(10) Nagy volt az örömöm az Úrban, hogy végre felbuzdultatok a velem való törődésre. Mert gondoskodtatok volna, de nem volt rá alkalmatok.
(11) Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van.
(12) Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt.
(13) Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.
(14) Mégis jól tettétek, hogy közösséget vállaltatok velem nyomorúságomban.
(15) Azt pedig tudjátok ti is, filippiek, hogy az evangélium hirdetésének kezdetén, amikor eltávoztam Makedóniából, az ajándékozás és elfogadás tekintetében egyetlen gyülekezet sem vállalt velem közösséget, csak ti egyedül,
(16) mert egyszer-másszor Thesszalonikába is küldtetek szükségleteimre.
(17) Nem mintha az ajándékot kívánnám, hanem azt kívánom, hogy bőségesen kamatozzék az a ti javatokra.
(18) Átvettem mindent, és bővelkedem. Megvan mindenem, miután megkaptam Epafroditosztól, ami tőletek jött jó illatú, kedves, Istennek tetsző áldozatként.
(19) Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőséggel Krisztus Jézusban.
(20) A dicsőség pedig Istenünké és Atyánké örökkön-örökké. Ámen.
Filippi 4,10–20
(Filippi 4,17–19)
Sokadik alkalommal hallhatjuk igeolvasásként a Filippi levél 4. fejezetének 10. versétől 20. verséig terjedő szakaszt.
Remélem, már szinte kívülről mondják velem együtt a Testvérek az imént elhangzott igeverseket.
A református istentiszteleti rendben az igeolvasásnak többek között ez is feladata: többször halljuk és mondjuk együtt az Igét, ezáltal előkészítjük magunkat az üzenet befogadására.
Olyan ez, mint egykor a kisiskolások számára a memoriter: addig mondták együtt, amíg megtanulták, és soha többet el nem felejtették a leckét.
Ezt a tizenegy igeverset mindig más nézőpontból, más textus alapján szemléltük.
A korábbi istentiszteleteken az alábbi témák alapján szólt hozzánk a mi Urunk: gondoskodni, megelégedni, megerősödni, közösséget vállalni.
Ma, folytatva a sort, a bővelkedésről lesz szó.
Ezzel folytatjuk a Filippi levél folyamatos magyarázatát.
Felragyogott előttem, a felolvasott igeversek alapján, ez a kifejezés: bővelkedni!
1.
ISTEN NÉPE: BŐVELKEDŐ NÉP! (18)
Ez a bővelkedés Jézus Krisztusban úgy adatik nekünk, mint a kitikkadt embernek a forrásvízben való felüdülés.
Ez a bővelkedés az örök élet bővelkedése.
Ez a bővelkedés az örök élet Urában való bővelkedés.
Újra és újra hangsúlyoznunk kell ezt, mert amennyiben számít még a keresztyénség valamit, annak is csak e-világra irányuló, „humanista”, szeretetszolgálati, közéleti, és társadalmi igazságosságra irányuló üzenete a fontos.
Persze fontos ez a terület is, de önmagában semmit nem ér.
A keresztyén üzenet lényege az örök élet teljessége: az egyetlen, amely érdemben kihathat erre a földi életre is.
Nem véletlenül hangsúlyozza az apostol, hogy Isten dicsőségének gazdagsága betölti majd minden szükségünket, a Krisztusban (19).
Az örök élet hiánytalan lét, az élet teljessége (János 10,10); olyannyira, hogy az Ige Isten dicsőségének gazdagságával fejezi ki ezt a teljességet.
Valakivel beszélgettünk az örök életről: mi az tulajdonképpen? A beszélgetés során elhangzott a kérdés: – Ki akarna örökké élni? – Természetesen, ha ennek a világnak dimenzióiból akarjuk megragadni az örök életet, akkor vagy nem tudjuk megragadni, hiszen a „véges nem fogadhatja be a végtelent”, vagy alapvetően félreértjük azt. Ugyanis ez az élet, amit itt élünk, nekem sem kellene „örökké”, minden életösztön ellenére sem. Hiszen ez az élet, annak minden értéke ellenére is, tele van „rettenetessel és nyomorúságossal”.
