(22) Amikor Bétsaidába érkeztek, egy vakot vittek hozzá, és kérték, hogy érintse meg.
(23) Ő pedig a vakot kézen fogva kivezette a faluból, azután szemére köpve rátette kezét, és megkérdezte: Látsz-e valamit?
(24) Az felnézett, és így szólt: Látom az embereket, amint jönnek-mennek, de mintha fákat látnék.
(25) Azután Jézus ismét rátette a kezét a szemére, ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent.
(26) Jézus ekkor hazaküldte őt, és azt mondta: Még a faluba se menj be!
(Márk 8,22–26)
(Márk 8,25)
A reformáció 504. évfordulója az idén vasárnapra esik.
Istentiszteletünkön a hirdetett Igét megpecsételi a látható Ige, az úri szent vacsora sákramentuma.
A most következő Ige, ezen az ünnepen, Márk evangéliuma folyamatos magyarázata során igazi reformációi Ige.
Ha ennek az evangéliumi történetnek egyes eseményeire figyelünk, akkor azt látjuk, hogy Isten Igéje miként munkált egy ember életében; és miként munkál ma Isten Igéje, itt és most, közöttünk.
Figyeljünk tehát arra, hogy amikor Isten Igéje megszólal, akkor annak milyen áldásait tapasztalhatjuk!
Így, erre a központi gondolatra felfűzve, vegyük sorra a mai evangéliumi szakaszt!
*
Az első üzenetet így lehet megfogalmazni: ISTEN IGÉJÉNEK KÖZELÉBE ODA KELL VINNI AZ EMBEREKET (22).
Az embereket oda kell vinni Isten Igéjéhez, oda kell vinni a testet öltött Igéhez, Jézus Krisztushoz; akár kiragadva őket megszokott hétköznapjaikból, vagy kiemelve őket a konkrét bajaikból, amelybe belefeledkeztek, belesüllyedtek, vagy éppen belekeseredtek.
A mai szakaszban látjuk, hogy ezt a Bétsaidából származó, nem látó, vak embert mások, minden kérdezés nélkül, kézen fogták, amikor meghallották, hogy a gyógyító Jézus a közelben van, és odavitték Jézus Krisztushoz.
A következő nemzedék tekintetében, a gyermekeink, az unokáink tekintetében, a missziói parancs – hadd fogalmazzunk radikálisan – nem lehetőség számunkra, hanem kötelesség: a legfogékonyabb korban, gyermekkorban, már a kezdet kezdetén, kézen fogni őket, és a kornak megfelelő módon, odavinni őket Jézus Krisztus közelébe.
Természetesen, ez a szolgálat, életkortól függetlenül, minden embertársunkkal kapcsolatosan, amikor az Isten erre áldott alkalmat készít, nemcsak lehetőségünk, hanem kötelességünk: „kézen fogni” embereket, nem tapintatlanul, de az Istentől készített lehetőségekkel élve, odavinni őket a gyógyító Úrhoz, Jézus Krisztushoz, valamint az Ige közelébe, ahol a mennyei gazdagság adatik nekünk.
Idézd fel most, ezen az ünnepen, hogy kik voltak az Isten áldott eszközei az életedben, akik annak idején kézen fogtak és odavittek az Ige közelébe, Jézus Krisztus közelébe?
Én hálás vagyok az édesanyámért, aki nem kérdezett semmit, hanem minden vasárnap kézen fogott bennünket, és menni kellett a szomszéd faluba, Szentgálra, a vasárnapi istentiszteletre. Életünk részévé lett Jézus Krisztus közelsége, az Ige, a templom, a gyülekezet, az Isten népe, a testvérek közössége, az éneklés, az imádság, a találkozás a mennyei világgal.
Édesapám emléke is legyen áldott, aki ugyanilyen odaadással a herendi katolikus templomba vitt bennünket rendszeresen, ami az én életemben megalapozta más felekezetek ismeretét, tiszteletét, szeretetét. Ez a tényleges „ökumené” pedig manapság hangsúlyos, mert együtt kell megjelenítenünk a keresztyén örömhírt.
