(1) Eközben a filiszteusok megütköztek Izráellel, és az izráeliek megfutamodtak a filiszteusok elől. Elesettek borították a Gilbóa–hegyet.
(2) A filiszteusok Saulnak és fiainak a nyomába szegődtek, és megölték a filiszteusok Jónátánt, Abínádábot és Malkísúát, Saul fiait.
(3) Heves küzdelem dúlt Saul körül, de végül eltalálták az íjászok. Súlyosan megsebesítették az íjászok,
(4) ezért azt mondta Saul a fegyverhordozójának: Húzd ki a kardod, és szúrj le vele, hogy ha ideérnek ezek a körülmetéletlenek, ne ők szúrjanak le, és ne űzzenek gúnyt belőlem! De a fegyverhordozó nem akarta megtenni, mert nagyon félt. Ekkor fogta Saul a kardját, és beledőlt.
(5) Amikor látta a fegyverhordozója, hogy meghalt Saul, ő is a kardjába dőlt, és meghalt vele együtt.
(6) Így halt meg Saul azon napon, vele együtt a három fia, a fegyverhordozója meg az összes embere.
(7) Amikor látták azok az izráeliek, akik a völgyön és a Jordánon túl laktak, hogy az izráeliek megfutamodtak, és Saul is meghalt fiaival együtt, elhagyták a városokat, és elmenekültek, a filiszteusok pedig odajöttek, és letelepedtek azokban.
(8) Másnap eljöttek a filiszteusok, hogy kifosszák az elesetteket. Megtalálták Sault és három fiát is, amint ott feküdtek a Gilbóa–hegyen.
(9) Levágták a fejét, megfosztották fegyverzetétől, és körbeküldték a filiszteusok földjén, hogy megvigyék az örömhírt bálványaik templomába és a népnek.
(10) Fegyverzetét az Astarte templomában helyezték el, holttestét pedig kiakasztották Bét–Seán várfalára.
(11) Amikor azonban meghallották Jábés–Gileád lakói, hogy mit tettek Saullal a filiszteusok,
(12) harcosaik elindultak, egész éjjel meneteltek, és leszedték Saulnak és fiainak a holttestét Bét–Seán várfaláról. Hazamentek Jábésba, és ott elégették azokat.
(13) Csontjaikat pedig összeszedték, és eltemették a jábési tamariszkuszfa alatt, majd hétnapos böjtöt tartottak.
(1Sámuel 31,1–13)
(Textus: 1Sámuel 31,6)
Ebben a komor fejezetben a halál kifejezés körülbelül tízszer fordul elő, de ha a rokonértelmű megfelelőit is hozzá vesszük, akkor sokkal többször.
Ez a tény vezetett el oda a készülés során, hogy ennek a prédikációnak azt a címet adjam: Hogyan halunk meg?
Itt nem arról van szó, hogy mikor halunk meg.
Azt biztosan tudjuk, ha addig a mi Urunk Jézus Krisztus vissza nem jön, és magához nem vesz bennünket, akkor Őt követve át kell mennünk a testi halálon, vagyis meg kell halnunk.
Ennek időpontját azonban senki nem tudja, bármikor bármi történhet.
Ezért hangsúlyozza Isten Igéje, hogy mindig készen kell lennünk (Máté 24,44): – egyrészt Jézus Krisztus fogadására; – másrészt pedig arra, amikor nekünk kell elmennünk ebből a világból.
Itt azonban nem az a kérdés, visszautalva a prédikáció címére, hogy mikor halunk meg, hanem az a kérdés, hogy miként halunk meg?
Miként megyünk el ebből a világból, milyen állapotban, milyen lélekkel, milyen hittel távozunk innen?
Élő hittel a szívünkben távozhatunk–e innen, a Jézus Krisztusba vetett hittel mehetünk–e el ebből a világból?
Ez döntő kérdés.
