(6) Ünnepenként pedig szabadon szokott bocsátani nekik egy foglyot, akit kértek.
(7) Volt akkor egy Barabbás nevű fogoly a lázadók között, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el.
(8) A sokaság tehát felmenve Pilátus elé kérte, hogy tegyen eleget a szokásnak.
(9) Pilátus pedig megkérdezte tőlük: Akarjátok, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát?
(10) mert tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki Jézust a főpapok.
(11) A főpapok azonban felbujtották a sokaságot, hogy inkább Barabbás elbocsátását követeljék.
(12) Pilátus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Mit tegyek akkor azzal, akit a zsidók királyának mondotok?
(13) Azok ismét felkiáltottak: Feszítsd meg!
(14) Pilátus megkérdezte tőlük: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltották: Feszítsd meg!
(15) Pilátus pedig, minthogy a sokaság kedvére akart tenni, szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy megfeszítsék.
(Márk 15,6–15)
(Márk 15,15)
Öt igehirdetést hallhattunk eddig erről a szakaszról, amelynek címe: Jézus Pilátus előtt.
Szükséges még egy hatodik igehirdetés meghallgatása is erről az evangéliumi jelenetről, hiszen fontos, hogy Barabbás szemszögéből is megvizsgáljuk ezt az igeszakaszt, mert bizony fontos üzeneteket tartogat számunkra ez az igerész.
Sőt, Barabbás történetében napfelkelteként ragyog az evangélium, keresztyén hitünk lényege, a helyettes elégtétel csodája.
*
INDULJUNK KI BARABBÁS SZEMÉLYÉBŐL! (7)
Mit tudunk Barabbásról?
Barabbás előkelő származású ember volt, abban a korban.
A neve is erre az előkelő származásra utal: „Bar-abbás”, azaz „atyának a fia”; és atyának abban a korban a híres rabbikat nevezték. Tehát Barabbás valószínűleg egy neves rabbi fia lehetett, híres rabbi családból származhatott.
Ez a Barabbás − ez is kiderül az evangéliumi kontextusból − lázadásba keveredett, azokkal szimpatizált, akik a zsidó nép szabadságáért küzdöttek a római elnyomás ellenében, és néha egészen szélsőséges módszereket is bevetettek, akár gyilkoltak is.
Barabbást egy ilyen lázadás során elfogták, és társaival együtt börtönbe vetették, ahol a biztos halál várt rá.
Más evangélisták keményebben fogalmaznak Barabbással kapcsolatban, miszerint ő rablógyilkos volt.
Márk enyhébben szól itt, amikor egy tagmondatban árnyaltabban tekint Barabbás lázadására, miszerint Barabbás azok között volt, akik lázadva gyilkoltak, de ő maga nem volt gyilkos, ám a többiekkel együtt őt is börtönbe vetették (7).
Ám ez a „finomított” Barabbás-kép a „Jézust vagy Barabbást” kérdést nehezebbé teszi, hiszen tudjuk, hogy mindig nehezebb akkor választani, amikor valaki egyébként előkelőbb származású; ugye ott lekenyerezhetőbbek vagyunk az előkelőbb javára. Márk tehát ezzel a kitételével a „Jézust vagy Barabbást” döntés kapcsán még súlyosabban ábrázolja a helyzetet, és rámutat az ember kísérthetőségére.
Tehát megtudjuk Barabbásról azt, hogy előkelő származású volt, és belekeveredett egy lázadásba, illetve nyilván valamilyen szinten szimpatizált is a lázadókkal, emiatt börtönbe került.
Ott a börtönben Barabbás átélte a totális reménytelenséget.
Valójában a totális és biztos halál állt előtte.
Barabbás semmi jóra nem számíthatott, mint ahogy semmiféle segítségre sem számíthatott már ebben a helyzetben, sem az előkelő származására, sem az előkelő rokonaira, sem a maga bölcsességére vagy erejére, sem a lázadó társaira, barátaira, cinkostársaira nem számíthatott.