Ez az első üzenet: Isten Igéjének közelébe, Jézus Krisztus közelébe oda kell vinni az embereket.
*
A második üzenet: ISTEN IGÉJÉNEK KÖZELÉBEN EL LEHET ÉS EL KELL CSENDESEDNI (23).
Amikor ezt a vak embert odaviszik Jézushoz, akkor Jézust nagy sokaság vette körül.
Jézus pedig ugyancsak kézen fogja a bétsaidai vak embert, kivezeti a faluból, hogy ők maguk csak ketten legyenek, csendben, kizárva nyilvánosságot, publikumot, közéletet, kíváncsi szemeket, sokféle tekinteteket.
Ezt a „kivezetést” isteni szeretet, tapintat vezérli: ami most történik, az csak kettőnkre tartozik.
Arról nem is beszélve, hogy Jézus kerülte az öncélú nyilvánosságot.
Amikor Jézus csodát tett, akkor mindig elzárkózott a látványos csodáktól; megtiltotta, hogy akik megtapasztalták, vagy látták ezeket a csodákat, azok „összevissza fecsegjenek” azokról.
Jézus csodái jelek voltak, amelyek igazolták azt, hogy ki is Ő valójában: Isten Fia, Megváltó.
Ezek a csodák előkészítették az egyetlen csodát, minden emberi probléma megoldását: Jézus feltámadását, a bűn, a betegség, a halál, a gonosz legyőzését. Jézus feltámadásában teljességgel felragyogott az Ő isteni arca.
Jézus mindig kerülte az öncélú nyilvánosságot.
Jézus kézen fogja ezt a vak embert, egy csendesebb helyre vezeti, hogy csak ketten legyenek.
Kettesben Jézussal!
Nagyon fontos a közösség, de nagyon fontos a belső szoba csendje is.
Erről az utóbbi időben elfeledkezünk.
Vannak olyan élethelyzetek, amelyek csak az Úrra és rám magamra tartoznak.
Kettesben Jézussal, elcsendesedni, lenyugodni, felkészülni gyógyító szavának és érintésének fogadására.
Zaklatott életet élünk, ingercunamiban, nyugtalanok vagyunk, nehezen tudunk elcsendesedni. Ezért igazából soha nem kész az értelmünk, a szívünk, a valónk arra, hogy Isten Igéjét, üzenetét befogadjuk, és az Úrral való találkozás csodáját átéljük.
Ehhez csendre van szükség, ehhez le kell nyugodni.
Mi többnyire úgy akarunk „elcsendesedni”, hogy amint kikapcsolódunk valamiből, azonnal bekapcsolódunk valami másba.
Teljesen mindegy, hogy az a másfajta tevékenység pihenésnek tűnik, de mégis egyik tevékenység követi a másikat az életünkben.
Nem tudunk leállni.
Közben egymást is kiszipolyozzuk.
Nem hisszük el, hogy az életünk igazolt, még mielőtt valamit is tennénk, hiszen Isten mindent megelőző szeretettel szeret bennünket, így csakis ebből a bizonyosságból fakad minden értelmesen tevékeny élet.
Nagy nyomorúságban vagyunk: az egyik dologból kikapcsolódva, még ha pihenni akarunk is, abban a pillanatban bekapcsolódunk valami másba.
Az egyik projekt után jön a másik; és egymás mellett sok projekt fut.
Nem tudunk igazán elcsendesedni.
Kettesben lenni Jézus Krisztussal! Ez itt az üzenet.
Csak csendben lenni az Úr színe előtt.
Ennek az üzenetnek minden szava hangsúlyos.
Csak akkor tapasztaljuk meg a mennyei világ gazdagságát, ha csendben tudunk lenni, az Úr színe előtt.
Csak csendben…
Csak csendben lenni… Hagyni magunkat létezni, nézdegélni, csodálkozni, rácsodálkozni az életre, hálát adni Isten ajándékaiért – hiszen annyi csodát nem veszünk észre –, rádöbbenni, hogy mennyi mindenért hálásak lehetünk az Úrnak.
