(1) Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott.
(2) Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett.
(3) Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak,
(4) és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek.
(5) És nemcsak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából.
(6) Úgyhogy bátorítottuk Tituszt, hogy amint már előbb elkezdte, fejezze is be nálatok ennek az adománynak az összegyűjtését.
(7) Ezért ahogyan mindenben bővelkedtek: hitben és Igében, ismeretben és minden buzgóságban (igyekezetben), és a tőlünk rátok áradó szeretetben, úgy ebben az adakozásban is legyetek bőkezűek.
(8) Nem parancsként mondom, hanem azért, hogy mások buzgósága által a bennetek levő szeretet valódiságát is kipróbáljam.
(9) Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét: hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az Ő szegénysége által meggazdagodjatok.
(10) Tanácsot is adok ebben az ügyben, mert ez hasznos nektek, akik nemcsak a cselekvésben, hanem tavaly óta a szándékban is elöl jártatok.
(11) Most pedig a cselekvést is vigyétek véghez, hogy amilyen készséges volt a szándékotok, olyan legyen a véghezvitele is, erőtökhöz mérten!
(12) Mert ha megvan a szándék, az aszerint kedves Istennek, amitek van, nem aszerint, amitek nincs.
(13) Ugyanis azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok. Ellenben az egyenlőségnek megfelelően
(14) a mostani időben a ti fölöslegetek pótolja azok hiányát, hogy máskor azok fölöslege is pótolja majd a ti hiányotokat, hogy így egyenlőség legyen;
(15) amint meg van írva: „Aki sokat szedett, annak nem lett többje, és aki keveset, annak nem lett kevesebbje.
(2Korinthus 8,1–15)
(2Korinthus 8,7)
Bővelkedünk az igyekezetben!
Most e tagmondat felől szemléljük a nyolcadik fejezet már jól ismert, hetedik versét.
Bővelkedünk az igyekezetben; hiszen, ahogy az apostol a Korinthusi első levél harmadik fejezetében hangsúlyozza: Már minden a miénk. Hittel megragadhattuk az Isten szeretetét, üdvösségünk van, és ennek az üdvösségnek a bizonyosságával éljük földi életünk minden percét, ettől a szeretettől senki és semmi el nem választhat bennünket.” (1Korinthus 3,21)
Ezért, mivel már minden a miénk, ebből következik az az igyekezet, amiről az apostol szól ebben a tagmondatban.
Ez az igyekezet válasz Isten kegyelmére, a hálaadás válasza, mert már minden a miénk.
Ez az igyekezet tehát egy hálaadó igyekezet.
Ennek a hálaadó igyekezetnek adott egy Istentől kijelölt célja, tehát nem mi határozzuk meg ezt a célt, hanem Ő, aki mindeneket jól tud, hogy méltók lehessünk az elhívásunkhoz (2Péter 1,10).
Urunk határozza meg azt az utat, azt a medret is, amelyben haladunk, igyekezve efelé, az Istentől kijelölt cél felé.
A medret is az Úr jelöli ki, amit az apostol egy másik levélben, a Filippi levélben egészen pontosan meghatároz: „Minden, ami jó, jóságos; igaz, igazságos; tiszta, tisztességes; nemes és dicséretes, azt vegyük figyelembe!” (Filippi 4,8)
Ő határozza meg a célt, az utat; a medret, a mértéket, amelyben ez a hálaadó igyekezet, ebben a világban testet ölthet, megvalósulhat.
Ez egy hálaadó igyekezet, amelyben Isten jelöli ki a célt, Isten jelöli ki az afelé vezető utat, hogy méltóvá lehessünk az elhívásunkhoz; ehhez a csodához, hogy minden a miénk.
E bevezető után, akkor kicsit gyakorlatiasabban nézzük meg azt, hogy miben is áll ez az igyekezet.
Mit jelent bővelkedni az igyekezetben?
1.
Először is azt jelenti, hogy IGYEKSZÜNK A KEGYESSÉGRE.
Ez nem csak azt jelenti, hogy kegyes életet élünk; ezt is jelenti, erről mindjárt szólok.
