(1) Mire Dávid harmadnapra embereivel együtt Ciklágba érkezett, az amálékiak betörtek a Délvidékre meg Ciklágba, földúlták és fölperzselték Ciklágot.
(2) Fogságba vitték az ottani asszonyokat; nem öltek meg sem kicsinyt, sem nagyot, hanem elhajtották őket, és elmentek útjukra.
(3) Amikor Dávid embereivel együtt megérkezett a városba, látták, hogy azt fölperzselték, feleségeiket, fiaikat és leányaikat pedig fogságba hurcolták.
(4) Ekkor hangos sírásra fakadt Dávid és a vele levő nép, míg végül erejük sem maradt a sírásra.
(5) Dávid két feleségét is fogságba hurcolták: a jezréeli Ahínóamot és Abígajilt, a karmeli Nábál volt feleségét.
(6) Dávid nagyon szorult helyzetbe jutott: a nép már arról beszélt, hogy megkövezi, annyira el volt keseredve az egész nép a fiai és leányai miatt. Dávid azonban erőt kapott Istenétől, az Úrtól.
(7) Ezt mondta Dávid Ebjátár papnak, Ahímelek fiának: Hozd ide az éfódot! És Ebjátár odavitte Dávidnak az éfódot.
(8) Dávid pedig megkérdezte az Urat: Üldözzem–e azt a rablócsapatot? Utolérem–e őket? Ő pedig így felelt neki: Üldözd, mert biztosan utoléred őket, és kiszabadíthatod a tieidet.
(9) Akkor elindult Dávid hatszáz emberével együtt. Amikor a Beszór–patakhoz értek, egy részük megállt.
(10) Dávid négyszáz emberrel folytatta az üldözést, hiszen kétszázan megálltak: ezek túl fáradtak voltak már ahhoz, hogy átkelhessenek a Beszór–patakon.
(11) Akkor találtak a mezőn egy egyiptomi embert, és Dávidhoz vitték. Adtak neki kenyeret, hogy egyék, és megitatták vízzel.
(12) Adtak neki egy fügekalácsot és két szőlőkalácsot. Ő evett, és magához tért, mert három nap és három éjjel sem kenyeret nem evett, sem vizet nem ivott.
(13) Dávid ezt kérdezte tőle: Ki a gazdád, és hová való vagy? Ő így felelt: Egyiptomi ifjú vagyok, egy amáléki ember szolgája, de itthagyott a gazdám, mert három nappal ezelőtt megbetegedtem.
(14) Betörtünk a kerétiek déli vidékére meg Júda és Káléb déli területére, és felperzseltük Ciklágot.
(15) Dávid megkérdezte tőle: Elvezetsz bennünket ahhoz a rablócsapathoz? Az így felelt: Esküdj meg nekem az Istenre, hogy nem ölsz meg, és nem szolgáltatsz vissza engem a gazdámnak, és akkor elvezetlek ahhoz a rablócsapathoz.
(1Sámuel 30,1–15)
(Textus: 1Sámuel 30,6)
Dávidot megerősítette Istene, az Úr (6).
Dávid kezét akkor sem engedte el Istene, az Úr; – amikor ő már, mint egy rossz gyerek régóta ki akarta rángatni kezét az Úr oltalmazó kezéből, hogy szaladhasson a saját feje után, nem törődve semmiféle veszéllyel.
Isten kegyelme éppen abban mutatkozik meg, hogy nem engedi el övéi kezét akkor sem, amikor az övéi már régen elfeledkeztek az Úrról.
Két igehirdetésben is részleteztük, hogy Dávid milyen mélységeket járt meg. Egy héttel ezelőtt ki is mondtuk, hogy Dávid olyan mélyre jutott, hogy emberileg ennél mélyebbre alig lehet süllyedni.
Isten kegyelme azonban mégis hordozta őt.
Dávidot megerősítette Istene, az Úr.
Ma ebből az igeversből kiindulva szemléljük a felolvasott igeszakaszt.