Tehát Sámuel első könyvének utolsó fejezetét úgy magyarázzuk, hogy erre a kérdésre keressük a választ: Hogyan, miként halunk meg?
Természetesen nem a halálról, nem is a meghalásról adunk itt igei tanítást, hiszen arra alkalmasabb igeszakaszt is találhattunk volna a Szentírásból, illetve a témát illetően egy egész sorozatot is tarthatnánk, tanítás gyanánt.
Itt most csak az igeszakasz gondolatmenetét követve válaszolunk a feltett kérdésre.
1.
Először vizsgáljuk meg azt, hogy MI TÖRTÉNT itt valójában? (1–10)
Tehát röviden, koncentráltan összegzem mindazt, amiről ebben a fejezetben olvashattunk.
Mindezt azért teszem, hogy még világosabb legyen számunkra a fejezet eseménysora.
Hiszen már magában a történésben, a leírásban, az eseménysorban megtaláljuk az üzenetet.
Saul, attól kezdve, hogy elszakadt Istentől, folyamatosan harcolt (1–4).
Harcolt belül, és harcolt kívül.
Harcolt Dávid ellen, megrögzött féltékenységgel, szinte betegesen, olthatatlan gyűlölettel üldözve őt.
Másrészt harcolt sokféle külső ellenség ellen, főként a filiszteusok ellen.
Most a filiszteusok elleni harc döntő ütközetére került sor, az igeszakaszban olvasott eseménysor szerint.
Nagyon kemény ütközet volt ez, nagy veszteségekkel, sok halottal.
Egész nap tartott az ádáz harc, szinte véget nem érő hevességgel.
Így van ez: – Isten nélkül az ember folyamatosan csak harcol; – élete tele van konfliktusokkal, kívül és belül egyaránt, életének minden területén; – miközben az illetőnek magának sincs békessége.
Ez a harc tehát Isten nélkül történik, kemény és ádáz harc, valamint folyamatos, vég nélküli.
Az Isten nélkül élő ember legfőbb jellemzője a harc.
A harc vége halál (4–6).
Ennek a harcnak totális vereség lett a vége.
Ebben az esetben Saul király számára jelentett ez a harc totális vereséget.
Mindezt a hatodik vers, kiemelt igeversünk foglalja össze, miszerint így halt meg Saul király, a fegyverhordozója, három fia és összes embere.
Vagyis Saul király és a vele lévők mind elestek a kemény küzdelemben.
Itt olvassuk azt is, hogy Sault megsebesítette egy nyílvessző, mégpedig súlyosan, ezért arra kérte fegyverhordozóját, hogy ölje meg őt. A fegyverhordozó azonban félt, és nem is akart kezet emelni a királyra, az Úr felkentjére. Ezért Saul beledőlt a saját kardjába. Aztán a fegyverhordozója is ezt tette.
Saul és fegyverhordozója nem akartak vesztesen, sebesülten az ellenség kezére jutni, mert az még rettenetesebb halált jelentett volna, a biztos halál pedig már amúgy is nyilvánvalóvá lett számukra.
Szó szerinti értelemben tehát itt öngyilkosságról van szó. Ugyanakkor nem ez a legalkalmasabb Ige arra, hogy az öngyilkosságról tanítást adjunk, hiszen a Bibliában találunk alkalmasabb Igéket erre. Arról nem is beszélve, hogy itt harci helyzetben történik az öngyilkosság, mert a biztos pusztulást látva a vesztesek nem akarnak az ellenség kezére jutva lassú kínhalált halni. Vagyis harci helyzetben egészen más vetületből szemlélhető ez a kérdés, mint más helyzetben, nem is beszélve a jóléti társadalmakban elkövetett öngyilkosságokról. Persze ennek ellenére érvényes az Ige igazsága, miszerint az életünket Isten adta, és csakis Isten veheti el, vagyis életünk ideje az Isten kezében van, ezért halálunkról is csak Ő rendelkezhet (Zsoltárok 31,16).
