(1) Korán reggel azonnal határozatot hoztak a főpapok a vénekkel és az írástudókkal együtt, vagyis az egész nagytanács. Azután Jézust megkötözve elvitték, és átadták Pilátusnak.
(2) Pilátus pedig megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Ő így válaszolt neki: Te mondod.
(3) A főpapok hevesen vádolták Őt.
(4) Pilátus ismét megkérdezte tőle: Nem felelsz semmit? Nézd, mennyire vádolnak!
(5) Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, ezért Pilátus elcsodálkozott.
(Márk 15,1–5)
(Márk 15,5)
Márk evangéliuma magyarázata során harmadik alkalommal szólunk arról a jelenetről, amikor Jézus ott állt Pilátus előtt.
Tehát ennek a felolvasott igerésznek már számos részletét kifejtettem a Testvérek előtt, és reménység szerint ebből az igeszakaszból sok életmegújító üzenetet hallhattunk már az Úr Lelke által.
A mai alkalommal az igeszakasz záró tagmondatára figyelünk: Pilátus elcsodálkozott (5).
Pilátus találkozott Jézussal.
Az a fő kérdés, hogy miként végződött ez a találkozás?
Elvégzett-e valami életmegújító fordulatot ez a találkozás Pilátus életében?
Ha mi találkozunk az Úr Jézus Krisztussal – márpedig rendszeresen, istentiszteletről istentiszteletre, alkalomról alkalomra találkozunk Ővele – akkor ennek a találkozásnak lesz-e valami látható következménye, áldása az életünkben? Történik-e egyáltalán valami egy istentiszteleten, ami megállít, elgondolkoztat, önvizsgálatra és megújulásra hív? Látható-e, tetten érhető-e ez a Jézus Krisztussal való találkozás az életünkben, a mindennapjainkban?
Márk eleve tömören és röviden fogalmaz. Márk evangélista egy tömör tagmondattal összegzi azt a hatást, amit Pilátus átélt a Jézussal való találkozás során: Pilátus elcsodálkozott.
Ezt a rövid tagmondatot fogjuk ma elemezni – Pilátus elcsodálkozott –; természetesen az ide vonatkozó bibliai részek összefüggésében.
Ízlelgessük az értelmünkkel, a szívünkkel ezt a kifejezést: elcsodálkozott!
*
ELCSODÁLKOZOTT.
Miért és min csodálkozott el Pilátus?
Miért csodálkozott el Jézussal találkozva az a Pilátus, aki Kr. u. 26–36 között Júdea helytartója volt, mint Tiberius császár veje. A római helytartók Júdeában igazából Cézáreában laktak, a Földközi-tenger partján kiépített császárvárosban, ahonnan csak a nagy zsidó ünnepek idejére jöttek le a fővárosba, miként most Pilátus a páska ünnepe miatt tartózkodott Jeruzsálemben, hiszen felelős volt azért, hogy a helyi vallási ünnep zavargás nélkül történjék meg.
Min csodálkozott el az a Pilátus, akit pénteken korán reggel a zsidók küldöttsége, a Nagytanács képviselete – a már felhergelt tömeggel együtt – felébresztett, hogy a Názáreti Jézusra kimondott halálos ítéletet a helytartó megerősítse és hajtsa végre, a birodalom rendje szerint.
Min csodálkozott el Pilátus? A zsidók nem mehettek be Pilátus palotájába, mert akkor tisztátalanokká lettek volna, és nem vehettek volna részt az ünneplésben. Zsidó ember nem mehetett be egy pogány ember házába, mert akkor tisztátalanná lett. Ezért a nagyhatalmú úrnak, Pilátusnak kellett kijönni a zsidó küldöttség elé e korai órában.
