(1) Két nap múlva volt a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe. A főpapok és az írástudók keresték a módját, hogy Jézust valamiképpen csellel elfogják és megöljék,
(2) mert ezt mondták: Ne az ünnepen, nehogy zavargás legyen a nép körében.
(3) Amikor Betániában a leprás Simon házában volt, és asztalhoz telepedett, odament egy asszony, akinél valódi és drága nárdusolaj volt egy alabástromtartóban, és az alabástromtartót feltörve, ráöntötte az olajat Jézus fejére.
(4) Némelyek pedig maguk között bosszankodtak: Mire való az olajnak ez a pazarlása?
(5) Hiszen el lehetett volna adni ezt az olajat több mint háromszáz dénárért, és a pénzt szétosztani a szegényeknek. És korholták az asszonyt,
(6) de Jézus ezt mondta: Hagyjátok őt! Miért bántjátok? Hiszen jót tett velem.
(7) Mert a szegények mindig veletek lesznek, és amikor csak akartok, jót tehettek velük, én azonban nem leszek mindig veletek.
(8) Azt tette, ami tőle telt: előre megkente a testemet a temetésemre.
(9) Bizony mondom nektek, hogy bárhol hirdetik majd az evangéliumot az egész világon, amit ez az asszony tett, azt is elmondják majd az ő emlékezetére.
(Márk 14,1–9)
(Márk 14,1–2)
Márk időmeghatározása így hangzik: Két nap múlva volt a páska ünnepe és a kovásztalan kenyerek ünnepe (1).
A kovásztalan kenyerek ünnepe a zsidó nép legnagyobb ünnepe volt.
Hét napig tartott ez az ünnep, az előkészületekkel együtt nyolc napig.
Ennek az ünnepségsorozatnak első napján tartották meg a páska ünnepét.
Mindjárt kitérünk arra, hogy mi volt ennek az ünnepnek a tartalma.
Tulajdonképpen a páska ünnepe a „zsidó húsvét” ünnepe volt.
A zsidó holdnaptár szerint számolták ki ennek az ünnepnek az idejét. Az első tavaszi holdtölte éjszakáját megelőző este kezdődött az ünnep. Ez a zsidók hónapbeosztása szerint niszán hónap 14-ére esett. Ezt követte niszán hónap 15-i kezdettel az egyhetes kovásztalan kenyerek ünnepe. A niszán hónap megfelelt a mi március-április hónapunknak; a mi március hónapunk közepétől a mi április hónapunk közepéig tartott. Azt is jó tudunk, hogy a zsidóság a napot este hattól másnap este hatig számolta.
A páska ünnepét megelőzte az ünnepre való előkészület, amikor az Isten rendelkezései szerint előkészítették a páskavacsorát.
Amikor Márk kihangsúlyozza, hogy két napra volt a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe, akkor Márk evangélista a nagyheti eseményeket, Jézus szenvedéstörténetét nagyszerdán kezdi el, tehát két nappal nagypéntek előtt.
Jézus halála ugyanis mind a négy evangélista szerint pénteken történt (Márk 15,42; Máté 27,62; Lukács 23,54; János 19,31).
Márk nagypéntek után még két napig folytatja a leírást, egészen vasárnapig, Jézus Krisztus feltámadásáig. Ezután a feltámadott Jézus megjelenéseiről és mennybemeneteléről már csak egészen röviden szól.
Így tehát Jézus szenvedéstörténetének leírása, az előttünk álló három fejezetben, valójában öt napot foglal magába.
Márk evangélista azért írta meg az evangéliumát, hogy ide megérkezzen.
Márk mindvégig azt hangsúlyozta, hogy a Krisztus-esemény célja, szíve, csúcspontja Jézus szenvedése, halála és feltámadása, valamint az ebből következő üdvözítő ajándékok.
Ezért mondják, hogy Márk evangéliuma valójában egy szenvedéstörténet egy hosszabb bevezetővel.
Márk evangélista Jézus szenvedéséről, megváltó haláláról, feltámadásáról írta az evangéliumát.
Jézus szenvedésének, halálának, feltámadásának üzenete valóban az, ami ünneplésre, örömre érdemes.
Ezért a mai igehirdetésben az ünnepre tesszük a hangsúlyt: Két napra volt a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe (1).
