(10) Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre felbuzdultatok a velem való törődésre. Mert gondoskodtatok volna, de nem volt rá alkalmatok.
(11) Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van.
(12) Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt.
(13) Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.
(14) Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.
(15) Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül,
(16) mert egyszer-másszor Thesszalonikába is küldtetek szükségleteimre.
(17) Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen kamatozzék az a ti javatokra.
(18) Átvettem mindent, és bővelkedem. Megvan mindenem, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött jó illatú, kedves, Istennek tetsző áldozatként.
(19) Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.
(20) A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.
Filippi 4,10–20
(Filippi 4,14–16)
Közösséget vállalni a nyomorúságban!
Ez a mai témánk, advent második vasárnapján.
Isten Igéje tematizálja ezt számunkra.
Pál apostol Isten színe előtt köszöni meg a filippi gyülekezetnek, hogy közösséget vállaltak vele a nyomorúságában.
1.
Először azt kell pontosítani, hogy mit értünk NYOMORÚSÁG alatt (14).
Szó van itt az apostol mostani helyzetéről, éppen megélt nyomorúságáról, hiszen római fogságban van.
A nyomorúság jelenti azt az éppen megélt, szűkös helyzetet, amibe juthat az életünk, és ami minket szorongat, ezért csak nekünk fáj igazán.
A másik ember a mi bajunkban, még a legsegítőkészebb lelkülettel is, csak kis részben lehet jelen.
A nyomorúság azonban igei-teológiai értelemben mindig többet jelent egy adott konkrét nyomorúságnál.
Ez a nyomorúság az emberlét nyomorúsága, ebben az Istentől eltávolodott világban.
Tömören mindig így szoktuk összegezni ezt a nyomorúságot: a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmának világában élünk, az élő Istenbe vetett hit nélkül.
Olyan ez a nyomorúság, mint amikor valaki egy szűk sikátoron akar átjutni, ahol minden testrészét felsérti az üreg, mire összegörnyedve, vérző fejjel, sajgó tagokkal kijuthat onnan – ha kijuthat…
Az emberlét szűkössége, szüksége ez a nyomorúság.
Mindent visz ebben a világban ez a nyomorúság. Mindent visz a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalma. Mindent, mindenhol, minden időben, minden korban, minden kultúrában és vallásban ural ez a nyomorúság, ha nincs megtérés, valós hit és megújult élet.
Ott lappang ez a nyomorúság a kegyesen mosolygós megjegyzéseink fricskáiban, a taktikákban, de ott feszül a küzdelmekben, harcokban, mígnem kirobban háborúkban.
Ott rombol ez a nyomorúság a saját lelkiismeretünket nyugtatgatni akaró jótékonykodásainkban is, ahol valójában nem a másikról, hanem nagyon is rólunk van szó.
Ezt átéltük a múlt héten. Leégett a nágocsi Anya- és Csecsmőotthonunk. Porig égett az épület, mert egy nyest elrágta a vezetékeket, és a rövidzárlat szikrát vetett, majd tüzet lobbantott. Személyi sérülés nem történt. Megtapasztaltuk a bajban is az Úr kegyelmét. Ha viszont éjszaka adatik mindez, akkor sokkal nagyobb baj lehetett volna ennél. Nyilván, nem a nyestet állították volna falhoz, mert felelőst mindig kell keresni. Az igazán nagy nyomorúságot azonban nem ez okozta, hanem amit a kötelező hatósági eljárásokon túl, a kommunikációs és katasztrófaturizmus jelentett, puszta jószándékból, de ez mégis szinte elviselhetetlen teherként nehezedett ránk. Már-már az fogalmazódott meg bennem, hogy szinte élvezzük a másik baját. Mindenki megmozdul, amíg ez érdekes, látványos, de miért teszi ezt? Könyörögtünk, hogy egyelőre pénzbeli adományt tudunk elfogadni, mert nincs helyünk; – nem értették. Nem részletezem tovább.