Tehát a kemény, folyamatos harc következménye halál és teljes vereség lett Saul, valamint serege számára.
A filiszteusok behatoltak az ország közepébe, és sokáig nyomokban ott is éltek, amely később is számos problémát okozott.
A harc vége egyesek számára győzelem, mások számára pedig vereség és halál. A probléma csupán az, hogy „ma neked, holnap nekem”; – vagyis a mostani győztes holnap vesztessé lesz. Máról holnapra mindig fordul a kocka. Változó világunkban ez ugyancsak igaz, helyét megálló kijelentés. Így volt ez az akkori keleti hatalmi viszonyokat illetően is, hiszen amikor Asszíria letarolta nemcsak Izráelt (Kr. e. 722), hanem a környező országokat is, akkor csak egy ideig uralkodhatott; – mert utána jött a nagy babiloni birodalom. Ez legyőzte Asszíriát. A nagy Babilon uralma is csak egy ideig tartott, aztán jöttek a perzsák…
Vagyis a mostani győztes, holnap már vesztes.
Harc, halál, brutalitás (8–10).
A három fogalom egymással összefügg, nemcsak a szavak szintjén, hanem annak tartalmi részei is.
A filiszteusok másnap, győzelmi mámorban kifosztották azokat a városokat, ahonnan a vesztes nép polgári lakossága, az izráeliek elmenekültek. A fosztogató győztesek mindent elvittek, mindent tönkretettek. Ilyenkor nincsenek gátak, nincsenek határok. Ilyenkor megmutatkozik az ember igazi természete: – a győzelmi mámorban, a sikerek és eredmények idején.
Megdöbbentő az a brutalitás is, amellyel nemcsak kifosztják a városokat, hanem meggyalázzák Saul király és fiainak holttestét.
Nem akarom részletezni ezt, hallhattuk, felolvastam Isten Igéjéből, amely tárgyilagos visszafogottsággal szól erről a brutalitásról.
Isten Igéje ugyanakkor tükröt tart elénk ebben a fejezetben: Lám ilyenek vagyunk, lám ilyen az ember Isten nélkül.
Sajnos nem mondhatjuk azt, hogy ez már régen történt, minket ez már nem érint, mi ilyeneket már nem teszünk.
A folyamatos, kemény, egymás elleni harcok, konfliktusok, kis és nagy „halálok”, vereségek, leplezett és ravaszul takargatott, furmányos brutalitások korát éljük ma is, a hétköznapi küzdelmeinkben, a jóléti társadalmakban is. Először burkoltan tesszük a gonoszt, kulturáltan, rejtetten; – aztán ha összeomlik a rend, és kitör a káosz, akkor már leplezetlenül történik mindez.
Döbbenetes, hogy milyen brutális tud lenni az ember, milyen kegyetlen, mi mindent képes művelni egyik ember a másik emberrel, ha erre lehetősége nyílik, ha nála van a győzelem, és embertársa kiszolgáltatottá válik.
Ne legyenek illúzióink.
Igen, ilyen az ember Isten nélkül.
Belenézünk az Ige tükrébe, és joggal rettenhetünk el.
Harcaink során brutálisak tudunk lenni: akár egy gúnyos mosollyal és megjegyzéssel ugyanúgy, mint azzal, ahogy kegyetlenül megkínozzuk a másikat.
Tehát harc, halál, brutalitás; – ezek azok, amelyekről ebben a fejezetben olvashatunk.
2.
Összefoglaltuk azt, hogy mi történt ebben a fejezetben.
Ezek után válaszoljunk arra a kérdésre, hogy MIÉRT TÖRTÉNT mindez? (1Krónikák 10,13)
Isten Igéjében ugyanis az a csodálatos, hogy nemcsak leírja az eseményeket, hanem gyakran értékeli is azokat.
Isten Igéje az események mögé is enged betekinteni bennünket.
Vagyis Isten Igéje az események igei, prófétai, teológiai értékelését adja.