*
AZ ÜNNEP LÉNYEGE (1).
Mi volt a páskaünnep lényege?
Ezen az ünnepen arra emlékeztek Isten népének tagjai, azért adtak hálát, hogy az ő Istenük szabadító Isten, aki kihozta népét Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.
Nem akarom részletesen elmondani az ünnep történeti hátterét. Mindannyian Bibliát olvasó és Bibliát ismerő emberek vagyunk.
Isten népének meghatározó Isten-élménye volt az Egyiptomból való szabadulás.
Ezt az élményt hitvalló énekekben éneklik meg az Ószövetség számos helyén. Újból és újból, hálát adva, Istent magasztalva emlegetik meg, hogy az ő Istenük szabadító Isten. A Tízparancsolat is így kezdődik: Én az Úr vagyok, a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából (2Mózes 20,2).
Az Egyiptomból való szabadulás emléknapja volt a páska ünnepe.
Isten egyre súlyosabb jelekkel figyelmeztette Egyiptom önhitt, másokat megnyomorító népét, de Egyiptom népe nem engedett az isteni hívó szónak. Ekkor következett be a legsúlyosabb jel, a tizedik csapás. Előtte Isten azt parancsolta népének, hogy áldozzanak fel egy fiatal, hibátlan bárányt; annak vérével kenjék be házuk ajtajának félfáját. A bárány vére jelzi majd, hogy ott Isten gyermekei laknak, így őket nem fogja elérni az ítéletes, pusztító csapás. A bárány vére az Isten óvó, szabadító ölelését jelezte, oltalmat a rettenetben.
A bárány… Nagyon szeretem a bárányokat. A bárány alázata, törékenysége, odaadása; szinte odatartja a nyakát, amikor elvágják a torkát…, önmagát adja másokért, hogy mások élhessenek.
Isten népe megmenekült a legpusztítóbb csapástól is. Aztán ismerjük a folytatást, kettévált a Vörös-tenger, Isten választottjai megszabadultak a fogságból.
Ám sokkal többről van itt szó…
Az Egyiptomból való szabadulás előképe annak a nagy szabadításnak, amit Isten, egyszülött fiában, Jézus Krisztusban ajándékozott minden népnek.
Jézus Krisztus az Isten Báránya: Íme, az Isten Báránya – hangzik az Ige Jézus Krisztusról –, aki elveszi a világ bűneit (János 1,29).
Jézus Krisztus vére által Isten megszabadított bennünket; nem az egyiptomi fogságból, hanem a bűn, a betegség, a halál fogságából, a gonosz hatalmának fogságából; minden emberi önzés és konkrét vétek fogságából; minden szenvedély és nyomorúság fogságából…
Mindenki gondoljon a saját betegségére, a saját nyomorúságára, gyengeségeire, a saját bűneire, konkrét vétkeire, megkötözöttségeire!
Szabadító Istenünk van, aki megszabadított bennünket ezekből a fogságokból; sőt, Ő megszabadította az emberlétet annak minden zártságából: az idő zártságából, a lehetőségeink zártságából, a testi-lelki és idegrendszeri adottságaink zártságaiból is.
Csodálkozzunk rá böjt első vasárnapján erre az igazi evangéliumi örömhírre: Szabadító Istenünk van, aki egykor népét kihozta Egyiptomból, a fogság házából, és oltalmazta őket a Bárány vére által minden pusztító rettenettől, úgy Jézus Krisztus vére által Isten megszabadított bennünket is. Isten, Jézus Krisztusban valódi szabadulást, szabadítást, megváltást, üdvösséget ajándékozott nekünk.
Gondolj arra, hogy eddigi életed során hányszor megtapasztaltad az Isten szabadítását, egészen konkrétan! Idézd fel ezeket a szabadító tapasztalatokat az életedből, amikor Isten kihozott mélységekből, lehetetlen helyzetekből, váratlan fordulatok veszélyeiből, hogy új kezdetet ajándékozzon neked!