Az a fő kérdésünk, hogy az Úr hogyan erősíti meg övéit.
A kérdésre a teljes Biblia alapján gazdag választ lehetne adni: – hiszen az erős Isten megerősíti az erőtlen embert (Zsoltárok 50,1); – Jézus Krisztus halálból való feltámadása által (1Korinthus 15,20); – és az erőnek Lelkét adja nekünk (2Timóteus 1,7); – hogy mindenre legyen erőnk a Krisztusban (Filippi 4,13); – miközben ebben a világban alázattal tapasztaljuk meg azt, hogy az Úr ereje a mi erőtlenségünk által éri el célját (2Korinthus 12,9).
Ebben az igehirdetésben azonban a feltett kérdésre a felolvasott igeszakasz gondolatmenete és üzenetei alapján válaszolunk.
1.
Isten úgy erősítette meg Dávidot, hogy hatalmas erejével ítéletesen lesújtott Dávidra, de Isten ítéletében is ott volt az Ő határtalan kegyelme, amellyel megmentette választottját.
Isten tehát erejét most ítéletében mutatta meg.
Isten ítélete azonban övéi életében mindig a kegyelem jele, a mentő, féltő szeretet szabadító irgalmának megnyilvánulása.
Isten úgy erősítette meg Dávidot, hogy FELDÚLT körülötte mindent (1–3; 6).
Vannak olyan helyzetek, amikor Isten ereje nem konkrét, mindent feldúló ítéletben, hanem „csak” próbatételeken keresztül mutatkozik meg, amelyek által Isten megrázza, és ezzel felébreszti övéit.
Dávid sok ilyen próbatételen ment keresztül, hiszen hosszú időn keresztül üldözte őt Saul király, élete folyamatosan veszélyben volt, állandóan menekülni kényszerült. Sámuel első könyvének jó része ezekről a próbatételekről szól, amelyekkel Isten ébresztgette Dávidot.
Dávid azonban csak egyre mélyebbre jutott, és nem megragadta Isten kegyelmét a próbatételek alatt, hanem belefáradva a véget nem érő zaklatásba, feladta a küzdelmet, népének ellenségéhez, a filiszteusokhoz menekült, idegenben rendezkedett be, és még arra is képes lett volna, hogy saját népe ellen induljon harcba.
Dávidot nem felébresztették a próbatételek, hogy hitében erősödjön, hanem még mélyebbre taszították a hitetlenségbe, miközben egyre hűtlenebb, hazugabb és képmutatóbb lett ez az ember, szinte népének és küldetésének árulójává vált.
Dávidon nem segítettek a próbatételek.
Isten azonban nem engedte őt elveszni, mert az Úr szeretetétől senki és semmi el nem választhat bennünket (Róma 8,38).
Ezért az Úr másként mutatta meg erejét Dávid életében.
Isten ítéletesen cselekedett Dáviddal.
Isten úgy mutatta meg kegyelmét választottján, hogy ítéletes ereje sújtott le Dávidra.
Az történt, hogy amíg ő és vitézei, a filiszteusok oldalán készültek a harcra, addig az amálékiak feldúlták a Filiszteában kapott városukat, Ciklágot.
Az amálékiták Izraellel rokon nép voltak, Jákob testvérének, Ézsaunak unokájától származó népcsoport; – akik azonban állandó harcban álltak Isten népével, akadályozták őket a pusztai vándorlásban, a honfoglalásban, sok küzdelmet okozva ezzel Isten népének (2Mózes 17,8; 4Mózes 24,20; 5Mózes 25,17–19; Bírák 3,13; Zsoltárok 83,8).
Az amálékiak mindent elvittek, amíg ők távol voltak, szeretteiket, állataikat, vagyonukat, városukat pedig felperzselték; – nem maradt tehát számukra semmi.
Minden odaveszett, amiért eddig küzdöttek, amivel idegendben be akarták biztosítani magukat.
