(16) El is vezette hozzájuk; azok pedig az egész vidéken elszéledve ettek–ittak és táncoltak, mert igen nagy volt a zsákmány, amelyet a filiszteusok földjén és Júda földjén szereztek.
(17) Dávid virradattól másnap estig vágta őket, és senki sem menekült meg közülük, csak négyszáz ifjú, akik tevére ülve elvágtattak.
(18) Így mentett meg Dávid mindent, amit az amálékiak elvittek. Két feleségét is megmentette Dávid.
(19) Semmijük sem hiányzott a zsákmányból, sem kicsiny, sem nagy, sem fiúk, sem lányok, semmi, amit elvettek tőlük; mindent visszaszerzett Dávid.
(20) A juhokat és marhákat is mind visszavette Dávid. Ezt a jószágot előtte terelték, és azt mondták: Ez Dávid zsákmánya!
(21) Dávid visszaért ahhoz a kétszáz emberhez, akik fáradtak voltak ahhoz, hogy Dávidot kövessék, és ezért otthagyta őket a Beszór–pataknál; ezek elébe mentek Dávidnak és a vele levő népnek. Dávid odalépett hozzájuk, és békességgel köszöntötte őket.
(22) Akkor néhány gonosz és elvetemült ember azok közül, akik elmentek Dáviddal, így kezdett beszélni: Mivel ezek nem jöttek velünk, ne adjunk nekik a zsákmányból, amit megmentettünk, hanem mindegyiknek csak a feleségét és a gyermekeit. Vigyék el őket, és menjenek!
(23) Dávid azonban így felelt: Testvéreim! Ne bánjatok így azzal, amit az Úr adott nekünk! Mert ő őrzött meg bennünket, és ő adta kezünkbe a bennünket kifosztó rablócsapatot.
(24) Hogy is hallgathatnánk rátok ebben? Hanem amekkora a része annak, aki elment a harcba, akkora legyen annak is a része, aki a fölszerelésnél maradt; egyforma részt kapjanak!
(25) És így lett ez attól a naptól fogva azután is: rendelkezéssé és szokássá tették ezt Izráelben mindmáig.
(26) Amikor megérkezett Dávid Ciklágba, küldött a zsákmányból Júda véneinek, a barátainak, ezzel az üzenettel: Nektek szóló ajándék ez az Úr ellenségeinek zsákmányából!
(27) Küldött a Bételben, Rámót–Negebben és Jattírban lakóknak,
(28) az Aróérban, Szifmótban és Estemóában lakóknak,
(29) a Rákálban, a jerahmeéliek városaiban és a kéniek városaiban lakóknak,
(30) a Hormában, Bór–Ásánban és Atákban lakóknak,
(31) a Hebrónban és mindazokon a helyeken lakóknak, ahol megfordult Dávid az embereivel.
(1Sámuel 30,16–31)
(Textus: 1Sámuel 30,23)
Tegnap, az ökumenikus imahét esti, székesfehérvári színhelyére tartottam, és ahogy közeledtünk a templomhoz, az autóból készítettem egy fotót az esti istentisztelet helyszínéről, a kijelölt evangélikus templomról.
Amikor az elkészült fotót megtekintettem, elcsodálkoztam.
Szándékos, odafigyelő alakítással sem lehetne tökéletesebb összeállítást, „montázst” készíteni, mint ami ebből a fotóból, a véletlenek összjátéka alapján kialakult.
A fotó egy kivilágított kocsibelsőben készült, üvegen keresztül.
Így belső fények, külső hatások, tükröződések együttese hozta létre ezt a váratlan összhatást.
Látszik rajta a kocsibelső, alakok az autóban, a világító GPS, a Bibliám, a prédikációvázlatom; – valamint az üvegen túl maga a templom, amely eredetileg a fotó tényleges témája lett volna.
Ezen túl pedig, ami engem is meglepett, két autót kapott el ez a pillanat, valahol a templom előtti parkolóban.
A fotó készítésekor fel sem figyeltem ezekre a gépkocsikra, amelyek aztán hangsúlyosak lettek a képen; – egy Trabant, és mellette egy fekete Audi terepjáró, ránézésre hatvanmillió forint összegért.
Amikor rácsodálkoztam a hirtelen készített fénykép összhatására, azonnal elküldtem a lányaimnak.
Közül az egyik máris visszaírt: Mi akar ez lenni? Mire kell itt figyelni? Mi itt a lényeg?