Közben megtapasztaljuk, hogy az Úr színe előtt vagyunk. Egyszerre csak kész lesz a testünk, a lelkünk, az elménk, a szívünk az Úrral való találkozásra, az Ő szavának, Igéjének, érintésének befogadására.
Tehát: az Igéhez oda kell vinni az embereket, és az Ige közelében, Jézus Krisztus közelében, el kell csendesedni; kettesben Jézussal.
Ez a „kell” egy isteni „kell”; boldog lehetőség.
*
A harmadik üzenet: ISTEN IGÉJE MEGÉRINT BENNÜNKET, miként Jézus megérintette a bétsaidai vak szemét (23).
Hiszem, sokszor megtapasztaltátok már ti is ezt a csodát, ami a reformáció felfedezése, miszerint Isten Igéje megérint, és általa a mi feltámadott Urunk érint meg bennünket, az Ő Lelke által.
Mit jelent ez az érintettség?
Ha Isten Igéje megérint bennünket, akkor az jó, gyógyító, még akkor is, ha testileg éppen nem gyógyultunk meg.
Amikor egy olyan ember érint meg bennünket testileg, aki szeret bennünket, annak az érintése jó.
Lelki értelemben Jézus Krisztus érintése jó, gyógyító.
Többféleképpen érinthet meg minket az Isten: nem mindig konkrét Igéken keresztül; hanem embereken keresztül, példákon keresztül, karizmatikus, hívő embereken keresztül; vagy áldott, ihletett alkotásokon, felismeréseken keresztül érint meg bennünket a mi Urunk.
A felülről való érintettség mindegyik fajtája fontos, azokon keresztül Isten kopogtat az életünkön.
Minden áldott, szentlelkes érintettség elvezet bennünket a „puszta szóig”, az Igéig, az Ige általi érintettségig, hiszen a hit hallásból van (Róma 10,17).
Itt, ebben az érintettségben van egy specialitás, amely igen fontos üzenetet hordoz, több tekintetben is.
Ebben az evangéliumi szakaszban is olvashatunk egy furcsaságot, ami korunkban magyarázatra szorul. Jézus úgy érintette meg a bétsaidai vak embert, hogy a szemére köpött. Mit jelent ez? Korábban a süketnéma, dadogó ember esetében is olvastuk ezt, hogy Jézus köpött egyet, és a nyálat rákente a beteg testrészre (Márk 7,33).
Az akkori kor tudományos gondolkodása szerint a nyálnak gyógyító erőt tulajdonítottak.
Milyen döbbenetes üzenet, hogy Jézus Krisztus a kornak ezt a felismerését tiszteletben tartja. Erre építve lép tovább, és mutat rá valami többre. Jézus Krisztus igent mond a saját kultúrájára, a saját kultúrájának akkori felismerésére, és így vezet el bennünket valami többre.
Jézus mindig úgy épít, hogy nem rombol, a halálosan súlyos eseteket kivéve. Ezekben a súlyos esetekben ugyanis csak úgy lehet teljesen „újat” építeni – ez az újjáteremtés csodája –, hogy a maradandóan megromlottat „régit” le kell rombolni. De Jézus többnyire úgy épít, hogy nem rombol. Itt is tiszteletben tartja a maga kultúráját.
Az a tény, hogy Jézus nyállal gyógyít – az akkori tudást felhasználva –, azt is jelenti, hogy az Isten az, aki igazából képes gyógyítani, de a gyógyításhoz felhasználja az embert.
Isten gyógyít, de emberi eszközein keresztül, az embernek adott értelem és tudás által. Vagyis az embernek adott az Isten gyógyító hatalmat.
Nem ellentét áll fenn az Isten gyógyítása és az ember gyógyítása között, hanem híd köti össze a kettőt.
Így Isten áldott eszköze a tudomány minden felismerése, áldott a gyógyító tevékenység, az orvoslás, a felírt gyógyszer.
Nem ellentét feszül, hanem híd ível Isten gyógyítása és az emberi gyógyítás között.