Most egészen konkrétan azt jelenti ez, hogy igyekszünk a napi rendszeres kegyességre, ahol a gyülekezet közösségében, a család közösségében és a belső szoba csendjében, imádságos szívvel, a nyitott Biblia előtt, Isten Igéjére figyelve keressük az Ő aktuális üzenetét a mindennapjainkra nézve.
Azért fontos ez az igyekezet, hangsúlyozom, mert a napi rendszeres kegyességre való törekvés, Isten kegyelme által, egy tudatos munka, egy tudatos odafigyelés, amit a Szentlélek vezérel.
Hiszen egy rohanó világban élünk, és mindig innen, a napi kegyességből csípjük le az időt valami fontosabbnak tűnő, más dologra.
Van-e napi kegyességünk?
Sokszor hangsúlyoztuk már ezt a kérdést ezen a szószéken; de itt, a mai Ige kapcsán, ez most különösképpen aláhúzandó.
Imádságos szívvel naponta figyelünk Isten Igéjére, aktuális üzenetére.
Lehetőleg ne induljunk el úgy egyetlenegy nap feladatainak kihívásai közé se, hogy ne kérnénk arra az Isten áldását. Ahogy a nagy teológus, Bonhoeffer figyelmeztetett erre – ezt is jól jegyezzük meg –: „Mielőtt emberekkel találkozunk, előtte mindig az Istennel kell találkoznunk, mert ha az Isten nélkül találkozunk az emberekkel, akkor nem jól sülnek el a dolgaink.”
Igyekezni a napi kegyességre…
Ez a napi kegyesség életmentés.
Ez a napi kegyesség életmentés, mert üdvösséget ajándékoz, ami beragyogja ezt a földi életet.
A napi kegyesség életmentés a tekintetben is, hogy Isten Igéje evangélizál és lelkigondoz.
Erre életmentő módon szükségünk van, mert ezáltal a megnyert üdvösség aktivizálódik az életünkben.
Isten Igéje életet ment, hiszen hitre hív, hitünket ébreszti, megerősíti; evangélizál.
Isten Igéje örömre, reménységre hív, erővel ajándékoz meg bennünket; miközben, Isten Igéje által, a mennyei világgal találkozunk, így a hétköznapok harcaira is megerősödünk. Isten Igéje lelkigondoz.
A rendszeres kegyesség gyakorlásában Isten Igéje hitre hív, hitet ébreszt; örömmel, reménységgel, mennyei erővel ajándékoz meg bennünket.
Ez életmentés. A napi kegyesség életmentés.
Ugyanakkor a napi kegyesség, konkrét vezetés; igei vezetés a mindennapokra nézve.
Ez Isten Igéjének, az evangélizáló és a lelkigondozói jellege mellett, a tanítói és a prófétai jellege.
Vagyis Isten mutatja, hogy merre kell mennem az Ő akarata szerint. Az Isten akarata tökéletes akarat; Ő mindent egy örökkévaló, csodálatos optikából lát, amivel mi nem vitatkozhatunk. Ne felejtsük el azt sem, hogy az Ő akarata a mi javunkat szolgálja, hogy életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10).
Isten Igéje rámutat arra, ha nem jó irányba megyünk, ezért forduljunk meg! Ez a prófétai intés: „Nem jó, amit teszel! Fordulj meg, térj meg, tisztulj meg!”
Amikor Isten Igéje megszólal, akkor az hitre ébreszt, vigasztal, tanít és prófétaként vezet. Ebben a prófétai vezetésben egyértelműen felragyog az Isten akarata.
Miként történik meg a gyakorlatban az, hogy Isten Igéjében felragyog az Isten üzenete és az Ő egyértelmű akarata? Ez egy csoda: Isten Igéje egy adott versben, igeszakaszban érthetővé és személyessé lesz, amely elevenen nekem szól, és adott élethelyzetemben ad ébresztést, vigasztalást, tanítást vagy intő vezetést. Aki rendszeresen olvassa Isten Igéjét, annak áldott tapasztalata ez; noha nem mindig adatik ilyen kirobbanóan ez a csoda. Egyes Igék hosszú évek után nyílnak csak meg. Ez egy küzdelem is egyben, az üzenetért. Előfordulhat, hogy aznapra nincs üzenet. Akkor hosszú évek rendszeres igegazdagságának egészét viszem magammal; aszerint élek. Azt is mondjuk ki, hogy a Biblia nem egy tanácsadó kézikönyv, konkrét gyakorlati helyzetekre. Isten az eseményeknek is Ura népe életében. Az Úr, az egész világ Ura, sokféleképpen vezet bennünket, megtartva övéit kegyelmében. De mi csak az Igén keresztül kereshetjük az Urat, nem pedig a világ minden elemén keresztül, mert abban nagy az eltévedés veszélye és kísértése.