Különösen fáj az, amikor ebben a mindent feldúló isteni ítéletben a mi bűneinkért a szeretteinket éri próbatétel. Az ember akkor hördül fel a leginkább, és akkor kap a fejéhez, ha a közvetlen szeretteit éri bántás; – azokat, akiket igazán szeret. Dáviddal és vitézeivel ez történt.
Közben Dávidnak át kell élnie a vezetőknek kijáró rettenetet is, hiszen a kétségbeesett vitézek sírása tehetetlen dühre változik, amely Dávid ellen, a vezetőjük ellen fordítja őket (6). Dávidot ugyanis meg akarták kövezni ezért. Dávid pedig személyes fájdalmát hordozva, saját szeretteiért, miközben átéli ezt a közvetlen életveszélyt, már nem is tiltakozik, nem is védekezik. Itt tényleg nincs tovább emberileg…
Isten tehát úgy is megmutathatja erejét övéi életében, hogy ítéletével mindent feldúl körülöttünk, amit addig felépítettünk.
Minden odaveszett, amiért Dávidék eddig küzdöttek, amivel idegendben be akarták biztosítani magukat.
Olyan ez, mint amikor a régi, rozoga házat teljesen elbontják, még az alapjait is. Így nem marad más, csak a puszta telek. Erre majd fel lehet építeni, biztos alapokra, a teljesen új házat.
Itt a parókia alatt éppen most épül az újabb társasházépítési hullámban egy új lakóház. A telekről teljesen elbontották a régit, mindent elszállítottak, a régi alapot is kimarkolták a mélyből. Most ott áll az üres telek, és várja a teljesen új épület fogadását.
Isten tehát úgy is megmutathatja az erejét, hogy mindent feldúl, mindent lerombol körülöttünk, mindent elvesz, lelkileg szegénnyé tesz, hogy befogadhassuk krisztusi alapra a krisztusi újat (Máté 5,3).
2.
Amikor Isten mindent feldúl körülöttünk, mindent kivesz a kezünkből és a szívünkből, akkor ezzel FÖLDRE KÉNYSZERÍT bennünket, vagyis arra, hogy leboruljunk Őelőtte (4).
Övéi, választottjai ugyanis csak így válaszolnak ezekre.
Akik káromlásban maradnak mindvégig, azok nem az övéi.
Isten úgy mutatja meg övéi életében az erejét, hogy „földre kényszeríti” önhitt, mélységeikben is gőgös és „vak” életüket.
Erre a leborulásra, földre kényszerítésre ugyanakkor nagy szükségünk van; – ugyanis nagyon nyeregben érezhetjük magunkat, és nagyon elszaladhat velünk a ló, akár a sikerekben, akár a mélységekben, mert egyikben sem vesszük észre igazán, hogy hol is vagyunk valójában, és mit is művelünk tulajdonképpen.
Dávidnak is szüksége volt arra, hogy az Isten erős ítélete feldúlja az életét, és a vele lévőkkel együtt földre kényszerítse őt, leborulva az Úr előtt.
Csodálatos a Szentírásban az, hogy a Biblia nem ismer hősöket, végképp leszámol a mitikus hősökkel. Aki a mi látásmódunk szerint hőssé lehetett, mint például a hit hősei (Zsidókhoz írt levél 11. fejezet), azok Isten cselekvése által, és nem a maguk erejéből lehettek hősökké.
Mi pedig nagyon szeretjük a hősöket, és szeretünk hősöket gyártani.
Ezért nem tetszik nekünk az, hogy a Biblia leszámol a hősökkel: a tehetséges hősökkel, a sikeres hősökkel, a hithősökkel, a kegyes és vallásos zsenikkel egyaránt; – hiszen mindnyájan csak az Úr kegyelméből lehetünk azok, akik vagyunk.
Megdöbbentő magunk elé képzelni azt a jelenetet, amit a Biblia itt elénk tár.