Nagyon aktuális ez az üzenet manapság, a koronavírus-járvány negyedik hullámában, ahol oltakozásra hívnak bennünket.
Ha felírnak egy gyógyszert az orvosok, akkor nekem hinnem kell, hogy ők az Isten eszközei számomra, korunk tudása szerint, de Istentől várom a gyógyulást és ebben is Őrá hagyatkozom.
Amikor beveszem a gyógyszert, imádkozhatom a következőt: Uram, add, hogy ez a kemikália a Te gyógyító hatalmadat szolgálja az életemben!
Minden gyógyulás valójában az Isten gyógyító hatalmára utal. Az Isten gyógyító hatalmát lehet minden gyógyulásban magasztalni.
Amikor Isten Igéje megérint, akkor Jézus Krisztus érint meg, akár embereken, akár alkotásokon keresztül, de leginkább az Ő szava által, akkor ez az érintés áldott.
Hisszük, hogy Isten Igéje embereken keresztül: nemcsak prédikációk, keresztyén bizonyságtételek által, hanem egy-egy emberi szerető mozdulaton vagy ihletett alkotáson át, valamint orvosok és gyógyszerek segítségével, illetve sokféle más módon is, megérintett már bennünket.
Tapasztaljuk meg ezt a csodát!
Isten Igéjének érintése jó és gyógyító.
*
Tovább megyek, magyarázva a történetet.
ISTEN IGÉJE MEGKÉRDEZ BENNÜNKET (24).
Isten Igéje önvizsgálatra hív bennünket.
Úrvacsoraosztásra készülve most különösen fontos ez.
Amikor Jézus megérintette ezt a beteg embert, utána megkérdezte tőle: Látsz-e valamit?
Most bennünket kérdez meg a mi Urunk: Látsz-e valamit?
Mert testileg látsz. De tisztán látsz, jól látod a dolgokat? Miként látod a házasságodat, a családodat, a munkahelyedet, az egyházat, a keresztyénséget, a társadalmat, a közéletet, a közösséget; ezt a világot?
Jól látod, biztos, hogy jól látod, amit látsz?
Megdöbbentőek számomra azok a magabiztos, pökhendi nyilatkozatok, amelyekkel kijelentünk dolgokat, mert ezek többnyire a mi gyarló érdekeink szerinti részigazságok.
Többnyire egy jottányit sem engedünk a magunk igazságaiból, még egy „darab részletet” sem… Inkább vesszen minden! Nagy „hősök” vagyunk mi, emberek…
Jézus Krisztus isteni, megváltó szeretete az egyetlen igazság.
Mi Őrá tekintve tehetünk bátor hitvallást, de nem foglalunk állást aktuális kérdésekben, hiszen a hitvallásunkkal ezt mindig megtesszük.
Nem akarunk gyarló részigazságaink csapdájába esni.
Mindig legyen ott bennünk az az alázat, miszerint ebben a világban homályos a látásunk.
Ebben a világban tükör által homályosan látunk, majd csak „odaát” látunk színről színre (1Korinthus 13,12).
Még mélyebb üzenete is van ennek az Igének.
Amikor Jézus megkérdezte ezt a gyógyuló embert a látásáról, akkor ő azt feleli Jézusnak: Már elkezdett látni valamit, de még nem lát tisztán; embereket lát már homályosan, mint valami fákat, járkálni.
Gyökössy Endre írja ennél a résznél, és ez nagyon megragadott: Homályos látásunk során – miközben azt hisszük, hogy jól látjuk a dolgokat, és minden részletben csakis nálunk van az igazság –, minden tekintetben úgy kezeljük a másikat, mint egy darab fát. Látjuk, hogy mozog, él; de mégis az élő embertársat úgy kezeljük, mint egy darab fát.
Bizony, elmegyünk egymás mellett. Valljuk meg őszintén, bűnbánattal, hogy igazából alig érdekel bennünket a másik. Önzőek vagyunk.
Úgy megyünk el a másik élet mellett, amely életnek „letört egy ága”, mint az erdőben a letört faágak mellett.
