(14) Amikor pedig meglátjátok, hogy a „pusztító utálatosság” ott áll, ahol nem volna szabad – aki olvassa, értse meg! –, akkor azok, akik Júdeában lesznek, meneküljenek a hegyekbe,
(15) aki a ház tetején lesz, ne szálljon le, és ne menjen be, hogy kihozzon valamit a házából,
(16) és aki a mezőn lesz, ne térjen vissza, hogy elhozza felsőruháját!
(17) Jaj a terhes és a szoptatós anyáknak azokban a napokban!
(18) Imádkozzatok, hogy ne télen legyen ez,
(19) mert azokban a napokban olyan nyomorúság lesz, amilyen az Isten által teremtett világ kezdete óta egészen mostanáig nem volt, és nem is lesz soha.
(20) És ha az Úr nem rövidítette volna meg azokat a napokat, nem menekülne meg egyetlen halandó sem; a választottakért azonban, akiket magának kiválasztott, megrövidítette azokat a napokat.
(Márk 13,14–20)
(Márk 13,14)
A mai igeszakaszban azt kell tisztáznunk, hogy mit jelent, mire, kire vonatkozhat a „pusztító utálatosság” megnevezés, amelyről végig szó van ebben az igeszakaszban.
*
Engedjék meg, hogy először TÖRTÉNETI ALAPON ÉRTELMEZZEM A PUSZTÍTÓ UTÁLATOSSÁG MEGHATÁROZÁSÁT.
Ez a kifejezés azokra a konkrét történelmi helyzetekre vonatkozik, amikor a szent várost, Jeruzsálemet és a szent helyet, a jeruzsálemi templomot idegen népek, pogány népek – Istent nem tisztelő népek – elfoglalták, megszentségtelenítették és meggyalázták.
Isten népének ez rendkívül fájt.
Akkor még fontos volt az Isten ügye, ha Isten ügyét bántották, megszentségtelenítették, az fájdalmat okozott Isten népének.
Mondok néhány konkrét történelmi eseményt, amelynek keretében Isten népe ezt a gyalázatot, ezt a megszentségtelenítést átélte.
A Dániel próféta könyve a 9. fejezettől a 12. fejezetig terjedő szakaszban többször prófétál egy történelmi eseményről, amely Krisztus előtti 2. században teljesedett be, amikor a Perzsa utódállamok egy birodalmának uralkodója, IV. Antiokhosz Epiphanész egy Zeusz szobrot vitt be a jeruzsálemi templomba, vagyis egy pogány isten szobrát helyezte el abba a templomba, ahol ők a kiábrázolhatatlan, egyetlen élő Istenüket tisztelték. Ezt úgy élte meg Isten népe, mint a jeruzsálemi templom meggyalázását és élő Istenük fenségének megszentségtelenítését. Ezért pusztító utálatosságnak nevezték az ott álló Zeusz szobrot.
A mi Urunk Jézus Krisztus 30 körül mondja el azt a próféciát, amit Márk evangéliumából most hallottunk. Jézus Krisztus próféciája 40-ben teljesedett be, amikor a római császár, Caligula, önmagát istenítve, a saját képmását helyezte el a jeruzsálemi templomban. Képzeljük el, mit jelenthetett ez Izráel népe számára! Ismerjük a parancsolatokat, többek között a második parancsolatot: Istent nem lehet kiábrázolni, és egy ember soha nem istenítheti magát. Ekkor pedig azt kellett megélniük, hogy egy római császár a saját képmását helyezte el – mintegy önmagát istenítve – a jeruzsálemi templomban. Ezt nevezték pusztító utálatosságnak.
Később is történt hasonló. Jeruzsálem városa akkoriban élte át ezt a szörnyű megszentségtelenítést, amikor Márk éppen az evangéliumát írta. Nyilván ez a rettenetes tapasztalat is megszólal a sorok között. Egymás után két római császár is körbeveszi Jeruzsálem városát. Először Cesztusz császár, aki aztán ismeretlen okokból visszavonult a város alól. De aztán Krisztus után 70-ben megérkezett Titusz, aki hatalmas sereggel zárta körül Jeruzsálem városát: megjelentek a római császárt ábrázoló jelképek, pogány szimbólumok, sasok Jeruzsálem városa körül. A várost elkezdték kiéheztetni, a bent rekedtek pedig hatalmas borzalmakat éltek át (19). Erre később utal majd igeszakaszunk, amikor a soha nem látott nyomorúságról beszél. Én is kitérek még erre a prédikációban.