Ez eleve felvet egy kérdést, a tisztaság kérdését, amely összefügg azzal, hogy min is csodálkozott el Pilátus. A törvény szerint a zsidók betartották a tisztaság mózesi törvényét, külsőleg tiszták maradtak, nem mentek be egy pogány házába, az ünnep előtt különösképpen nem. Fontoljuk meg azt is, hogy külsőleg megtartani a tisztaságot, tehát betartani a látszatot, tisztának látszani nem minden esetben képmutatás. Nagy dolog törekedni az isteni rend betartására, ügyelni arra, hogy legalább tisztának látsszunk. Tehát megtartani a látszatot nem kis dolog, de nem elég. Hiszen Isten a szívek és a vesék vizsgálója (Jelenések 2,23), tehát a külső tisztaság akkor tisztaság Isten előtt, ha a külső tisztaság kerete megtelik a belső tisztaság tartalmával, mintegy aranyfedezetével, a lélek, a szív, az értelem tisztaságával; így az egész ember tisztaságáról beszélhetünk. Ha az Isten Szentlelke kézbe veszi az életünket, akkor egyre inkább megtisztítja azt kívül és belül. Isten Lelke megszenteli az életünket. Ez tulajdonképpen a hitelesség, miszerint nemcsak külsőleg vagyunk tiszták, ahogy ezt látják rajtunk, hanem belsőleg is az egész életünk folyamatosan tisztul, ez pedig meglátszik a mindennapjainkon. Így leszünk hitelessé. A hitelesség nem tökéletesség, mert Isten Lelke halálunkig tisztogat bennünket, mint ingyen kegyelemből üdvözített embereket.
E jelenetet és témát részletezve szeretném feltenni azt a kérdést, hogy ki itt valójában a tisztátalan: a pogány helytartó Pilátus a tisztátalan; vagy annak a zsidó küldöttségnek a tagjai a tisztátalanok, akik az Istenre és a vallási törvényekre hivatkozva éppen most akarják egy általuk halálra ítélt ember kivégzését jóváhagyatni a helytartóval? Ki itt valójában a tisztátalan?
Pilátus azon csodálkozott el, hogy Jézus közösséget vállalt vele.
No, tehát min csodálkozott el Pilátus?
Ha a párhuzamos evangéliumi helyeken is elolvassuk és megvizsgáljuk ezt a jelenetet –hiszen részletesen leírja Pilátus Jézussal való találkozását Máté, Lukács és különösképpen János evangélista, érdemes ezeket odahaza újraolvasni (Máté 27,1–26; Lukács 23,1–25; János 18,28–19,16) –, akkor megtudhatjuk azt, amire Márk rövidebb leírása alapján is következtetni lehet, hogy Jézus kétszer is bement a pogány Pilátus palotájába. Mondhatnánk persze erre azt, hogy Jézus fogoly volt, nem volt más választása, bevitték oda. De az említett evangéliumi helyekből kiderül, hogy Jézus számára ez nem okozott problémát.
Ebben a jelenetben egyvalaki tiszta igazán; aki valóságosan tiszta, makula nélküli, makulátlan: az Isten Fia, Jézus Krisztus.
Ő az, aki bemegy a pogány helytartó palotájába, és Pilátus ezen nagyon elcsodálkozott.
Pilátus azonban nemcsak ezen csodálkozott el, hanem még inkább azon, ami a palotában történt. Jézus közösséget vállalt Pilátussal. Az egyedül tiszta Jézus – akiről sugárzott ez a tisztaság – közösséget vállalt a tisztátalannal, hogy a tisztátalant megtisztítsa. Pilátus elcsodálkozva megrendült ezen a közösségen, amit még soha nem tapasztalt.
Jézus elbeszélgetett Pilátussal; nemcsak válaszolt a kötelezően feltett kérdésekre, hanem elbeszélgetett Pilátussal. Olvassátok el János evangéliuma 18. és 19. fejezeteit, ahol ez a beszélgetés részletesen kibomlik előttünk. Mindezeken Pilátus nagyon elcsodálkozott (János 18,28–19,16).
Jézus bemegy Pilátushoz, közösséget vállal vele, szóba áll vele, elbeszélget azzal a Pilátussal, akiről tudni lehetett, hogy kegyetlen vérengző ember volt, egy karrierista, könyöklő valakiként nagyon mélyről küzdötte fel magát a helytartóságig. A felmenői között még rabszolgák voltak, és ő maga idáig jutott: Tibérius császár vejévé, és Júdea helytartójává lett. Josephus Flavius a zsidók történetében leírja – ez egy komoly korabeli forrás –, hogy Pilátus a zsidók között háromszor hajtott végre vérengzést, nem szerette a zsidókat.
