(16) A katonák bevitték Őt a palotába, azaz a helytartóságra, és összehívták az egész őrséget.
(17) Bíborszínű köpenyt adtak rá, és tövisből font koronát tettek a fejére,
(18) és elkezdték köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya!
(19) Nádszállal verték a fejét, leköpdösték, és térdhajtással hódoltak előtte.
(Márk 15,16–19)
(Márk 15,17–19)
Megrendítő ez a jelenet, Márk evangéliuma soron következő igerésze.
Az „Almádialógus” lelkigyakorlatról érkezett Testvéreink kedvéért mondom: több, mint három éve magyarázzuk folyamatosan Márk evangéliumát ebben a gyülekezetben; ez a 126. igehirdetés Márk evangéliumáról.
A mai vasárnapra Márk evangéliumának magyarázata sorában ez az igerész következett, Jézus megcsúfolása, Jézus konkrét szenvedéseinek kezdete.
Valóban megrendítő ez a jelenet.
Kegyelmi állapot az, ha valaki még meg tud rendülni valamin, egy olyan világban, ahol már egészen rettenetes dolgokon sem tudunk megrendülni; nem is beszélve arról, hogy végképp nem tudunk megrendülni Jézus Krisztus szenvedésén és váltsághalálán.
Áldott legyen az Isten, ha Ő, Szentlelke által megrendítette lelkünket az Ige felolvasása során.
*
A JELENET (16−19).
Figyeljünk először erre az evangéliumi jelenetre, amit hallhattunk! Hadd idézzem fel ismét, egy kissé strukturálva, ezt a jelenetet!
Közben Isten Lelke fokozza csak áldott megrendülésünket!
Amikor Jézus Krisztusra kimondták a halálos ítéletet, először a Nagytanács tagjai, majd az ottani törvények szerint Pilátus által a római hatóság helyben hagyta az ítélet végrehajtását, onnantól kezdve a mi Urunk, Jézus Krisztus, elveszítette minden személyiségi jogát, és tárggyá, játékszerré, mulatság tárgyává lett, akit határtalanul lehetett bántani, és akivel mindenféle megalázó bolondozást lehetett művelni.
Az evangélisták röviden, tömören, csak az esszenciáját írják le a történéseknek, de egy kifejezésből és tagmondatból mélység és magasság bomolhat ki, a Szentlélek által. Remélem, a prédikáció hallgatása során érzékelni fogjuk ezt.
Különösen megragadott az a rövid leírás, amikor a halálra ítélt Jézust átadták a katonáknak.
A katonák egyből hívták a sokaságot, a tömeget, amely „feszítsd meg!”-et kiáltott.
Együtt bevitték Jézust a kaszárnyába, egy olyan helyre, ahova mások már nem láthattak be.
Ki tudja, mi történik ott?
Egy nagyon egyszerű példát mondok. A 80-as évek elején, a védett családi körből engem is bevittek a marcali laktanyába teológus jelöltként. Becsukódott mögöttem a laktanya kapuja; megtörten, elérzékenyülten integettem még a jegyesemnek és a családom tagjainak. Onnantól kezdve ők eltűntek a szemem elől, én pedig nem tudtam, hogy mi vár rám ott, a kaszárnyában. Ők sok mindent nem is tudtak az ott történtekből, de én átéltem… Ez persze elégtelen példa, mert itt a mi Urunk, Jézus Krisztusról van szó, az Ő szenvedése pedig páratlan…
Inkább csak arra utal a fenti példa, hogy a kaszárnyában kaszárnyai lelkület uralkodik. Erre kitérek még ebben az igehirdetésben.
Márk evangélista azonban betekintést enged a kaszárnya belsejébe, és tömören, minden érzelemkinyilvánítás nélkül, tényszerűen leírja, mit műveltek ott a mi Urunkkal.
Jézust meztelenre vetkőztették, ruhátlanná tették, ez önmagában egy kiszolgáltatott, megalázott állapot.