Ez a valódi nyomorúság, amit Isten nélkül egymásnak, saját magunknak, a teremtett világnak okozunk, túl a konkrét bajon, azt még a jószándékkal is nehezítve.
Az emberlét nyomorúsága az is, hogy töredékes ez az élet, hiába erőlködünk, nincs tökéletesség.
Egy könyvet javítunk négyen, másfél éve. Kifolyt a szemünk, annyit dolgoztunk vele. Már a nyomdában van. A leadott belívben valamire rákerestem, és akkor vettem észre, hogy két igehely között nincs szóköz és pontosvessző. Üvölt a hiba, és egyikünk sem vette észre. Persze el kell tudni engedni az ilyeneket. Mégis szomorú lettem egy pillanatra. Nyomorúságos állapot ez.
Lisszabonban minden ház gyönyörű, mintás csempékből, az utcák mozaikokból lettek kirakva. Pazar látvány. De sok a töredezett csempe, a hiányos mozaik. Szép, de nem tökéletes, hanem töredékes, mint ebben a világban minden.
Az apostol nemcsak fogságára, hanem erre az emberlétet beszűkítő nyomorúságra gondolva kiált fel: – Ó, én nyomorult ember, kicsoda szabadít meg?! (Róma 7,24)
A Heidelbergi Káté eleje is rögzíti ezt: Milyen nagy a bűnöm és nyomorúságom (Heidelbergi Káté 2. kérdés-felelet).
Nagy a nyomorúság.
Ki vállal velünk közösséget a nyomorúságunkban?
Kicsoda szabadít meg?
2.
ISTENÜNK KÖZÖSSÉGET VÁLLALT VELÜNK A NYOMORÚSÁGBAN (14).
Az apostol minden levele, Jézus Krisztus evangéliumának esszenciájaként, csak ezt hirdeti.
Ez a tény minden áldott közösségvállalás forrása.
Istenünk nem hagyott bennünket nyomorúságos állapotunkban, hanem megváltó közösségvállalással lehajolt hozzánk.
Ez a csoda Jézus Krisztusban történt meg.
Istenünk velünk van (Máté 1,23). Isten azonban mindenható hatalmával áll az ember mellett, és ez egészen más, mint az emberi szeretetből fakadó kiállás valaki mellett. Nagyon fontos az emberi segítség, a közösségvállalás, de behatárolt. Szólunk még erről.
Istenünk úgy van velünk, hogy kiszabadít bennünket szorult helyzetünkből, ahogy az Ő népét kihozta „Egyiptomból” (2Mózes 20,2). Vedd észre, hányszor szabadított ki az Úr szorult helyzetedből. Gondolj bele, hányszor tapasztaltad meg az Úr konkrét szabadítását. Adj hálát érte! Bizony én is számtalanszor megtapasztaltam, hogy kegyelme kiszabadított. Sokszor utólag döbbenek rá, mitől mentett meg az Úr. Azt mondják a világban erre: – Megúsztam! Valójában, az élő Isten szabadított ki a nyomorúságnak valamilyen fajtájából.
Istenünk velünk van, kiszabadít bennünket életünk nyomorult helyzeteiből. De Ő ennél is többet cselekszik érettünk. A mi Istenünk megszabadított. Ő nemcsak velünk van, nemcsak kiszabadít a nyomorúságból, hanem megszabadít a nyomorúságból. Ez nem szójáték, hanem hatalmas evangélium és teológiai többlet. A megszabadítás a megváltás. Ez azt jelenti, hogy ha az Úr nem cselekedné is a szorult helyzetből való kiszabadításunkat, Ő akkor sem engedte el a kezünket, akkor is, továbbra is Ő az Úr, életünk Ura és Megváltója (Dániel 3,18), aki üdvösséget, megoldást ajándékozott nekünk. Ő egyszer és mindenkorra, maradéktalanul megváltott minden nyomorúságból.
Istenünk megváltó közösséget vállalt velünk a Jézus Krisztusban.