Ám Jézus mégis szóba állt ezzel az emberrel is, mégpedig isteni szeretettel és hatalommal… Jézus csak a beszélgetésük végén nem válaszolt már semmit Pilátusnak (5). Előtte azonban hosszan beszélgettek. Erre utaltam két héttel ezelőtt. Azért kellett mindezt részleteznem, mert Márk tömören fogalmaz. Beszélgetésük végén Jézus már nem válaszolt semmit Pilátusnak, de Pilátus valójában nem ezen csodálkozott el igazán – miszerint Jézus még ezt is hatalommal megengedheti magának –, hanem Pilátus leginkább azon csodálkozott el, hogy ez a tiszta, szeretettől sugárzó, hatalmasan szelíd ember rátekint, szóba áll, beszélget, és közösséget vállal vele.
Az egyháznak a mai világban így kellene szólni az emberekhez, miként Jézus beszélgetett Pilátussal: nyitott szeretettel mindenkit megismerni, köszönteni, meghallgatni, időt szánni a mindennapi emberi beszélgetésekre. Leginkább hallgatni (Jakab 1,19). Nem egyházi dolgokról beszélgetni, hanem életes témákról. Csak így alakulhat ki a ránk bízottak és közöttünk egy személyes, testvéri, baráti, bizalmi kapcsolat. Ez nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértünk, amit az illető mond, de kialakul egy testvéri kapcsolat, amelyben az Istentől rendelt alkalommal megszólalhat majd az evangélium. Mi alig vagyunk képesek az „emberi hangra”, mindig felülről lefelé kommunikálunk, és ugyanúgy daráljuk a magunkét, ellentmondást nem tűrően, mint bárki más.
Pilátus azon csodálkozott el, hogy valami megmagyarázhatatlan szeretetet tapasztalt egy sugárzóan hiteles emberen át, aki fogoly, kiszolgáltatott, halálra ítélt, hivatalosan nem az ő oldalán áll; és mégis teljesen más ember, „több” ember… Erre nem számított. Ám éppen ez tette őt fogékonnyá arra, hogy Jézus egy ponton megszólítsa őt.
Pilátus azon csodálkozott el, hogy Jézus kijelentette magát neki.
A közösségvállaló beszélgetés Istentől rendelt pontján Jézus Krisztus kijelentette magát Pilátusnak, Igét hirdetett Pilátusnak. Az előző prédikációban már szóltam erről a kijelentésről, de pár szóban elevenítsük fel az akkor elhangzottakat.
Amikor Pilátus megkérdezte Jézust − Te vagy a zsidók királya? (2) −, akkor Jézus válaszát János evangélista írta le részletesen: Az én országom nem ebből a világból való, ha az én országom ebből a világból való lenne, akkor a szolgáim küzdenének értem; én azért jöttem, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. A sztoikus filozófus, jogász Pilátus visszakérdezett − ez is a beszélgetés része −: Hát mi az igazság? Jézus ekként folytatta kijelentését: Az az igazság, hogy akik hallgatnak az én szavaimra, azok az Isten országának gyermekei (János 18,36−38). Amikor Jézus igazságról beszél, akkor nem a saját gyarló, önérdekkel teli, emberi igazságainkra gondol, hiszen mindenki mondja ebben a világban a magáét, már szinte zúg a fejünk… Az igazság nem egy elmélet, nem valami nézet, hanem az igazság egyetlen Valaki, az igazság Jézus Krisztus (János 14,6), és ennek nyomán csakis az az igazság, ami az életet, mégpedig a teljes életet szolgálja, amely nemesít, amely épít és nem rombol. Tudjuk azt is, hogy Jézus a valódi hatalom természetéről is beszélgetett Pilátussal, erre nézve is adott neki kijelentést (János 19,11).
