(1) Dicsekednem kell, habár nem használ; rátérek azért az Úr megjelenéseire és kinyilatkoztatásaira.
(2) Ismerek egy embert a Krisztusban: tizennégy évvel ezelőtt – hogy testben-e, vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja –, elragadtatott a harmadik égig.
(3) Én tudom, hogy az az ember – hogy testben-e vagy testen kívül-e, nem tudom, csak az Isten tudja –,
(4) elragadtatott a paradicsomba, és olyan kimondhatatlan beszédeket hallott, amelyeket nem szabad embernek elmondania.
(5) Ezzel az emberrel dicsekszem, nem pedig önmagammal; ha csak az erőtlenségeimmel nem.
(2Korinthus 12,1–5)
(2Korinthus 12,1)
A feltámadott Úrral való találkozásról szól ez az igerész.
Nem könnyű ez az igeszakasz.
A Biblia legnehezebb igerészeinek sorába tartozik a most soron következő, magyarázat előtt álló, textus.
Ugyanakkor gyönyörűséges, fontos üzeneteket tartalmaz az előttünk álló szentírási szakasz.
Találkozni a feltámadott Úrral – Őbenne találkozni az egyetlen, élő Istennel – üdvözítően életfontosságú, mert Jézus Krisztussal találkozva történik meg az a csoda, hogy Isten újjászül bennünket, hogy az Ő eredeti gondolata szerinti életet élhessünk.
Ez Jézus Krisztus eljövetelének célja. Ő azért jött, hogy újból teljes életünk legyen és bőségben éljünk (János 10,10): testben, lélekben, egész valónkban, emberi kapcsolatainkban, egyéni és közösségi értelemben egyaránt.
A krisztusi teljes élet e-világban nem tökéletes, hiszen „odaát” lesz majd tökéletessé, de már „itt” sem a gyarlóság és a gonosz uralkodik felette, hanem a feltámadott Úr.
Jézus Krisztus azért jött, hogy nekünk újból, Isten eredeti gondolata szerint, életünk legyen, teljes életünk legyen és bőségben éljünk, már „itt”, ebben a világban, ami aztán „odaát” maradéktalan teljességében tapasztalható meg.
Találkozni az Úrral!
Ez a mai igehirdetés témája.
*
TALÁLKOZNI AZ ÚRRAL! (1)
Korinthusban is – Pál apostol missziói munkálkodása, szolgálata, igehirdetése, példaadása során, Isten kegyelméből – sokan találkoztak a feltámadott Úrral, és ezáltal Korinthusban gyülekezet jöhetett létre.
A korinthusi gyülekezet sokszínű gyülekezet volt abban az értelemben, hogy ez a sokszínűség, kezdetben legalábbis, áldott sokszínűség volt.
Korinthus egy gazdag, sokszínű kereskedőváros volt, sokféle bölcselettel, gondolattal, látásmóddal, cselekvéssel, sokféle vallási irányzattal. Ma így mondanánk: ez egy multikulturális város volt.
Éppen ezért Korinthusban egy sokszínű gyülekezet jött létre, az apostol munkálkodása által.
Ugyanis, amikor találkozunk a feltámadott Úr Jézus Krisztussal, akkor a személyiségünk sajátosságai nem szűnnek meg. Tehát Jézus Krisztus nem törli el az ént, hanem újjászüli, birtokba veszi a személyiséget; de közben megmaradnak a személyiség sajátosságai, ahogy mindannyian Istennek egy-egy egyedi, pótolhatatlan, teremtési csodái vagyunk.
Tehát Jézus Krisztus népe sokszínű közösség, személyiségjegyekben, kegyelmi ajándékokban, amelyeket a feltámadott Úr uralma hangol össze egy áldott sokszínűséggé.
Létezik áldott sokszínűség!
Egy példával érzékeltetve: olyan ez az áldott sokszínűség, mint amikor egy folyam a mederben, a gátakat tiszteletben tartva, halad a biztos irányba, a cél, a megérkezés felé. Közben a medren belül a folyam sokféleképpen tükröződik, csillog, sokféle színben pompázik, ezerféle módon fecseg, hullámzik. De ettől függetlenül, e sokszínűség ellenére, a lényeget illetően a folyam a mederben mozog, egy irányban halad, nem töri át a gátat, így folyamlik a biztos cél felé.
Ilyen az áldott sokszínűség. Ilyen értelemben a keresztyénség is sokszínű, a Jézus Krisztusban. Ez nem baj. Áldott sokszínűség ez.