Ez az értékelés nem mindig az adott igeszakaszban történik meg, hiszen maga az eseménysor, a „narratíva” is lehet önmagában üzenet és értékelés. Itt ebben a fejezetben is ennek vagyunk tanúi.
Ugyanakkor, akik a teljes Bibliát ismerik, azok tudják, hogy egy–egy eseménysor több helyen is olvasható a Szentírásban.
Így, ezt a történetet olvashatjuk a Krónikák első könyvében is, ahol a szentíró az itt leírt eseményekhez értékelést is fűzött (1Kórnikák 10,13).
Ez az értékelés így hangzik: Így halt meg Saul a gonoszsága miatt, mert vétkezett az Úr ellen, vétkezett az Úr Igéje ellen, és vétkezett mások ellen.
Saul a gonoszsága miatt halt meg.
Isten nélkül pedig „elgonoszodunk”, vagyis bűnös emberi alaptermészetünk gát nélkül érvényesül, és Isten uralma helyett a gonosz uralma hatalmasodik el rajtunk, egyre kísérthetőbbek leszünk, egyre mélyebbre jutunk.
Ha csak Isten kegyelme nem nyúl utánunk, nem siet segítségünkre, ahogy Dávid mélységei esetében ez megtörtént, akkor elveszünk.
Az ember gonoszsága abban nyilvánul meg, hogy az ember, életének nyomorúsága miatt tele van félelemmel, és ezek a félelmek valójában koncentrálódnak a halálfélelemben.
A halálfélelmet azonban az ember határtalan életvággyal ellensúlyozza: „Most, itt” akarok minél többet élni, megélni, kiélvezni az életből, minél jobban, minél gazdagabban, minél hatalmasabban; – ide nekem a világot, de azonnal, mert most akarom elfogyasztani. A „Ragadd meg a napot!” szemlélet nemcsak a jóléti társadalmakra jellemző, hanem önmagában a halálfélelemből fakadó kompenzációról van szó: félek a haláltól, ezért minél jobban, minél többet akarok élni itt, ebben a világban, amit persze csak sok–sok ellentmondás, harc és erőszak árán tudok megszerezni.
Mindezekből pedig önhittség fakad, hiszen az ember halálféleme és életvágya, a kisértőnek engedve, önhitté és önzővé teszi az embert, amelynek során saját kezébe veszi életének irányítását, és már semmiféle tekintélyt nem tisztel önmagán, és önmaga érdekein kívül.
Ez a gonoszság lényege: Halálfélelem, önző életvágy, önhittség; – vagyis önmagunknak való élet, tekintélytisztelet nélkül.
Ebben szenvedünk ma is. Nincs tisztelet, nincs rend, nincs mérték, nincsenek értékek, meghatározott irányok, nincsenek hiteles emberek, nincsenek tekintélyek, és végképp nem tiszteljük az abszolút tekintélyt, az egyetlen, élő Istent.
Már azt sem mondhatjuk, hogy legalább ideig való, múlandó tekintélyeink lennének, hiszen a neves embereket is felváltották az „ötperces sztárok”, így végképp nem tudjuk, kire, mire figyeljünk, hiszen olyan gazdag a kínálat ebben a káoszban.
Persze a gonoszság teológiai értelme ennél sokkal mélyebb, amit a gonoszság magyarázatának első mondataiban az imént már hangsúlyoztam: Isten nélkül a gonosz lesz úrrá rajtunk, ezért harc, halál és brutalitás jellemző az életünkre; – így hiába akarunk élni, valójában halottak vagyunk, „kárt” szenvedünk (Jelenések 3,1).
Így halt meg Saul a gonoszsága miatt.
Ez a gonoszság pedig abban mutatkozott meg, hogy vétkezett az Úr ellen.
Vétkezni az Úr ellen azt jelenti, hogy nem számolok Ővele, nem Ő az abszolút tekintély, nem Ő áll életem csúcsán, nem Ő irányít.