Igyekezzünk tehát a napi kegyességre, amely üdvösséges életmentés és vezetés!
2.
Ebből következik ennek az igyekvésnek másik aspektusa: IGYEKSZÜNK A CSELEKVÉSRE.
Igyekszünk a napi kegyességre, hogy igyekezhessünk az Istennek kedves cselekvésre!
Bővelkedni az igyekezetben ezeket jelenti: igyekezni a kegyességben és igyekezni a cselekvésben.
Aki előtt felragyogott az Isten akarata, az attól kezdve, az Isten erejét kérve, ehhez az isteni akarathoz igyekszik igazítani az életét.
Az ilyen ember nemcsak itt, a templomfalak között csodálkozik rá arra, hogy „jaj, de szép; jaj, de jó; így kellene”; hanem kilépve innen, igyekszik aszerint is élni.
Tehát, aki előtt felragyogott az Isten akarata, az az ember – az Úr erejét kérve – igyekszik ehhez a tökéletes akarathoz igazítani az életét.
Jézus Krisztus figyelmeztetett: „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Máté 7,21) Nem az lehet lakója a mennyek országának, aki ebben csak gyönyörködik, és elméletileg egyetért vele, bevallva, hogy „de jó lenne, de szép lenne”; hanem az, aki – az Isten erejét kérve – igyekszik is azt cselekedni, igyekszik valahogyan megvalósítani az Isten országának egy darabját a hétköznapjaiban.
Igyekezni a cselekvésre!
Mégpedig csak azzal az alázatos tudással szabad nekiindulni ennek az igyekvő cselekvésnek, hogy gyakran le fogjuk verni a krisztusi mércét. Mégis, egészen más az Istentől rendelt, krisztusi mércét leverni, mint azt végérvényesen levenni és figyelmen kívül hagyni. Igyekezzünk az Isten akaratának cselekvésére, miközben tudjuk, hogy önmagunktól nem vagyunk képesek tökéletes cselekvésre. Nagyon sokszor leverjük a lécet, gyarlók vagyunk, elbukunk; hiszen amíg e testben élünk, távol vagyunk az Úrtól (2Korinthus 5,6). De igyekszünk, újból és újból nekikezdünk, szemünk előtt a krisztusi mércével. Hiszen egészen más leverni a lécet, mint végérvényesen levenni a krisztusi mércét, és azt teljesen figyelmen kívül hagyni.
Felragyogott előttem az Isten akarata, így elkezdem ahhoz igazítani az életemet.
Elkezdem az Isten akaratához igazítani az életemet, és az Isten kegyelmében bízva, egy adott feladatra tekintettel be is végzem azt.
Ismeritek már az egész igeszakaszt, mert az idevonatkozó első tizenöt verset legalább hétszer felolvastam e sorozat során.
Az apostol hangsúlyozza: „Amit elkezdtetek, azt végezzétek is be!” (6)
Mindegyik nagyon fontos: elkezdeni és befejezni!
Elkezdeni az Isten akaratának cselekvését! Felragyogott előttem az Isten akarata, tehát igazodom ahhoz. Azonnal elkezdem cselekedni az Úr akaratát ott, ahol felragyogott számomra az Isten akarata.
Egyrészt ott tévedünk ezen a téren, hogy halogatjuk a cselekvést, noha már ismert számunkra az Isten akarata egy adott területen. Gyönyörködünk az Isten törvényében, a belső ember szerint (Róma 7,22), és halogatjuk annak megvalósítását: fogadalmakat teszünk, majd holnap, majd holnapután, majd később; most még nem lehet, most még olyan sűrű körülöttem az élet…
Ha felragyog előttünk az Isten akarata, egy konkrét területen, egy adott feladatban, akkor ott azonnal el kell kezdeni annak cselekvését.
Az apostol hangsúlyozza: „Amit elkezdtetek, azt végezzétek is be!”