Három konkrét történelmi esemény, amely történeti értelemben megmagyarázza nekünk, hogy mit jelent az igeszakaszunkban említett pusztító utálatosság: a szent hely és a szent város megszentségtelenítését, az élő Isten semmibe vételét.
*
Gondolkodjunk el azonban azon a kifejezésen, amellyel mai Igénk kezdődött: AKKOR, AMIKOR meglátjátok a pusztító utálatosságot, ott állni, ahol nem volna szabad állnia…
Aki hallja, értse meg! (14) Az evangéliumok és a Jelenések könyve gyakori fordulata ez: Akinek van füle a hallásra, az hallja meg, miről van itt szó! (Márk 4,9; Jelenések 2,7)
Akkor, amikor…
Ez az „amikor” azt az időszakot jelenti, amikor a pusztító utálatosság bizonyos történelmi eseményekben, bizonyos helyzetekben, bizonyos korszakokban, bizonyos emberekben testet ölthet.
De az „akkor, amikor” ennél sokkal többet jelent.
Az Ige mindig túllép a konkrét idői-történelmi szituáción.
Az „akkor, amikor” valójában mindenkori tapasztalat az emberiségnek.
A bűneset óta, egészen Jézus Krisztus visszajöveteléig valamilyen formában mindenkor megtapasztaljuk a gonosz hatalmát, amely valamiféle pusztítóan utálatos eseményben és hatalmasságban megjelenik ezen a világon.
Az a kérdés, hogy mi látjuk-e ezt, érzékeljük-e ezt, tapasztaljuk-e ezt, vagy homokba dugjuk a fejünket, és mint a nyugati társadalmak, minden erőnkkel élvezni próbáljuk az életet, amíg csak lehet? Mert valójában nincs itt semmi baj, illetve a sok baj ellenére mégis ezer jó és szép van ezen a világon, csak „pozitívan” kell szemlélni életünket.
Látjuk-e, érzékeljük-e, tapasztaljuk-e, a mai igeszakasz diagnózisának igazságát, miszerint a pusztító utálatosság nagy úr ebben a világban, és egészen konkrétan megjelenhet eseményekben, hatalmasságokban?
Ugyanakkor mielőtt valamilyen konkrét történelmi eseményt vagy hatalmasságot neveznénk meg pusztító utálatosságként – mert ebben is nagyot lehet véteni, hiszen a gyarló ember mindig a másikra hárítja a felelősséget, vagyis a másikat látja a fő bűnösnek, a pusztítóan utálatosnak – először mindenképpen magunkon kezdjük az önvizsgálatot! Gondoljunk bele, mi hányszor viselkedünk utálatosan, mintegy a gonosz eszközeként, nem építve, hanem pusztítva!
Majd így folytatódik ez az igevers: Akkor, amikor meglátjátok ott állni a pusztító utálatosságot, ahol nem volna szabad állnia (14).
Értitek? Akinek van füle, az hallja!
Ott áll a pusztító utálatosság, ahol nem volna szabad állnia. Sehol nem volna szabad állnia, de hitetlen életünk mindenhol tele van pusztító utálatosságokkal.
E-világban minden egész eltörött, „itt” semmi sincs a helyén. Ha a szó szerinti történelmi eseményből indulunk ki – a római császár képét istenítik a jeruzsálemi templomban –, akkor elmondhatjuk, mára nézve is: nyoma sincs már semmiféle tisztelete a szentnek; mindent profanizáltunk. De egyébként is: semmi nincs a helyén, szétvertük az isteni rendet, amelyben az élet kiteljesedhetne; az uralom visszaél a hatalmával; a befogadott idegen visszaél a krisztusi szeretettel…
*
Ezt a gondolatot folytatva értjük meg, mit jelent az UTÁLATOS (14).
A Biblia sokszor használja ezt a kifejezést, az ószövetségi törvényben is (5Mózes 18,9), nem csak itt: Hogyha ezt és ezt teszed, az utálatos az Isten előtt, mert tönkreteszi az életet.
Isten mindig minket véd, féltő szeretettel.
Minden utálatos, ami az Isten életet kiteljesítő, eredeti gondolata szerinti rendjével ellentétes, ami istentelen, és éppen ezért embertelen.
Így foglalhatnám össze az utálatosságot: ellenségeskedés, minden szinten, mindenféle formában, halálosan önző módon.
Ellenségeskedés Istennel, éppen ezért ellenségeskedés egymással.