Vétkezni az Úr ellen azt jelenti, hogy alapvető sarokpontokat mozdítunk ki, és emiatt összedől az épület: – Nincs Isten; – vagy nem az egyetlen élő Isten az Isten, hanem mindenféle bálványok; – illetve nem tartjuk Jézus Krisztust Isten Fiának, Megváltónak.
Sajnos itt tartunk ma, még az egyházon belül is, olyan liberális teológiai gondolkodást képviselve, ahol már kétségbe vonják Jézus Krisztus istenségét, kereszthalálát, váltságáldozatát, feltámadását; – vagyis cáfolják a keresztyén üzenet szívét, nevezetesen azt, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó, aki meghalt érettünk, és feltámadott a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20).
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy a keresztyénség legnagyobb hibája az volt, hogy ebből a mintaember Jézusból Istent csinált.
Na. Erről beszélek.
Mi marad a keresztyénségből, ha nincs Megváltó, ha nincs megváltás? De mi marad nekünk, embereknek a megváltó Jézus Krisztus nélkül? Hát tényleg csak harc, halál és brutalitás marad nekünk; – küzdeni egy kis múlandó „életmaximumért”; – megragadva a percet, akár másokat meggyötörve, másoktól elvéve mindent; – hiszen együnk, igyunk, holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,32).
Saul a gonoszsága miatt vétkezett az Úr ellen, valamint vétkezett az Úr Igéje ellen.
Isten sokszor figyelmeztette Saul királyt. Isten sok lehetőséget adott neki, sokszor nyúlt utána, de Saul maradt a mélyben, így kárba veszett az élete. Szinte az elveszettség állapota lehel ránk, amikor Saulra tekintünk.
Vétkezni az Ige ellen azt jelenti, hogy nem veszem komolyan Isten szavát, amelynek dokumentuma számunkra, a kijelentés mostani korában, annak írott formája, a Biblia, azon belül Isten Igéje, üzenete, amelyen keresztül Isten megszólíthat bennünket az Ő Lelke által.
A ma embere azonban nem tartja Isten szavának a Bibliát, kétségbe vonja annak ihletettségét, igaz voltát, tekintélyét, és azt a tényt, hogy a Szentírás hitünk és életünk zsinórmértéke.
Ezt a bűnt rója fel az 1Krónikák 10,13 magyarázó igeverse, leginkább Saul számára, miszerint vétkezett Isten Igéje ellen, sőt halottidézőhöz, varázslóhoz is elment, és azoknak segítségét kérte, nem pedig Isten segítségéhez fordult, nem az Urat kérdezte meg.
Így van ez! Mi mindenhez fordulunk ebben a megzavarodott világban, ha nem az élő Isten, és nem az Ő Igéje az egyetlen tekintély számunkra.
Akkor ezerféle álsegítség után kapkodunk, miközben egyre mélyebbre jutunk a halálban, és szép lassan elvész az életünk, amit pedig annyira szeretnénk megragadni (Lukács 9,24).
Saul elveszett gonoszsága miatt, vétkezett az Úr ellen, vétkezett az Úr Igéje ellen, és vétkezett a másik ember ellen is.
Saul vétkezett a közvetlen atyjafiai ellen, saját népe ellen, aztán felebarátai ellen.
Saul vétkezett Dávid ellen, gyarló irigységből, olthatatlan féltékenységből, gyűlöletből.
Saul vétkezett sokak ellen, hiszen ádáz küzdelmei számos embere szenvedését és halálát okozták.
A gonoszságnak mindig ez a következménye. Ahol vétkeznek az Úr ellen és az Ő Igéje ellen, ott mindig vétkeznek a másik ember ellen is, hiszen a gonoszság tetten érhető formája ebben a világban leginkább mindig a másik ember bántásában, megnyomorításában mutatkozik meg.