Barabbás teljesen egyedül maradt.
Ez a teljes reménytelenség állapota, amely rettenetes állapot, hiszen az ember nem látja a kiutat; miközben még rettenetesebb − de ugyanakkor kegyelmi állapot −, amikor ebben a helyzetben az emberre ráhullnak a tévedései, bűnei…
Sok emberrel beszélgetek… Tudom, hogy bizonyos élethelyzetekben sokan átélhettük már ezt a totális reménytelenséget, vagy éppen most vagyunk ilyen helyzetben, egyedül, emberi segítség nélkül. Igen gyakran az emberek, ha akarnának, akkor sem tudnának segíteni. A reménytelenség érzése sok tekintetben ott kísért az életünkben, minden olyan bizonytalan, tervezhetetlen, naponként változnak a dolgok, az elvárások, a bürokrácia, a pörgés, a közéleti hangulat, a megosztottság, a háborúskodás, nem sorolom… Ez nyomot hagy rajtunk, bennünk, közöttünk.
Barabbás mi vagyunk!
A Szentírás, a maga sűrítményében mindig feljogosít bennünket arra az írásmagyarázati értelmezésre, hogy egy magasabb szintre emeljük és alkalmazzuk az üzenetet, mert a Biblia mindig többet akar elmondani a konkrét, „akkor-ott” jelentésénél, akár egy személy, vagy éppen egy esemény kapcsán.
Tehát Barabbás mi vagyunk.
Előkelő volt a származásunk, miként Barabbásnak: Isten az Ő képmására teremtett bennünket, az élő Istennel voltunk boldog és maradéktalan, életet kiteljesítő közösségben.
Aztán fellázadtunk, mint Barabbás, és elszakadtunk az eredetünktől, az élet Istenétől, az öröm Istenétől, az élet teljességének Istenétől, aki életet, örömöt, teljességet, boldogságot akar, erre teremtette az embert. De az ember − ez a bűn − a maga kezébe akarta venni az életét, fellázadt Istene ellen, és ha eltávolodunk az Istentől, ott egymástól is eltávolodunk: tele vagyunk feszültséggel, nyugtalansággal, trükközésekkel, konfliktusokkal, a világban háborús robbanással fenyegető harcokkal… Nem sorolom tovább.
Nemrégiben újraolvastam Hrabalnak a „Szigorúan ellenőrzött vonatok” című remekművét, amiből Oscar-díjas Menzel-film is készült. Ebben a kisregényben Hrabal burkoltan azt is kérdezi: Miért nem fér az ember a bőrébe? Miért bántjuk annyit egymást, miért nem férünk a bőrünkbe? A mű utolsó mondata így hangzik, a második világháború kontextusában a németekre vonatkozóan, de mégis az akkori kontextuson túlmutatva: Maradtatok volna otthon a seggeteken! Miért nem tudunk elülni jobban a fenekünkön, miért kell folyton lázadva és provokálva explorálni és manipulálni a környezetünket, miért nem férünk a bőrünkbe?
Lázadásunk nyomán kialakult egy olyan totálisan reménytelen állapot, amely az Isten nélkül élő ember alapállapota, és amit a Biblia így fogalmaz meg: A bűn zsoldja a halál (Róma 6,23). A halál árnyékának völgyében élünk (Zsoltárok 23,4). Barabbás, mi vagyunk. Előkelő származásunk elveszett lázadásunk nyomán, így reménytelenségünk − amely sokféleképpen van jelen földi életünkben – csúcsa az, hogy életünk végén ott tátong a halál kikerülhetetlenül, mint egy hatalmas titok. Minden rossz dolog, minden kapkodás és furkálódás valójában a halál tényéből fakad.
