mindig „csodáltam” az ilyen embereket, akik felelősek valamiért, és miközben bőven van baj, ők úgy jól elvannak. Persze mielőtt másokra mutogatnánk, ne felejtsük el, hogy mindannyian felelősek vagyunk valamiért, és azon a valamin keresztül az Isten ügyéért.
Vannak azonban olyanok is, akik hittel, felelősen viselkednek, de nem görcsös buzgósággal szolgálnak, hanem az adott helyzetben igaz hittel teszik a dolgukat, és bíznak az Isten gondviselő és szabadító kegyelmében. Ilyen a mai igeszakaszban Jónátán, Saul király fia, aki az emberileg reménytelen helyzetben is szolgáló, és hittel az Úrra hagyatkozó felelősséget érez Isten ügyéért.
Ezért mondja Jónátán a fegyverhordozó legényének, hogy nézzék meg a filiszteusok előőrsét, hátha cselekszik rajtuk keresztül valamit népéért az Úr, aki számára nincs akadály, aki sok és kevés ember által is szerezhet szabadulást (6).
Jónátán hitén keresztül valóban cselekedett népéért az Úr, és annyira megzavarta a filiszteusok előőrsét, hogy ezáltal az egész filiszteus hadsereg megijedt, és Saul király végül is győzelmet arathatott az egyébként hatalmas, de összeomlott filiszteus sereg felett. Nem olvastam fel az egész fejezetet, de a 14. fejezetnek ez az egyik fontos vonalvezetése.
Jónátán személye, cselekvése egyben az igaz hitről ad nekünk tanítást ezen a vasárnapon.
1.
Az igaz hit egyrészt ISMERET, Isten ismerete, a szabadító Isten cselekvésének ismerete, amely elődeink bizonyságtételén és saját tapasztalatokon is alapul.
Isten cselekedett az Ő népéért.
Ezt a boldog tapasztalatot az elődök továbbadták fiaiknak. Mi továbbadjuk-e a mi gyermekeinknek Isten értünk való cselekvésének tapasztalatait, észre vesszük-e egyáltalán ezeket, illetve az erről szóló szentírási bizonyságtételeket továbbadjuk-e a következő nemzedéknek.
A Szentírás ugyanis ennek az ismeretnek és tapasztalatnak dokumentuma, miszerint Isten hogyan cselekedett népéért, értünk.
Isten cselekedett az Ő kiválasztott eszközein keresztül, értünk, népéért: Mózesen, a bírákon, Sámuelen, most Jónátánon keresztül.
Legtökéletesebben pedig cselekedett érettünk egyszülött Fiában, Jézus Krisztusban, aki által megszabadított, megváltott bennünket.
Éppen Jézus Krisztusra tekintve látjuk, hogy mit tesz értünk az Isten, akinek számára még a halál sem akadály, és aki egy ember által, az Isten-ember által is szerezhet szabadulást.
Isten cselekedett érettünk, „szent helyeken”.
Ahol ugyanis Isten szabadító cselekvését megtapasztaltuk, azok mind-mind „szent helyekké” lesznek számunkra.
A legszentebb hely Isten szabadító irgalmát tekintve a golgotai kereszt és a húsvéti üres sír.
Kiváló példát találunk az Isten szabadító irgalmának szent helyére a mai Igében is. Amikor ugyanis Jónátán és a legénye átkeltek a filiszteusok előőrséhez, akkor egy szoroson keresztül tehették meg ezt. A szentíró pedig feljegyzi, hogy az egyik sziklaszirt neve Bócéc, a másik sziklaszirt neve pedig Szenne volt, és a pontosítás kedvéért azt is hozzá teszi, hogy az egyik szirt Mikmásszal szemben, a másik Gebával szemben emelkedett. Ezek a települések a Holt-tenger északnyugati szegletében találhatók, a Jordánon innen. A szentíró nem azért írja le ezeket az elnevezéseket, hogy ezáltal a mi számunkra még érthetetlenebb és nehezebben olvasható legyen a Szentírás, amely által az időben és térben való távolság is érzékelhetőbbé lesz; – hanem azért, mert ezek a helyek valóban Isten szabadító irgalmának konkrét megtapasztalása által szent helyekké lesznek, amelyek pontos feljegyzést érdemeltek.