Az örök élet krisztusi, maradéktalan bősége sokkal jobb mindennél (Filippi 1,23). Ezt a teljességet ennek a világnak dimenzióiból soha nem tudjuk megragadni, hiszen amit szem nem látott, fül nem hallott, emberi értelem el sem gondolt, azt készítette el Isten az Őt szeretőknek (1Korinthus 2,9). Viszont éppen a krisztusi örök élet teljességének tágas tere által lehet igazán értékes és áldott már ez a földi élet is (2Sámuel 22,20; Zsoltárok 118,5).
Minden vasárnap húsvéti istentisztelet, még advent idején is: – Valóban feltámadott az Úr (Lukács 24,34), a mi feltámadásunk zálogaként (1Korinthus 15,20). Újra és újra ezt kell hangsúlyoznunk! Ki kell mondanunk az egyház hitvallását! Aki nem érti, az majd rákérdez a lényegre, így Isten a keretet is megtöltheti tartalommal.
Woody Allen, a filmjeiben sok emberi kérdést nyers és cinikus őszinteséggel borít elénk. Ezeket a filmeket nézve, számos dologgal nem tudok azonosulni, de az alkotások mindenképpen gondolkodásra késztetnek, és rejtetten is valami felsőbb megoldás után kiáltanak.
Az életmű különös darabja a „Szeptember” című film, ami részben nélkülözi a megszokott Woody Allen jegyeket, a cinikus humort is, és inkább drámai alkotás.
Ebben a filmben, az idősödő egykori színésznő az alábbiakat fogalmazza meg: – Pocsék dolog az öregség. Főleg, ha az ember belül huszonegy éves. Minden erősséged, ami eddig elkísért az életben, egyenként szertefoszlik. Az ember belenéz a tükörbe, és azt látja, hogy valami hiányzik. És ez a valami: a jövő.
Valóban, ez az ember alapvető problémája, minden időben: az ember felől nincs tartós jövő, hiába minden erőlködés.
Az evangélium azonban éppen az, hogy van jövő, az örök élet bősége, a Jézus Krisztusban.
Isten népének bővelkedése tehát az örök élet bővelkedése, a mi Urunk Jézus Krisztusban.
Ezt a bővelkedést a gyülekezetben, a testvérek közösségében tapasztaljuk meg: az adás és elfogadás viszonyában, amiről az apostol itt a negyedik fejezet második szakaszában részletesen szól (4, 15).
Nagy ajándék, hogy minden nehézség ellenére ezt a bővelkedő testvéri közösséget ebben a gyülekezeteben is megtapasztalhatjuk, odafigyelve egymásra.
Ennek a testvéri közösségnek lényege az, hogy „jó” nekünk együtt lenni (Máté 17,4), Isten és egymás közelében felüdülni, és aztán ennek a bővelkedő jónak követei lenni a világban.
Egy nagyon egyszerű példát mondok erre, a gyülekezeti közösségben megtapasztalható bővelkedésre.
Amikor múlt héten a gyülekezeti karácsonyfát díszítettük fel, a végén egy közös feladatra kértem a jelenlévő testvéreket.
A templomunk tízesével összefogott padjai az évek alatt egyre hátrébb szorultak, olyannyira, hogy már elérték a belső bejárati ajtót. Valójában az történik, hogy minden leüléssel szépen, lassan, de biztosan szorítjuk hátra a súlyos, megmozdíthatatlannak tűnő padtömböket.
A feleségemmel ketten próbáltuk előrébb húzni őket, de meg sem mozdult az egymáshoz rögzített egység. Legfeljebb annyit értünk volna el, hogy nagy erőlködéssel az adott padfőt szakítjuk ki a helyéről, de a tömb mozdíthatatlanul egyhelyben marad.
A fadíszítés után arra kértem a testvéreket, hogy mindenki kettesével álljon egy padfő mögé, és „egy-kettő-három-most” vezényszóra próbáljuk előrébb taszítani a mozdíthatatlant. Így együtt, testvéri egységben, egyetértésben, egy akarattal, fél métert játszi könnyedséggel, az első kísérletre előrébb mozdítottuk a tíz padból álló tömböt.
Úgy siklott előre a súlyos padtömb a padlón, mint kés a vajban. Ami megmozdíthatatlannak tűnt, és amit egyenként szép lassan az évek alatt hátrébb és hátrébb löktünk, és amit egyedül nem tudtunk korrigálni, azt együtt, egységben kiigazíthattuk.
Pontosan erről van szó.