Térey János nemrégiben elhunyt író, költő rövid szabadverse került elém nemrégiben. Mivel szabadvers, ezért szabadon idézem. Címe: „A fedélzeten” A költő visszagondol egy hajóútra, melynek során éjszaka hatalmas vihar érte őket, nagyon megijedtek. Reggelre ki tudtak kötni, miközben a vihar is elvonult, így örömmel, megnyugodva reggeliztek a part védelmében, a napsütésben. Több százan voltak a hajón, hosszú asztaloknál ültek. Egyszer csak reggelizés közben az egyik kislány odalépett a korláthoz és belevetette magát a tengerbe, aztán ugyanezt tette a testvére, majd a kislány szülei is; majd végig sorban az egész hosszú padsor, ahol az imént ültek. A költő azt írja, hogy őtőlük nagyon messze történt mindez; nyugodtan, nevetgélve reggeliztek tovább… Térey János azt is leírja, hogy neki szakmája az, hogy kívülről, objektív távolságtartással próbáljon szemlélni és elemezni minden eseményt. Akkor is ezt tette, amíg: „…egyszer aztán rám került a sor, és engem is odaszorított a korláthoz, mint mindenki mást.”
*
JÉZUS KRISZTUS MEGHALT BARABBÁS HELYETT (15).
Kedves Testvéreim!
Mi a megoldás? Hol van a megoldás? Ki a megoldás?
Mit mondhatunk, tehetünk, segíthetünk a reménytelenségben, kihez fordulhatunk, miben, kiben reménykedhetünk?
Hadd hirdessem a Biblia válaszát erre a kérdésre, Isten kijelentését és egyben személyes bizonyosságomat is!
Nincs más megoldás és reménység számunkra, csakis Jézus Krisztus evangéliuma; „hittanosan” megfogalmazva, a helyettes elégtétel csodája!
Egyszerűen és tömören ez az örömhír így hangzik a mai Ige alapján: Jézus Krisztus meghalt, Barabbás pedig megszabadult.
Ez tény: Jézus Krisztus meghalt Barabbásért; Jézus meghalt, Barabbás megszabadult.
Ez tény, de hogy tényleg megszabadult-e Barabbás, erről majd a prédikáció végén szeretnék pár gondolatot szólni.
De most induljunk ki ebből: Jézus meghalt Barabbásért.
Ezt az üzenetet emeljük teológiai szintre: Ez a helyettes elégtétel csodája.
Vagyis most hadd fogalmazzam meg az evangéliumot az egyház nyelvén, hiszen meg kell tanulnunk az egyház nyelvét, amit elfelejtettünk: Jézus Krisztus meghalt az előkelőségével visszaélő, lázadó, végül reménytelen helyzetbe szorult Barabbásért, Barabbás helyett, hogy Barabbás élhessen.
Jézus Krisztusban minden elvégeztetett (János 19,28−30), Őbenne minden megoldódott, és minden boldog és életes rendben virult ki újra.
Milyen jó tudni, hogy Jézus Krisztus halálában és feltámadásában az valósult meg, amit Jézus a kereszten kimondott: elvégeztetett, minden el van rendezve; minden probléma megoldódott, amit mi emberileg nem tudunk kezelni; minden terhet az Ő erejével hordozhatunk. Isten, Jézus Krisztusban minden bűnünkért tökéletesen eleget tett, szabadok vagyunk, Ő megszabadított bennünket.
Tehát: Jézus Krisztus elhordozta minden terhünket és tévedésünket, mint igaz ember; és feltámadásában felragyogott, hogy győztesen hordozta el minden terhünket és tévedésünket: elvégeztetett, Jézus tökéletesen eleget tett minden elvárásnak helyettünk, minden rendben van.
Ez az evangélium: a helyettes elégtétel csodája: Jézus Krisztus meghalt, Barabbás pedig megszabadult.
A helyettes elégtételt nem lehet szemléltetni.
E-világi dimenziókból lehetetlen valamiféle paradigmát ideállítani, amely által jobban megértjük ezt a csodát, mert Isten megváltó szeretetének csodálatos volta minden emberi értelmet felülhalad (Filippi 4,7).