Pilátus elcsodálkozott, hogy Jézus közösséget vállal vele a beszélgetéssel és ezzel az Isten országáról szóló kijelentéssel, amelynek tartalma is megdöbbentette a helytartót. Pilátus életét annyi bűn terhelte, és Jézus mégis közösséget keresett vele és megszólította őt. Jézus kijelentésének pont ez a lényege − ez az evangélium szíve −, hogy nem juthat olyan mélyre az életünk, amelyből Isten kegyelme által ne adatna szabadulás, bocsánat, újrakezdés. Isten kegyelme megbocsátja a múltat nekünk, akik letagadnánk, eltakargatnánk, megszépítenénk azt. Jézus Krisztus így szólít meg bennünket is: Megbocsáttattak a te vétkeid! (Márk 2,5) Van újrakezdés, van jövő; van szabadulás az Úrban.
Kedves Testvéreim!
Reménység szerint mi most ezt a csodát élhetjük át itt, ezen az istentiszteleten, lassan a nyár végeztével: Jézus Krisztus közösséget vállal és beszélget velünk, Igéjével konkrétan megszólít bennünket; Ő kopogtat életünk ajtaján.
A prédikáció beszélgetés, nem pedig egy lelkész monológja, ha Isten Lelke által visszhangzik a szívünkben mindaz, ami elhangzik.
Az Úr velünk közösséget vállaló, megoldást, megváltást, üdvösséget kijelentő szeretetének jele az is, hogy ma is felvirradt ránk az Ő napja, még lélegzetet vehetünk, még hallhatjuk az Ő Igéjét, még Őtőle kapott feladatunk van…
Csodálkozzunk el ezen!
*
RÁCSODÁLKOZOTT.
Továbblépek…
Pilátus nemcsak elcsodálkozott a Jézussal való találkozás során, hanem rácsodálkozott valami életmentően fontosra.
Több történt ott Pilátussal, mint elcsodálkozás.
Pilátus, Jézussal beszélgetve, rácsodálkozott Isten közelségének jóságára!
A Szentlélek beszippantotta Pilátust, mint a porszívó a koszt!
Pilátus eljutott egészen az Isten országának ajtajáig.
Pilátus eljutott egészen a küszöbig, amikor beszélgetett Jézussal.
Itt a küszöbön állva betekintést nyert az Isten országába. Rátekintett Jézusra, beszélgetett vele, isteni megszólítást nyert, külső figyelmeztetést is kapott Jézusra nézve, például a feleségétől (Máté 27,19), ezáltal megsejtett valamit Isten szentségéből, szeretetéből, rendkívüliségéből.
Pilátus rácsodálkozott arra, ami az Isten közelségének áldása, és ami sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23). Pilátus megélte azt a jót, amit eddig nem élt át, amit a tanítványok tapasztaltak meg a Megdicsőülés Hegyén (Máté 17,4); afelett a jó felett örvendezett, amiről a zsoltáros énekelt: Isten közelsége jó nekem (Zsoltárok 73,28).
Pilátus nem volt messze az Isten országtól… (Márk 12,34)
Pilátust – Jézus előtt állva – az Isten közelségére való rácsodálkozás elbizonytalanította.
Képzeljétek el: ezt a kemény, zsigeri erővel uralkodó helytartót elbizonytalanította Jézus jelenléte, az Ővele való beszélgetés, és mindaz a mennyei több, ami Jézusból sugárzott felé.
Pilátus bizonytalanságának jele az, hogy kétszer is kimegy a zsidók küldöttségéhez, és megkérdezi: Mit tegyek én Jézussal, akit ti a zsidók királyának mondotok? (Márk 15,12)
E jelenet evangéliumi leírásaiból kiderül, hogy Pilátus, a bizonytalanságában vergődve legalább háromszor, de igazából szerintem ötször tett kísérletet arra, hogy Jézust szabadon bocsássa. Pilátus igyekezett Jézust szabadon bocsátani (János 19,12). Erről részletesen szólunk majd egy következő igehirdetésben, ha az Úr megadja ennek lehetőségét.
A bizonytalanság egy ilyen ember esetében, mint Pilátus, a Szentlélek ajándéka.
