(12) Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott Krisztus Jézus.
(13) Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem,
(14) de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának Krisztus Jézusban adott jutalmáért.
(Filippi 3,12–14)
(Textus: Filippi 3,14)
Úton… Ezt a sejtető címet adtam ennek az igehirdetésnek.
Mi lehet mögötte?
Mondhatunk ilyen propagandaszerű sablonokat: úton, a cél felé; úton a biztos cél felé…
Ez így szép, de semmit nem jelent.
Pontosítsuk a tartalmat, annak örök igazságát, és akkor a kijelentés szépsége is valódi lesz.
Akit megragadott a Krisztus, az úton van, és megragadja a krisztusi célt.
Csak egy cél van: Jézus Krisztus. Ezért Ő az út is (János 14,6).
Mi Jézus Krisztust követjük, ezért látjuk a célt, az irányt, a megérkezést: biztos úton vagyunk.
A mai igehirdetés, a felolvasott igeszakasz alapján arra mutat rá: mit jelent Jézus Krisztus követésében úton lenni?
Közben kiderülhet az is, hogy a fenti tartalmi pontosítás miért tűnhet keresztyén propagandának, és mégis miért nem az.
1.
Úton lenni: BIZONYOSSÁG (14).
„Egyet teszek!” – mondja az apostol.
Bizonyosság, meggyőződés, megnyugtató és nem bántó határozottság hallik ki ebből a pár szóból.
Mire vonatkozik ez a bizonyosság, mit tesz az apostol ilyen meggyőződéssel?
Ami mögöttem van, azt elfelejtem… – fogalmaz Pál.
Nem a múltat magát felejtjük el. Nem a múlt emlékeinek megtagadásáról van szó. Nem személyes emlékeinkkel kapcsolatban beszél erről az apostol, hiszen a személyes emlékeink hozzánk tartoznak, életünk meghatározó részeivé lettek. Hívő emberként sem leszünk „idiótákká”.
Hanem a múlt terheit, sebeit, vétkeit felejthetem el, ha Jézus Krisztus követésében járok életem útján. Ez az evangélium! Isten elfedezi a múltat, kegyelme által, és többet arról nem emlékezik meg (Zsoltárok 32,5).
Mert Isten a múltban megmutatta szabadító tetteit, amely kihat a jelenre, ezért felejthetem el azt, ami mögöttem van, ami terhel, és a jelenben, jövőre nyitottan újat kezdhetek: az Úrban. A múlt isteni, szabadító tetteiből élhetünk a jelenben, és tekinthetünk a jövőbe.
Most nincs időm bővebben kifejteni, ezért csak megemlítem, hogy az ember sok minden mást is elfelejt, amikor Jézus Krisztus követésére áll. Egyszerűen, sok dologról kiderül, hogy ami a múltban fontos volt, „nem fontos” többé, sőt hiábavaló, felesleges, értelmetlen, káros.
Az apostol elfelejti azt, ami mögötte van.
Ami előttem van, arra tekintek, azt ragadom meg! – hangsúlyozza az apostol.
Célegyenest, a krisztusi jövőnek nekidőlve fut az apostol.
Jövőről akkor beszélhetünk, ha van örök élet. Ez nagyon fontos üzenet.
Ha nincs örök élet, akkor nincs jövő, akkor nincs mit megragadni.
Csak, ha van örök élet, akkor érvényes ez az igeszakasz.
Pál apostol az örök élet reménységében futott, szólt, szolgált; – így élte ezt az életet.
Más lehetőség nincs, más cél nincs, csak a feltámadott Jézus Krisztus.
Ha nincs örök élet, akkor hiábavaló a hitünk, a prédikálásunk, akkor még mindig a bűneinkben vagyunk; ha nincs örök élet, akkor együnk és igyunk, holnap úgyis meghalunk (1Korinthus 15,16–17; 32).
Nyáron megpróbáltam mást is olvasni, mint azokat, amiket mindig kell olvasni.
Így került a kezembe John Williams, Stoner című regénye.
A lányom olvasta. Amint végzett vele, elkértem és pár nap alatt elolvastam én is.
Megragadó mélységgel és „közömbösséggel” megírt regény, sok gondolatot ébreszt az olvasóban, megmozgat.
A „Stoner” egy „hétköznapi” ember élete, küzdelme, halála. Stoner egy egyetemi professzor, akit mindenki teljesen elfelejtett, még azt is, hogy élt egyáltalán valaha; – mint minket, szinte mindannyiónkat, akik azt gondoljuk magunkról, hogy vagyunk valakik.
A szenvtelen stílus által lesz megragadó ez a regény, semmi új téma, semmi új stílus, semmi látvány, semmi fordulat, semmi hatni akarás…
Ez a regény szenvtelen mélységgel szól a lét értelmetlenségéről.