Gonoszságunkban vétkezünk a teremtett világ egésze, a lakott föld ránk eső rész ellen is.
3.
Nagyon nehéz volt elmondani mindezeket.
Hiszen olyan komor ez a fejezet, és komor a témánk is, amiről itt leplezetlenül szól Isten Igéje.
Nagy koncentrációt igényelt mindez, hogy végig tudjam mondani; – mindenekelőtt pedig az Úr erejére volt ehhez szükség.
Ugyanakkor mindezekről beszélni kell, hiszen Isten Igéje is szól ezekről a nehéz kérdésekről. Mi sem kerülhetjük meg azokat.
Ezek után azonban tegyük fel végre a kérdést: MI A MEGOLDÁS? (11–13)
Mert a mai nehéz, komor Ige, Sámuel első könyvének utolsó fejezete is tartalmaz evangéliumot, és minden erőltetés nélkül meghúzható az ív innen az Újszövetségig, Jézus Krisztusig.
Nem tudom, észrevettük–e ezt a megoldást, a felvillanó fényt ebben a sötét fejezetben.
Ez a fény akkor villan fel, amikor a jábés–gileádiak meghallották, hogy mi történt testvéreikkel, valamint hogyan járt Saul király és három fia, valamint meghallották, hogy ezeknek testét meggyalázták a filiszteusok; – akkor elindultak, a messze távolról, egész éjszaka gyalogoltak, és eljutottak a helyszínre.
Levették a meggyalázott holttesteket, hazavitték őket, és eltemették azokat, méltó módon.
Nem a halottakért tették ezt, hanem az élőkért.
A jábés–gileádiak lelkülete, odafigyelő, irgalmas szeretete bátorító.
Még a borzalmak idején is lehet másként viselkedni.
Ez ad némi reményt.
Ugyanakkor Jábés–Gileád lakói hétnapos böjtöt tartottak. Ez is nagyon fontos: böjtölni, az ember nyomorúsága miatt, és Isten segítségéért kiáltani. Ha belenézünk az Ige tükrébe, és meglátjuk, hogy milyenek vagyunk, akkor joggal tarthatunk böjtöt. Ajándék, ha Isten Lelke végre erre indít bennünket. Ez a böjt töredelmes szívvel megvallja a vétkeket; – és Isten segítségéért, az egyetlen élő Isten megváltó, szabadító szeretetéért, vagyis Jézus Krisztusért kiált.
Ugyanígy hallotta meg Isten, meghallotta és meglátta, mi történt ezzel a világgal, és elküldte érettünk egyszülött Fiát, hogy megmentsen bennünket a halálból az életre (Galata 4,4).
Áldott legyen az Isten, hogy mi tudunk erről az örömhírről, mi tudjuk, hogy Isten elküldte érettünk egyszülött Fiát, aki meghalt érettünk, aki feltámadott, aki újjászül bennünket, megszabadít bűnből, betegségből, halálból, a gonosz hatalmától.
Nincs más esélyünk.
Isten népe az a nép, aki tud erről, aki örvendezik efelett, és aki minden körülmények között ebben a reménységben él, miközben a jábés–gileádiakhoz hasonlóan irgalmas szeretettel van jelen ebben a világban. Ahogy a jábés–gileádiak is csak a saját népük körében tudtak irgalmasak lenni, mert ennyire tellett tőlük, úgy minden népnek, minden területen, minden kultúrában, a sajátjai körében kell megtanulnia és élnie a krisztusi szeretetet…
A világ összes nyomorúságát nem tudjuk megoldani. Viszont elég lenne, ha a saját terültünkön tudnánk harc, halál és brutalitás helyett; – az Úrra, az Ő Igéjére figyelve, a mieink iránt több szeretetet tanúsítani.
Jézus Krisztusban éppen erre nyílt meg a lehetőség.
Ha pedig elhatalmasodna körülöttünk a gonoszság, akkor kezdjünk el böjtölni, kezdjünk Jézus Krisztus után kiáltani. Tegyük ezt előbb! Tegyük ezt már most!