Fontos, hogy azonnal elkezdjük cselekedni az Isten felismert akaratát, mégpedig azzal a reménységgel, hogy majd be is tudjuk fejezni azt.
Természetesen a befejezés: kegyelem, az Isten kezében van.
De a befejezés az igyekvés szempontjából mégis nagyon fontos: amit elkezdhettünk – rábízva magunkat erre a kegyelemre – akarjuk is befejezni.
Mire gondolok itt?
Ezen a területen is tarthatunk bűnbánatot, az úri szent vacsorára készülve. Lehet, hogy elkezdjük az Istennek kedves cselekvést. Ott van bennünk a lelkesedés, a Szentlélek általi lelkesedés, az első szeretet tüze: „Jaj, de jó, így van, csak így lehet, csak így érdemes!” Aztán kimegyünk a hétköznapokba, jönnek a pofonok, a csalódások, elfáradunk, megfáradunk, kiégünk, és megakad ez a folyamat.
Tudjuk, hogy ebben a világban, soha semmi nem kész, semmi nem befejezett, a maga „tökéletességét” illetően. A befejezés itt azt jelenti, hogy mégis igyekszünk, az elvárások és lehetőségek feladat szabta keretei között, az adott projektet becsülettel lezárni; bízva a lezárásig, az Úr megtartó kegyelmében.
A befejezés kapcsán az is nagy kérdés, amit az Úr elé kell vinni, hogy mikor mennyit vállalhatok be, és meddig… Hol van az a pont, amikor már nem szabad új feladatokat elvállalni, hanem be kell fejezni, majd el kell engedni azokat.
Mindkét oldalról mulasztás terhel bennünket: vagy el sem kezdjük az Isten akaratának cselekvését, hanem halogatjuk azt; vagy ha egy konkrét feladatban elkezdtük annak megvalósítását, akkor megakadunk, megfáradunk annak véghezvitelében.
„Elkezdtétek, fejezzétek is be!” – hangsúlyozza az apostol!
Ahogy olvasunk erről a Cselekedetek könyvében (Cselekedetek 13,13).
Amikor az első missziói útra készülve, az ősgyülekezet, imádság után, Isten akaratát tudakozva, kiválasztotta Pált és Barnabást a szolgálatra, akkor megáldották és azonnal elbocsátották őket a missziói útra; akik Isten kegyelmére hagyatkozva igyekeztek, és a megkezdett missziói utat végigjárhatták, az erre nézve kijelölt szolgálatot befejezhették.
Egy hétköznapi képpel élve ezt mondhatom, hogy igyekezni a cselekvésre olyan, mint az autóvezetés.
Akárhányszor autóba ülök, mindig elmondok magamban egy csendes fohászt.
Onnantól kezdve az elindulás, a megérkezés, majd a hazaérkezés, teljes egészében az Isten kezében, az Isten kegyelmében van.
Mégis az az én feladatom, aki vezetek, hogy folyamatosan figyelnem kell – nem nyomkodhatom a mobiltelefonomat, vagy nem engedhetem, hogy más valami lekösse a figyelmemet – állandóan követnem kell a kijelölt irányt.
Ha vezetés közben tévednék, akkor azonnal korrigálnom kell, folyamatosan koncentrálnom kell.
Az egész folyamat az Isten kezében van, kezdettől a végéig; az elindulástól a megérkezésig minden kegyelem.
Mégis ez a kegyelem felhasználja a mi igyekvésünket, hogy folyamatosan figyeljük az irányt és korrigáljuk a tévesztéseket.
Bővelkedünk az igyekezetben!
Ez az igyekvés azt jelenti, hogy napi kegyességünk van, és ebből következően igyekszünk az Isten akaratának cselekvésére; kérve az élő Isten mindenre elégséges erejét és világosságát ebben.
3.
A harmadik, a legnehezebb területe ennek az igyekvésnek, a hitelesség: IGYEKESZÜNK A HITELESSÉGRE.
Igyekezni a kegyességre, a cselekvésre, a hitelességre…
A világ számára – hadd mondjam így –, a „kívülállók” számára, ez az egyetlen missziói eszköz.
Az evangélium hirdetésének, Jézus Krisztus ügye kommunikálásának egyetlen kézzel fogható jele a világ számára az, hogy hitelesek vagyunk.