De ha éppen derékba tört egy embertársunk élete, akkor még meg is ijedünk, és még inkább távol tartjuk magunkat az illetőtől, nehogy mi is bajba kerüljünk…
Urunk, könyörülj rajtunk, homályos a mi látásunk!
*
Isten Igéje megérint, megkérdez, hogy meggyógyítson; mert ISTEN IGÉJE MEGGYÓGYÍT (25).
Jézus ismét megérintette a gyógyuló embert.
Ebben a történetben azt látjuk, hogy a bétsaidai vak, fokozatosan ugyan, de meggyógyul.
Egyszer csak ez az ember elkezdett tisztán látni.
Már nem homályosan látott.
De ez a tisztán látás egy folyamat volt, ahogy ebben a történetben látjuk. Folyamatosan feltisztult ennek a bétsaidai embernek a látása.
Az a kérdés, hogy mit jelent ez a tiszta látás, ez a folyamatosan tisztuló látás?
A tiszta, egyre inkább feltisztuló látás a Bibliában azt jelenti, hogy hitre jutunk, és a hitünk egy életen keresztül, folyamatosan erősödik.
Tudjátok, tisztán nem a testi szemeivel lát az ember, tisztán nem is a szívével lát az ember – mert a szívünk csalárd és gyarló, meg az érzelmeink is, legfeljebb az újjászületett szívvel láthatunk tisztán –, hanem tisztán a hitével lát az ember, még akkor is, ha testileg vak.
Tisztán a hitünkkel láthatunk, a mennyei összefüggésekben: dolgokat, jelenségeket, eseményeket, embereket.
A tiszta, azaz egyre inkább feltisztuló látás egyszerre alázatos és mégis hitvalló.
Emlékeztek Czirják László nagytiszteletű úrra, aki sokáig segített nekem itt, ebben a gyülekezetben, és akinek azért kellett korán nyugdíjba vonulni a szolgálatból, mert teljesen megvakult, semmit nem látott? Amíg nem tanult meg szakemberek által fehér bottal közlekedni, lefejelt villanyoszlopokat, feldöntött kukákat. Ma már biztonságosabban mozog egyedül, de testi szemeivel továbbra sem lát semmit. Ez a testvérünk a mai napig él, kilencvenkét éves, és tele van örömmel, hálával, reménységgel. Én Laci bácsit soha nem hallottam panaszkodni, nem láttam szomorúnak. „Laci bácsi, megszégyenítesz engem, hogy te testi szemeiddel nem látsz, és mégis sokkal többet látsz, mint én” – mondtam egyszer neki.
Tisztán az ember a hitével lát, nem a testi szemeivel és nem is a gyarló szívével.
Tehát, vegyétek észre, hogy a gyógyulás – a mai igeszakasz ezt kihangsúlyozza – egy folyamat, nem azonnal adatik.
Jézus kétszer is megérintette ezt a beteg embert, mire elkezdett egyre tisztábban látni.
Bizony kritika ez a hatásvadász, egyszerre nagyot és látványosat akaró keresztyénségünkre nézve is. Mi egy pillanat alatt akarunk mindent, hitben járva is: pillanat alatti megtérés – napra, percre, órára megélve ezt; megtértem, megváltoztam, mostantól fogva minden rendben van, minden jó, minden happy – azonnali gyógyulás, azonnali és teljes megoldás, látványos csodákkal.
Nem, ez nem így van. Az áldott kivételek csak erősítik a lényeget. Az Isten szerinti gyógyulás egy folyamat.
A bétsaidai vak gyógyulásának története is ezt hirdeti nekünk.
Ad hitet az Úr, aztán a hitünket egy életen keresztül érleli, először homályosan, majd egyre tisztábban látunk, a megszentelődés útján járva, mígnem megérkezünk „odaátra”, a színről színre látásra (1Korinthus 13,12).
Példákkal hadd szemléltessem ezt a folyamatot!