Amikor ugyanis Dávid és a vele lévő férfiak meglátták a kifosztott, feldúlt várost a szeretteik nélkül, keserves, hangos sírásra fakadtak.
Gondoljunk bele, hogy meglett férfiak, a földre zuhanva, nyilvánosan, hangosan, hosszasan, egészen a kimerülésig sírnak; – mert Dávid és a vele lévő vitézek ezt tették.
Hol beszélhetünk itt hősökről?
Ahogy a hatodik Zsoltár költői szépségben ír ugyanerről: „Belefáradtam a sóhajtozásba. Egész éjjel könnyekkel áztatom ágyamat, könnyeimmel öntözöm fekvőhelyemet. Szemem elhomályosodott a bánattól, fénye megtört…” (Zsoltárok 6,7–8).
Ennek újszövetségi vetülete a tékozló fiú története, aki gőgösen elhagyta az atyai házat, majd eltékozolta mindenét, és nem tudatosult benne sem a gőgje, sem életének mélységei mindaddig, amíg az Isten ki nem vett a kezéből mindent, amíg el nem jutott a disznók vályújáig, amíg moslékot nem evett volna testi és lelki éhségében, de még azt sem kapott. Ekkor jutott eszébe, hogy az ő apjának hány bérese bővelkedik odahaza, ő pedig, a fiú itt éhen hal. Ekkor magába szállt! (Lukács 15,16–18) Ez a fordulópont, amikor az ember Isten ítéletes kegyelme által magába száll. A többi már ennek következménye. Ahogy a tékozló fiú is elhatározta, hogy haza megy, megvallja bűneit atyja előtt; – és ezt nemcsak elhatározta, hanem azonnal tettekre is váltottak, vagyis azonnal elindult hazafelé.
Csak így lehetséges újat építeni. Bizonyos helyzetekben csak így lehetséges. Dávid esetében és helyzetében csak így volt lehetséges.
Isten feldúl Dávid körül mindent, a földre kényszerítette őt, hogy Isten előtt leborulva mindent tőle kérjen és várjon.
Nehéz kérni. Nekem óemberi tulajdonságom, hogy igazából nem szeretek kérni senkitől semmit, mert az megalázó, a másik azzal nyeregbe kerül, visszaél. A világban így van ez, számos esetben tapasztaltam ezt, és csak remélni tudom, hogy a testvérek közösségében mindez történhet másként is. Emberektől kérni bármit is, önmagában mindig kockázatot jelent.
De Istentől kérni más, Isten ezzel soha nem él vissza. Emberek visszaélhetnek a kéréseinkkel, de Isten soha. Istentől kérni ugyanis mindig ezzel az előtte leboruló, mindent Őtőle váró, mindenben Őrá hagyatkozó alázattal lehet. Ezzel a lelkülettel azonban nem hiába kérünk, Ő kérésünket hallja, akarata szerint meghallgatja, kéréseinket javunkra fordítja.
Itt ugyanis nem a kéréseken, hanem az élő Istenre való teljes ráhagyatkozáson van a hangsúly, amely mindent Istentől vár, mindent Istenre bíz, arra az Úrra, aki Jézus Krisztusban megváltott bennünket.
3.
Az Úr úgy mutatta meg Dávid életében az erejét, hogy mindent feldúlt körülötte, a földre kényszerítette őt, hogy aztán Ő emelhesse fel onnan.
Isten feldúl, földre kényszerít, FELEMEL (7–15).
Olyan ez, mint amikor az élettelen rongydarab bábut megeleveníti az annak életet adó kéz.
Így elevenít meg bennünket Isten Lelke (Mikeás 3,8).
Így emel fel bennünket az Úr, miután a földre kényszerítette önhitt életünket.
Ennek a felemeltetésnek, megújulásnak, újjászületésnek pedig azonnal áldott, látható gyümölcsei vannak Dávid életében.
Mindenekelőtt Dávid megkérdezi Istenét, az Urat, hogy mit tegyen.
