„(1) Az ifjú Sámuel pedig az Úr szolgája volt Éli felügyelete alatt. Abban az időben ritkaság volt az Úr igéje, nem volt gyakran látomás.
(2) Egy napon az történt, hogy Éli a szokott helyén feküdt. Szeme már meggyengült, alig látott.
(3) Az Isten mécsese még nem aludt ki, és Sámuel ott feküdt az Úr templomában, ahol az Isten ládája volt.
(4) Az Úr szólította Sámuelt, és ő így felelt: Itt vagyok.
(5) Majd odafutott Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így válaszolt: Nem hívtalak, menj vissza, feküdj le! Elment tehát, és lefeküdt.
(6) De újra szólította az Úr Sámuelt, Sámuel pedig fölkelt, odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ő azonban így felelt: Nem hívtalak, fiam, menj vissza, feküdj le!
(7) Sámuel még nem ismerte az Urat, mert az Úr még nem jelentette ki igéjét neki.
(8) Az Úr azonban harmadszor is szólította Sámuelt. Ő pedig fölkelt, megint odament Élihez, és ezt mondta: Hívtál engem, itt vagyok. Ekkor értette meg Éli, hogy az Úr szólítja az ifjút.
(9) Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére.
(10) Az Úr pedig eljött, megállt, és szólította, mint azelőtt: Sámuel, Sámuel! Sámuel pedig így felelt: Szólj, mert hallja a te szolgád.
(11) Akkor az Úr ezt mondta Sámuelnek: Én olyan dolgot fogok véghezvinni Izráelben, hogy aki csak hallja, belecsendül mind a két füle.
(12) Azon a napon beteljesítem Élin mindazt, amit megmondtam háza népéről. Elkezdem, és be is végzem azt.
(13) Mert kijelentettem neki, hogy örök ítéletet hozok háza népére azért a bűnért, amelyről tudta, hogy fiai azzal átkot vonnak vele magukra, és mégsem fenyítette meg őket.
(14) Ezért megesküdtem Éli háza népének, hogy sohasem lehet kiengesztelni Éli háza népének a bűnét sem véres-, sem ételáldozattal.
(15) Sámuel pedig feküdt egész reggelig, és akkor kitárta az Úr házának az ajtóit. De Sámuel nem merte elmondani Élinek a látomást.
(16) Éli azonban hívta Sámuelt, és ezt mondta: Fiam! Sámuel! Ő pedig így felelt: Itt vagyok.
(17) Éli megkérdezte: Milyen kijelentést kaptál? Ne titkold el előttem! Ne segítsen téged az Isten se most, se ezután, ha eltitkolsz előttem egyetlen szót is mindabból, amit kijelentett neked!
(18) Elmondott azért neki Sámuel mindent, semmit sem titkolt el előtte. Éli pedig ezt mondta: Ő az Úr. Tegye azt, amit jónak lát.
(19) Sámuel felnövekedett. Az Úr pedig vele volt, és igéiből semmit sem hagyott beteljesületlenül.
(20) És megtudta egész Izráel Dántól Beérsebáig, hogy az Úr prófétájául rendelte Sámuelt.
(21) Az Úr még többször is megjelent Sílóban, és kijelentette magát az Úr Sámuelnek igéje által Sílóban.”
1Sámuel 3,1-21
Szólj Uram! Ez az Ige egyházának mindenkori imádsága.
Azért, hogy a mai igeszakasz üzenete megnyíljon számunkra, először szeretnék egy rövid tanítást, ismétlést adni arról, hogy miként szól az Isten hozzánk.
1.
ISTEN KIJELENTÉSÉNEK LÉNYEGE az alábbiakban foglalható össze:
Isten kijelentése csoda.
Hiszen az ember felől nincs út az egyetlen élő Istenig, ezért az ember mindig a saját vágyait és akaratát vetíti ki istenébe, ezzel pedig valójában hamis istent, bálványistent teremt magának.
Isten azonban könyörült az emberen, kilépett elérhetetlen világosságából (1Timóteus 6,16), és kijelentette magát az embernek, vagyis a legfontosabbat elmondta magáról nekünk.