Isten népe hiteles nép.
Az egyes hívő ember hiteles életet él; a napi kegyességben és a cselekvésben.
Mégpedig minden nyomorúságunk ellenére is hitelesek vagyunk; igyekezünk erre a hitelességre!
Ez a hitelesség mindig a mindennapokban, a konkrét feladatok között, konkrét helyszíneken; sokszor egészen nehéz helyzetekben, ellentmondásokkal, feszültségekkel, kihívásokkal teli környezetben valósul meg.
Ennek egyik példája az a háttér, amiben megszólal ez az Ige.
Tudniillik itt arról van szó – ezt is elmondtuk már –, hogy a korinthusi gyülekezet és a Makedóniában élő gyülekezetek gyűjtést szerveztek a szűkölködő jeruzsálemi gyülekezet számára (8,16–24).
Az apostol úgy határozott – erről majd, Isten megsegítő szeretetében bízva, egy hét múlva lesz szó –, hogy még két embert odarendel a gyűjtők mellé.
Az apostol azért teszi ezt, hogy minden ékes és szép rendben menjen végbe a pénzügyekben is.
Ez különösen is követelmény minden olyan konkrét helyszínen; kényes, nehéz feladatban, ahol az Isten népének hitelesnek kell lennie.
Itt pénzről van szó. Itt a hitelesség nagyon fontos és különös figyelmet igényel.
Tehát ez a hitelesség mindig konkrét helyszíneken valósul meg, két faktorban: hitelesnek lenni és hitelesnek látszani.
A kirakat is fontos; de a kirakat, a „felszín” önmagában nem elég.
Hitelesnek lenni!
Ez a hitelesség egyik szempontja.
Itt még egyszer hadd mondjam el, hogy minden nyomorúságunk ellenére is, lehetünk hitelesek.
Nem vagyunk tökéletesek, de nincs az életünkben olyan konkrét, tetten érhető vétek, amely úgy keletkezett volna, hogy végérvényesen levettük volna az Istentől kijelölt, krisztusi „lécet”, és teljesen figyelmen kívül hagytuk volna az isteni mértéket.
Ezt így fogalmazza Isten Igéje, több helyen is: „Jó a lelkiismeretünk, tiszta a lelkiismeretünk!” (1Péter 3,16)
Mégis, hitelességünk megélése közben tele vagyunk alázattal, mert aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék (1Korinthus 10,12). Bizony, fontos intés ez, mert észre sem vesszük sokszor azt, hogy bedarál bennünket a világ. Ez az alázat arra is utal, hogy bűnlátásunk van a magunk bűneire nézve ugyanúgy, mint a világ nyomorúságát illetően is: „itt” semmi nem marad makulátlanul tiszta. Megváltásra és kegyelemre van szükségünk!
Tele vagyunk alázattal, mert ez a hitelesség valójában nem a mi hitelességünk, hanem az Isten hitelessége, a Krisztus tisztasága, aki kiformálódik bennünk (Galata 4,19). Az Úr tesz bennünket hitelessé, Ő mozdul meg bennünk ilyenkor!
Hitelesnek lenni ugyanakkor azt is jelenti: hitelesnek is látszani.
Fontos, hogy a kirakat is rendezett legyen, hiszen a rendezett, szép, vonzó kirakat behívja, bevonzza az embereket.
Hitelesnek látszani! Ez a hitelesség másik szempontja.
Hitelesnek látszani azt is jelenti – így talán érthető lesz, amit mondok –, hogy ott van ebben az igyekezetben az a bizonyosság, hogy a mi Urunk megóv bennünket a gonosztól, aki ordító oroszlánként jár szerteszét, figyelve, hogy kit nyelhet el az Isten népe közül (1Péter 5,8).
„Urunk, Te megóvsz bennünket! Urunk, Te véded a mi hitelességünket, annak tartalmát és látszatát is! Te nem engeded, hogy bemocskoljanak bennünket!”
Igen, ma olyan korszakot élünk, hogy bárkiről, bármit leírhatnak, kimondhatnak, fröcsöghetnek, következmények nélkül.
„Urunk, Te megóvsz bennünket ettől, hogy hitelesnek is látszódhassunk!”.