Isten népének, és az egyes hívő embernek az életében mindig vannak ilyen szent helyek, ahol az Úr szabadító cselekvését különösképpen megtapasztalhatta.
Gyülekezetünk ilyen „szent helye” például ez a templom.
Személyes, házassági, családi életünknek is sok ilyen szent helye van, ahol megtapasztaltuk az Úr szabadító cselekvését.
Isten tehát szent emberek által, szent helyeken, cselekedett népéért; – leginkább pedig Jézus Krisztusban tette ezt érettünk, a golgotai kereszten és a húsvéti üres sírnál.
A feltámadott Úrra tekintve pedig hisszük, hogy Ő ezután is cselekedni fog érettünk.
Ez az igaz hit legfontosabb ismerete, amely Isten szabadító cselekvésének ismeretén, és Jézus Krisztusban való megtapasztalásán alapul.
Ez az ismeret és tapasztalat minden reménytelen helyzetben biztos alapunk.
Ez az ismeret mindig hiszi, hogy nem számokon, nem a saját erőlködésünkön múlnak végül is dolgok, hanem kizárólag az Úr kegyelmén, aki cselekedett és Szentlelke által mindenkor cselekedni is fog népéért, mert Őelőtte nincs akadály, hiszen akár sok, akár kevés ember által szerezhet szabadulást.
Őáltala, ha ez az Ő akarata, a lehetetlen is lehetségessé válik.
Ehhez azonban mindenkor felhasználja az Ő népét, ahogy a mai Igében Jónátánt és a legényét; – a mi korunkban pedig bennünket akar felhasználni szabadító cselekvésre eszközeiként.
Lám, mit tehet egyetlen hiteles ember, akinek hite és hűsége nem lesz nagydobra verve, vagyis nem teszi őt hívő sztárrá, aki mégis maga helyén egyszerűen teszi a dolgát, ezt pedig az Úr hatalmasan megáldja. A sztárhívőkről külön nem akarok szót ejteni, de ennél nagyobb ellentmondás nincs, pedig folyamatosan kitermeljük ezt a fajta embertípust, noha, elnézést a kifejezésért, „gyomorforgatóbb” sztárság kevés létezik.
Jónátán és legénye kapcsolatánál álljunk meg egy pillanatra, hiszen itt igazából Jónátán az, aki cselekszik, de mögötte hűséggel ott áll a fegyverhordozó legénye, aki mindenben segíti őt, és aki nélkül maga Jónátán sem sokra menne emberileg. Ennek a legénynek a neve sincs megemlítve, mégis milyen engedelmesen, odaszántan teszi azt, amit Jónátán mond neki (6–7).
Mindannyiunk mögött van egy ilyen hűséges segítség. Áldott legyen értük az Isten, és áldja meg őket mindenkor az Isten. A legény nem vitatkozik, hanem mindenben segíti Jónátánt. Döbbenetes, hogy a mi egyházunkban pedig minden lépést meg kell vitatni. Nem is jutunk sokra.
2.
Az igaz hit másik fontos jellemzője a SZÍVBÉLI BIZALOM, amely az Isten szabadító cselekvésének ismeretére, tapasztalatára épül.
Nem tudom, kihallottuk-e a felolvasott igeszakaszból Jónátán megfogalmazását, amit a fegyverhordozó legényének mond a filiszteusokról: „Gyere, menjünk át ezeknek a körülmetéletleneknek az előőrséhez!” (6)
Itt a „körülmetéletlen” kifejezés azt jelenti, hogy nem zsidó, hanem pogány.
Ugyanakkor semmi bántó, lenéző és lesajnáló, gúnyos és gőgös hangsúlya nincs ennek a megfogalmazásnak.
Végképp nincs ebben a megnevezésben semmiféle megvető, pogányokat elvető lelkület, miszerint ők az elveszettek, mi pedig a választottak vagyunk.
Nem is lehetne kedves Istennek ez a fajta lelkület, hiszen Ábrahám is azt a feladatot kapta az Úrtól, hogy általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3).
Ugyanakkor ebben a megnevezésben letagadhatatlanul ott van az a bizonyosság, amely az igaz hit szívbéli bizalma Isten örökkévaló szeretete kapcsán.
Ez a szeretet örök, amely független a mi érdemeinktől, éppen ezért ingyen kegyelemből adatik nekünk.