Ugyanez a kérdés merülhet fel bennünk is, amikor ezt az igeszakaszt olvassuk, amely Sámuel első könyvének folyamatos magyarázata kapcsán, a soron következő igeszakaszunk, a mai vasárnapon.
Mire kell itt figyelni? Mi itt a lényeg? Mire fókuszáljunk?
Mivel a felolvasott szakasz a Bibliából való, ezért a kérdésünket akár így is pontosíthatjuk:
Hol van ebben az igeszakaszban az Isten?
Hol van itt a Krisztus?
Hol van itt az Úr ajándéka?
Hiszen ez a megfogalmazás el is hangzik a felolvasott igeszakaszban: Ne tegyetek ilyet az Úr ajándékával! – kéri Dávid a többiektől (23).
Hol van itt a Krisztus?
Szemléljük innen, e kérdésből kiindulva a mai igeszakaszt; – így bontsuk ki annak magyarázatát, keresve Isten élő üzenetét ebből a szintén nem könnyű igerészből.
1.
Valóban megállapíthatjuk, hogy nagyon nehéz felfedezni ebben a szakaszban az élő Isten jelenlétét, közelségét.
Újszövetségi nyelven megfogalmazva: tényleg nagyon nehéz meglátni ebben a szakaszban az Úr Jézus Krisztust.
Első olvasatra megállapíthatjuk erről az igeszakaszról, hogy NEM LÁTNI ITT A KRISZTUST. (16–20; 26–31)
Nem látni a Krisztust abban, ahogy a Dávid városát kifosztó amálékiták vigadnak a szerzett zsákmány felett (16).
Egy héttel ezelőtt szóltunk részletesen az előzményekről. Most nem ismétlem el ezeket.
Az amálékiták kifosztották Dávid Filiszteában kapott városát, Ciklágot, elhurcolták Dávid és a vele lévő vitézek szeretteit, összes vagyonukat, a várost pedig felperzselték; – más filiszteus városokkal is hasonlóképpen cselekedtek; – sőt egyes júdeai városokba is betörtek az amálékita rablócsapatok.
Most ezek a rabló amálékiták esznek, isznak, táncolnak, mulatoznak; – a más kárán.
Bizonnyal nem lehet kedves Istennek az, ha mást kirabolva, másnak bármiféle kárt okozva, a másikat bántva vagy megrövidítve jutunk előnyökhöz; – végképp nem lehet kedves Istennek az, hogy a más kárán szerzett kincsek által legyünk boldogok, hogy a más kárán vigadjunk.
Az amálékiták mulatozó, más kárán dorbézoló lelkületében nem látni a Krisztust.
Ugyancsak nem tapasztalhatjuk meg az élő Isten jelenlétét, a megváltó Jézus Krisztus közelségét annak az otthagyott szolgának a viselkedésében, akit az amálékiták hátra hagytak, mert az megbetegedett.
Ez a szolga ugyanúgy részt vett Dávid városának kifosztásában, mint a többiek; – ám most nehéz helyzetbe került; – ezért érdekből elárulta korábbi csapatát, az amálékitákat; – és Dávidot, valamint vitézeit odavezeti a mulatozó amálékitákhoz, akik elhurcolták szeretteiket és ellopták vagyonukat (13–16).
Dávid segített a betegsége miatt elhagyatott szolgán, aki ezért elárulja a sajátjait, és odavezeti Dávid csapatát az őket kifosztó rablóbandához.
Ki kell mondanunk, hogy az otthagyott szolga érdekből végrehajtott árulása, hűtlensége nem lehet kedves Istennek.
Soha nem lehet kedves Istennek semmiféle árulás, semmiféle hűtlenség.
Az ilyen magatartásban és lelkületben nincs jelen az élő Isten, nem lehet jelen a Krisztus.
Tehát az otthagyott szolga érdek–viselkedésében, árulásában, hűtlenségében szintén nem látni a mindenható Isten jelenlétét, a megváltó Jézus Krisztus szeretetét.
Végképp nem tapasztaljuk az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus áldását Dávid lelkületében és cselekvésében.
Nem látjuk a Krisztust Dávid kétnapos vérengzésében.
Dávid, a csapataival rátalált az amálékita rablóbandára, és az igeszakasz szerint vágta őket két napig, mégpedig kíméletlenül, irgalmatlanul, senkit sem hagyva életben, kivéve azt a néhányszáz fiatalt, aki váratlanul el tudott tevegelni a helyszínről (17–20).