Tehát említhetnék néhány képet, amely láttatja ezt a hittitkot, de ez soha nem lesz tökéletes kép ennek a csodának ábrázolására, megértetésére, kifejezésére.
Említhetném Dosztojevszkijt, aki már ott állt a kivégzőosztag előtt, amikor az utolsó pillanatban érkezett meg a cár kegyelmi végzése, így megszabadult. Dosztojevszkij egész életére nézve megtanulta, hogy mi a kegyelem.
Hozhatnám Jókai regényéből, „A kőszívű ember fiai” című regényből azt a jelenetet, amikor Ödön helyett, a német névcsere miatt, a kisebbik, egyedülálló Jenő halt meg testvéréért, a családos Ödönért.
Felidézhetném azt a találkozást, amikor egy édesanya siratta előttem ötvenéves, rákban meghalt lányát: Úgy elmentem volna helyette, de nem lehetett…
Ám ezek a példák, gyarló emberi példák, valamit sejtetnek a krisztusi helyettes elégtétel csodájából, de mégis csak egy kis szeletét láttatják annak a csodának, ami minden emberi értelmet felülhalad.
Ennyire szeret bennünket a mi Urunk, megváltott bennünket. Ő vetette át magát a korláton, akit nem nyelhet el isteni hatalma miatt semmiféle mélység, hogy bennünket ne szorítson oda bűneink és terheink kényszere a korláthoz…, utalva Térey János már idézett versére.
A szemléltetés helyett hadd említsek inkább néhány bibliai Igét a helyettes elégtétel csodájára nézve!
Ézsaiás próféta, többszáz évvel Krisztus születése előtt már prófétált erről a csodáról: A mi vétkeink miatt kapott sebeket, a mi bűneink miatt törték össze, az Ő sebei árán gyógyultunk meg (Ézsaiás 53,5).
Az apostol így összegezi ezt a csodát: Jézus Krisztus meghalt a mi bűneinkért, és feltámadt a mi megigazulásunkért (Róma 4,25). A megigazulást most úgy értsük, hogy Jézus Krisztus áttörte a totális reménytelenség falát; nem a „non plus ultra”, nem a „nincs tovább” jellemző az életünkre, hanem a „plus ultra”, a van tovább; van folytatás; ezért a mi reménytelennek tűnő életünket újból áthatja a valóságos reménység boldogsága és csodája.
Anselmus, a skolasztika atyja, ezeket az Igéket összegezve, teszi fel a kérdést: Miért lett az Isten emberré? Válasza pedig így hangzik: Isten éppen a helyettes elégtételért lett emberré, azért, hogy Isten az Ő eredeti gondolata szerint visszaadja nekünk az élet teljességét. Isten egyszerre igazságos és kegyelmes. Isten igazsága úgy érvényesül, hogy a bűnt meg kell büntetnie, mert ha nem büntetné meg a bűnt, akkor kiegyezne a bűnnel. Azt a sok mocskot, amit mi a cselekedeteinkkel ráhordunk erre a világra, azt meg kell büntetni, egyébként azt láttatjuk, hogy minden rendben van, miközben a káosz, a halál felé rohan kárt vallott életünk. Ám Isten a bűnt utálja, de a bűnös embert szereti, ezért nemcsak igazságát érvényesítette Jézus Krisztusban, hanem kegyelmét is, hogy bennünket felmenthessen, üdvözíthessen, éltethessen. Isten boldog életre teremtette az embert, és ezt adja vissza nekünk Krisztusban. Ez a helyettes elégtétel csodája.
Luther mondja erről a csodáról: Jézus Krisztusom, olyanná lettél, amilyen soha nem voltál; és engem olyanná tettél, amilyen soha nem voltam, és Tenélküled soha nem is lehettem volna.
Igen, Jézus Krisztus minden bűnünkért tökéletesen eleget tett!
Barabbás mi vagyunk. Jézus Krisztus meghalt, Barabbás pedig megszabadult, a totális reménytelenség falán van ajtó, van valóságos reménység; ez a helyettes elégtétel csodája; ez az evangélium.