Mi egyedül erre támaszkodhatunk, az Isten önmagáról nekünk adott kijelentésére, amikor Őróla szólunk.
Ez persze nem jelenti azt, hogy mindent tudunk az Istenről, és birtokolhatjuk az Istent.
Isten kétféle módon jelentette ki magát az embernek, vagyis kétféleképpen adott Igét nekünk: általánosan és konkrétan. Az általános kijelentés azt jelenti, hogy Isten népe a teremtett világban, a történelem sokszor kétes eseményeiben is, a lelkiismeret örök isteni értékeket hordozó szavába, valamint az Istennek kedves jót és szépet megjelenítő kulturális rendben meghallja Isten önmagáról kimondott szavát.
A teremtett világot még mindig nem tudtuk annyira tönkretenni, hogy abban ne láthatnánk meg a teremtő Isten keze nyomát (Róma 1,20). Kálvin szerint a teremtett világ Isten-„transzparens”.
A történelem, az emberi bűn miatti minden rettenetes és érthetetlen eseménye ellenére az Isten által garantált végcélja felé halad, hiszen Isten a történelem Ura.
A lelkiismeret pedig hordozója a kultúráktól független, vitathatatlan, örök isteni értékeknek; – és ezért a lelkiismeret egy adott ponton személyessé teszi számunkra ezeket az értékeket, amikor jelez és figyelmeztet azokra. Hangsúlyozzuk, hogy a lelkiismeret nem forrása, csak hordozója és aktivizálója ezeknek az örökkévaló értékeknek, hiszen az örök értékek egyedüli forrása az élő Isten. Mindannyian ismerjük azt az érzést, amikor a lelkiismeret megszólal.
A kulturális rendben, a tudományban, a művészetekben és a vallásban ugyancsak megszólalhat az egyetlen élő Isten, ha az úgy kedves neki, illetve, ha az adott kulturális rend valóban az Istennek kedves jót és szépet akarja közvetíteni.
Isten azonban nem állt meg itt, és egészen konkrétan kijelentette magát, testet öltött Igében, egyszülött Fiával, Jézus Krisztusban. Őróla szól a Szentírás, az írott Ige; és Őróla tesz bizonyságot minden keresztyén tanúságtétel és igehirdetés.
Itt kapcsolódunk felolvasott igeszakaszunkhoz, amikor az Isten, a Krisztus-esemény előtt másként szólt, mint ma. Ma már, Jézus Krisztus halála és feltámadása után nem kereshetünk máshol Igét, csak a Bibliában, amely a Megváltóra mutat. Azóta ne várjunk rendkívüli látomást, mint ahogy az Sámuel korában még adott volt.
Isten persze nincs megkötve, Ő ma is megszólíthat bennünket, akár rendkívüli módon is. Mi azonban csakis az Ő írott Igéjéből kiindulva kereshetjük, könyöröghetjük Igéjét, megszólító szavát.
2.
Mindezeket tisztázva, megdöbbentően hat a felolvasott Ige diagnózisa, miszerint RITKA VOLT A KIJELENTÉS abban a korban (1).
Ennek az is oka lehetett, amiről a múlt alkalommal szóltunk, hogy Éli főpap fiai visszaéltek a szent szolgálattal, és rettenetes dolgokat műveltek. Ugyanakkor az is beszédes leírása az akkori állapotoknak, hogy Éli főpap sem hallja az Úr szavát, és a kis Sámuelt is visszaküldi aludni, aki ebben a ritka sivárságban kijelentést kap (5-6).
Klasszikus magyarázata ennek a szakasznak az, hogy lám az egyház sem hallja Isten Igéjét, sőt azokat is visszaküldi aludni, háromszor, sokszor, akiket az Úr már felébresztett (7).
Minden erőltetés nélkül adódik a párhuzam, hiszen a mostani keresztyén Európában valami hasonlót élünk át: ritka a kijelentés, nagy a sivárság, egyházban és világban egyaránt; – és az egyház is inkább altat, mint ébreszt, vagyis szolgálatából hiányzik a bátor szeretettel meghirdetett tanúságtétel Jézus Krisztusról.