Visszatérve tehát az eredeti kérdésre: Hogyan halunk meg, miként mehetünk el ebből a világból?
Jézus Krisztusra tekintve, az Ő kezébe tehetjük le életünket, mint Jónátán, Saul fia...
Jézus Krisztus is így halt meg a kereszten: „Atyám, a Te kezedbe teszem le lelkemet.” (Lukács 23,46)
Isten kegyelméből ez a mi életünk egyetlen lehetősége is, az élő Isten kezébe tegyük le az életünket, az Ő Igéje vezetésére bízva életútunkat.
Ekkor megtapasztaljuk azt a csodát, hogy a feltámadott Jézus Krisztus előttünk megy (Máté 28,7), mi pedig Őt követve átéljük, hogy a halál mögöttünk van, így bármi történik velünk, nem kell félnünk, ezért a magunk helyén hűséggel, hitben tesszük a dolgunkat.
Ahogy Jónátán, Saul fia ugyanezt tette. Figyeljünk csak fel Jónátánra, aki Dávid barátja volt, aki meghallotta Isten Igéjét, és megértette Isten akaratát, miszerint apja ellenében Dávid az Úr kiválasztott embere; – mégis hűséges maradt vérszerinti apjához is, vele együtt halt meg, mert Isten akarata soha nem lehet az, hogy bármilyen hitre hivatkozva, a vérszerinti rokonainkat megtagadjuk; – miközben Jónátán végig a háttérben szolgált. Ilyen az a hűséges szolga, aki hittel teszi a dolgát, mint amilyen Jónátán volt.
Tehát a feltámadott Jézus Krisztus előttünk jár, mi követjük őt, a halál mögöttünk van, mi pedig hűséggel tesszük a dolgunkat.
Vagyis a hívő ember szeret élni, szereti ezt a földi életet, mint Isten ajándékát, nem akar meghalni; – de nem akar mindenáron életben maradni sem. Ebben a kettősségben áll hűségének és reménységének titka, miszerint a hívő ember nem zsarolható. Éppen ezt a gyönyörű egységet fejezi ki az apostol a Filippi levél első fejezetének 23. versében, miszerint nem akar meghalni, de nem akar mindenáron életben maradni sem, hiszen Krisztussal lenni sokkal inkább jobb mindennél (Filippi 1,23).
Miként halhatunk meg? Jézus Krisztust követve élhetünk és halhatunk meg.
A helyes kérdésfelvetés tehát így hangzik: Hogyan, miként élhetünk és halhatunk meg?
A fentiekben világosan válaszolhattunk, e komor fejezet alapján is a kérdésre: A feltámadott Jézus Krisztusba vetett hittel élhetünk és halhatunk meg.
Egyetlenegy gondolattal hadd egészítsem ki mindezeket.
A Zsidókhoz írt levélben olvashatunk egy fontos igeverset, amely így hangzik: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten Igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsidókhoz írt levél 13,7)
Figyelve életük végére.
Ez döntő.
Hogyan élünk, ez egy fontos kérdés. De életünket igazából az hitelesíti, hogy hogyan halunk meg, miként halunk meg, hitben halunk–e meg, és ez látszik–e rajtunk, a legnehezebb helyzetekben is?
Tudom, hogy ez a legnehezebb kérdés. Testi, lelki kínok között különösképpen kísérthetővé válik az ember.
Mégis döntő kérdésről van szó.
Mégis azért merünk szólni erről, mert hisszük, hogy Isten ismeri a nekünk ajándékozott teherbíró képességünket, és nem terhel bennünket erőnk felett.
„Figyelve életük végére!” Vagyis a halálunk hitelesíti az életünket és a hitünket; – miszerint ahogy éltünk, az nem szerepjáték volt, hanem halálunkkal is igazoltuk életünk, hitünk hitelességét.