De gondolj arra is, amit Dániel mondott: Ha Isten nem tenné is, ha nem is szabadítana meg bennünket a tüzes kohó kemencéjéből (Dániel 3,18), mi akkor is hisszük, hogy Ő az Úr, aki szabadító Isten. Egyszer ugyanis eljön majd az az idő, amikor e-világban már nem tapasztaljuk meg az Úr konkrét szabadítását, de Ő akkor is szabadító Isten, mi pedig megváltott emberek vagyunk, akiket Ő által visz örökkévaló országába, ahol teljessé lesz minden, és maradéktalanul kiteljesedik majd a mi üdvösségünk.
Minden ünnep Isten szabadításának megtapasztalása által lesz azzá…
Minden vasárnap arra emlékezünk, hogy szabadító Urunk van. Minden vasárnap ezért adunk hálát. Minden vasárnap Isten szabadításában erősödünk és részesedünk.
Sőt, én vallom azt, hogy minden e-világi ünnepen is – amelyeket az Isten nélkül ünnepelnek, amikor az emberek szabadulni akarnak a terheiktől, a gondjaiktól, amikor elengedik magukat, akkor is – ezután az isteni szabadítás után kiáltanak, amit csak az Úr adhat meg, és meg is adott nekünk Jézus Krisztusban. Minden e-világi ünnep is a valóságos szabadítás után kiált, tudva-tudatlanul.
Áldott legyen az Isten, hogy mi most, böjt első vasárnapján is látjuk az ünnep lényegét, ünneplésünk lényegét, és örülünk annak, hogy van miért ünnepelnünk: Szabadító Urunk van.
*
AZ ÜNNEP FONÁKJA (2).
De az a kérdés – és a mai igeszakasz két verse közötti ellentét erre kérdez rá –, hogy tudunk-e mi Istennek tetsző módon ünnepelni, képesek vagyunk-e igazán ünnepelni, látjuk-e az ünnep lényegét?
A mai Ige első verse rámutatott az ünnep lényegére.
Azután a második vers – óriási kontraszt – az ünneplésünk fonákjára tapint rá.
Egyben itt kezdődik a nagyheti történések leírása, Márk szerint.
Az ünneplés fonákja az, hogy az ünnepre készülve a főpapok és az írástudók elhatározták, hogy megölik Jézust.
A főpapok és az írástudók! Az istentisztelet és a Biblia szakértői, Isten népének vezetői farizeusi képmutatással készülnek az ünnepre…
Döbbenetes ez az ellentét, ez az ellentmondás.
A főpapok és az írástudók eldöntötték, hogy csellel megölik Jézust.
Tudatos, ravasz gyilkosokká torzultak ezek a főemberek.
Korábbi tervük mostanra már konkréttá, emberileg visszavonhatatlan döntéssé keményedett meg bennük. Gyilkos tervük már az evangélium elején olvasható (Márk 3,6): Kigondolták, hogy elveszítik Jézust, csak a megfelelő alkalomra vártak. Ennek első említését akkor olvassuk az evangéliumban, amikor Jézus szombatnapon meggyógyította a sorvadt kezű embert. Jézus egy embernek gyógyulást ajándékozott, ünnepelni kellene, hálát kellene adni, és mégis, az emberi reakció erre nem az öröm, hanem a gyilkos indulat, hiszen Jézus a nyugalom napján gyógyított, megszegte tehát a szombatnapi törvényt. Ez az indok. A valódi oka azonban az gyilkos indulatuknak, hogy Jézus egyre népszerűbb lett, emiatt irigység öntötte el a nép vezetőit, féltve hatalmukat, pozíciójukat, tekintélyüket.
A nép vezetői tehát elhatározták, hogy csellel megölik Jézust. Így készültek az ünnepre, farizeusi képmutató módon, tudatos, ravasz gyilkosokként.
Ravaszságuk azért is szembetűnő – az irigységből és önzésből fakadó emberi indulat mindig ravasszá torzít –, mert tettüket nem merik az ünnepen végrehajtani, ekkor ugyanis nagyon sokan voltak Jeruzsálemben. Jézus népszerű volt; ha az ünnepi sokaság jelenlétekor fogják el őt, akkor a nép körében könnyen zavargás támadhat, a zavargás miatt pedig a római hatóságokkal is konfliktusba kerülhetnek. Ezért mindent pontosan átgondolva azt is eldöntötték, hogy majd az ünnep után hajtják végre a tettüket. Nem így történt, de ez már nem rajtuk múlott, hiszen az eseményeket valójában nem ők tartották a kezükben.