Ezek a tények azonban nem jogosítanak fel bennünket arra, hogy a hivatalos és intézményes egyházra, annak vezetőire hárítsuk az összes felelősséget; – ezeket mind eleve rossznak és hitetlennek bélyegezve. A mai igeszakaszban például Éli főpap lépett, negyedszerre már megértette, hogy mi történik a kis Sámuellel, és eszerint tanácsolta őt (8), fiait is megfeddte (2,24), ugyanakkor Isten ítéletét is alázattal fogadta el (18).
Összegezve e ritka sivárság állapotát, elmondhatjuk, hogy ma is valami hasonlót élünk meg. Ige nincs, de lelkizés van, mégpedig Szentlélek nélkül, aminek eredménye az „igesivárság”.
Ige nincs, de lelki sivárságról nem beszélhetünk, hiszen annyiféle lelki mutatvánnyal bűvölnek el bennünket, keleti vallások, a keresztyénség bizonyos kegyességi irányzatai, a világban a pszichologizmus megannyi fajtája.
Ezekben azonban a gyarló emberi „pszüché” munkál, és ha még emlegetik is Isten nevét a fenti lelkizések során, valójában Isten jelenléte nélkül, Szentlélek nélkül történnek mindezek.
Szeretném megfordítani a fenti gondolatot, mert ez is a ritka sivárság része, amit ma is megélünk. Ige van, de lélek nincs annak továbbadásában, éppen ezért a Szentlélek is messze elkerüli ezt a próbálkozást, mert az egész folyamat lelki sivárságban megy végbe.
Arra gondolok, amikor valaki valóban kap Igét, és ettől olyan gőgös lesz, hogy az egyébként helyesen megértett Igét lelketlenül adja tovább. Arról van szó, amikor a kegyelem Igéjét kegyetlenül, könyörtelenül, szigorúan, sokszor betű szerinti értelemmel tolmácsoljuk. Pedig a betű megöl, a Szentlélek az, ami megeleveníti a betűben rejlő isteni üzenetet, valamint a mi életünket, továbbá gyarló lelkünket, hogy ne lelketlenül adjuk tovább a megértett Igét (2Korinthus 3,6).
Legutóbb egy ilyen internetes felületen Igékre hivatkozva, személy szerint listáztak embereket, kimondva róluk, hogy közülük ki az Isten gyermeke, és ki nem az. Ez az állapot is a ritka sivárság része.
Az előbbi és az utóbbi is önmagában halálos állapot.
3.
Itt szólal meg az evangélium. A RITKA SIVÁRSÁG ELLENÉRE MÉGIS SZÓL AZ ÚR. Újra és újra szól, könyörül népén. Milyen jó hallani, hogy Isten mécsese e ritka sivárságban sem aludt ki (3).
Tehát ad Igét az Isten.
Övéivel kapcsolatban újra és újra próbálkozik (2-9).
Az Igében ad üzenetet, hogy a Biblia betűjéből az Ő Szentlelke által, minden hamis lelkizés nélkül az Ő megváltó evangéliumát halljuk meg.
Isten ad Igét az Ő Lelke által, és ezt az Igét mindig emberek által adja. A kis Sámuelt, aki korábban még nem hallotta az Úr szavát (7), éppen most neveli az Úr az Ő engedelmes eszközévé. Gondoljunk tehát hálával azokra az emberi eszközökre, akin keresztül mi meghallhattuk Isten Igéjének megváltó üzenetét.
Tehát ad Igét az Isten. Ennek az Igének tartalma pedig mindig a szabadítás evangéliuma.
Ha Isten valóban Igét ad, Szentlelke, és emberi eszközök által, akkor abból mindig öröm fakad (Filippi 4,4).
A mai igeszakaszban ítéletes próféciát hallunk Éli főpap családja ellen (10-14), amelyet a kis Sámuelnek jelent ki az Isten, és neki kell azt tolmácsolnia Éli főpap felé (15-18). Valóban olyan kemény ez az ítéletes hang, hogy belecsendül a fülünk (11). Egészen konkrétan azt olvassuk itt, hogy Éli főpap és családja olyan bűnöket követett el, amelyre nincs engesztelés, nincs bocsánat (14). Valóban ezt érdemelnénk. Jogos Isten ítélete.