A hitet egy áttételes, apró cinikus megjegyzésen kívül említésre méltónak sem tartja az író.
Célegyenest, a krisztusi jövőnek nekidőlve fut az apostol.
De jövőről csak akkor beszélhetünk, ha van örök élet, ha Jézus Krisztus feltámadott.
Pál apostol az örök élet reménységében futott, szólt, szolgált és élte ezt az életet.
Más lehetőség nincs, más cél nincs, csak a feltámadott Jézus Krisztus.
2.
Tehát, úton lenni, Jézus Krisztust követni először is: bizonyosság.
Ebből a bizonyosságból táplálkozik a másik kettő: az igyekezet és az alázat is.
Úton lenni: IGYEKEZET (12; 14).
Mire igyekszem?
Ez egy alapvető kérdés.
Az apostol egyértelműen fogalmaz, amikor így ír a filippieknek és nekünk is: Igyekszem Isten mennyei elhívását megragadni, a Krisztus Jézusban (14).
Az apostol Jézus Krisztust igyekszik megragadni, az örök életet igyekszik megragadni, azt a „jutalmat”, azt az áldást, amit csak az Úr adhat!
Azért teheti ezt, mert az Úr már megragadta őt.
Mindebből nagyon fontos üzenet következik, a mindennapokra nézve.
Mindenben ezért igyekszem!
Bármit teszek, minden igyekezetemben, erőfeszítésemben, akarásomban, buzgóságomban ez vezet, ez indít, ez lesz láthatóvá.
Hivatásomban – szakmámban, családomban, kapcsolataimban, közéletemben, személyes életem kiteljesedésében, törekvéseimben; – örömeimben és fájdalmas kudarcaimban, terheim között, egészségesen és betegen, fiatalon és idősen; – mindig, mindenben valójában Jézus Krisztus vezet.
Én pedig igyekszem arra, hogy soha ne engedjem el az Úr kezét, aki engem már megragadott, hanem minden gondolatom, szavam, tettem az Ő kegyelmét, mennyei elhívását ragadja meg.
Ha nem ezért igyekszem; – ha nem a Krisztus mennyei elhívására törekszem minden rezdülésemmel, akkor nagy nyomorúságokat okozhatok.
Ha nem erre igyekszem; – ha valaki, valami mást igyekeznék buzgón megragadni: az rettenetes, életveszélyesen akarnok nyomorúság, ami minden önzetlenségünk látszatában is színtiszta önzés.
Soha nem hatott meg, inkább félelemmel töltött el, és fárasztott minden ilyen igyekezet.
Bizony, mindannyian ilyenek vagyunk az Úr nélkül: életveszélyesen buzgók, a másikat leradírozók. Mindezt olyan nagy jótétemény álcájával tesszük, mintha mi csak segíteni akarnánk, sőt mindjárt a világ bánatát akarnánk megoldani, pedig csakis rólunk van szó.
Így már helyesen értjük a képet.
Megfeszülve, nekifeszülve, futva, egyenest.
Jézus Krisztus követésében csak így lehet futni, de ebben az igyekezetben és a mennyei jövőre koncentráló nekifeszülésben az Úr cselekszik, és nem a mi gyarló emberünk.
Ezt jó tudni!
3.
Úton lenni tehát: bizonyosság és igyekezet, az előbbiek szerint.
Végezetül, úton lenni: ALÁZAT (12–13).
A múltkori igehirdetésben is kihangsúlyoztuk ezt az alázatot, más összefüggésben.
Pál apostol, a nagy konvertita, az igazi „megtért” ember, krisztusi alázatban járt (Máté 11,29).
Bizonyossággal hangsúlyozza, hogy úton van, a biztos cél felé, amely hit által már az övé.
De ez a bizonyosság, ebben a világban csak „kettős” tapasztalattal ragadható meg.
– Még nem értem el… – így fogalmaz az apostol.
Már úton vagyok, biztos irányban; – de még nem értem el a célt.
A „már igen és a még nem” feszültsége ez, ahogy azt a nagy teológus, Barth Károly nevezte: „Ama, régi ember voltam és még vagyok; amaz új ember vagyok, és még lenni fogok…”.
Ehhez az alázatos vallomáshoz tartozik az is, ahogy az apostol mindezt kiegészíti.
– Nem gondolom magamról…
Isten gondolja rólam az üdvösséget: minden ajándék, az üdvösség az ajándékok ajándéka.
– Kegyelemből kaptuk ezt, hit által, Isten ajándéka ez, hogy senki se kérkedjék! – hangsúlyozza az apostol ugyanezt egy másik levelében (Efezus 2,8–9).