Ennek pecsétjét Isten népe a saját testén hordozta, hiszen a körülmetélés a kiválasztottság jele volt, amelynek újszövetségi megfelelője a keresztség sákramentuma, mint Isten kiválasztó, üdvözítő, megbánhatatlan szeretetének pecsétje.
A Heidelbergi Káté első felelet-kérdése ezt úgy vallja meg, hogy az Úréi vagyunk, az Övéi vagyunk.
Pál apostol a Római levél himnikus szárnyalásával hirdeti meg ugyanezt a bizonyosságot, miszerint az Isten szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38).
Nem véletlenül kiáltott fel Luther hitének mélypontjain, hogy „baptisatus sum”, azaz „meg vagyok keresztelve”, vagyis nincs semmi baj, a lényegi dolgok nem rajtunk múlnak.
A nagy, huszadik századi svájci teológus, Barth Károly ugyanezt hangsúlyozta, hiszen a hitéletben alá és fölé hullámzik minden, ezért egyetlen biztos pont az Isten kiválasztó és megbánhatatlan, megváltó szeretete, amit Ő kijelentett Jézus Krisztusban, és amelynek pecsétje a keresztség szentsége.
Vagyis a keresztség sákramentuma nem üdvszerző önmagában, hiszen Jézus Krisztus minden üdvösség forrása, de mindenképpen az üdvösség bizonyosságának megpecsételése Isten megváltó keze által.
A szívbéli bizalom az igaz hit fontos eleme, amely Isten szabadító cselekvésének ismeretére és tapasztalatára épül.
Ebből a bizonyosságból pedig bőséggel lehet erőt meríteni, ahogy a régi falusi portákon a kútból vödörrel, lánc segítségével merítették a vizet. Ma már gombnyomásra jön a víz, de nem biztos, hogy ez mindig ilyen természetes lesz. Gyerekkoromban még kerekeskút sem volt, láncon beleengedtük a vödröt a mély kútba, és a kút betonkávájának szélén, a kezet tördelő lánccal húztuk fel a vödör vizet, hogy az éltessen és erősítsen, akárcsak ez a bizonyosság Isten örök szeretetéről. A napi többszöri merítéstől a kút kávájának betonján mély perem keletkezett a vödröt kiemelő lánc mozgásától; de a vödör víz éltetett.
Jónátánt is ez a szívbéli bizalom indította el legényével együtt a filiszteusok előőrse felé. Jónátánt is ez a cselekvő Isten ismeretén alapuló bizalom indította el a legreménytelenebb helyzetben is a győzelem és a szabadulás felé.
3.
Az igaz hit tehát ismeret, szívbéli bizalom és ENGEDELMESSÉG.
Nem azért kanyarítom le így az igehirdetés végét, mert hitvallásunk valóban így definiálja az igaz hit három jellemzőjét, hanem inkább azért, mert a felolvasott alapigénk egészen konkrétan szól az engedelmességről is.
Jónátán figyelt Isten kijelentésére, szavára, utasítására, azaz Igéjére.
Ennek világosságában pedig rábízta magát az eseményekre, a történésekre, hiszen Jónátán hitte, hogy a hívő ember életében nincsenek véletlenek, és Isten a történelem és a lényegi események Ura is.
Ezért nem árt, ha hívő szívvel figyelünk az események alakulására, mert ezzel Isten jeleket adhat nekünk, amellyel kijelentett szavát megerősíti, és ezzel vezet minket az Ő útján, miközben segítséget ad döntéseinkbe.
Tehát egyáltalán nem véletlen, ha Isten bizonyos ajtókat bezár az események alakulása során; – tehát ezeket az ajtókat nem kell feszegetni. De egyáltalán nem véletlen az sem, ha Isten úgy alakítja a történéseket, ha bizonyos ajtókat megnyit, azokon bátran menjünk be, mert az ajtón túl Isten áldása vár bennünket.