Mivel Ő magát a zsidók királyának nevezte, ezért gúnyból felöltöztették királynak, egy bíbor színű katonai köpenyt húztak meztelen testére.
Ezután töviskoszorúval koronázták meg, amit a fejébe nyomtak. Vegyük észre azt, hogy Márk evangélista – a bibliatudósok rámutatnak – múlt időben fogalmaz: tövisből font koronát tettek a fejére. Ez a töviskorona már el volt készítve. Ez az az eset, amikor az ember tudatosan készül a másik bántására, megalázására; előre felkészül arra, hogy a másiknak szenvedést okozzon.
Királyi jogarként pedig nádszálat adtak Jézus kezébe, mert ez is kijár egy királynak.
Ezután elkezdték gúnyolni. Csúfolva köszöntötték − üdvözlégy zsidók királya −, térdet hajtottak előtte, a nádszállal fejbe verték, majd leköpdösték.
Gondoljuk végig ezt a jelenetet!
Mindezt valójában a testet öltött Istennel tették azok ott…, és ezt tesszük azóta is az Úrral, kárhozatos hitetlenségünkben, visszaélve kegyelmével; ahol pedig az Urat gyalázzák, ott egymást is kínozzák az emberek.
Az istentelen, istenkáromló bűnöket semmi nem mentesíti, akár tudták, akár nem vették tudomásul, hogy ki is Jézus valójában, noha Ő világosan kijelentette ezt. Egyébként is, ha egymást bántjuk, az olyan, mintha az Urat bántanánk (Máté 25,40; Máté 5,21−26).
Mindez pedig még „csak” Jézus szenvedéseinek, a passiónak kezdete, amely a megváltást gyümölcsöző kínhaláláig vezet. A váltsághalál csodájáról beszéltünk részletesen egy hete, ezért erre most nem térek ki.
*
MIT MOND EZ AZ EVANGÉLIUMI JELENET AZ EMBERRŐL? (17−19)
Tehát aktualizáljuk ezt az evangéliumi jelenetet, mégpedig két módon tegyük ezt!
Egyrészt úgy aktualizáljuk a mai szakaszt, hogy megvizsgáljuk, mit mond ez a jelenet rólunk, emberekről, milyen tükröt tart elénk ebben az igerészben az Isten. Igen mélyre kell mennünk….
Másrészt úgy aktualizáljuk ezt a jelenetet, hogy megvizsgáljuk azt is, mit mond ez az igeszakasz az Istenről. Itt a mélységből felemelhet bennünket az Isten, ha hittel fogadjuk az üzenetet, mert gyönyörűségesen felhangzik majd az evangélium.
Ez a jelenet rámutat arra, hogy milyen az ember − milyenek vagyunk mi − az Isten nélkül.
A Heidelbergi Káté mindjárt az elején megfogalmazza az Isten nélkül élő emberről szóló diagnózist: Milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom… (2. kérdés-felelet)
Minden bűnnek forrása az, hogy az élet teljességét ajándékozó Istentől elszakadtunk.
Ebből az állapotból következik sokféle „alapnyomorúságunk”: halad felettünk az idő, elfáradunk, elszürkülünk, kiégünk, megbetegszünk, meghalunk (Róma 6,23). Ez mind a bűn következménye, nyomorúságnak bűnből fakadó alapállapota.
Nagy baj az, hogy az ember ezt az „alapnyomorúságot” hatványozottan képes fokozni. Az ember Isten nélkül határtalanul gonosz, számos módon, számos területen (1Mózes 6,5−6). Mi emberek mérhetetlen szenvedést okozunk egymásnak: mennyi kiszolgáltatottság, megaláztatás, szenvedés, kín okozói vagyunk testi és lelki értelemben. Nem elég a baj, az Isten nélküli életünk halálos árvasága, ezt csak tetézzük.