Felmerül itt a kérdés, hogy miként értelmezhetjük itt a „Ne ölj!” parancsolatot? (2Mózes 20,13)
Megállapíthatjuk, hogy ezt a parancsolatot akkor a saját népükre vonatkozóan értelmezte Isten gyülekezete. A népen belül, a sajátjaikon belül volt érvényes ez a tiltás: „Ne ölj!”.
Itt tehát egy írásmagyarázati kérdésről van szó, amit akkor „belkörűen” értelmeztek.
Jézus Krisztus volt az, aki a „Hegyi Beszéd”-ben rámutatott a törvény lelkére, a betű mögött Isten eredeti szándékára, ezért hangsúlyozta azt, hogy ölni sokféleképpen lehet, és aki „leostobázza” a másikat, az már megölte őt ezzel a megalázó kijelentéssel (Máté 5,21–26).
Ugyanakkor Jézus Krisztus volt az, aki írásmagyarázatában, törvényértelmezésében, ettől a leszűkített belterjességtől is megszabadította a parancsolatokat; – mert ugyan Jézus Krisztus hangsúlyozta, hogy valóban először az atyánkfiaira, a mieinkre vonatkozik minden parancsolat, először a ránk bízottakkal kapcsolatban kell azokat teljesíteni; – de azért, hogy aztán ezt a lelkületet bírva, mindenkivel szemben irgalmasak lehessünk. Jézus Krisztus a mieinken át, az atyánkfiai szeretetén át mindenki szeretetére buzdította övéit. Ez az egyetemesség szólal meg a missziói parancsban is, ahol a feltámadott Úr elküldi tanítványait szerte az egész világra (Máté 28,18–20).
Tehát Jézus Krisztus a „Hegyi Beszéd”-ben, a „Ne ölj!” parancsolat értelmezése kapcsán is rámutat a parancsolat lelkére, Isten azzal kapcsolatos eredeti szándékára; – majd hangsúlyozza ugyan, annak „belterjességét”; – de csak azért, hogy utána egyetemessé tegye annak érvényességét.
Bizony, valljuk meg, a mai napig tapasztaljuk ezt a jelenséget, a parancsolatok „belterjes” értelmezését. Minden parancsolat csak a sajátjainkra vonatkozik, a saját népünkre, bocsánat a kifejezésért, a saját „brancsunkra” érvényes.
Nézzünk egy példát! A Református Egyházban számos kegyességi irányzat jelenlétéről tudunk. Ezek elsősorban egymást szeretgetik; – azokat, akikkel egy teológiai, kegyességi, írásmagyarázati csapatba tartoznak; – és másokkal már távolságtartók, azokra megjegyzéseket tesznek, netán szóba sem állnak távolabbi kegyességi körök tagjaival; – de arra is akad példa, hogy kárhoztatják a másikat.
Tehát a jelenség nemcsak akkor, hanem ma is tapasztalható.
Nemrégiben hallottam azt, hogy valaki egy lelkészről nyilatkozott nyilvánosan: Ez a lelkész „arany”, de az a másik csak „ezüst”. Akkor nyilván van „bronz” értékű lelkész is, meg a „bronz” alatti helyezésűek is léteznek; – és nyilván, aki mindezeket megállapítja, az maga a „gyémánt”, vagy éppen a „vas”?
Nem látni a Krisztust Dávid lelkületében, viselkedésében.
Nem látni a Krisztust Dávid ellenséget legyilkoló kíméletlenségében, még akkor sem, ha ezt a szeretteiért teszi.
Mint ahogy nem látható az élő Isten jelenléte, nem tapasztalható a megváltó Krisztus szeretete abban a gőgben sem, ahogy Dávid nyilatkozott az amálékita rablócsapat kiirtása után: – Lám, visszaszereztem mindent, amit elvettek tőlünk (19).
Hol van itt a Krisztus?
Hol van itt a Krisztus, ebben a gőgben?
A gőgösség és alázat kérdése, mint ahogy az előbb említett, irgalmasságra vonatkozó kérdés is, valójában a krisztusi lelkületre irányuló kérdés.
Nem pusztán erkölcsi kérdésről van itt szó, hanem megtérésre vonatkozó kérdés is ez egyben: Megváltott ember vagyok–e, jelen van–e az életemben az élő Isten, a megváltó Jézus Krisztus, vagy sem?