Az eddigi, régi életemben való elbizonytalanodás egy isteni, áldott kezdet lehet. Ám, ha ezt nem követi az isteni új melletti biztos döntés, és marad a hosszú távú bizonytalanság vergődése, az rettenetes állapot, mert bizonytalanságban élni, biztos irány, támpontok és fogódzók nélkül halálos állapot.
Mi rácsodálkozunk-e az Isten közelségére? Kíváncsi elcsodálkozásunkból kiformálódik-e az isteni, üdvösséges újra való rácsodálkozás?
Azért is fontos ez a kérdés, mert vasárnapról vasárnapra átéljük azt a csodát, hogy a gyarló és töredékes, dadogó emberi beszéden át mégis hirdetik közöttünk az Isten Igéjét, és azon keresztül az Úr megszólító szavát. Isten mentő szeretettel lehajol hozzánk, miközben zeng az Ő szava felénk.
Az Isten szava pedig mindig szabadító, megváltó, értünk hatalmas szeretettel cselekvő tett is egyben.
Isten, az Ő Igéje által lehajol hozzánk és felemel bennünket, miközben mennyei világának gazdagságából részesedünk. Mi, akik a hétköznapokban gürcölünk, rohanunk, ütközünk, bekoszolódunk; az Úrral való találkozás által a mennyei világ tisztaságában részesedünk. Lélekfinomítást végez rajtunk az Úr, vasárnapról, vasárnapra.
Kiemelten fontos kérdés, kedves Testvérem, hogy amikor az istentiszteletről távozol, akkor csupán elcsodálkozva, esetleg ebben az egy órában Isten közelségére rácsodálkozva mész el innen, vagy pedig dönthettél az Úr életet megtartó szeretete és igazsága mellett, illetve ebbéli döntésedben megerősödtél-e? Kikerülhetetlen kérdés az is, hogy e szent házból eltávozva mi történik életed hétköznapjaiban, a mindennapokban, a nehéz helyzetekben! Láthatóak és mások számára táplálóak-e hited gyümölcsei? Vagy átélve a felemeltetést, a hétköznapokban már újból lezuhantunk az illúziók nélküli könyörtelen terepre, így valójában minden marad a régiben?
Nekem ezzel kapcsolatban szomorú tapasztalataim vannak az egyházban is. De magam is bűnbánatot tartok természetesen. Miért van az, hogy az egyházban is a mindennapok feszültséges ügyeiben és határhelyzeteiben, többnyire nem hitben és nem szentlelkesen, hanem zsigerből, erőből, ó-emberi módon intézzük el dolgainkat? Pedig olyan krisztusian szépeket és igazakat tudunk zengeni a bibliai Igék alapján…
Tehát, mi történik az istentisztelet után, láthatóak-e Isten közelségének és szabadító Igéjének áldásai az életünkben?
Munkál a Szentlélek. Mi pedig megoltjuk a Szentlelket? Miként ezt Pilátus tette?
Valójában ez Pilátus tragédiája: Beszippantotta őt a Szentlélek, ám Pilátus megoltotta, kioltotta a Szentlélek munkáját.
Pál apostol ezért figyelmeztette egyik gyülekezetét: A Lelket meg ne oltsátok! (1Thesszalonika 5,19)
Azért, hogy jobban értsük, maradok a korábbi képnél a Szentlélek munkáját illetően: Pilátus kikapcsolta a porszívót, és az isteni csoda elmaradt!
Pilátus esetében elmaradt a csoda.
Pilátus elcsodálkozott azon, amit hallott Jézustól az Ővele való beszélgetés során, közben rácsodálkozott az Isten közelségére, ám az üdvözítő csoda elmaradt.
*
A CSODA.
A csoda: döntés Jézus Krisztus mellett.
Ez lett volna a valóságos, isteni csoda ebben a jelenetben.
A csoda a hit döntése lett volna, amely mindenestől a Szentlélek munkája.
Éppen ezért csoda a hit döntése, mert a hatalmas Istentől ered, aki emberi döntésünk és akarásunk forrása is (Filippi 2,13).
De ad az Isten Szentlelket azoknak, akik ezt kérik Őtőle (Lukács 11,13).