Ebből a bizonyosságból könyörgés fakad fel: „Urunk, óvj meg bennünket a gonosztól! Urunk, óvj meg bennünket attól, hogy bemocskoljanak bennünket; de óvj meg bennünket attól is, hogy a hitben hajótörést szenvedjünk! Urunk, óvd meg hitelességünk tartalmát és kirakatát egyaránt!”
Igen, a mi Urunk oltalmaz minket. Ő nem engedi, hogy elessünk; Ő nem engedi, hogy a hiteles hitben hajótörést szenvedjünk (1Timóteus 1,19). Az Úr őrzi hitelességünk látszatát is. Ugyanakkor ne feledjük el azt, amit a mi Urunk mondott az Ő követőiről: Áldott jel is lehet, az Ő szeretetének pecsétje, az Ő követésének része, ha hazugságokat mondanak rólunk (Máté 5,11). Ez azonban nem menti fel a rágalmazót! Tehát vigyázzunk, hogy mit beszélünk, mert számonkéri azt az Úr! (Róma 14,12)
–
Bővelkedhetünk az igyekezetben!
Igyekszünk a napi kegyességben; igyekszünk a kegyes életben, az Isten akaratának cselekvésében; igyekszünk a hitelességben.
Egyetlenegy tagmondat, és anélkül, hogy bármit kívülről belemagyaráznánk, a kontextust segítségül kérve, ilyen gazdag üzeneteket kapunk.
Kedves Testvérek!
A nyolcadik fejezet első tizenöt verséről ez a hetedik igehirdetés; ha jól emlékszem.
A Korinthusi második levél nyolcadik fejezetének magyarázatát a következő vasárnap lezárjuk.
A nyolcadik fejezet első tizenöt verséről úgy hallhattunk hét igehirdetést, hogy a teljes kontextus figyelembevételével igazából csak a hetedik versre koncentráltunk.
Bővelkedünk Jézus Krisztus gazdagságában: bővelkedünk a hitben, bővelkedünk a szeretetben, bővelkedünk az igyekezetben, ezért gazdagok vagyunk.
Örüljünk ennek a bővelkedésnek! (2)
Éljük át, itt a terített úrasztalánál, hogy minden a miénk! (1Korinthus 3,21)
Tele vagyunk örömmel!
Isten népe bővelkedő nép!
A mi életünk minden körülmények között bővelkedő élet!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2019. október 27.
(Illusztráció: „A Balaton még csillog”, 2019. október 26.)
43. hét – 2Korinthus sorozat 2019-ben: 20.
Szentháromság utáni 19. vasárnap
Az igehelyről sorozat hangzott el az alábbiak szerint:
Evangélizáció, Gyula, 2011. szeptember 17.
Hálaadó istentisztelet, Sáregres, 2019. október 26.
Az igehirdetésre készülő, ahhoz kapcsolódó, meditatív gondolatok:
Bővelkedni a hitben, szeretetben, igyekezetben. Mindegyikről volt már szó. Ez az igehirdetés ismétlés is: mégis más összefüggésekben, máshová helyezve a hangsúlyt, miközben az igyekezet fontosságát kiemeli és helyes teológiai összefüggésekbe helyezi, Isten értünk való kegyelmes cselekvése és a mi cselekvésünk összefügéseit illetően. Bővelkedni az igyekezetben csak az tud, aki bővelkedik az élő hitben, azaz bővelkedik Isten megváltó szeretetében, ezért bővelkedik a mellé állított másik ember szeretetében.
Már minden a miénk. Hittel megragadhattuk az Isten szeretetét, üdvösségünk van. Erre utal az is, hogy mi Jézus Krisztus feltámadását, azaz a hét első napját ünnepeljük, és nem a hetediket. Ennek teológiai üzenete van. Az ószövetségi törvény gondolata: tedd a dolgod hat napon át, és a hetedik napon jutalmadként megpihenhetsz. Az újszövetségi evangélium üzenete pedig éppen az ellenkezője: Először az Isten cselekszik érted, mindent; és te ebből fogsz élni egész héten, egy egész földi életen át. Isten cselekedett értem, erre mozdulok én, ebből élek mindvégig.