Nem is tudjuk, milyen lélek lakik bennünk. Amikor Jézust nem fogadták be éjszakára egy samáriai faluba, akkor a tanítványok indulatba jöttek és azt kérdezték Jézustól: Uram, akarod-e, hogy tűz szálljon le az égből és megeméssze ezeket, amiért nem fogadtak be Téged? Jézus erre azt válaszolta: Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek, amikor ilyet kértek! (Lukács 9,55)
Milyen lélek munkál bennünk − keresztyénekben is − a hétköznapokon, a terepen, a mindennapok konfliktusai és küzdelmei között? A bűnös, Isten életet kiteljesítő szeretetétől elszakadt életünk következménye egy olyan nyomorúság, amely alapállapot, és amit mi határtalanul és folyamatosan fokozunk egymással való kapcsolatainkban, a házasságtól kezdve a világméretű konfliktusokig egyaránt. Helyzettől függ, hogy mikor vagyunk inkább okozói, máskor pedig inkább elszenvedői ennek a nyomorúságnak.
Luther ezt a nyomorúságot a gonosz ganéjának nevezte. Amikor az ember irgalmatlan, kegyetlen, amikor nem segít a másikon, hanem önhitten lenézi a másikat; amikor önző, gőgös; akkor a gonosz ganéját keni szerteszéjjel. Rettenetes, amikor egy adott helyzetben mi vagyunk nyeregben az embertársaink között; gyakran észre sem vesszük, hogy ezt a helyzeti előnyt milyen arrogánsan érzékeltetjük a másikkal. Valójában egy embert nagyban minősít, és annak hitét is árulkodóan minősíti az a tény, hogy miként viselkedik akkor, amikor egy helyzetben éppen ő van nyeregben.
Milyen nagy a mi bűnünk és nyomorúságunk! Isten nélkül gonosz lélek munkál bennünk.
Próbáljuk aktualizálni magunkra nézve azt is, ami Jézussal történt a megcsúfolása során, azzal az alázattal, hogy Jézus szenvedése páratlan, és nem hasonlítható a mi szenvedéseinkhez. Jézus szenvedésének páratlanságára korábban már kitértünk. Most tükröt tart elénk az Isten.
Milyen gyakran előfordul, amikor tárgynak, adatnak, ügynek tekintjük a másikat: egyszer én a másikat, máskor a másik engem. Megvallom őszintén, amikor érkeznek naponta az e-mailek és az egyéb elektronikus üzenetek, számos csatornán, miközben fáradok, gyakran megkísért a gonosz, hogy türelmetlenül felsóhajtsak: Jaj, megint egy ügy! Ilyenkor le kell borulnom: Uram, könyörülj rajtam, hogy ne így viszonyuljak a másikhoz, és addig szolgáljak, amíg a Te Lelked szeretete munkál bennem, aki nem engedi, hogy a másikban csak egy ügyet, adatot, tárgyat lássak; hiszen mindezek mögött emberek segélykiáltásai hangzanak felém, akiket az Isten küldött hozzám! Persze a jóléti társadalomban, az adatvédelem korában, soha nem voltunk ilyen védettek; és mégis soha nem voltunk ilyen védtelenek, mint éppen most. Tárgyiasítjuk egymást ebben a rohanó világban. Ez az elidegenedés.
Ebből következik a kiszolgáltatottság állapota, amit Jézus is átélt. Olyan ez, mint amikor az ötvenes években megállt a fekete autó valakiért a kapualjban, és az illetőt elhurcolták a szeretteitől, többnyire koholt vádak alapján; a szerencsétlen áldozatot pedig gyakran soha többé nem látták, azt se tudták, mi történt utána vele. Olyan ez a kiszolgáltatottság, mint amikor valakit hordágyon elvisznek. A kiszolgáltatottság állapota, a másik embertől való teljes függés, amiben minden önállóságunk elvész. Valaki elmondta nekem, hogy rohanó életében nem tudta egyedül maradt koros és beteg szülőjének a gondozását megoldani, és rettenetes tapasztalat volt, amikor egy idősek otthonába vitte őt. Ez a kiszolgáltatottság. János evangéliumában olvassuk Jézus szavait: Amíg fiatal vagy, addig felövezed magad és oda mész, ahova akarsz; de eljön majd az az idő, amikor más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod (János 21,18). Jézus ezzel a saját halálára utalt, arra a váltsághalálra, amely isteni erejével egyedül képes minden emberi kiszolgáltatottságunkból megszabadítani.