Dávid magának tulajdonította a dicsőséget, hiszen azt hangsúlyozta, hogy az ő ereje visszaszerzett mindent, amit elvettek tőlük.
Krisztusi lelkülettel ez másként hangozhatna, valahogy így: Nem én szerzem vissza a „dolgokat”, hanem Isten az, aki könyörülhet rajtam, és visszaadhatja azt, amit elvett tőlem.
Isten az, aki cselekszik övéi életében, még akkor is, ha abban felhasználhatja az ellenségeimet, felhasználhat engem is, meg sokakat másokat is, eseményeket is.
De, ha engem felhasznál az Úr, akkor mindig az Őneki kedves módon teszi ezt, az Őáltala rendelt mederben tartva életemet és cselekvésem minden rezdülését.
Nem én szerzem vissza a dolgokat, amit Isten elvett, vagy hagyott elvenni.
De Isten visszaadhatja azokat, akarata szerint már itt, vagy csak odaát (Márk 10,30).
Valóban, ennek látása, belátása mind újjászületés, megtérés, krisztusi lelkület kérdése.
A krisztusi ember ugyanis vallja, hogy védhetjük a ránk bízottakat.
De csak védünk, és nem szerzünk!
A kettő között pedig „ég és föld” a különbség: – Mi csak védünk, és nem szerzünk; –mi csak elfogadunk, de erőszakkal nem veszünk el senkitől semmit; – erőszakkal nem is szerzünk vissza „dolgokat”, mert Istenünk a kellő időben, az Őneki kedves módon, bizony visszaadhatja szeretteinket, javainkat. Őneki erre van hatalma.
Nagyon nehéz lecke ez.
Ehhez valóban újjá kell születni (János 3,7).
Nem látni a Krisztust Dávid diplomatikusságában sem; – abban, ahogy az amálékita rablócsapatot kiirtva, szeretteiket és javaikat visszaszerezve, ajándékokat küld hazájába, amelyet korábban, a saját bőrét védve otthagyott, és idegenbe, népének ellenségeihez, Filiszteába menekült.
Most oda küld Dávid, diplomatikus ügyességgel, ajándékokat a visszaszerzett javakból (26–31).
Dávid ezzel a saját királyságát készíti elő. Dávid emberileg erőlködik, pedig az Isten megígérte neki, hogy egyengetni fogja az útját ezen a téren. Ő mégis, hitetlenül és türelmetlenül be akar segíteni az Istennek.
Így küld ajándékokat Júda véneinek, korábbi barátainak, és így küld ajándékokat minden városba, ahol valaha embereivel megfordult.
Mi ez, ha nem ügyeskedés, érdekek szerinti korrekt cselekvés.
Hol van itt a Krisztus?
Jézus Krisztus soha nem volt az érdekei szerint korrekt, hanem mindig az Isten akaratát képviselte.
Első olvasatra bizony nem látni itt az élő Istent, nem látni itt a megváltó Jézus Krisztust.
Első olvasatra nem látni itt az Isten ajándékát, nem látni itt a Biblia üzenetének lényegét.
Jogos tehát a kiemelt igevers intése: – Ne tegyünk ilyet az Isten ajándékával, az Ige üzenetének „szívével”; – ne homályosítsuk el a lényeget úgy, ahogy ez itt történik.
Márpedig nem látni a Krisztust: – sem az amálékiták rabló, más kárán örvendező viselkedésében; – sem az otthagyott szolga érdekből cselekvő árulásában; – sem Dávid irgalmatlan, önhitt, diplomatikus viselkedésében.
Mintha alagútban lennénk, hatalmas sötétségben, reménytelen mélységekben.
2.
Mégis, egyszer csak felcsillan a fény az alagút végén.
Egy váratlan fordulatot tapasztalunk.
Ez tényleg olyan, mint amikor az Alpok hosszú, tíz kilométeres alagútjain autózunk keresztül. Ilyenkor, a sokadik hosszú alagút után már fárasztó, elkeserítő a tartós sötétség, a világító jelzések nyomvonalának feszült követése. Ilyenkor szinte megváltással felérő ajándék látni, ahogy az alagút végén felcsillan valami az éltető napfényből.
Ilyet tapasztalunk itt is.
Isten lenyúl a mélységbe, egyszerre csak, váratlanul, Lelke által megeleveníti Dávidot.
Váratlanul felcsillan ebben a mélységben valami a Krisztusból (21–25).