Ennek következménye az igyekezet. Van egy krisztusi cél, valamint egy krisztusi mérce, amire törekszünk, amit figyelembe kell vennünk. Ezt az Úr határozza meg és nem mi. Isten mozdul bennünk ebben az igyekezetben. Ez nem egy görcsös, hanem egy hálaadó igyekezet, mert ennek az igyekezetnek nincs üdvösséges tétje. Ez az igyekezet egy szolgáló, szent „kényszer”: nem tehetem, hogy ne tegyem.
Bővelkedni az igyekezetben először is azt jelenti, hogy igyekszünk a kegyességre. Bővelkedünk a hitben. Úgy bővelkedünk a hitben, hogy bővelkedünk az Igében és az ismeretben. Vagyis a hívő ember kegyes ember, akinek rendszeres kegyessége van; mert csak úgy tud adni másoknak, ha ő naponta megáll az Isten színe előtt, ha naponta kap az élő Istentől, ebből a bővelkedésre indító gazdagságból.
Ugye milyen fontos ez! Értitek, hogy miről van szó! Életmentés az, amire az Ige felhívja a figyelmünket! Attól ég ki az életünk, a hivatásunk; attól fárad el a házasságunk, a családi életünk, mert nem állunk meg rendszeresen az Isten előtt; mert nem igyekszünk a kegyességre, mert nincs rendszeres kegyességünk.
A kegyességre való igyekvés nem valami homályos derengés, hanem igenis az Isten Igéje világosságában állunk meg ilyenkor, és ez áldott, konkrét ismeretre juttat bennünket egy adott feladatra nézve. Bővelkedünk a hitben úgy, hogy bővelkedünk az Igében, ez által bővelkedünk az ismeretben, vagyis meghalljuk Isten aznapra, vagy egy adott időszakra vonatkozó akaratát, és igyekszünk ahhoz igazítani az életünket.
Van-e kegyességed, rendszeres kegyességed; Igével élő ember vagy-e? Megálltál-e ma reggel az Isten színe előtt, mielőtt elindultál? Kerested-e az Ő üzenetét, az Ő akaratát?
Ezt a rendszeres kegyességet nem hullámzó emberi érzelmek vezérlik. A hívő ember, az élő Isten Igéjéből megismert akaratán tájékozódik és nem a saját gyarló érzelmein. Vagyis az élő hit nem érzelmi alapú hit. Az Isten óvjon meg bennünket az olyan emberektől, akik érzelmi alapon tájékozódnak. Az istentiszteleti liturgia, annak mennyei istentiszteletet megjelenítő szépsége, sem szolgálhatja azt a célt, hogy emberi érzelmekre direkt hassunk. Isten Igéje mindig úrrá lesz a gyarló emberi érzelmeinken, és szívbéli bizalommá formálja a hitünket.
Az igyekezet általános jellemzőiről már egy másik igehirdetésben szóltunk. Ez az igyekezet felelős szolgálat a magunk helyén. Mi mindent megteszünk a magunk helyén és a magunk lehetőségei között, de közben folyamatosan kérjük igyekezetünkre az Isten áldását, amely kipótolja töredékességeinket. Ez az igyekezet nem irigy és önző versengés, hanem mások igyekezetének támogatása. Ez az igyekezet nem mások igyekezetének kioltása, hanem mások buzdítása, hasonló igyekezetre segítése, saját igyekvő példaadásunk által. Csak akkor nem támogathatjuk mások igyekezetét, ha az illető igyekezetének célja nem kedves Istennek. Ekkor prófétai intésre van szükség.
A mi hitelességünk az Úrban van! A kívül valók felé a hitelesség misszió. Hitelesnek lenni és annak is látszani. Fontos a kirakat, mert behív; de csak látszani mégis képmutatás. A látszat még megy nekünk, de több kell; hitelesnek kell lenni.
Konkrét helyzetekben mutatkozik meg ez a hitelesség. Itt egy adakozásról van szó, pénzügyekről van szó, ezért különösen ügyelni kell a tisztaságra: Pál elküldi Tituszt és még két munkatársát, hogy mindent felügyeljenek, így minden ékes és szép rendben menjen végbe.