Csoda a hit döntése, túl minden ideig tartó elcsodálkozáson és rácsodálkozáson. A hit döntése nem más, mint ráhagyatkozni Isten Jézus Krisztusban közölt megtartó, megváltó, üdvözítő kegyelmére.
Ezen a területen nincs semlegesség. Vagy igen, vagy nem. Itt csak ez a két út kínálkozik: vagy kiszolgáltatom önző magamat Jézusnak, vagy kiszolgáltatom Jézust a keresztre vezető úton, miként Pilátus kiszolgáltatta Jézust a felhergelt sokaságnak; vagy – Pál apostol képével élve – keresztre feszítem gyarló önmagamat, meghalok az ó-emberemnek (Galata 2,20), vagy megfeszítem Jézus Krisztust; vagy királlyá koronázom az életemben Jézus Krisztust, aki nemcsak a zsidók királya, hanem ennek az egész világnak a királya – ez egyértelműen felragyog majd Jézus feltámadásakor –, vagy továbbra is én maradok önmagam királya, és az én nagy énem, érdekem uralkodni akar mindenek felett, mert az én érdekeim esetében nem vagyok hajlandó engedni egy jottányit sem.
Tehát a Jézus Krisztus melletti döntés tekintetében nincs választás: Vagy ez, vagy az, az előbb elmondottak szerint!
Az a mai üzenetből fakadó kérdés – ezt most radikálisan meg kell fogalmaznom –, hogy megtörténik-e ez a döntés az életünkben?
Jöjj, Szentlélek Úristen, hogy megtörténhessen életünkben ez a döntés Jézus Krisztus mellett, amelyet Pilátus elmulasztott, és amelyet a bizonytalan és kételkedő Tamás meghozhatott. Add, Urunk, hogy miként Tamás tanítvány, mi is leborulhassunk az Úr előtt – „Én Uram és én Istenem!” (János 20,28) –, az Úr pedig felemel, és emelkedett élettel ajándékoz meg bennünket. Ez a döntés a teljes, békességes, örök megoldást nyert élet forrása.
A csoda: döntés a krisztusi értékrend mellett.
Aki ezt az isteni csodát átélve döntött Jézus Krisztus mellett, ennek következményeként döntött az isteni, örökkévaló, életet kiteljesítő értékrend mellett is, amelyet, mennyei erőt kérve, igyekszik a mindennapok küzdelmei között megélni.
Hiszen a hétköznapokban ezernyi döntéshelyzet elé kerülünk, és a hitünk éppen ilyenkor vizsgázik hitelességében, hogy vajon meg tudjuk-e élni a krisztusi élet- és értékrendet.
Egyszerű képpel szemléltetem azt, amiről szó van.
Autóvezetés közben az úton kell maradnunk, mert ha lehajtunk az útról, árokban feneklünk meg, vagy szakadékba zuhanunk; vagyis a hétköznapok sűrűjében is a krisztusi úton kell maradnunk, bármi történjék!
Autózás közben az is elemi szabály, hogy az előírt forgalmi iránnyal egyezően haladjunk, mert a forgalommal szemben suhanva halálos tömegbalesetet okozhatunk; vagyis a krisztusi, örökkévaló életrend az egyedüli életet megtartó forgalmi irány. Ez a bizonyosság keresztyén hitünkből következő életünk elemi szabálya.
Amikor pedig autónkkal útelágazáshoz érkezünk, akkor egyáltalán nem mindegy, melyik útirányt választjuk a folytatásban, hiszen a két, vagy több lehetőség közül csak egyetlen útirány vezet a megérkezés felé. Ismerjük ezzel kapcsolatosan Jézus Krisztus példázatát a széles és a keskeny út választásáról. A szabadságomat is csak úgy élhetem meg, ha a keskeny utat választom, noha azon kevesen járnak, és nem a szakadékba torkolló széles utat, amelyen pedig sokan haladnak. A keskeny út az üdvösségre vezet, a széles úton száguldva pedig kárt vall az életünk (Máté 7,14).