Viszont, ahol találkoztak a feltámadott Úrral, ahol jelen van a hit és a hitben való erősödés, ott mindig intenzívebben támad a gonosz, aki azt akarja elérni, hogy az áldott sokszínűség egy életveszélyes, halálos, kárhozatos sokszínűséggé torzuljon.
Ez az életveszélyes sokszínűség áttöri a gátakat, miközben a hullámok már nem egymást simogatják és támogatják, hanem felkorbácsolják egymást, egymás ellen fordulnak. Ettől kezdve nem számít többé az, hogy a folyam egy irányba haladjon. A folyam ilyenkor kilép a medréből, áttöri a gátakat, és innentől kezdve minden hullám, minden fodor csak magát tupírozza, ágaskodva, maga alá gyűrve a másikat.
Minden ilyen gátakat áttörő, medret nem tisztelő áradás pusztítóvá válik.
Ettől kezdve az áldott sokszínűség átkozott sokszínűséggé torzul.
Korinthusban is, az áldott sokszínűség ilyen veszélyes, romboló sokszínűséggé korbácsolódott fel.
Ismerjük a hátteret: a sokféle pártoskodást; meg azt, hogy milyen feszültségekkel teli kapcsolat alakult ki a gyülekezet és az apostol között; nem is említve most a hamis apostolok mindent „szétdobáló” megjelenését.
Ahol a sokszínűség áttör minden gátat és ezerfelé áradva rombol, ott hiába hivatkoznak az Istenre, valójában az ilyenek soha nem találkoztak az Úrral és mindenben csak önmagukat képviselik.
Itt, mindjárt az elején felvetődik egy kérdés, amelyben már a mai igehirdetés egyik üzenete is megszólal.
Kérdésként szólít meg bennünket az üzenet: Akik ránk tekintenek; akik az egy, szent, egyetemes anyaszentegyházra tekintenek, annak sokszínűségére, azok egy áldott sokszínűséget látnak, vagy egy pusztító sokszínűséget?
Egyszerűbben is megfogalmazhatom a kérdést: Látszik-e rajtunk az, hogy mi – a sokszínűségünk ellenére is – egy irányban haladunk, és mindannyian a megváltó Jézus Krisztushoz tartozunk?
Találkoztunk-e a megváltó Jézus Krisztussal, és a Jézus Krisztusba vetett hitünk erősödött-e életünk során, illetve látszik-e rajtunk a Jézus Krisztusba vetett hitünk mások előtt?
Vonzó-e a keresztyénségünk?
Áldott-e a keresztyénség sokszínűsége ma, a világ számára?
Az áldott sokszínűség azt jelenti, hogy egyszerre hitvalló – tehát ragaszkodik a rábízott áldott kincshez, azt nem adhatja fel, ha sokszínűen is éli meg –, de ugyanakkor mégis vonzó a világ felé, a kívülállók számára.
Az áldottan sokszínű keresztyénség egyszerre hitvalló és ugyanakkor vonzó.
*
TALÁLKOZNI AZ ÚRRAL: JELENÉSBEN (1–5).
Akkor menjünk közelebb a mai Igéhez!
Találkozni az Úrral, az apostol mai tanítása szerint, két módon lehetséges, és ezek üdvtörténeti korszakonként másként és másként adatnak nekünk.
Ezért mondja az apostol: „Ezek után rátérek az Isten megjelenéseire és kijelentéseire!” (1)
Vagyis az Úrral találkozni, bizonyos üdvtörténeti korszakokban közvetlenül, rendkívüli módon, jelenések által is lehetett.
A mostani üdvtörténeti korszakban pedig már csak közvetetten, „rendes” módon, az Úr kijelentésén keresztül lehetséges ez a találkozás.
Korinthusban az történt, hogy miután ez az áldott sokszínűség egy veszélyes sokszínűséggé torzult, nagyon sokan elkezdtek azzal dicsekedni, hogy ők az igazi hívők, ők az igazi keresztyének, ők találkoztak igazán Jézus Krisztussal, mégpedig nagy átélésekben, jelenésekben, istenélményekben, egészen közvetlen módon.
Akik ezt a fajta közvetlen, nagy átéléssel megtapasztalt istenélményt nem élték meg, azok nem igaz keresztyének.
Ezt ma is sokféleképpen megfogalmazzuk, különböző végletekben.