Hadd adjam fel házi feladatként, hogy istentisztelet után keressétek ki a Galata levél ötödik fejezetének záró szakaszát, amelynek ez a címe: A test cselekedetei és a Lélek gyümölcsei (Galata 5,16–26). A Lélek gyümölcsei előtt olvashatóak a test cselekedetei (Galata 5,19–21). Az apostol itt felsorol egy döbbenetes bűnkatalógust, szinte belefáradunk, agyonnyom bennünket, ahogy olvassuk azt. Mindegyik utálatos bűn, ami ott le van írva. Mégis, mennyiben magunkra ismerhetünk, ha az Úr Lelke megnyitja lelki szemeinket, és bűnlátásra segít minket.
Ezt a bűnkatalógust össze lehetne foglalni ezzel a kifejezéssel: utálatos ellenségeskedés, antikrisztusi cselekedet.
*
Minden ilyen utálatos ellenségeskedő cselekedet PUSZTÍT, rombol (19).
Az utálatosság pusztító.
Erről is szól Igénk.
Jézus olyan nyomorúságról prófétál ebben az igeszakaszban, amely soha nem látott, nagy nyomorúság lesz.
Olyan nagy nyomorúság adatik ránk, amelyet eddig soha nem láttunk: amilyen még nem volt és nem is lesz (19).
Ezt a soha nem volt, rettenetes nyomorúságot élte át Isten népe akkor, amikor Titusz császár körbezárta, kiéheztette, majd lerombolta Jeruzsálemet, Kr. u. 70-ben.
A nagy nyomorúság azonban nem csak történetileg értelmezhető.
Egyéni értelemben is átélhetünk olyan nagy nyomorúságot, amelynél nagyobbat eddig még nem éltünk át, illetve nem is fogunk már átélni, mert a mi Urunk hazavitt abból örök és boldog országába, ahol már nincs szenvedés.
Közösségi értelemben is éltek olyan nemzedékek, akik soha nem volt nagy nyomorúságot szenvedtek. Ha végigpásztázzuk az emberiség történetét, tele van rettenettel ez a történet, olyan nyomorúsággal, amely azoknak soha nem látott szenvedéssé lett, amibe belehaltak: ezért soha nem volt és soha nem lesz nagy nyomorúság ez. Így is értelmezhető ez az igevers.
Persze Isten nélkül az emberi élet folyamatos nyomorúság, aztán egyszer csak ezek a nyomorúságok felgyülemlenek, majd irdatlan szenvedéseket okoznak, halálos kínokat.
Mennyi nyomorúságot okozunk egymásnak.
Mi okozzuk ezt a nyomorúságot egymásnak. A sok utálatosság és istentelenség miatt szenvedések sorát okozzuk egymásnak.
A bűn miatt engedünk a gonosznak.
Ezért Isten ítélete van rajtunk, jogos ítélete, amely megtérésre hív bennünket.
Ez a nyomorúság rövid hatástörténete.
Utálatos dolgokkal, mindenféle ellenségeskedésekkel terhelt az életünk, amely egyszer csak pusztítóan nagy nyomorúságot hoz ránk, mert ez az állandó ellenségeskedés adott időszakban felgyülemlik és robban.
Ezért olyan nyomorúságot tapasztalunk bizonyos történeti korokban, amely elhordozhatatlan, amelybe bele lehet veszni, bele lehet halni, bele lehet pusztulni, amelyből úgy tűnik, hogy nincs szabadulás, amelyben el lehet kárhozni…
Tudom, hogy nagyon súlyos, nehéz, leverő ez az Ige.
De ha már előttünk áll ez az igeszakasz – amelyet többnyire ugyan kikerülünk –, akkor gondoljunk bele az Ige tanításába, üzenetébe, a diagnózisban rejlő figyelmeztetésre: Amikor meglátjátok a pusztító utálatosságot, ott állni, ahol nem volna szabad…
A Biblia nem optimista, hanem realista képet ad az emberről és a világról, amelyek elől mi kitérünk mindenféle ópiumos optimizmussal, amíg csak lehet.
Pedig ez a világ, Isten nélkül, pusztítóan utálatos.
A megoldás nem nálunk van…
*
Nagyon szomorú lennék, hogyha ezt az igehirdetést így kellene befejeznem.
De ebben az Igében ott rejlik az evangélium, az örömhír.
Ezzel az örömhírrel szeretne Isten elbocsátani bennünket.
Remélem, meghallottuk azt a nagyon fontos felszólítást, amit Isten Igéje mondott és most is mond nekünk: Ha meglátjátok a pusztító utálatosságot, akkor MENEKÜLJETEK! (14–18; 20)
Meneküljetek, akik Júdeában vagytok, akik Isten népéhez tartoztok! Meneküljetek ki a városból! Megadom egy időre a menekülés lehetőségét! Vegyétek azt észre, éljetek vele!