Jézus Krisztus a kereszten elszenvedte a bűn és gonosz minden indulatát, imádsággal, szó nélkül, visszavágás nélkül, némán és irgalommal (Cselekedetek 8,32). Ez az Isten hatalma. Ő valóban Isten fia volt (Márk 15,39).
Csak ez lenne az egyetlen megoldás minden durvaságra, erőszakra, gyűlöletre: nem erővel és emberi hatalommal, hanem az Isten Lelkével válaszolni arra (Zakariás 6,6), még akkor is, ha az látszólag legyőzetik, belehal. Erre csak az Isten képes, és az, akit erre az Isten felhatalmaz.
Jézus Krisztus ugyanis nemcsak elszenvedte, elhordozta a bűn és a gonosz hatalmát, Isten afeletti ítéletét, hanem isteni hatalmával, feltámadásában legyőzte azt (Lukács 24,34).
Ő ezt a győzelmet nekünk ajándékozta.
Isten teremtett, gondot visel, és újjáteremt, azaz megvált.
Ez Isten megváltó közösségvállalása velünk, a Jézus Krisztusban.
Ezért vallja meg hitét bizonyossággal az apostol, hogy ő ugyan nagyon köszöni a filippi testvérek adományát, közösségvállalását, de ő rendben van. Ő tud bővelkedni és szűkölködni, mert őneki mindenre van ereje a Krisztusban, aki őt megerősíti (12-13).
Ezzel az apostol nem a saját erejére utal.
Ezt a jól ismert igeverset igazából így lehetne pontosan visszaadni, a teológiai tartalmát és üzenetét illetően, hogy az apostolnak mindenre erős Krisztusa van.
Mindenre van erőm a Krisztusban, azaz mindenre erős Krisztusom van – ott is, ahol az emberi lehetőségek véget érnek.
Nem az én erőm, hanem az Ő ereje az, ami engem is erőssé tesz, mert Isten Őbenne közösséget vállalt velem, megszabadított minden nyomorúságomból.
3.
Nagy a mi nyomorúságunk. De Isten közösséget vállalt velünk a nyomorúságunkban, a Jézus Krisztusban. EZÉRT MI IS KÖZÖSSÉGET VÁLLALHATUNK EGYMÁSSAL (15–16).
Figyeljük meg pontosan, miként fogalmaz az apostol. Mindenre van erőm a Krisztusban, én rendben vagyok.
Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem a nyomorúságomban.
Jól tettétek ezt, ha valóban igaz, krisztusi szeretettel tettétek, mindenféle megjegyzés nélkül, akkor ebben az Isten eszközei voltatok.
Mindenre van erőm a Krisztusban, de jól esett, megerősített a hitben, fontos volt: mert szükségünk van egymásra, a Jézus Krisztusban egymás iránt gyakorolt hiteles szeretetre.
Márpedig a krisztusi szeretetből fakadó, és nem csak annak mondott közösségvállalás hitelessége hamar kiderül. Amennyiben ezt a közösségvállalást kommentár, megjegyzés kíséri, máris oda annak hitelessége. Az intés, bizonyos helyzetekben fontos lehet, de nem a bajban történő közösségvállalás során.
Ez a krisztusi szeretettel megvalósuló segítség mindig tudja a kereteit, határait, korlátait, illetékességét, és mindig rámutat a krisztusi megváltó szeretet többletére minden töredékes szeretetszolgálat mozdulatában.
Ne feledjük: valamikor az a segítség, ha békén hagyjuk a másikat a bajában…
Elsősorban mindig azokkal kell közösséget vállalnunk, akiket az Isten ránk bízott, házasságban, családban, gyülekezetben, munkahelyen, meg még legalább egy valaki azok közül, akik egészen mások, mint mi…
Nem a világ összes nyomorúságának megoldása a mi dolgunk.
Sokszor hangsúlyoztuk már ezt, de mindig újra és újra ismétlenünk kell ezt a fontos leckét.