Egyedül, önző módon, magányosan, minden csak hátrébb és hátrébb jut, még a haladás eszméit zengedezve is, miközben világunkon úrrá lesz a szétesés, az entrópia.
Testvéri közösségben azonban, a mi Urunkat követve, az Ő szavára figyelve előremozdulhat az életünk.
Ez csak egy egyszerű, hétköznapi példa arra a bővelkedésre, amit az örök élet krisztusi reménységében megtapasztalhatunk a gyülekezetben, a testvérek közösségében.
Isten népének bővelkedése az örök élet krisztusi bővelkedése a gyülekezet testvéri közösségében.
Ennek nyomán ez a bővelkedés az egy, szent, egyetemes anyaszentegyházban megtapasztalt bővelkedés.
Ez a bizonyosság felekezet nélkül mindannyiunk bizonyossága.
Isten Igéje alapján ugyanis arra van ígéretünk, amit hitvallásunkban a Heidelbergi Káté világosan rögzített is az 54. kérdés-feleletben, miszerint Isten az Ő népét a világ kezdetétől fogva, annak végéig megőrzi.
Jézus Krisztus egyháza, Jézus Krisztus teste, aki feltámadott a halálból, ezért ez az ügy minden körülmények között győztes ügy.
Isten megőrzi az Ő népét, még a legnehezebb időkben is, mint egy bevehetetlen várat (Zsoltárok 18,2–3).
Isten megőrzi az Ő egyházát, megőrzi „be- és kimenetelünket” egyaránt (Zsoltárok 121,7–8).
Ez a bővelkedés Isten népe számára a minket „megőrző” isteni kegyelem bizonyosságában való bővelkedés.
2.
Ezt a bővelkedést, amely az Isten népének bővelkedése, ebben a világban számos területen megtapasztalhatjuk.
Nyilván sok ilyen területet sorolhatnék fel. Most azonban csak a legjellemzőbbet emelem ki.
EZ A BŐVELKEDÉS: SAJÁT HIVATÁSUNKBAN MEGTAPASZTALT BŐVELKEDÉS. (17–18)
Ez azt jelenti, hogy mint Isten népének tagja, a saját helyemen, ahová az Úr helyezett, a saját feladatom végzése közben, Istent dicsérve, megtapasztalhatom ezt a bővelkedést.
Ez a bővelkedés azt jelenti, hogy bármit teszek, mint Istentől elhívott ember végzem ezt a feladatot.
A hívő ember „hivatással” rendelkező ember.
A hívő ember a helyén van, mégpedig az Istentől rendelt helyén örömmel végzi a rábízott feladatot.
A hívő ember szépnek tartja feladatát, annak minden nehézsége ellenére, és örömét leli a feladatában.
A hívő ember nem a másik feladatát látja szépnek, nem a másik feladatában akarja kiteljesíteni magát. A hívő ember nem azon sajnálkozik, hogy miért ezt kell csinálnom, és miért nem azt csinálhatom, amit a másik, mert akkor biztos könnyebb és szebb lenne az életem.
Vegyük tudomásul, hogy minden feladat, amit az Istentől kaptunk, az szép, szent, az Isten dicsőségét és a másik ember javát szolgálja! Akkor is, ha az éppen nagyon nehéz, nem ad sikerélményt, nincs elismertsége vagy társadalmi presztízse. Minek van ma már méltó elismertsége?
Ez persze nem azt jelenti, hogy feladataink végzése közben nem kell és nem lehet megújulni.
Csodálkozzunk rá, együtt – mint Isten népe erősítsük ebben egymást –, hogy milyen szép feladatot adott nekünk az Isten, a magunk helyén, amelyben megtapasztalhatjuk Isten népének bővelkedő életét, már ebben a földi világban!
Saját hivatásunk bősége töltsön el bennünket örömmel, hogy aztán ezt a bőséget továbbíthassuk saját helyünkön, mások felé is.
Pál apostol még a fogságában is tudott bővelkedni. Akkor, ott, szorongatott körülmények között is megélte „hivatásának” gazdagságát.
Engedjétek meg, csak többszörös zárójelben, igazából a fentiek szemléltetéseként azt, hogy ilyen értelemben szóljak a saját hivatásomról, segítve benneteket arra, hogy mindenki a saját hivatásával kapcsolatosan gondolja át a bővelkedő élet lehetőségét.