A farizeusok, az írástudók, a szentély szakemberei, egyben a nép vezetői, ilyen farizeusi képmutatással készültek legnagyobb, hálaadó, Isten szabadítása felett örvendező ünnepükre.
Ordító ellentét ez: az ünnep lényege és az ünnep fonákja együtt.
Az ünnep lényege az Isten szabadító szeretete feletti örvendezés.
Az ünnep fonákja pedig az, hogy miközben körbevesz bennünket az Isten szabadító akarata és oltalmazó irgalma, mi mégsem töltekezünk ebből az életmentő gazdagságból, mi Isten nélkül akarunk töltekezni, szabaddá lenni, élni és ünnepelni!
Csak zárójelben jegyzem meg: Milyen döbbenetes, hogy azóta is ráégett minden vezetőre az a bizalmatlanság, ami az egykori vezetők, a főpapok és az írástudók tettének gyarlóságából fakad.
A vezetők iránti mindenkori bizalmatlanság szinte innen eredeztethető.
Mert minden vezetőre, minden korban – okkal, vagy ok nélkül – bizalmatlansággal tekintünk.
Döbbenetes a főpapok és az írástudók bűne.
Kedves Testvéreim, mi tudunk-e ünnepelni?
Mi, akik most itt vagyunk, ebben a templomban, elméletben ismerjük az igazi, valós, Istennel közösségben megélt ünnep lényegét: Emlékezzünk, örüljünk, mert szabadító Istenünk van, és mi megváltott emberek vagyunk!
De tudunk-e ezzel a bizonyossággal élni? Tudunk-e igazán ünnepelni?
Kezdjük onnan kiindulva e kérdésre a választ, hogy felteszünk egy másik kérdést: Tud-e ez a világ ünnepelni? Ez a világ szeret kikapcsolódni. Igen, kell a kikapcsolódás abból, amiben éppen vagyunk, csak így tudunk pihenni, munkánkban megújulni. De kikapcsolódni úgy kell, hogy közben bekapcsolódunk a mennyei világ véráramaiba; kikapcsolódunk és közben mégis töltekezünk, még ha „mindennapi” módon kapcsolódunk is ki. Ám üres és kiüresítő a kikapcsolódásunk, ha Isten nélkül akarunk kikapcsolódni, mert akkor a kikapcsolódásból kiégés lesz. Sokféle kikapcsolódás létezik: túrázás, kirándulás, utazás, élmények, étel, ital, főzés, hétvége, buli… Látjuk a Balaton-parti nyarakon, az emberek eljönnek ide, lazítani akarnak, kikapcsolódni, „ünnepelni” akarnak, le akarják tenni a terheket, pihenni szeretnének, megkönnyebbülni, élni…. Ez pedig érthető és „jogos”, Istennek is kedves igény, mint ahogy az imént felsorolt kikapcsolódások mindegyike fontos és vállalható. De Isten nélkül nem lehet kikapcsolódni, mert fáradtabban megyünk vissza a mindennapokba, mint ahogy elmenekültünk onnan. Csak Istennél lehet megpihenni, megnyugodni, megerősödni, megújulni, feltöltekezni.
Tudunk-e mi ünnepelni? Hát mi jár a fejedben, miközben én dadogom ezt a prédikációt? Többnyire a dolgaid, a feladataid, a gondjaid; a jövő héten megint mennyi kihívás, mennyi dolog, mennyi teher… Tudunk-e mi ünnepelni? Bizony, gyakran nem tudjuk a dolgainkat elengedni, még az ünnep idejére sem. Nem tudjuk letenni azokat az Úr kezébe, hanem magunknál tartjuk. Nem tudunk csak úgy lenni, nem tudunk jelen lenni az Isten színe előtt. Nem tudunk jelen lenni sem az Isten számára, sem egymás számára…, csak úgy lenni, rábízni a dolgokat, a terheket a szabadító Istenre, aki mennyei erejével hordozza azokat helyettünk, hogy kinyílhassunk a szeretteink számára. Tudunk-e mi ünnepelni? Megvallom nektek őszintén, én sem tudok ünnepelni. Állandóan a dolgaimon, a feladataimon jár az eszem: Jaj, hát ezt sem végeztem még el, jaj, még az is elmaradt, itt is üvölt egy hiányosság, meg amott is; jaj, mi lesz velem! Tudunk-e mi ünnepelni? Tudunk-e mi töltekezni? El tudjuk-e engedni egy időre a dolgainkat az Úr színe előtt?