Ez szó szerint olvasható a mai Igében (8–10). Miután Jónátán kijelentést kapott az Úrtól, hogy menjenek át a filiszteusok előőrséhez (1), engedelmesen elindultak, és várták a további isteni jelet az események alakulása kapcsán. Ezért mondta Jónátán a legényének azt, hogy két dolog történhet, amikor a szorosan átkelve a filiszteusok előőrsei meglátják őket. Az egyik az a lehetőség, hogy azonnal nekik támadnak, akkor menekülni kell. A másik eshetőség azonban az lehet, hogy amikor a filiszteus előőrs őrsége észreveszi őket, akkor odahívják magukhoz ezeket a hébereket; – ha ez történik, akkor menjenek közelebb, a többit az Úrra bízva, vállalva akár a mártíromságot is, de mégis reménykedve az Úr cselekvő hatalmában. A fejezet további részéből kiderül, hogy az utóbbi történt, amely aztán győzelemre segítette a filiszteus hadsereggel szemben is Isten népét. Az engedelmesség tehát nem volt hiábavaló.
Az engedelmesség ez: figyelni Isten Igéjére, és annak világosságában ráhagyatkozni az eseményekre, mert Isten ura az Ő népe életének eseményei felett is.
Az engedelmesség úgy is rá tudja bízni magát az Isten kegyelmére, hogy ráhagyatkozik az Isten által uralt és irányított események vezetésére, vagyis Isten biztató Igéjébe kapaszkodva Isten népe hagyja történni az eseményeket, és közben hívő szívvel figyel és dönt.
Az örök élet távlatai nagyobb összefüggésekben segítenek engedelmessé lenni.
Egyetlen gondolat idekívánkozik még. Szomorú olvasni már hosszú fejezetek óta, hogy Isten népének története is tele van kegyetlen harcokkal. Hogyan lehet ezekben engedelmes az ember?
Ne intézzük el a problémát azzal az általános megoldással, hogy ebben a bűn rontotta világban az élethez hozzá tartozik a harc, a küzdelem. Ez persze így igaz.
Sőt, a hívő élet is harc, a hit nemes harca (1Timótus 6,12).
Mégis fárasztó, sőt elkeserítő állandóan erről olvasni.
Jézus Krisztusban nemcsak többet remélünk, hanem többet is kapunk ennél. A mi Urunk Jézus Krisztus nemcsak azt hangsúlyozta, hogy boldogok a békességszerzők (Máté 5,9), hanem azt is, hogy Ő nem azért jött, hogy békességet hozzon a világra, hanem hogy meghasonlást hozzon (Lukács 12,51). Isten ügyének képviselete ebben a világban ugyanis elkerülhetetlen harcokhoz vezet. Maga a Jézus Krisztusról szóló hitvallás is az.
Egy dolgot azonban biztosan megállapíthatunk, miszerint Jézus Krisztusban a békességszerzésé a végső szó. A krisztusi ember harca soha nem a másik ellen folyik, hanem mindig a másikért, miközben felragyog ebben a szent szolgálatban az Isten dicsősége.
A krisztusi ember tényleges harca ugyanis mindig elsősorban önmaga gyarló, önző, óemberi „énje” ellen folyik. Valóban más lenne a világ, ha ezt minél több ember komolyan venné.
Arról nem is beszélve, hogy Isten országa, amely elközelített Jézus Krisztusban, és kiteljesedik majd odaát (Márk 1,15): igazság, békesség, öröm, a Szentlélek által.
A hit harcát is csak a fentiek ismeretéből következő engedelmességben lehet megharcolni.
*
Most, a húsvét utáni negyedik vasárnapon, a „Cantate” vasárnapon (Zsoltárok 96,1) van miért magasztalnunk az Urat, hiszen Ő ingyen kegyelméből igaz hitet ajándékozott nekünk, akárcsak Jónátánnak, amely a szabadító Isten ismeretére, szívbéli bizonyosságot építhet és engedelmes élettel szolgálhat, valamint krisztusi módon harcolhat ebben a világban Isten dicsőségére és sokak javára.
A szentgotthárdi református templom szószék mögötti üvegablakán látható a zászlós bárány, vagyis a győzedelmes Jézus Krisztus, aki által örökre miénk ez az igaz hit.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. május 14.
Hálaadó istentisztelet, Szentgotthárd, 2017. május 14., a templom 15 éves jubileumán, az új orgona bemutatásán, az Őrségi Egyházmegye Cantate vasárnapi kórustalálkozóján.
Textus / Lekció: 1Sámuel 14,01-10 (06)
Igehirdető: Steinbach József