A személyünket tárgyiasító, kiszolgáltatott helyzet megalázó. Éltél-e már át megalázottságot? Megfordítom. Észrevetted-e azt, amikor te aláztál meg másokat; amikor úgy, mint itt, ebben a jelenetben, Jézus Krisztust mulatság tárgyává tették, kigúnyolták, kicsúfolták, bántották. Urunk, isteni, megváltó szeretetével mindezeket magára vette, hogy minket ezektől megszabadítson, ezekből újjászüljön, hogy ne okozzunk ilyen nyomorúságokat másoknak, és amennyiben el kell szenvednünk ezeket a nyomorúságokat, mennyei erővel és krisztusi lelkülettel hordozzuk a megaláztatásokat, nem álalázattal, de krisztusi és másokat is megtérésre hívó erővel. Mi tulajdonképpen a megalázottság? Hogyan lehetne egy képpel, vagy egy mondatban definiálni a megalázottságot? Olyan a megalázottság, mint egykor volt a főtéren a kaloda, amelyben az okkal, vagy ok nélkül vergődő embert a város főterén nyilvánosan megszégyenítették, megdobálták, bántották. Ma is ez történik a megaláztatás során, csak a módszerek változtak. Alaptalanul vagy nem alaptalanul kerül valaki a kalodába, az most nem is érdekes; inkább a másokat megalázó lelkületre figyeljünk, illetve a megalázott tehetetlen kiszolgáltatottságára! Mi a megalázottság? A nyilvánosságnak kitett, totális egyedüllét.
Hányszor okozzuk mindezeket egymásnak: tárgyiasítás, kiszolgáltatottá nyomorítás, megalázás… Hányszor szenvedjük el mi ezeket másoktól…
Számos formája van ezeknek a nyomorúságoknak manapság is.
A csoportdinamika tudománya leírta − tényleg így van −, hogy mindenfajta kisebb vagy nagyobb csoportban azonnal kialakul egyfajta rangsor, hierarchia, egészen a legfelső csúcsig; az odáig vezető lépcsőfokokon adottak és kiharcolandók a helyek, a kapcsolatok, a magatartásmódok, kivel hogyan kell bánni, kit miként értékelhetünk, kiről milyen véleményt alkothatunk, kit mire használhatunk, kit dicsőíthetünk és kit nézhetünk le… Közben csipkelődünk, kóstolgatjuk egymást, egészen odáig, amikor a nagy konfliktushelyzetekben könyörtelenül bedaráljuk egymást.
Most egy újabb háború is kitört ezen a világon… Mi lesz akkor, amikor az isteni rend eresztékei meglazulnak, miközben kicsi emberek nagy hatalmat kapnak, és az emberi gonoszság − általa a gonosz maga − ismét látványosan pusztítani kezd ezen a világon.
Csak a könyörgés segít: Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz, adj megtérést, adj ébredést, adj krisztusi szeretetet és békességet!
Ez az evangéliumi jelenet tükröt tart elénk.
Bocsássatok meg, hogy ilyen mélyre mentem!
Nagyon nehéz, de értünk megszólaló Igék ezek.
Nézzünk bele ebbe a tükörbe! Isten nélkül, és gyenge hittel, ilyenek vagyunk; az egyházban is.
Így bánunk egymással!