A közösségvállalás igei-gyakorlati útmutatását adja mai igeszakaszunkban az apostol abban, hogy részletesen leírja, miként vállaltak vele közösséget a filippi testvérek.
Erről még szólnunk kell, hogy teljes legyen az igemagyarázatunk.
Mi is így gyakoroljuk a közösségvállalást, valamint így éljük meg annak csodáját, ha velünk vállalnak közösséget a nyomorúságunkban, a Jézus Krisztus nevében.
Ez a valóságos, krisztusi szeretettel megélt közösségvállalás ritka; de az Úr kegyelméből, igenis létezik.
Vegyük észre ezt, adjunk hálát érte, és éljünk vele, illetve gyakoroljuk azt mi is mások felé!
Annyira ritka, és mégis valós, hogy az apostol is kiemeli a filippiekkel kapcsolatosan, hogy senki nem vállalt vele közösséget a nyomorúságában, egyedül csak ők.
Máskor Timóteussal kapcsolatban mond hasonlót, miszerint alig akad Timóteushoz hasonló, kipróbált, hiteles, krisztusi ember, mert mindenki csak a maga hasznát nézi, nem pedig Krisztusét (Filippi 2,20–21).
Ez a valóságos, krisztusi közösségvállalás rendszeres, azaz hűséges.
Pál számára a filippiben élő testvérek korábban is küldtek adományt, már akkor is, amikor Thesszalonikában került nyomorúságos helyzetbe az apostol; vagyis ez a közösségvállalás nem ötletszerű, egyszeri felbuzdulás volt, ami aztán elapadt, hanem rendszeres (16).
Vagyis akikkel kapcsolatosan gyakoroljuk ezt a segítő, krisztusi közösséget, azokkal kapcsolatosan végig ki kell ebben tartanunk, még akkor is, ha változnak a körülmények…
Sajnos hűtlenek vagyunk ebben is. Mi keresztyének is. Hullámzók, összevissza lelkesedők aztán elfáradók, majd „paráznán” valami újra vágyók vagyunk. „Rácuppanunk” valamire, de megunjuk, és alábbhagy a lelkesedés, illetve új kell.
Az imént említett nágocsi ügy is elült közben, már vannak más ügyek, már nem érdekes, de a segítségnyújtás sem.
Aztán ez a valóságos, krisztusi közösségvállalás konkrét.
A segítség mindig konkrét; – ebben a világban csak akkor segítség, ha konkrét, minden töredékessége ellenére is konkrét; – és így mutat rá a Krisztus tökéletes, megváltó szeretetére.
A filippiek egy konkrét valakinek segítettek, konkrét adománnyal, Epafroditosz konkrét jelenlétével, aki miután átadta az adományt, a fogságban az apostol mellett maradt egy ideig.
Noha nem tudták a filippiek a problémát alapvetően orvosolni, mégis megtették azt, amit tehettek, mint Isten eszközei.
Ez a valóságos, krisztusi közösségvállalás kölcsönös, azaz valódi, testvéri közösséget hoz létre az adás és elfogadás viszonyában.
Az adni tudás és az elfogadni tudás képessége az, ami a kellő időben; hol itt, hol ott; hol az adásban, hol pedig az elfogadásban hozza létre ezt a közösséget.
Ez a kölcsönösség nem valami gyarló üzleti viszony, melyben segítek, hogy aztán nekem is segítsenek.
Ez a kölcsönösség nem vár viszont semmit, nem vár el semmit, de soha nem marad viszonzatlan; noha nem attól kapjuk vissza a segítséget, akinek adtuk azt.
Végezetül ez a valóságos, krisztusi közösségvállalás nem látványos, nem „kirakatos”, nem kürtöltetős és dobpergetős (Máté 6,2).
Ezt is hangsúlyozza az apostol, amikor kiemeli, hogy a filippi testvérek már akkor is közösséget vállaltak vele, amikor az evangélium hirdetésének a kezdetén tartott.