Tudunk-e mi ünnepelni? Hiszen az ünneplés többnyire egyenlő számunkra a győzelemmel. Azt gondoljuk, hogy akkor van okunk ünnepelni, ha mi győztünk, mindenhol, mindenben. Önző énünk sajátja ez az indulat: Én akarok győzni, nekem legyen igazam, én legyek az első, én legyek legfölül, az én nézőpontom érvényesüljön. Szélsőséges esetekben eljuthatunk odáig is – most kiélezem, de mégis így van –: Vesszen minden, vesszen akár az egész világ is, de nekem legyen igazam, én győzzek! Hát nem ezt látjuk most ebben a háborúskodó és képmutató világhelyzetben? Nem engedünk egy jottányit sem – egyik fél sem, másik fél sem –, pusztuljon inkább az egész világ, de nekem kell győzni. „Kicsiben, nagyban” érvényes ez a rettenetes gyarlóság. Ezzel máris megérkeztünk az ünnepre készülő vezetők gyilkos indulatáig.
Isten felkínálja nekünk az ünneplés boldog lehetőségét, szabadító irgalmának megnyugtató, üdvözítő tapasztalatát. Lám ez az ünnep fonákja, nemcsak a főpapok és írástudók farizeusi képmutatása, hanem az, hogy mi magunk sem tudunk igazán ünnepelni.
A világ képes-e ünnepelni; az egyház képes-e ünnepelni; mi tudunk-e ünnepelni; képesek vagyunk-e megragadni az ünnep lényegét?
Miért van az, kedves Testvéreim, hogy minden megromlik a kezünk között, minden tönkremegy? Hát nem üvölt az az ellentmondás, ami a mai igeszakasz két verse között ugyanúgy feszül, miként a saját életünkben is? Hát nem fáj az az ünneptelen, képmutató és halálos ellentmondás, amit manapság is látunk: miközben az egyik helyen – a törökországi földrengés romjai alól – mentik az emberi életeket; a másik helyen pedig – a szomszédos ország háborúságában – pusztítják az emberi életeket, ugyanabban az időben?
*
VAN OKUNK ÜNNEPELNI! (1–2)
Mindezek után, böjt első vasárnapján felkiálthatunk, töredelmes szívvel: Urunk, könyörülj rajtunk, Tehozzád menekülünk, aki a valóságos ünnep Istene vagy; ragyogtasd fel előttünk a Te orcádat, a Te Igédet és örömhíredet, hogy meglássuk, belássuk a Te szabadító szeretetedet, és feltöltekezhessünk evangéliumod által; téríts meg bennünket, növeld a mi hitünket, hiszen van okunk ünnepelni!
A mai igeszakasz megfogalmazza azt is, hogy miért van okunk ünnepelni.
Emberileg visszavonhatatlanul kész a farizeusok és az írástudók képmutató, ravasz terve Jézus Krisztus megölésével kapcsolatban.
De már jóval ennek előtte – mindeneknek előtte – kész az Isten felülírhatatlan terve, amely az emberi gonosz szándékot felülírta, megváltó szeretetének döntése szerint; így Jézus megöléséből megváltó keresztáldozat lesz.
Ez aztán az örömhír: Isten szabadításának a diadala.
Érted? Jézus Krisztus keresztjében az Isten határtalan szeretetét lássuk. Ő miattunk, érettünk, helyettünk szenvedett és halt meg. A golgotai kereszt az a hely, ahol leteheted a terheidet, a gondjaidat, bűneidet és konkrét vétkeidet, minden bajodat és megkötözöttségedet; odaviheted minden kérdésedet és feszültségedet, kínjaidat, gyötrődésidet. Jézus Krisztus isteni ereje hordozza, győztesen elhordozza azokat, Te pedig szabaddá lehetsz.