Van, amikor az az Isten parancsa – mégpedig igen gyakran, az esetek többségében –, hogy maradj a helyeden, ne menekülj!
Aki hisz, az nem fut! (Ézsaiás 28,16; János 10,13)
Legtöbbször az az Isten parancsa, hogy légy hű! (Jelenések 2,10) Maradj hűséges! Maradj ott, ahová az Úr állított, minden körülmények között.
De itt az a parancs hangzik el: Menekülj!
Vagyis adatik olyan történelmi helyzet is, amikor menekülni kell, mert az az Isten parancsa és akarata, hogy meneküljünk, hiszen Ő megnyitotta számunkra a szabadulás kapuját.
Menekülj ki bűnös rendszerekből, nyomorúságba taszító, halálos helyzetekből, amelyekben a gonosz tombol!
Szemléletes képekkel tárja elénk a menekülés parancsát az Ige.
Meneküljetek, akik Júdeában vagytok, a hegyekbe. A hegyek itt a menekülést, a védelmet szimbolizálják.
Azonnal menekülj, ne tétovázz, ne tekints vissza, ne fuss vissza semmiért oda, ahonnan kiszabadít az Úr! Ne légy olyan engedetlen, mint Lót felesége, aki a menekülés közben sóvárogva tekintett vissza arra a régi és Isten által megítélt helyre, amelyből szabadulást kapott! (1Mózes 19,26; Lukács 17,32) Bizony nem könnyű dolog ilyen engedelmesen menekülni és otthagyni a régit, akár sok, szívünknek kedves dolgot és emléket is, de ha nem menekülünk azonnal, akkor odaveszünk. Mindezt az engedelmes és gyors menekülést így adja vissza Igénk: Akik a házuk lapos tetején időznek – a korabeli házak lapos tetejűek voltak –, azok ne menjenek vissza a házukba, hogy onnan valami számukra fontosat kimentsenek, hanem meneküljenek azonnal; Akik pedig a szántóföldön dolgoznak, azok se fussanak még vissza a házukba valami fontosnak hitt dolgukért, hanem azonnal meneküljenek ki a megítélt városból.
Hadd magyarázzam teljességében az Igét! Ezt olvassuk: Jaj a terhes anyáknak, mert ők nehezebben tudnak menekülni. Jaj a menekülőknek akkor is, ha télen kell menekülniük, mert akkor is sokkal nehezebb menekülni az utakon, ezért imádkozzatok azért – mondja Jézus, hogy ne télen szakadjon ránk mindaz a rettenetes nyomorúság, amelyből Isten parancsának engedve menekülnünk kellene.
Ezekkel a képekkel mind arra utal az evangélista, hogy ebben az esetben Istentől adott szabadulás a menekülés, amellyel engedetlenség nem élni.
Menekülj – parancsolja az Úr –, mert nem bírsz helyt állni, hiszen olyan hatalmas lesz a kísértés, hogy még a legkülönbeket is megingathatja az.
Menekülj – szól az Isten –, mert Ő nem akar minket erő felett terhelni.
Isten tudja, mit bírunk el, az Ő kegyelméből, és mit nem…
Menekülj – szólít fel adott helyzetben az Úr –, mert bedarál a „rendszer”!
Menekülj, ebben már ne vegyél részt, ezzel már ne vállalj közösséget!
Menekülj, menj el onnan, menj ki belőle!
Tudjuk, hogy akkor a jeruzsálemi keresztények komolyan vették Jézus próféciáját, engedelmesen engedtek az isteni parancsnak, felismerték a jeleket, és mielőtt még Titusz császár körbevette volna Jeruzsálemet, a jeruzsálemi keresztyének kimenekültek a városból egy Pella nevű településre.
Urunk, adj nekünk bölcsességet, hogy meg tudjuk különböztetni a kettőt egymástól: Mikor kell hűséggel kitartani valahol, és mikor kell egy adott helyzetből kimenekülni?
Szögezzük le: akármelyik lehetőség adatik nekünk az Isten akaratából, egy biztos – akár hűséggel ki kell tartunk a helyünkön, akár ki kell és lehet menekülnünk egy nyomorúságosan istentelen helyzetből –, Isten hívő népének gyermekei mindegyik helyzetben Jézus Krisztushoz menekülnek.
Kevésszer adatik az az isteni lehetőség és parancs, hogy meneküljünk ki a nyomorúságból. Isten az eseményeknek is Ura, így a reális lehetőségek is az Isten akaratát mutatják, miszerint nem lehet csak úgy otthagyni a helyünket, a dolgainkat, noha emberi gondolatok mentén ez tűnne a jobbnak: otthagyni mindent és újat kezdeni máshol, másként, másokkal. Igen, ez tűnne a gyorsabbnak, a könnyebbnek, gyarló vágyainkkal is egyezőnek. De ez csak a látszat… Legtöbbször az adatik nekünk az Isten akarataként, hogy hűséggel tartsunk ki a helyünkön, kérve a mennyei erőt, hogy hitben és tisztán állhassunk meg a legnehezebb helyzetekben is.