Igen, ez mind isteni csoda, Isten cselekvése az életünkben, amely Pilátus esetében elmaradt, minden elcsodálkozása és rácsodálkozása ellenére: dönteni Jézus Krisztus mellett, és dönteni a krisztusi élet- és értékrend mellett.
A csoda: döntés Jézus Krisztus mindenkori felvállalása mellett.
Még fokozom az üzenetet: Istentől való csoda ezt a Jézus Krisztus melletti döntésünket hitvalló módon mindenkor felvállalni: házasságban, családban, munkahelyen, közéletben, világban.
Felvállalni a Jézus Krisztusba, valamint a krisztusi értékrendbe vetett hitünket, még akkor is, ha emiatt hátrányok érhetnek minket; ez a keresztyénség!
Merjük-e ezt? Merünk-e ilyen módon hitvallók lenni? Jóléti keresztyénségünk területén különösen nagy kérdések ezek.
Külön prédikációt szeretnék még erről mondani, hiszen Pilátus helyzetében is – a külső és nem a teológiai okokat vizsgálva –, azért maradt el a döntés csodája, mert a legvégén a zsidók megzsarolták, miszerint ha Jézust elbocsátja, akkor Pilátus nem a császár barátja, amit bepanaszolnak majd Rómában… Ennek következményeként pedig vége Pilátus karrierjének, hatalmának, egzisztenciájának. Ezt Pilátus azonnal belátta, és a Jézussal való találkozásából fakadó minden elcsodálkozása és rácsodálkozása ellenére, abban a pillanatban kiszolgáltatta Jézust a halálos ítélet végrehajtására.
Felvállalni a Jézus Krisztusba és az isteni életrendbe vetett hitünket mindenkor! Erről van szó, nem kevesebbről. Hitvallást tenni az Úrról és az Ő életet kiteljesítő értékrendjéről ebben a nagy szabadságban, amikor minden útról letérve, mindenféle széles utakon haladva, szinte már mindent lehet! Hitvallást tenni, amikor egyre inkább azt szajkózzák világszerte, hogy lehet a forgalommal szemben is haladni. Nem a közutakról van szó, hanem az életünk útjáról, ahol a szabályokat megszegve kimondhatatlan méretű tragédiákat okozhatunk. Igen, ezt hirdetik egyre többen e szabad, jóléti, elkényeztetett világban, hogy lehetséges az isteni rend forgalmával szemben is haladni, nem lesz semmi baj: mindent lehet, mindent szabad.
Az a kérdés, hogy mi ebben a helyzetben merjük-e azt mondani hitvalló bizonyossággal, szelíd, de határozott szeretettel, hogy nem lehet az Isten forgalmi rendjével szemben haladni, mert az halálos, az robban, abba belepusztulunk és kárt vall az életünk. Merjük-e mindezeket megvallani? Magamtól is kérdezem, kedves Testvéreim. Merünk-e áldozatot hozni a mindennapokban a krisztusi döntésért?
Mert a Jézus Krisztus melletti, és az isteni életrend melletti döntésnek Istennek engedő következményei vannak, és e-világban vannak kockázatai is. Ám, aki ezeket a következményeket és kockázatokat felvállalja – ezt én is sokszor megtapasztaltam már –, azokat az Isten mindenre elégséges védelmével áldja meg.
-
Milyen gazdag az Isten Igéje: Pilátus elcsodálkozott.
Egy szó, „elcsodálkozott”, és Isten üzenetének mennyi gazdagsága ragad meg bennünket, anélkül, hogy bármit is belemagyaráztam volna a textusunkba.
Pilátus elcsodálkozott, sőt rácsodálkozott az Isten közelségére, és mégis megoltotta az Isten Lelkét, mert elmaradt a csoda.
Jöjj, Szentlélek Isten!
Segíts bennünket a Jézus Krisztus melletti döntésre, erősíts meg bennünket a döntésünkben, valamint érleld, tisztogasd hitünket!
Könyörögve kérünk, Urunk, adj ébredést ebben a világban, amely a Te életet megtartó és boldogító isteni rended forgalmával szemben halad!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. augusztus 13.
Illusztráció: nincs
Szentháromság utáni 10. vasárnap
- hét.
Márk sorozat: 122.