Ezt pedig nem a frissen megtért új kegyesek buzgóságával teszi, hanem megelevenített Lélekkel és alázattal, az akkor elfogadott és előírt rend szerint.
Dávid hívatja Ebjátár főpapot, aki a főpapi ruházatot az éfódot felöltve megkérdezi az Urat, hogy mit cselekedjenek ezután. Az éfód egy bebújós főpapi talár volt, vállpántokkal, arany, bíbor, kék és fehér karmazsin fonalból művészien elkészítve. Az éfódra arany fonallal kötötték fel a főpap mellén kétrét hajtott hósent, amelyen tizenkét drágakő jelképezte Isten népének tizenkét törzsét, és a hósenen belül helyezték el azt a két drágakövet, urimot és a tummimot, amelyeket sorsvetésként használtak Isten konkrét akaratának megtudakolására.
Akkor ez volt a rend, hogy egy konkrét helyzetben keressék Isten konkrét akaratát. Ma ezt nem így tesszük, és többnyire nem is azért kérdezzük meg az Urat, hogy receptet kérjünk tőle mindennapi döntéseinkre, miközben a rendszeres kegyességű ember kapja Isten vezetését életének konkrét útján is, jelekkel, akár csodákkal, és az események alakulásával is, hiszen Isten az események Ura övéi életében.
Sorsvetésnek azért volt az akkori rendben jelentősége, és ez ma is megfontolandó, mert kizárt minden szubjektív, egyéni kegyességi érzelmet, amely a saját akaratát kívánta belemagyarázni Isten döntésébe, és ez által egyfajta objektivitásra adott lehetőséget.
Itt azonban nem is a konkrét válasz elnyerése az üzenet lényege, miszerint üldözzék a rablócsapatot vagy sem; visszanyerhetik–e szeretteiket vagy sem; – hanem a lelkület a lényeges itt, amellyel a mindent elveszített és földre kényszerített Dávidot felemeli az Úr, aki ettől kezdve mindent az Úrtól vár és fogad el, ezért első dolga, hogy megkérdezze Istenét, az Urat (7–8).
Dávid megtérésének, újjászületésének, felemeltetésének másik konkrét gyümölcse, hogy miután megkérdezte az Urat, megérti a megfáradtakat.
Ugyanis amikor Isten válasza után az amádéki rablócsapat után eredtek, voltak olyanok, akik a vitézek közül sokkos állapotba kerültek, és hatszázuk közül kettőszázan annyira elfáradtak, kimerültek, hogy nem tudták folytatni az ellenség üldözését.
Dávid ezeket irgalommal elengedi, pihenést biztosít számukra, nem rója meg őket, hanem hasznosságukat kifejezve feladatot bíz rájuk, amikor fölösleges terheik őrzését bízza rájuk.
Vegyük tudomásul, hogy nem bírjuk egyformán a terheket, a megpróbáltatásokat, főleg az ilyen mértékűeket. Más az ingerküszöbünk, és más a fájdalomküszöbünk is, másként bírjuk a terhelést. Nem vagyunk egyformák. Van úgy, hogy én már alig látok a fáradtságtól, mint például tegnap este fél tizenkettőkor, miközben mellettem még nem tudtak leállni emberek, és nem akarták abba hagyni a beszélgetést. Én már elfáradtam, ők még nem.
Van–e megértés bennünk azokra tekintettel, akik előbb elfáradnak, mint mi?
Képesek vagyunk–e őbennük is meglátni az értéket, és azt a feladatot, amire még így is alkalmasak, és amiben hasznossá lehetnek? (9–10)
Dávid megtérésének, újjászületésének, felemeltetésének harmadik konkrét gyümölcse, hogy megeteti azt az ellenséges ifjú katonát, aki részt vett városuk feldúlásában.
Ez az ellenséges ifjú közben beteg lett, és az amálékiak kivetették maguk közül. Bizony így van ez, aki beteg lesz, az nem számít, azt leírják, „kiteszik”, bárki is volt korábban.