Nemcsak egymással bánunk így, hanem így bánunk az élő Istennel is, valamint az Ő egyszülött Fiával, Jézus Krisztussal: hiábavalóan szánkra véve nevét, perlekedve Ővele, káromolva és szidva Őt, nem számolva Ővele; sőt, teljesen kiiktatva Őt az életünkből.
Istentelenségünk jele az, hogy egymással úgy bánunk, ahogy: tárgynak tekintve a másikat, kiszolgáltatva, megalázva, gonoszul…
Hova vezet ez?
*
MIT MOND EZ AZ EVANGÉLIUMI JELENET AZ ISTENRŐL? (17−19)
Amikor Márk és Máté leírták Jézus megcsúfolásának jelenetét, akkor nemcsak ezért írták le, hogy rámutassanak a megváltásra, az Isten megújító szeretetére szoruló ember nyomorúságára; hanem azért is írták le ezt a jelenetet, hogy rámutassanak az értünk szenvedő, kigúnyolást, megaláztatást vállaló Jézus Krisztusra, aki Úr és király, a megaláztatások között is.
Boldog ember az, aki ezt tudja a saját kiszolgáltatottsága és megaláztatása között.
Ez itt a lényeg, ez itt a fontos, ezt vigyük el!
Amikor beletekintünk Istentől elszakadt, nyomorúságos emberlétünk tükrébe, akkor igazából ez a tükör ne csak a mi nyomorúságunkat láttassa, hanem halványítsa el azt, miként a nappal szembe fordított tükör visszaveri és felragyogtatja a napsugarakat.
Érdekes, hogy Lukács és János nem írták le Jézus megcsúfolásának jelenetét, csak Máté és Márk (Máté 27,27−30; Márk 15,16−19), mert ők az Úr Jézus Krisztus titkának őrzői, egészen a feltámadásáig.
Jézus Krisztus isteni szeretetének megváltó személye pedig mindaddig titok, amíg Isten fel nem támasztotta Őt a halálból, és amíg az Isten meg nem dicsőítette Őt.
A hit szeme, Jézus megcsúfolásában, a kiszolgáltatottság és a megaláztatás elhordozásában is látja a mi Urunk isteni erejét.
Mégis, a kijelentés teljességében, a feltámadott Jézus Krisztus dicsőségére tekintve ragyog fel igazán gyarló hitünk tekintete előtt Jézus Krisztus királysága, miközben egyre inkább láthatóvá lesz mindenki számára, hogy kicsoda is Ő valójában. Majdan pedig mindenki előtt nyilvánvalóvá lesz ez az igazság (Filippi 2,10−11).
Áldott legyen az Isten, a hitért! Mindennél nagyobb ajándék az Úr Jézus Krisztusba vetett hit, amely a kiszolgáltatottság és megalázottság közepette, minden határtalan gonoszság idején is bizonyos abban, hogy Ő az Úr és a király, az élet királya, és a gyeplőt csakis az Ő megváltó és megtartó szeretete tartja kézben.
Milyen király Jézus Krisztus?
Jézus Krisztus alázatos király, hatalma az alázatában van.
Amikor tanítani kellett, amikor annak volt itt az ideje, akkor határozottan szólt életünk teljességéről. Elmondta nekünk, Ő azért jött, hogy újra életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10). De nagy szükségünk lenne, a bővelkedő, teljes életre!
Ám Jézus mostantól kezdve hallgat, némán tűri a megaláztatásokat. Micsoda szeretet-hatalom ez az alázat, ez a némaság, amelyben a prófétai Ige teljesedik be: Mint a bárány néma nyírója előtt, úgy nem nyitotta meg a száját (Ézsaiás 53,7).