Egyszerre csak FELCSILLAN ITT A KRISZTUS, mint ahogy a fény felcsillan az alagút végén.
Még az új fordítás is külön bekezdéssel jelzi ezt a fordulatot; – Isten Lelkének váratlan, de csodálatos munkáját.
Igen, mintha Dávidot megszállta volna a Szentlélek.
Igen, valójában ez történik, ennek a csodának lehetünk a tanúi.
Amit ugyanis Dávid korábban, pár perccel ezelőtt, még a saját érdemének tulajdonított; – nevezetesen, hogy ő visszaszerezte az amálékiták által elvett javakat; – azt most egyszerre az Úr ajándékának tartja.
Nem az irgalmatlanságot, nem a kíméletlen öldöklést nevezi annak, hanem a visszakapott javakat nevezi az Úr ajándékának.
Ekkor felcsillan ebben az igeszakaszban a Krisztus.
Mert mindig felcsillan a Krisztus: – ha meglátjuk életünkben az Isten cselekvését; – még a rosszban is, amiatt nem perlekedünk; – a jót pedig nem a magunk erejének, hanem az Úr ajándékának tulajdonítjuk.
Ez a fordulat, ez a felismerés akkor történt meg, amikor Dávid és emberei a visszaszerzett javakkal odaértek azokhoz a bajtársaikhoz, akik fáradtan nem tartottak velük a tényleges harcba, ezért a felszerelésre vigyáztak (21).
Néhány elvetemült ember itt irigységből azt kiabálta, hogy ezeknek a „gyáváknak” csak a szeretteiket adják vissza, a javakból ne juttassanak nekik semmit. Hiszen ezek lusták voltak, fáradtak voltak velük tartani, nem vállalták a kockázatot, ezért nem is érdemlik meg, hogy a visszaszerzett javakból részesüljenek (22).
Dávid visszautasította ezt a magatartást.
Dávid most már az Úr ajándékának tulajdonítja a visszakapott javakat.
Ezért Dávid félretesz, félreparancsol minden irigységet, szűkkeblűséget, és azokat is részesíti az ajándékba visszakapott javakból, akik fáradtságuk miatt „csak” a felszerelésre vigyáztak; – hiszen ők is részesei voltak ezáltal a küzdelemnek, ha másképpen is, mint azok, akik harcot vállaltak.
Ezért Dávid „egyformán” osztják el a javakat, az Isten ajándékát. Mindenki megkapja a magáét, az őt megillető részt, minden irigység és szűkkeblűség ellenére is (23).
Minden ilyen lelkületben felcsillan a Krisztus.
Még akkor is felcsillan ilyen helyzetekben a Krisztus, ha ez először csak a sajátjaink körében történik meg. Ez akkor is krisztusi cselekvés.
Ennél sokkal többre lenne szükség, de minden itt kezdődik.
Felcsillan a Krisztus, látjuk a fényt az alagút végén.
Az Úr visszaadta javainkat, visszaadta életünket, visszaadta lehetőségeinket: – ingyen és nem érdemből; – ezért mi is ingyen, nem érdemekre, eredményekre, sikerekre tekintve cselekszünk irgalmasságot testvéreinkkel, és másokkal is.
Ez ugyanis a krisztusi szándék.
A szőlőmunkások krisztusi példázata világosan szól erről (Máté 20,1–15).
A gazda itt minden napszámosával megegyezik egy dénárban.
Azok is egy dénárt kaptak, akik egész nap dolgoztak; – azok is, akik csak az este beállta előtt mindössze egy órát munkálkodtak.
A szőlő gazdája a megállapodás szerint mindenkinek kiadta este a fizetségét, a megbeszélt egy dénárt.
Ekkor, emberileg joggal méltatlankodtak azok, akik egész nap dolgoztak az egy dénárért, míg mások csak egy órát teljesítettek ugyanezért.
A gazda azonban visszautasította ezt az érdemeken alapuló, gyarló emberi logikára támaszkodó érvelést.
Nem lehetünk azért gonoszak, irigyek, mert a másik jó, ahhoz is, aki kevesebbet érdemelne, akik kevesebbet teljesített, mert talán eleve kevesebbre is képes…
Isten Lelke munkál minden ilyen irgalmas szándékban; – abban az irgalmas szándékban, amely a valóban gyengék és elesettek felé irgalmas.
Ilyenkor, ebben az irgalomban mindig felcsillan a Krisztus.