Ekkor ismeretlen volt még a Krisztus, ismeretlen volt az evangélium, és ismeretlen volt Pál is; – és a filippiek már közösséget vállaltak vele.
A krisztusi közösségvállalás mindig ilyen: nem a sztárolt, nyilvános, látványos, híres helyzetekre koncentrál, hanem a névtelenekre, a lecsúszottakra, a senkikre; azokra is, akik a saját bűneik miatt kerültek a mélybe, és akiket mindenki elhagyott.
A mi Urunk is így vállalt közösséget velünk, aki már akkor meghalt érettünk, amikor még a bűneinkben voltunk (Róma 5,8).
Valljuk meg, hányszor csak látványtár minden közösségvállaló, kirakatos szeretetszolgálatunk.
Áldott legyen az Isten, hogy sok ellenpélda is van, Isten Lelke által, a valóságos, krisztusi közösségvállalásra.
Ez a közösségvállalás tehát ritka, rendszeres, konkrét, kölcsönös és nem látványos.
Így formálódik ki közöttünk a Krisztus (Galata 4,19).
Elméletibb szinten megfogalmazva: ez a közösségvállalás igeközösség, imaközösség, szolgáló közösség.
Az igeközösségben nem a tant halljuk meg először, hanem a szabadítás evangéliumát. Az igehirdető lelkipásztor felelőssége mindezt képviselni. A hirdetett és látható Igében, a szószéken és az úrvacsorai közösségben is az evangélium a lényeg, Isten Krisztusban közölt szabadító közösségvállalása velünk; az egyik esetben kifejtve, a másikban pedig „sűrítve”, „megfoghatóan”, „érzékelhetően” (János 3,16).
Az imaközösségben imádkozunk egymásért, együtt, de nem mindenkinek adatott a hangosan közös imádság adománya. Csendben, szótlanul is lehet szívből imádkozni: magasztalni, könyörögni, hálát adni, és kérni az Úr színe előtt; kinek-kinek amiként adatott ez. Imádkozzunk hitért, hitünk növekedéséért, Isten szabadító közösségvállalásának megtapasztalásáért, és abban való folyamatos erősödésért. Imádkozzunk a lelkipásztorunkért is.
A szolgáló közösségben pedig a sok feladatot megosztjuk egymás között, hogy a lelkipásztorunk a lényegre, a lelkipásztori munkára tudjon koncentrálni, miközben tudunk együtt buzogni, nem túlbuzogni, és mindenben figyelni az elhívott vezetőre, a lelkipásztorra, mert nem „maszek” ügyet képviselünk, hanem ékes és szép rendben szolgáljuk az Isten dicsőségét (Lukács 1,3).
*
December ötödikén hajnalban indultam a dolgomra.
Néptelen volt a Baross utca a téli, készülő pirkadatban.
Lefényképeztem.
Hálát adtam!
Mennyi nyomorúságban vállalt eddig hatalmas kegyelmével közösséget velem az Úr, kiszabadított, megszabadított!
Hadd mondjam nagyon profánul mindezt: megúsztam eddig, nagy baj nélkül, az Úr kegyelméből, sok veszélyt…
Miközben reméltem, hogy talán én is tudtam néhány ember számára az Úr eszköze lenni a nyomorúságban. Senkit, soha nem akartam bántani, csak segíteni…
Áldottam családomat, hogy ők hányszor, de hányszor lettek az Úr eszközei nyomorúságaimban. Hálát adtam sok gyülekezeti tagért is.
Adjunk hálát mindnyájan:
– Közösséget vállalt velünk az Úr, a Krisztus által,
– nyomorúságunkban,
– hogy mi is közösséget vállalhassunk a ránk bízottakkal!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. december 9.
Lelkészbeiktatás, Székesfehérvár, 2018. december 1.
Filippi sorozat 31.
50. hét 2018.12.09. BA-BF Advent második vasárnapja
Textus / Lekció: Filippi 04,14-16
Igehirdető: Steinbach József