Mi krisztusiak vagyunk? Képesek vagyunk-e elhordozni kiszolgáltatottságot, megaláztatást, igazságtalanságot; tudunk-e alulmaradni, legalább egy pillanatig, legalább addig, „amíg lenyeljük a nyálunkat”, és átgondoljuk, hogy mi történt? Mi többnyire azonnal lázadunk és visszavágunk; soha nem tudjuk lenyelni a sérelmeket; azonnal bosszú után lihegünk, tele vagyunk indulattal, sírba visszük a sérelmeinket. Szomorú, de az egyházban is ugyanezeket tapasztalom; éveken, évtizedeken keresztül sem tudunk problémákat megoldani, mert ugyanazok a sérelmek, más formában ismét előjönnek. Pedig prédikálunk a megbocsátásról.
Jézus Krisztus alázatos király, aki a kellő időben hallgat, tűr, nem vág vissza, és éppen ezzel mutatja meg isteni, békességet szerző királyi hatalmát. Ő mondja: Tanuljátok meg, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok, és megnyugvást találtok lelketeknek (Máté 11,29).
Jézus Krisztus szeretettel uralkodó király, hatalma a szeretetében van; hatalmas szeretettel szeret bennünket.
Jézus Krisztus hatalmas isteni szeretettel megszán bennünket, megindul rajtunk (Márk 6,34), látva és saját bőrén megtapasztalva, hogy milyen szánalmas és kegyetlen életet élünk, mi emberek, Őnélküle.
Tudjátok, Testvérek, az emberi életben az a legszánalmasabb, hogy az emberi gonoszság akkora, amely agyontapossa azt, aki szeret és nem üt vissza (Máté 5,39). Ezért az ördög elhiteti velünk, hogy csak az erővel való fellépésben adatik megoldás és győzelem.
Isteni hatalmával azonban Jézus egyben nemet is mond erre az agresszív életre: ez nem az az élet, amit Isten szánt nekünk.
Sőt, Jézus Krisztus hatalmas szeretete abban mutatkozott meg, hogy szenvedésével és kereszthalálával magára vette minden bűnünket, nyomorúságunkat, erősszakos és agresszív természetünket, elhordozta azokat, egészen a kárhozatig, hogy Isten rajtunk könyörülhessen, mi pedig új életre születhessünk, az Ő eredeti gondolata szerint.
Ez Jézus Krisztus szabadító, megváltó szeretete.
Jézus Krisztus magára vette és győztesen hordozta el ítéletes gonoszságunkat, mint Isten egyszülött Fia; Isten Őt ítélte meg, hogy nekünk kegyelmezhessen, majd egyszülött Fiát feltámasztotta a halálból, felragyogtatva a bűn, a nyomorúság, a halál, a gonosz feletti győzelmet.
Tehát lehetséges megújulni, hiszen Jézus Krisztus az egyetlen király, Őnála nincs nagyobb! Nem az emberi nyomorúságé, a bűné, a gonoszé a győzelem, hanem Jézus Krisztusé, aki a leghatalmasabb, egyetlen király, alázatos és minket szeretettel megszabadító király.
Jézus Krisztus minket újjászülő király, aki isteni hatalmával visszaajándékozza nekünk az élet teljességét, az örök élet tágasságával együtt.
Az újjászületésről sokszor szóltunk már: ó-emberünk elsorvad, új emberünk növekszik, krisztusi emberekké formálódunk, akik vállalják Jézus Krisztus követésének és a krisztusi életnek minden kockázatát és annak gyönyörűségét.
A mai igeszakasz képéből kiindulva – Jézust bevitték a kaszárnyába és ott csúfolták meg – az újjászületés az a csoda, amikor Jézus Krisztus hatalma által a kaszárnya lelkületből megszabadulva, üdvösséges, krisztusi lelkülettel élünk ebben a krisztustalan világban.
Ez ma egy fontos üzenet, ezért kell könyörögni: Urunk, adj ebben a világban – különösen a Te néped életében – szabadulást a kaszárnya lelkületből, és ajándékozz meg minket üdvösséges, krisztusi lelkülettel.