(A szándékosan lusták, ügyes és hazug trükkösök, erőszakos törtetők tömege egy más kategória; – most erre nem térünk ki.)
Tényleg, miért nem tudunk örülni a másik örömének? (Róma 12,15)
Miért vagyunk irigyek?
Miért csak az érdemek szerint tudunk fizetni, értékelni, gondolkodni?
Miért csak „testi szemekkel” tudunk tájékozódni?
A tékozló fiú példázatában szereplő idősebbik fiú duzzogásához hasonlóan viselkedünk gyakran, aki nem tud örülni hazatérő, megtérő testvérének, és annak, hogy őt az Atya irgalmas szeretettel fogadta; – pedig örülnie és vigadnia kellene, ahogy az atya is erre inti őt (Lukács 15,25–32).
Tehát nem látni a Krisztust ebben a történetben…
Mégis, micsoda kegyelem, hogy egyszerre csak Isten Lelke elkezd munkálni.
Egyszerre csak látjuk a fényt az alagút végén.
Egyszerre csak Dávid viselkedésében felcsillan a Krisztus.
Egyszerre csak Dávid elkezdi másként értelmezni a történéseket, ezért elkezd másként viselkedni, krisztusi módon cselekedni.
Egyszerre csak felcsillan ebben a sötét tónusú történetben valami a Krisztusból.
Ez a fordulat reménységre ad okot.
Minden ilyen krisztusi felcsillanás Isten Lelkének munkája, akármilyen picinyke is ez a csillanás, akárhol, akármikor történik is hasonló.
3.
Mindezek után mondjuk ki a lényeget!
OTT ADATIK ÉLET, AHOL JÉZUS KRISZTUS ÚRRÁ LESZ AZ EMBERI ÉLET FELETT.
Ott adatik élet, ahol nemcsak felcsillan a Krisztus; – hanem ahol folyamatosan jelen van a feltámadott Jézus Krisztus; – ahol Ő, aki az egyedüli Úr, átveszi az uralmat; – ahol Ő kezd uralkodni értelmünk, szívünk, életünk, viszonyulásaink, egyéni és közösségi cselekvéseink, gyülekezetünk, egyházunk, és a világ felett is.
Ahol a feltámadott Jézus Krisztus az Úr, ott adatik az élet teljessége.
Ahogy ezt Keresztelő János megfogalmazta: Annak, Jézus Krisztusnak növekedni kell, nekem pedig alább szállanom (János 3,30).
Amint a napokban, templomunk felújítása során, itt Fűzfőn, egyszerre csak kinőtt a tetőből a közel hetven év óta várt torony; – és ez a torony elkezdte uralni az épületet. Már messziről látszik, rajta a csillaggal. Milyen régóta vártunk erre. Ahogy ez a torony uralja az épületet, úgy kell uralnia az irgalmas, feltámadott Jézus Krisztusnak az emberi életet.
Csak így adatik nekünk a remény.
Egyébként marad a sötétség.
Fontosak a felcsillanások, de tartósan az alagútban maradunk, és soha nem jutunk ki onnan.
Legfeljebb csak időleges mesterséges fények csillanhatnak, ha nem az Úr uralkodik rajtunk, ha nem az Ő uralma győzedelmeskedik megromlott életünk, gyilkosan önző természetünk felett, egyéni és közösségi értelemben egyaránt.
Ott adatik élet, ahol nemcsak felcsillan a Krisztus, hanem ahol folyamatosan Ő van jelen, ahol Ő uralkodik.
Ő, aki megszabadított, aki megváltott bennünket kereszthalála és feltámadása által, és aki megtartja életünket.
Ezért, ahogy az idei ökumenikus imahét vezérigéje hangsúlyozta: Erőnk és énekünk az Úr, mert megszabadított bennünket (2Mózes 15,2).
Az idei ökumenikus imahét tematikáját a karibi keresztyének állították össze, akik ebben a vezérfonalban sokféle társadalmi problémájukat sorjázták elénk, amelyek jogosak, sajnálatra méltóak, imádkozunk is értük, miközben nekünk is adottak a saját társadalmi problémáink.
De minden társadalmi probléma emlegetésével, azok megszűnéséért való imádsággal mégiscsak a felszínen mozgunk, mint az úgynevezett „Felszabadítás teológiák”: ide értve a szegénység, a gazdagság, a kirekesztettség kérdését, a kizsákmányolás és a korrupció problematikáját, a pornográfiát, a gazdasági és mindenféle bűnözést; – folytathatnánk a sort.