És mégis itt az evangélium, a teljes Szentírás összefüggésében, miszerint Isten, Jézus Krisztus érdeméért könyörül gyermekein. Vagyis Jézus Krisztusban ellentétes előjelűvé lesz az üzenet: jogos lenne az ítélet, és mégis van kegyelem, van engesztelés; – és nincs olyan mélység, amiből, Jézus Krisztus kegyelme által ne lenne újrakezdés.
Hadd mondjuk ki, hogy éppen azok az Isten gyermekei, akik ezt meghallják és vallják, és az Igét is így adják tovább, vagyis az ítéletben is megtapasztalják a kegyelmet.
Isten Igéje ugyanis, annak tartalmát illetően mindig a szabadítás evangéliuma.
Tehát édeskevés az, hogy moralizáló hangon azt szajkózzuk, hogy viselkedjetek jól, legyetek jók, segítsetek a szegényeken…
Mindezek nélkülözhetetlenül fontosak, de csak abban az összefüggésben lehetségesek, hogy már részesültünk a megváltás örök életet, bűnbocsánatot és új életet ajándékozó kegyelmében, amely ebben a világban is engedelmessé tesz bennünket.
Isten tehát ad Igét a ritka sivárságban is, kijelenti magát, és az Ő Igéje mindig szabadító örömhír. Isten ad Igét, de nem „megtöm” azzal.
Amikor pedig az Úr ad Igét, akkor azt mindenkinek a megfelelő módon adagolva adja. Tehát nekünk is csak így szabad továbbadni az Igét másoknak, ismerve azt, akit megszólítunk, és látva, belátva azt is, hogy milyen adagot bír el az adott helyzetében.
Isten ad Igét, de nem megtöm az Igével, mint a falusi portákon megtömték a libákat. Más képpel élve, Isten nem itat túl az élet vizével, mert abba belepusztulnánk.
Arra gondolok, hogy vannak olyan komoly hívő emberek, akikkel nem lehet másról beszélni, csak az Igéről. Ezekkel egy őszinte emberi szót nem lehet váltani. Képtelenség a vox humana hangján érintkezni velük. Egyszer egy ilyen komoly hívő családnál szálltam meg. Ige a kapunk, Ige a bejáratnál, Ige a falakon, Ige a hálószobában, Ige az íróasztalon, Ige a lámpán, és Ige még a villanykapcsolón is. Szinte az „igemérgezés” kerülgetett, bocsánat a kifejezésért. Nem mindegy, mikor, kinek, mennyit adunk a „mézből” (Példabeszédek 25,16).
*
A legnagyobb csoda, hogy Isten kijelentette magát az embernek.
Még nagyobb csoda, hogy nem engedi a tartós Ige nélküli sivárságot, hanem szól, és a szabadítás evangéliumával megszólít bennünket, hogy azt szentlelkes bölcsességgel továbbadjuk másoknak.
Szólj Uram! Mert, ha Te szólsz, az olyan, mint amikor egy elhasználódott levegőjű helyiségben elhúzzuk a függönyt, kinyitjuk az ablakot, és nemcsak beáramlik a friss levegő, hanem felragyog a világosság, és megcsillan az égbolt is; sőt, az égbolton túl az a mennyei „több”, amit csak az Úr adhat nekünk. Katonaként átéltem ennek életmentő fontosságát, szó szerint, amikor egy körletben tizenhatan aludtunk, tizenhat fiatal férfi. Reggelre életmentés volt az ablaknyitás.
Szólj Uram! Mert, ha Te szólsz, az olyan, mint amikor egy színházi előadás előtt csak a függönyt látjuk, és amikor végre felgördül a „lepel”, elkezdődik a lényeg, aminek mi is részesei lehetünk.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2017. február 12.
Textus / Lekció: 1Sámuel 03,09
Igehirdető: Steinbach József