Nincs nehezebb a lelkészi szolgálatnál, valójában huszonnégy órás szolgálat; de nincs szebb ennél a szolgálatnál. Ebben a szolgálatban az ember sokszorosan megtapasztalja a bővelkedést.
A lelkipásztori szolgálatban ez a bővelkedés az Ige melletti bővelkedés. A lelkipásztor első renden Isten Igéjének szolgája: „Verbi divini minister”. Ezért a lelkipásztor mindenekelőtt a szószéken, a prédikációban hirdeti Isten Igéjét, a bővelkedés evangéliumát. A lelkipásztor első renden nem akar mással hatni, az Ige egyházában különösképpen nem, csakis az Isten Igéjével. Minden Ige olyan gazdag, és a teljes Szentírásban minden Ige Isten megváltó, krisztusi szeretetéről szól. Isten dicsőségének gazdagsága ez, amely valóban bővelkedésre ad okot. A Filippi levél folyamatos magyarázata során megtapasztaltuk Isten Igéjének gazdagságát. Tavaly Sámuel első könyvének magyarázata során tapasztalhattuk meg ugyanezt. Az Ószövetség és az Újszövetség a maga egységében tükrözi Isten Igéjének gazdagságát.
Aztán a lelkipásztori szolgálatban ez a bővelkedés az Ige szolgálatában megtapasztalt bővelkedés: a szószéki szolgálat mellett, az igehirdetés minden más területén. A lelkipásztornak bőven van szolgálata. Elég csak a legfontosabb feladatokat felsorolni itt: misszió, evangélizáció, pásztoráció, lelkigondozás, tanítás, diakónia, a gyülekezetépítéssel és gyülekezetvezetéssel járó számtalan feladatról nem is beszélve, valamint mindenképpen ideértve, a „kis gyülekezetben”, mint családban végzendő szolgálatot. Olyan bőséges feladatok ezek, amelyeket elhivatással végezve, minden nehézség ellenére is, csakis a bővelkedést, és soha nem a kiégést tapasztalhatjuk meg.
Ehhez a bővelkedéshez még hozzátehetem saját magam személyes meglátását is, amely az itteni gyülekezetre, az itteni helyre vonatkozó bőségért való hálaadás. Elmondhatom, hogy az én részem kies helyre esett (Zsoltárok 16,6). Bővelkedünk e gyönyörű helyen, egy gyarapodó gyülekezetben. Ahol pedig megtapasztaljuk a bővelkedést, ott el kell fogadnunk bőséggel a feladatokat is.
Itt vége a többszörös zárójelnek, mert hangsúlyozom, hogy mindezeket csak azért részleteztem, hogy valahányan saját feladatunkra, hivatásunkra nézve gondolhassuk végig dolgainkat, megtapasztalva a bővelkedést a magunk helyén.
3.
Tehát bővelkedünk, mint Isten népének tagjai, amit megtapasztalhatunk többek között a magunk helyén, a saját hivatásunkban.
Ez a bővelkedés pedig, felolvasott igeszakaszunk szerint, de a teljes Írás bizonyságtétele alapján is, megmásíthatatlan tény.
EZ A BŐVELKEDÉS: TÉNY! (19)
Isten betöltötte a mi szükségeinket, az Ő dicsőségének gazdagsága szerint, a Jézus Krisztusban.
Nagyon egyszerűen fejezi ki ezt az apostol: átvettem mindent, megkaptam, el vagyok látva mindennel, egészen beteltem, bővelkedem (18).
Itt az apostol nem csak arra gondol, hogy a filippi gyülekezet neki küldött adományát megkapta, átvette Epafroditosztól.
Sokkal többről van itt szó. Arról, hogy Isten minden szükségeinket egyszer és mindenkorra, maradéktalanul betöltötte a Jézus Krisztusban.
A keresztyénség a bőség bizonyossága „A nagy vacsora” jézusi példázata szerint (Lukács 14,15–16).
A keresztyénség a „már igen” bizonyossága. Már birtokoljuk Isten ígéreteit, dicsőségének gazdagsága szerint.
Isten betöltötte, és be fogja tölteni szükségeinket, az Ő dicsőségének gazdagsága szerint.
Vagyis már a miénk Isten dicsőségének gazdagsága, és egyre inkább a miénk lesz az, mert ami már beteljesedett, az egyre inkább kiteljesedik.