Ugyanis mindezek a társadalmi problémák csak akkor oldódhatnak meg, ha Jézus Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett.
Egyébként az emberi bűn „mindent visz”, mert az embernek megváltásra, krisztusi szabadításra van szüksége.
Isten, Jézus Krisztusban megváltott bennünket, valóságosan megszabadított minket; – ennek nyomán adott megoldást a társadalmi problémákra is, mert az új életből új ember és megújult viselkedés fakadhat; – ha nem is tökéletes, de mindenképpen megújult és gyümölcstermő élet.
Isten Jézus Krisztusban nem oxigénpalackra tesz bennünket, hanem új szívet, új tüdőt ajándékoz nekünk, amely soha ki nem lökődik, amelyet egyre inkább befogad a szervezet.
Ott adatik élet, ahol Jézus Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett, ahol a megváltó, szabadító Jézus Krisztus az Úr; – aki nemcsak felcsillan olykor–olykor, hanem folyamatosan jelen van egyéni és közösségi életünkben.
Jó volt látni az idei ökumenikus imahéten, bárhol járhattam is: – Budapesten, Győrben, Kaposváron, Esztergomban, Szombathelyen, Veszprémben, Székesfehérváron; – mindegyik helyen örömteli megdöbbenés volt tapasztalni, hogy az emberek a fárasztó munka után, hétköznap este, a metsző hidegben, eljöttek, és ezek a hatalmas templomok, bazilikák, katedrálisok szinte zsúfolásig megteltek, ahol több száz, több ezer ember is elfért.
Beszélgettük is egymás között: Talán ad valami ébredést az Úr, itt Magyarországon, itt Európában.
Hiszen ez a „hétköznapi”, fáradt, esti embertömeg mintha a Megváltóját hívná, várná, már a puszta jelenlétével is.
Ott adatik tehát élet, ahol Jézus Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett; – aki az egyedüli Úr; – aki az egyedüli Szabadító; – aki Isten ajándéka.
Ezért jogos Dávid kérése, amit már a megmagyarázott igeszakasz fényében értelmezünk: „Ne tegyetek ilyet azzal, amit az Úr adott nekünk.” (23) Ne tegyetek ilyet azzal, akit az Úr adott nekünk!
Reméljük, hogy nem teszünk méltatlan dolgot az Isten ajándékával, az Úr Jézus Krisztussal.
Isten kegyelméből reméljük, hogy lesz ébredés.
Isten kegyelméből reméljük, hogy nem hallgatjuk el az Isten ajándékának jó hírét.
Isten kegyelméből reméljük, hogy nem teszünk Isten ajándéka ellenében hiteltelen cselekedeteket; – hiszen abba belehalunk.
Őnélküle véglegesen a sötétség alagútjában rekedünk; – még akkor is, ha egy ideig felcsillannak irányító fények; – mégis, soha nem jutunk ki onnan.
Az Úr pedig azt akarja, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (János 10,10).
*
Ebben az igeszakaszban tehát:
Első olvasatra alig látni a lényeget, alig látni a Krisztust.
Isten Lelke azonban elkezd munkálni, és felcsillan valami a Krisztusból.
Élet azonban ott adatik, ahol nemcsak felcsillan a Krisztus, hanem ahol kegyelme által folyamatosan jelen van az Úr, ahol a feltámadott Jézus Krisztus úrrá lesz az emberi élet felett.
Ő a mi életünk egyetlen, igazi, örök ajándéka és kincse.
Mindenünk megvan, mindent visszanyerünk előbb–utóbb, amire szükségünk van, ha Ő az életünk Ura.
Ővele, de csakis Ővele, nemcsak fel–felcsillannak mesterséges fények, nemcsak a fényt látjuk az alagút végén, hanem bizonnyal ki is jutunk az alagútból.
Áldott legyen az Isten; – hogy az Ő kegyelméből nem utasíthatjuk vissza, hanem befogadhatjuk az Úr ajándékát, a feltámadott Urat; – aki növekszik bennünk, és úrrá lesz életünkön; – hogy Őáltala az életünk kiteljesedhessen, és mások életét is kiteljesíthesse; – kezdve a ránk bízottakon, el egészen széles e világig.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. január 28.
Textus / Lekció: 1Sámuel 30,16-31 (23)
Igehirdető: Steinbach József