A mai Ige mégis azt üzeni, hogy vegyük észre azt az ihletett helyzetet, amikor az Isten konkrét kimenekedést és szabadulást készít nagy nyomorúságokból, és menjünk ki abból, ne maradjunk engedetlenül a pusztulásban, a régiben, a halálban, a kárhozatban!
Ám a lényegi üzenet még ezen is túlmutat: akár ki kell tartani, akár menekülni kell, Jézus Krisztus legyen a mi oltalmunk, Őhozzá meneküljünk, aki egyetlen szabadítónk, egyetlen mentsvárunk.
Urunk, nem tudunk csak úgy kimenekülni ebből a világból – amíg Te itt tartasz bennünket akaratod és jótetszésed szerint –, de ki tudunk menekülni a nyomorult, másokat is megnyomorító, gyarló és bűnös rendszerekből, hiszen Téged követve, Tehozzád menekülve tudjuk a határokat, látjuk azt a pontot, amit hívő emberként soha nem léphetünk át. A Te világosságot ajándékozó, megváltó kegyelmedből láthatjuk mindezeket. Urunk, Jézus Krisztus, könyörülj rajtunk, soha ne vond meg tőlünk ezt a látást, növeld a mi hitünket, hogy mindenkor Tehozzád meneküljünk, és így üdvösségesen megmeneküljünk, bármi történik is velünk (20).
Olyan gyönyörűen zeng itt az evangélium ebben a leverően súlyos és nehéz Igében: Isten a nagy nyomorúság napjait megrövidíti a választottakért (20).
Értitek, Isten megrövidíti a nyomorúság napjait, nem terhel minket erő felett. A végső szabadulás bizonyossága ez, a szabadulás első lépése.
Sőt, Isten a választottakért sokak számára megrövidíti a nagy nyomorúság napjait. Isten határtalan szeretetének jele az, hogy övéire tekintettel sokakat, másokat is megment. Értünk, hívőkért, választottakért az Isten a választottságot kitágítja. Ez is örökkévaló, eleve elrendelt tervének része, amit emberi értelemmel fel sem érhetünk.
Még tovább megy ez az Ige. Isten a nagy nyomorúság napjait Jézus Krisztusban nemcsak megrövidíti, hanem végérvényesen meg is szünteti, és a kellő időben végső menekvést ad, amely hit által már a miénk. Noha e testben még át kell élnünk sokféle nyomorúságot, de a végső megmenekedés bizonyossága már a miénk, nem veszhetünk el! Így is értendő az a tagmondat, hogy akkora nyomorúság, amit ebben a világban át kellett élnünk, nem lesz már soha többé (19). Jézus Krisztusban megszűnt a nagy, soha nem látott, állandó, mindig fokozódó, mindenféle szinten átélt testi, lelki, egyéni és közösségi nyomorúság.
E bizonyosságunk kifejezéseként és e bizonyosságban való erősödésünkért könyörögve énekeltük az istentisztelet kezdő énekét: Új szívet adj Uram énnekem! Adj nekünk új szívet, Urunk! Hálát adunk, mert új szívet adtál nekünk, Urunk, hiszen Te hatalmasabb vagy minden pusztító utálatosságnál; újjászülted életünket, hogy ne pusztító utálatosságként legyünk jelen ebben a világban, hanem építő szépségként, akikben kiformálódik a Krisztus.
Köszönjük Urunk, hogy mi Tehozzád menekülhettünk és menekülhetünk minden időben, hiszen Te örökre megmentettél bennünket!
–
Mindenkire rábízom, hogy a Szentlélek által hallja, értse meg a mai igeszakaszt, és aktualizálja azt a maga számára.
Itt tombol a gonosz, pusztító utálatosság a bűneset óta, egészen Krisztus visszajöveteléig; a gonosz mindig jelen volt ebben a világban, sokféleképpen testesül meg „itt”, bizonyos korszakokban rettenetesen tobzódik.
De tudjuk, hogy Jézus Krisztus feltámadott! Ő legyőzte a pusztító utálatosságot, annak minden testet öltését.
Jézus Krisztusé a győzelem, és mi Őhozzá tartozunk.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. január 8.
Illusztráció: nincs
Vízkereszt utáni első vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 96.