Szívünk utolsó dobbanásáig hittünk.
Nem véletlenül hangsúlyozza az apostol, hogy életünk cserépedény; – és a kincsünk, amit az Istentől kaptunk, cserépedényekben van (2Korinthus 4,7). Amikor pedig a cserépedény megtörik, akkor láthatóvá válik, hogy mi van belül: kincs, vagy valami értéktelen dolog, vagy üresség.
Ugyanez a gondolat szólal meg egy másik páli Igében is, hiszen amikor a külső emberünk megavul (2Korinthus 4,16), akkor tűnik ki igazán, hogy mi van belül.
Könyörüljön rajtunk a mindenható Isten, hogy szívünk utolsó dobbanásáig Jézus Krisztusban bízva mehessünk el ebből a világból, mint akik Őt követve hűséggel éltek ebben a világban, hiszen már itt átmentek a halálból az életbe (János 5,24), ezért minden körülmények között örömük, békességük és reménységük volt.
*
Sámuel első könyvének magyarázatát ezennel befejeztük.
Mi ebben a gyülekezetben a Reformáció 500. évfordulóját leginkább azzal ünnepeltük, hogy ezt a nehéz ószövetségi könyvet következetesen fejezetről–fejezetre végigmagyaráztuk, közben áldott üzeneteket kaptunk, Isten Lelke által; – megtapasztaltuk, hogy a feltámadott Jézus Krisztus járt előttünk, fejezetről fejezetre.
Áldott legyen az Isten, hogy az igehirdetőnek, azaz nekem is megadatott; – nagyon zaklatott időkben, nagyon leterhelten, amikor elcsendesedésre nem jutott idő, és éjszaka, kapkodva kellett készülni; – mégis megadatott az a kegyelem, hogy előttem járt az élő Krisztus.
Áldottak voltak a hallgatók, azaz Ti, Testvéreim.
Hiszen több mint egy éven át, minden vasárnap, minden ünnepen hallgattátok, szentlelkes, koncentrált figyelemmel az igemagyarázatokat, nem untátok el, kitartottatok.
Bízunk abban, hogy Isten Lelke közben munkálkodott, és adott üzenetmorzsákat, adott élő üzeneteket, adott tanítást, reménységet, erőforrást, vezetést; – vagyis adta az Ő Igéjét, Önmagát; – így az igehallgatók előtt, előttetek is a feltámadott élő Jézus Krisztus járt ebben a sorozatban.
Áldott legyen az Úr Jézus Krisztus; – aki megszabadított bennünket a brutális, halálos harcoktól; – aki megszabadított bennünket gonoszságunktól; megszabadított attól, hogy vétkezzünk az Úr ellen, vétkezzünk az Ő Igéje ellen, és egymás ellen; – és adta nekünk az egyetlen megoldást, Önmagát, halála és feltámadása által, hogy szívünk utolsó dobbanásáig Őt követve, hűséggel, örömmel, békességgel és örök reménységgel végezhessük szolgálatunkat.
Áldott legyen az Úr Jézus Krisztus, hogy Őáltala már átmentünk a halálból az életre (János 5,24).
Február elsején Herenden jártam a Porcelánmanufaktúra Vezérigazgatójánál.
A világhírű porcelángyárral szemben épülő református templomról egyeztettünk.
Egész életem lepergett előttem, hiszen itt cseperedtem fel.
Most református templom épülhet a városban, a centrumban.
Ott álltam az óépület előtt, ahol apám dolgozott, és az ablakból kilátott az utcára, így miközben csipkézte a vázákat, beszélgetni is tudtunk.
Húsz éve meghalt már.
De a feltámadott Jézus Krisztus által a halál mögöttünk van, átmentünk a halálból az életbe.
Hogyan élhetünk és halhatunk?
Ebben a hitben élni és meghalni! Csak így!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. február 4.
Textus / Lekció: 1Sámuel 31,01-13 (6)
Igehirdető: Steinbach József