Testvéreim, amikor eltörik valakinek a lába – átélték ezt testvérek mostanában, itt a gyülekezetben is –, akkor még a begipszelésig is eltelik egy kis idő, az is egy folyamat, meg kell röntgenezni, helyére kell illeszteni az elcsúszott csontokat, és aztán a gipszelés után még hónapok is eltelhetnek, mire a gipsz lekerülhet a végtagról; nem is beszélve aztán a rehabilitáció folyamatáról, gyógytorna és egyebek… Mire az ember gyógyultan lábra tud állni, addig akár fél év is eltelhet.
Minden gyógyulás egy folyamat, a hit érlelődése is egy folyamat, a teljes gyógyulás pedig „odaát” adatik nekünk.
Pál apostol damaszkuszi megtérése, úgy tűnhet, egy pillanat műve volt, hiszen ott, akkor Saulnak megjelent a feltámadott Úr Krisztus. Ám ezt a nagy megtérést is hosszú tévelygéseken át készítette elő az Isten.
A gyógyulás egy folyamat, úton vagyunk, de biztos úton vagyunk, ha az Úrral járunk, Őbenne bízva már tisztán látunk, és egyre tisztábban fogunk látni, „odaát” pedig majd színről színre. Így gyógyít bennünket a mi Urunk.
*
Végezetül egyetlenegy mondat, hogy lezárjuk a történetet.
Isten Igéje elküld bennünket a szolgálatba. ISTEN IGÉJE, MÁR GYÓGYULTAN, ILLETVE A GYÓGYULÁS FOLYAMATÁBAN, HAZAKÜLD BENNÜNKET A MIEINKHEZ (26).
Jézus azt mondja a bétsaidai embernek: Még a faluba se menj be, hanem menj haza a tieidhez, és ott mondd el, hogy mi történt veled.
Nyilván itt Jézus utalást tesz már arra is – ami Márk koncepciója az egész evangéliumban (ez az úgynevezett „messiási titok”) – miszerint amíg Ő fel nem támad a halálból, addig ne tegyenek Őróla bizonyságot, hiszen a feltámadásban ragyog fel igazán, hogy ki is Ő valójában: Isten Fia, Megváltó.
Ezt azért hangsúlyozza Márk, mert legyen bármilyen látványos egy csoda, soha nem a csoda segít hitre, hanem hit által ragadhatjuk meg a csodát.
Ez az üzenet is benne van ebben a záró igeversben.
De egy ennél sokkal gyakorlatibb üzenet az, amit ebből az igeversből meg lehet hallanunk: A családodban kezd el a keresztyén bizonyságtétel szolgálatát.
Könnyű a faluban bizonyságot tenni, könnyű a „távoliaknak” szólni az Úrról, azoknak, akik nem ismernek bennünket igazán.
A családban sokkal nehezebb bizonyságot tenni, a család a legnehezebb missziói terep, ahol mindent tudnak rólunk, ahol ismerik az összes gyengénket, gyarlóságunkat, vétkünket, ahol gyakran kiengedjük a gőzt, ahol elengedjük magunkat. A családban szinte teljesen ismernek bennünket, mindenesetre mindenkinél jobban ismernek bennünket.
Igen, a családban, a kis gyülekezetben, a tieid között kezdd el egyre gyógyultabban, egyre hitelesebben élni és szólni az Isten szeretetét.
–
Isten Igéje csodálatos, Isten Igéje hatalmas!
Ezért Isten Igéjéhez oda kell vinni az embereket, mert Isten Igéjének közelében el lehet csendesedni, mert Isten Igéje megérint, megkérdez, meggyógyít, majd elküld bennünket a bizonyságtételre.
Pecsételje meg ezt az áldott üzenetet az úri szent vacsora sákramentuma!
Jöjjetek, íme minden készen van (Lukács 14,17), hogy a tisztánlátás csodáját az elmondottak szerint átéljük.
Ámen.
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2021. október 31.
Márk sorozat: 53.
44. hét.
Szentháromság utáni 22. vasárnap.
Textus / Lekció: Márk 08,22-26 (25)
Igehirdető: Steinbach József