A hitelesség kapcsán látszik igazán az emberlét nyomorúsága, azaz a krisztusi megváltásra szoruló állapotunk. Ugyanis nincs tökéletes ember és nincs tökéletes helyzet. Ennek ellenére a hitelesség mégis az, hogy nincs az isteni „lécet”, mértéket félretévő, tetten érhető vétkem. Tehát, bármi történik, bármit mondanak rólam, tiszta a lelkiismeretem. Tiszta a lelkiismeretünk. De ez nem zárja ki, hogy bármi megtörténjék.
A hitelesség része, a tiszta lelkiismeret mellett, a könyörgő alázat: begyűrhet a gonosz, észre sem veszem; még állok, de el ne essek: Uram irgalmazz!
Ez az alázat tudja, hogy minden nemes (krisztusi) ügyet bekoszolnak a hétköznapok. Még kezdetben lelkesedünk, egyetértünk; aztán jön a megvalósítás, és megfeneklik, megszürkül minden, megosztódnak az erők, a hétköznapi, bűnrontotta ellentmondásban.
„Egyszerű” példa erre a gyermeknevelés lendülete és annak megvalósulása, az elszalasztott alkalmak a családban, aztán a gyermekek közönye később a szülők felé, emberileg joggal… Az életünk legaktívabb része arra az időszakra esik, amikor a családban szükség lenne ránk, amikor pedig már lenne időnk a családra, kirepültek a gyerekek, és ők élik át ugyanezt, amit mi; miközben mi megöregedve átéljük ugyanazt, amit egykor a szüleink. Közben pedig nem értettük egymást.
Nyomorúságos, hogy bedarál az élet, pedig akkora a kezdeti lendület, és mi lesz a megvalósításban…
Minden krisztusi ügyet megkísérel bedarálni a gonosz! Ordító oroszlánként jár szerte, hogy elnyeljen. Isten oltalmaz, nem engedi, hogy elessünk, hogy a hiteles hitben hajótörést szenvedjünk. Ezért könyörgünk is, hogy megállhassunk az Ő erejével. Ebből a könyörgésből fakad hitelességre törekvő igyekezetünk. Ebben a könyörgésben, ismét hangsúlyozom, a krisztusi kegyelemre hagyatkozó alázat van: aki azt hiszi, hogy áll; vigyázzon, hogy el ne essen. Gyakran észre sem vesszük a bajt.
Ugyanakkor a mi világunkban úgy tombol a gonosz, hogy mindenkit következmények nélkül bemocskolhatnak. Bárkiről bármit mondhatnak… tehetetlenül állunk. Mindenkit meggyalázunk. Senkire sem vagyunk tekintettel, ha valaki az érdekeink útjában áll. Urunk azonban ebben is oltalmaz. Ha megtörténne ilyen velünk, akkor ezt is lesz erőnk, könyörögve, „igyekezve”, túlélni. Gondoljunk Jézus Krisztus szavaira, amivel felkészítette övéit a szolgálatra: kiválasztottságunk jele, ha Őérette, az Ő ügyében járva hazugságot mondanak rólunk. Ugyanakkor a rágalmazó mégis vigyázzon, mert lesz számadás.
Kibírjuk az Úrért a méltatlan helyzeteket. Pál is ezt élte át Korinthusban. Ezeket is kibírjuk az Úr erejével, az Úrért. Szolgálunk, de jó lesz már: nem szem előtt lenni. Jó lesz majd az is, ha az Úr már félreállít minket; és tudunk még egy kicsit nyugodtan „a mieinknek és magunknak is élni”, ha Ő ezt megengedi nekünk. Egyik professzorom említette: „Könyörögve kitartok, az Úr erejét kérve, amíg ez az Úr akarata; de emberileg alig várom, hogy margóra tegyen az Úr!”
Az igyekezet teológiája egy kálvini elv. Luther hangsúlyozta a megigazulást, azaz Isten cselekvését értünk! Kálvin pedig ebből következőleg az „üdvrend” másik fontos elemét emelte ki: a megszentelődést (Róma 8,30). Ez gyakorlatilag az igyekezet: Isten erejét kérve, az Ő mércéje szerint akarjak jobbá lenni! A Krisztus jó illata vagyunk, az Isten dicsőségére (2Korinthus 2,15).
Istentisztelet Balatonalmádi és Balatonfűzfő 2019.10.27.
Textus / Lekció: 2Korinthus 08,01-15 (07)
Igehirdető: Steinbach József