Ezért a nehézségekben sem csüggedünk, hanem reménységben vagyunk (Róma 5,5).
Ez a kettősség a „már igen” és a „még nem” feszültsége.
Ezért a keresztyénség egyszer a bőség bizonyossága, és a bőség reménysége, vagyis a bőség folyamatos tanulása.
Isten betöltötte, és be is fogja tölteni a mi szükségeinket.
Szükség pedig van bőven, de a mai Ige bővelkedésre indító ténye, és az abból fakadó reménység mindenre megerősít bennünket a Jézus Krisztusban (4,13).
Ezért Istennek bővelkedő népe, a maga feladatát is ezzel a bővelkedéssel végzi a világban, miközben a szíve tele van hálaadással mindenkor.
Isten bővelkedő népe: hálaadó nép.
Ahol pedig hálaadás van, ott a bővelkedés túlcsordul rajtunk keresztül mások felé.
Erről is szól az apostol, miszerint ez a bővelkedés kamatozik mások számára, illetve kellemes illattá lesz sokak életében.
Mindegyik kép beszédes.
A kamatozás egy üzleti fogalom, amelyhez inkább negatív képzeteink tapadnak. Az apostol azonban ezt a képet teológiai magasságokba emeli, miszerint létezik szent értelemben vett „kamatozás” is, amely nemcsak nekem, hanem másoknak is áldássá lesz (17).
A kellemes illat pedig az istentiszteleti, áldozati kultuszból vett kép. Bocsánat a kifejezésért, de sok minden bűzlik körülöttünk, közöttünk, bennünk. „Valami bűzlik Dániában.” Nincs ennél érzékletesebb kép az emberi bűnre. Olyan ez, mint amikor egy szűk térben egyszerre csak elfogy a levegő, és óhatatlanul betölt mindent az emberszag. Isten kegyelme tisztít meg bennünket, hogy kellemes illatú életünk legyen. A bővelkedő élet hálás, jókedvű, mások számára is kellemes illatú élet; vagyis nem fárasztó, nem kizsigerelő, nem lehangoló… (18)
Ez az, ami tetszik Istennek (18). Ez az, ami Isten akarata. Ez az, amit Ő dicsőségének gazdagsága szerint elvégzett a Jézus Krisztusban, és maradéktalanul el is fog végezni (19).
*
Most, advent harmadik vasárnapjára leesett az első hó.
Egy maroknyi földdarabon szemléltem a hófehér takarót, alatta pedig a most éppen pihenő, majdan zöldellő gyepszőnyegre gondoltam reménységgel.
A hófehér takaró hamarosan megkoszosodik, lucskossá válik, de nedvességgel táplálja a tavasszal megelevenedő zöldet.
Mindenkor bővelkedünk, télen és nyáron, közte pedig még a lucskos próbatételek ideje is az Úr meggazdagító kegyelmének reménységét szolgálják.
Arról most nem is beszélve, hogy ez az említett maroknyi földdarab mennyi küzdelmet és kínlódást jelentett nekünk ebben az esztendőben; – de így volt szép.
„A félig elhordott földkupacok” jelzik, hogy sok gondunk, feladatunk lesz még ezzel a „darab birtokkal”, „földi ideiglenes részünkkel”, ami itt végre egy ideig talán mégiscsak a miénk.
Így volt szép, és így lesz szép!
Bővelkedünk!
Csak az Úr dicsőségének gazdagsága, kegyelme maradjon velünk, amíg megérkezünk Őhozzá!
Bizonnyal: Ő velünk marad!
Bővelkedünk és még inkább bővelkedni fogunk!
Mai Igénk, és a most említett kép is gyönyörű adventi énekünket juttatta eszembe, amit mondjunk el most imádságként, majd záróénekként is így zengjünk, mint Isten bővelkedő népe:
„Álmélkodással csudáljuk véghetetlen szerelmed, ó, Isten, ha megvizsgáljuk kijelentett kegyelmed. Ezt száj ki nem mondhatja, nyelv nem magyarázhatja.” (305. dicséret 1. verse)
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. december 16.
Lelkészbeiktatás, Balatonfüred, 2018. december 8.
Filippi sorozat 32.
51. hét 2018.12.16. BA-BF Advent harmadik vasárnapja
Textus / Lekció: Filippi 04,17-19
Igehirdető: Steinbach József