Mi mindent gondolunk mi magunkról, hívőként végképpen…
Ennyi önigazult embert együtt, aki a kegyelemről szónokol, és csak magára büszke, miközben jottányit sem enged a saját igazából, a saját felismeréseiből; – sőt, Istenre hivatkozik akkor is, amikor saját magát képviseli…
Sokszor kegyes álalázatba csomagoljuk mindezt, gyakran pedig az üdvbizonyosság faragatlan durvaságával esünk a másiknak.
Nem az alázattal, vagy az üdvbizonyossággal van a baj, hanem a gőggel.
A hívő gőgtől ments meg, Uram!
De jó hallani az apostol bizonyosságban megfogant alázatának hangját: – nem mondom, hogy elértem; – nem gondolom magamról; – de úton vagyok.
Ez az alázat mutat rá a keresztyén hit igen fontos elemére, nevezetesen arra, hogy a hívő ember továbbra is megmarad embernek, ezt soha nem is takargatja.
Ember vagyok!
A „vox humana” nélkülözhetetlen, még a hit bizonyosságában is.
Erre látunk áldott példát az apostol vallomásában, hitvallásában.
Ebben az emberségben lesz hiteles az üzenet, a keresztyén örömhír is.
Ez az emberség menti meg az üzenetet a sablonoktól és a propagandától.
Ha elhangzik a bizonyosságban fogant „emberi szó”, akkor nem lesz sablonos, végképp nem lesz propaganda-ízű a feltámadott Jézus Krisztusról szóló bizonyosságtételünk, valamint a bizonyosságból fakadó igyekeztünk; – mert a megváltott emberségünkből, mert az a félelmekkel teli bizonytalanságok között megélt, ebből megváltott emberségünkből fakad.
A sablon ugyanis unalmas, Jézus Krisztus evangéliuma pedig mindig ugyanaz, és mégsem unalmas. A propaganda pedig mindig gyarló érdekeket szolgál, és lesújt arra, aki nem pont úgy gondolja. Krisztus követője ezt nem teheti; – ha tenné, akkor nem krisztusi ember, hanem olcsó keresztyén propagandista. Jézus Krisztus követője „csak” tanúskodik, és az eredményt az Úrra bízza.
Erre az emberségre mondok egy példát. Nagyon meghatott.
Elém került egy régi filmfelvétel, 1908-ból. Öcsém találta az internet roppant világában, majd megmutatta nekem. Na, ez viszont tényleg a mai kommunikációs lehetőségek áldása.
Katartikus élmény volt.
Lev Nyikolajevics Tolsztoj gitározik és bluest énekel, angolul; – profi gitáros és énekes volt a nagy író; – soha nem gondoltam volna.
Egy mítosz ő, és most ott látom a filmkockákon hús-vér emberi mivoltában.
Egészen közelről mutatják a szemeit, arcát, kezeit.
A jellegzetesen tankönyvízű ruháján, sapkáján, szakállán túl látjuk az eleven embert, aki élt, örült, szenvedett, gyötrődött, keresett, kiáltott, félt, meghalt.
Ő mindezt le is írhatta nekünk.
Már régóta nincs itt.
Egész életében kiáltott, mint a blues; – ember volt, és Istent kereste.
Az Isten talál meg bennünket. Ő megtalál.
Nem hiába kiáltunk! Ha emberként kiáltunk, ha még nem is bizonyossággal kiáltunk, Őt szólítjuk.
Az Úr hallja, meghallja, jön, nem hagy el!
Kiáltásunk is már az ő kegyelme.
Nagy dolog emberként kiáltani, sallangoktól menetesen. Kegyelmi állapot.
Igazán nagy dolog, „letagadhatatlan” kegyelmi állapot, hívő emberként, bizonyosságban is „emberként” kiáltani az Úrhoz!
Ezt tette Pál, Tolsztoj! Mindketten máshol jártak a hitben, de „emberként” kiáltottak. Nem hiába!
*
Sokat vagyok úton.
Évi hetvenezer kilométert kell utazni.
Kelet felé egy idő után nincs autópálya, ettől nehéz.
Nyugaton van autópálya, de állandóan dugók vannak.
Sokat romlott a helyzet ezen a téren (is).
Mindenhol autó, tele van minden, mindenki utazik, intézkedik, nincs parkoló, még a bicikliutak is tele vannak, megtelt a földgolyó, aminek évi készletét már augusztus végére elhasználtuk.
Mindig imádsággal ülök az autóba, és „emberileg” kiver a víz, ha autóba kell ülni, fárasztó, kimerítő, veszélyes, és rengeteg idő.
– Uram, segíts el a „közbeeső célig”, ami most a feladat, és segíts „haza”!
Úton vagyunk, de zsúfoltak az utak, veszélyesek, fárasztóak.
Kell az alázat, az igyekezet, és végképp a bizonyosság – a Jézus Krisztusban.
Ennyi elég!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2018. augusztus 5.
Textus / Lekció: Filippi 03,12-14 (14)
Igehirdető: Steinbach József