Mi a kaszárnya lelkület? Ady verse jut eszembe, a „Hortobágy poétája”, csak szabadon idézem: a Hortobágy poétájának szívében sok-sok gyönyörűséges dal fogant meg, ám amikor a csordára és bamba társakra nézett, akkor csak káromkodott és fütyörészett…. Káromkodott és fütyörészett. Tömör diagnózis ez, káromkodni és fütyörészni. Ez a két szó az Isten alázatos, újjászülő, szeretethatalmából nem részesült lelkület kifejezése, telitalálat minden durvaságra, bántásra, indulatra, mindarra a mélységre, amiről ez a jelenet szól, és amilyen lelkület ma is uralkodik.
Jézus Krisztus eljött erre a világra, és mint Úr és király Ő képes bennünket egyedül újjászülni a kaszárnya lelkületből. Nincs más esélyünk.
Régóta érdekel egy kérdés, amit most a Mária Rádió által szervezett ciszter háromnapos lelkigyakorlaton szintén tárgyaltunk. A lelkigyakorlaton résztvevők itt vannak közöttünk; köszönjük, hogy a katolikus mise után hozzánk is eljöttek, kifejezve ezzel a megváltó Krisztusban, mint egyetlen Úrban és királyban való összetartozásunkat.
Ezen a lelkigyakorlaton felvetődött a kérdés, hogy lehetséges-e ebben a durva világban krisztusi lelkülettel élni; van-e tényleges szabadulás a bűnből, a sokféle nyomorúságból Jézus Krisztus alázatos, szerető, újjászülő hatalma által? Ennek nyomán vállalhatjuk-e a krisztusi élet, konkrétan a Hegyi Beszéd szerinti szeretet kockázatát ebben az erővel viaskodó világban? Lehetséges-e az, hogy amikor odatartjuk a másik orcánkat is, ha valaki bánt, akkor nem vernek bennünket agyon? (Máté 5,39) Vagy a krisztusi élet kockázata ez is, akár agyon is verhetnek, hiszen a krisztusi élet vége a kereszt, Jézus követői számára is, mert a tanítvány ebben nem különbözik a Mesterétől (Máté 10,24). De a keresztet mindig a feltámadás bizonyosságában vesszük fel.
Gyönyörű Ige ez: Embereknél lehetetlen, de Istennél lehetséges (Márk 10,27). Krisztusi életet élni a mi erőnkből tényleg lehetetlen, teljességgel az. Nálunk lehetetlen, de Istennél lehetséges, ezért küldte el érettünk egyszülött Fiát, erre váltott meg minket, ehhez ad hitet, erőt, bölcsességet; Krisztus-királyunk által az Isten ezért adta nekünk alázatos, szerető, újjászülő hatalmát.
Jöjj Szentlélek Úristen! Tedd lehetővé azt, ami nálunk lehetetlen! Nincs más megoldás a halál árnyékának völgyében járó világ számára.
A hindu Gandhi a krisztusi lelkületet valósította meg, amikor népével együtt odaálltak a felfegyverzett angol hadsereg elé szépen sorokban, és egyáltalán nem védekeztek. Az angol katonák nem tudtak lőni, bántani sem tudták őket; azokat, akik egyáltalán nem védekeztek. Ezzel a krisztusi lelkülettel ők – a hinduk – erkölcsileg kikészítették a felfegyverzett angol hadsereget.
Embereknél lehetetlen, de Istennél lehetséges krisztusi emberként élni!
–
Lelkigyakorlatunk egyik állandó éneke volt a „Jöjj, királyom, Jézusom, szívem íme megnyitom” kezdetű ének.
Jöjj, Krisztus király, adj hitet, növeld a hitünket, gyarapíts az új életben, hogy a Te hatalmaddal hathassuk át a környezetünket; ezzel pedig minél több emberi szívben Te lehess a király; a Te alázatos, szerető, újjászülő hatalmaddal!
Áldott légy Urunk, hogy ez lehetséges!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. október 8.
Illusztráció: nincs
Szentháromság utáni 18. vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 126.