Jézus Krisztus keresztje az egyetlen hely, ahonnan nem repül vissza letaglózó bumerángként a letett batyu. Mindenünnen máshonnan már repül is vissza felénk többszörösen, a felelősségáthárítás ezernyi üstököseként. Bárkitől kérsz valamit, annak ára van, mindenütt mindenért benyújtják a számlát. Jézus Krisztus keresztje az egyetlen hely, ahonnan nincs visszfuvar! Ő kifizette ennek az árát, de mi szabadok, megszabadítottak vagyunk.
Kész a gyarló és képmutató, gyilkos emberi terv; de mindeneknek előtte kész volt az Isten megváltó szeretetének életet ajándékozó terve: Jézus Krisztus meghal, de feltámad, győz, életet, szabadulást, üdvösséget szerez nekünk. A feltámadásban Jézus Krisztus megváltó halálát elfogadta az Isten, mi pedig megváltott emberek vagyunk örökre.
Jézus Krisztus megváltó kereszthalála és feltámadása valóságos ünneplésre okot adó csoda, amire csak az Isten szeretet-hatalma képes.
Fedezd fel tehát Isten konkrét szabadító tetteit az életedben! Ugyanakkor tudd azt, hogy bármi történik veled, velünk, az egyházzal, ezzel a világgal; Isten gyermekeit egyszer s mindenkorra megszabadította, üdvözítette az Úr.
Kész a gyilkos emberi terv, de mindeneknek előtte kész volt a megváltó, üdvözítő isteni terv; és az isteni terv – Isten megváltó, szabadító szeretete – felülírja a gonosz és kárhozatos emberi tervet.
József egykori szavai teljesedtek be maradéktalanul Krisztusban: Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de Isten terve jóra fordította azt! (1Mózes 50,20)
Hát ez Isten szabadító irgalma.
Még egyszer mondom: Ti gonoszt terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt.
Isten szabadító szeretete ez, amely nem menti a gonoszt – a gonosznak felelnie kell –, de hatalmával felhasználja a gonoszt, és Jézus Krisztusban egyszer s mindenkorra legyőzi a gonoszt.
–
Böjt első vasárnapját azért kaptuk, a böjti időszak ezért adatott nekünk, hogy rácsodálkozzunk erre: Van miért ünnepelni.
Szomorodjunk meg, hogy nem tudunk ünnepelni!
Majd boruljunk le Isten színe előtt és kérjük azt, hogy az Ő szabadító szeretete járja át az életünket.
Igazi böjti mozdulat ez a leborulás, sírva a sírókkal, együttérezve a szenvedőkkel, könyörögve értük.
Ugyanakkor töltekezzünk fel az Isten szabadító szeretetének bizonyosságából, hogy reménységgel tudjunk böjtölni, hiszen böjtünk és egész életünk az ünnep – a kiteljesedett ünnep – felé tart, és mi már a böjti időt is reménységet nyert emberként élhetjük meg.
Mindenkinek az életében van valami, amit ki szeretne böjtölni. Ilyenkor beszorítva érezzük magunkat, korlátozottak a lehetőségeink; de mégis abban a reménységben élünk, hogy a böjtölésünk átmeneti, előkészítő jellegű, van értelme és célba ér, mert eljön a megszabadulás, a kiteljesedés ideje. Akár a körülmények kényszerítik ránk, akár önmagunk vállaljuk fel a böjtöt, soha ne felejtsük el, az ünnep felé halad az életünk; sőt, hit által ez az ünnep már a miénk!
Ez a böjt és az ünnep boldog kapcsolata.
Most még a böjt ideje van.
De böjtölhetnek-e a lakodalmasok, ha majd újra velük lesz a vőlegény? (Márk 2,19) Bizony, akkor már nem fogunk böjtölni, hanem a nagy vacsora asztalához ülünk (Lukács 14,15–16).
Jöjj, Urunk Jézus Krisztus, hogy teljessé legyen az életünk; és Te cselekedd, hogy a jelen minden percét is a Te közelséged ünnepeként élhessük meg!
Szabadító Istenünk van, áldott legyen az Ő háromszor szent neve!
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2023. február 26.
Illusztráció: nincs
Böjt első vasárnapja
- hét.
Márk sorozat: 101.