*
A KÉRDÉS CSUPÁN AZ, HOGY MI EZT MIKÉNT FOGADJUK?
Legalább egy picit elgondolkozunk-e ezen a csodán?
A magunk börtönében feltekintünk-e az emberi léten túlra, az élő Istenre; mégpedig arra az élő Istenre tekintünk fel, aki egyszülött Fiában megmutatta magát nekünk.
Feltekintünk-e Krisztusra? Akik az Úrra tekintenek, azok felvidulnak és megnyugszanak (Zsoltárok 34,6).
Feltekintünk-e Őrá? Belekapaszkodunk-e az Ő kegyelmébe?
Egészen lassan mondva kérdezem a következőket.
Hiszed-e, hogy Isten örökké szeretett téged; minden tévedésedért és bűnödért tökéletesen eleget tett, minden elvégeztetett, minden rendben van, még akkor is, ha testi valónkban még tele vagyunk problémákkal. De a megoldás hitben már a miénk, és valóságosan is a miénk lesz hamarosan.
Hiszed-e ezt, komolyan veszed-e ezt, megköszönöd-e ezt; és könyörögsz-e azért, hogy az Úr folyamatosan növelje ebben a kemény világban ebbe a krisztusi csodába vetett hitedet? (Lukács 17,5)
Mindez emberi értelemmel felfoghatatlan…
Gondoljunk a János 3,16-ra, az evangélium evangéliumára: Úgy szerette Isten a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.
Itt nem arról beszél János evangélista, hogy miért szerette Isten ezt a világot, hanem hogy mennyire szerette, hogy így, ennyire szerette.
Ismét mondom, ez a csoda minden emberi bölcsességet felülhalad.
Kiáltsunk fel: Uram, nem értem; igazából tényleg nem értem; de hiszem, komolyan veszem, köszönöm, valamint egyre inkább hinni akarom; egyre inkább Terád akarok tekinteni, fel akarok vidulni, és örömömmel másokat is örömre akarok hangolni.
Ez tény: Jézus Krisztus meghalt, Barabbás megszabadult. De ténylegesen megszabadult-e Barabbás?
Ezt nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy Barabbás végül is elgondolkodott-e azon, hogy milyen életmentő csoda történt vele.
De ha nem gondolkodott el ezen, akkor − jól értsétek, amit mondok − lényegileg teljesen mindegy, hogy akkor végezték volna ki, vagy öt, tíz, húsz év múlva meghal; mert a vége ugyanaz…
Jól értsétek, amit mondok, mert e földi élet minden perce Isten ajándéka, és örülünk neki, jó itt élni. Ám a földi élet valósága nem a tartamában van, hanem a tartalmában; a Jézus Krisztushoz kapcsolódó tartalmában.
Nagy kérdés, hogy e tartam alatt mivel telítődik meg az életünk…
Jöjj, Urunk Jézus Krisztus, Te töltsd meg földi életünk tartamát mennyei, üdvösséges tartalommal!
–
Áldott légy megváltó Isten, aki Mózesnek azt mondtad, hogy nem mehet be az Ígéret Földjére, minket pedig Jézus Krisztusban megajándékoztál az örök életbe vetett úttal; mi bemehetünk az Ígéret Földjére!
Amikor pedig odaszorít bennünket az élet a szakadékos korláthoz, és leeshetünk, akkor Kierkegaarddal együtt bizonyosságunk van, hogy a Te örök, szerető, kegyelmes, megtartó kezedben landolunk, Urunk!
Nincs ennél nagyobb bizonyosság.
Ez Barabbás történetének evangéliuma.
Ez az egész kereszténység fő üzenete.
Tekintsünk megváltó Urunkra, viduljunk fel az evangélium által, és vidítsunk fel másokat is!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. október 1.
Illusztráció: nincs
Szentháromság utáni 17. vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 125.