Dávid pedig az ellenség szeretetének krisztusi lelkületével megeteti, megitatja, megerősíti, megsegíti ezt a beteg férfit. Teszi ezt úgy, hogy ekkor még nem tudja, hogy éppen ez a férfi lesz az Isten eszköze abban, hogy megtalálják elhurcolt szeretteiket. Tehát Dávid önzetlenül segít (11–15).
Minden krisztusi, irgalmas, önzetlen segítségnek óriási kockázata van. Ezt a kockázatot az újjászületett ember felvállalja. Nem ész nélkül teszi ezt, hanem Isten bölcsességét kéri ebben (Máté 10,16), a józanság lelkével (2Timóteus 1,7); – de mégsem tehet mást, csak ezt.
Nemrégiben kaptam egy levelet, amelybe egy illető kétségbeesve kér segítséget tőlem. Nem tehetek mást, mint azt, hogy mindent megteszek, hogy segítsek rajta. Bár ismerem az illetőt, veszélyes ember, már szinte mindenki elzárkózik tőle. Tudom azt, receptre felírhatom magamnak, hogy segítségem után rövidesen és drasztikusan vissza fog élni a segítő szeretettel. Mégsem tehetek mást, mint azt, hogy segítek. Persze meg kell kérdezni az Urat, vezetését kell kérni ebben, mert az én segítségem nemcsak nekem, hanem sokaknak is visszaüthet, és fájdalmat okozhat, lehetetlen helyzeteket teremthet. Ilyenkor mindig azért imádkozom, hogy az Úr vegye kezébe az ügyet, irányítsa az eseményeket, és tegyen csodát.
Dávid életét tehát feldúlta az Úr, földre kényszerítette őt, majd felemelte, amelynek azonnal konkrét gyümölcsei mutatkoztak életében, hiszen megkérdezte az Istent, megértette a megfáradtat, és megetette az ellenséget.
Mindezt úgy tette, hogy ekkor „kárpótlásról”, elvesztett szeretteik és értékeik megtalálásáról, visszaajándékozásáról még szó sem volt, erre még semmi esély nem mutatkozott.
Dávid ennek ellenére mégis másként viselkedik, mint korábban. Isten ereje felemelte őt a mélységeiből. Isten ereje segített neki túllátni a fájdalmas jelenen, a reménnyel teli jövőre.
Isten ereje, ha kell, ítéletes ereje így munkál övéi életében: – feldúl az Isten; – földre kényszerít az Isten; – felemel az Isten, hogy újjászülve népét valóban mássá formáljon bennünket; – még akkor is, ha testi szemeinkkel még nem látjuk, vagy csak homályosan sejtjük a megoldást, de hitben már biztosan reméljük azt.
Dávidban Isten teremtő, Jézus Krisztust feltámasztó, Isten gyermekeit és népét megelevenítő Lelke munkált ettől kezdve.
Ez a Lélek elevenít meg bennünket is (Mikeás 3,8).
*
A dolgozószobámból tökéletesen rálátok a szomszédos, Öreghegy tövében magasodó gyülekezeti házunkra.
Éppen most újíthatjuk fel.
Ajándék ez az épület, mindenestől.
Bár az épületet soha nem látom tisztán, csak „homályosan” sejlenek fel kontúrjai, mert mindig eltakarja előlem dolgozószobám függönye.
De tudom, hogy ott van, látom azt is, amit éppen testi szemeimmel nem láthatok.
Összegezve:
Isten ereje, ha kell, ítéletes ereje így munkál övéi életében:
– feldúl az Isten;
– földre kényszerít az Isten;
– felemel az Isten, hogy újjászülve népét valóban mássá formáljon bennünket;
– még akkor is, ha testi szemeinkkel még nem látjuk, vagy csak homályosan sejtjük a megoldást, de hitben már biztosan reméljük azt.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. január 21.
Textus / Lekció: 1Sámuel 30,01-15 (06)
Igehirdető: Steinbach József