„Aki nem az én tanrendszerem szerint találkozott az Úrral, az nem igaz keresztyén.”
Vagy a másik véglete ennek így hangzik: „Aki nem nagy átélésekben találkozott az Úrral, az nem igaz keresztyén, hanem csakis mi – akik így és így találkoztunk az Úrral – vagyunk az igazi, valódi krisztushívők.
Ki az igazi keresztyén? Csak az Úr tudja. Biztos, hogy nem tanhoz vagy misztikus átélésekhez, nem a találkozás pontosan definiálható „hogyanjához” kötött a keresztyénség. Ezt figyelembe véve, teszek egy kísérletet a definícióra. Az keresztyén, aki találkozott a feltámadott Úrral, amelynek nyomán Őt Úrnak és Megváltónak vallja, és aki számára ez üdvbizonyosságot jelent, aki számára ez a találkozás, elviselhetetlen feszültségei között is reménységet nyújt; ezért alázattal szolgálja, a maga lehetőségei között, az Úr ügyét, az övéi javát, miközben reménységgel tekint mindenkire.
Az apostol azt mondja, hogy esztelenné lesz ő is, és a korinthusiakhoz hasonlóan, ő is elkezd dicsekedni: „Ha ti azt mondjátok, hogy ilyen rendkívüli, közvetlen módon hatalmas istenélményeket éltetek át, akkor alázattal dicsekedve elmondom az én istenélményemet.”
Ezt hallhattuk a mai Igében. Egyes szám harmadik személyben mondja el az apostol nekünk az istenélményét, de igazából magáról beszél: „Ismertem egy embert, aki 14 évvel ezelőtt elragadtatott a harmadik égig; testben, vagy testen kívül, nem tudom, csak az Isten tudja; és ott olyan dolgokat látott, amit alig lehet kibeszélni.”
Figyeljük e személyes istenélmény kommunikálását: tele van tartózkodással, tele van bizonytalansággal, pedig valóban egy konkrét istenélményét mondja el Pál apostol. A korinthusiak dicsekedtek ezekkel a közvetlen istenélményekkel. „Akkor én is dicsekszem, nekem is volt egy ilyen élményem!” – feleli erre az apostol.
Azt nem mondja meg, hogy melyik istenélményére gondol az apostol. A damaszkuszi megtérésélményét említi itt, vagy valami másik esetre gondol? (Cselekedetek 9,1–9)
Az apostol nem nevezi meg pontosan a helyét sem ennek az istenélménynek, csak annyit mond – szinte értelmezhetetlen –, hogy elragadtatott a harmadik égig, a paradicsomba. Arra utalhat az apostol, hogy a menny és a föld határán tapasztalta meg ezt az istenélményt, ebben a követlen elragadtatásban.
Aztán nem szól az apostol ennek az istenélménynek a módjáról sem igazán, mert így fogalmaz: „Testben, vagy testen kívül ragadtattam el, nem tudom; csak az Isten tudja, miként történt mindez!” Maga az apostol is beismeri, hogy nem tudja a részleteket, csak az Isten tudja (3). Így nem érdemes találgatni, hogy Énok és Illés testben való elragadtatásához hasonló esetről lehet szó (1Mózes 5,24; 2Királyok 2,11), vagy inkább olyan élményről, amit a tanítványok éltek át a megdicsőülés hegyén (Máté 17,1–8).
A tartalmában is bizonytalan ez a közlés, mert amit az apostol hallott, az elragadtatás során, azt igazából nem is tudja elmondani.
Sőt a gyakoriságát is a következőképpen fogalmazza meg Pál: „Ti, korinthusiak, dicsekedtek, hogy rendkívüli istenélményeket, csodákat, jelenéseket, gyógyulásokat, rendkívüli istentapasztalatokat éltek át, és ti vagytok az igaz hívők; hát én alázattal dicsekedve elmondom, hogy egyszer, tizennégy évvel ezelőtt történt velem ilyen.” Nem sokszor, egyszer, csak egyszer élt át az apostol ilyen rendkívüli istenélményt.
Figyelitek, hogy milyen alázat van az apostolban?
Ahogy az apostol dicsekszik az istenélményével, azzal egyben értékeli is azt.
Ezáltal az apostol az Úrral való igaz találkozás másik módja felé tereli a figyelmet. Vagyis az apostol nem dicsekszik, hanem neveli a korinthusiakat, az Isten tiszta ismeretével kapcsolatosan, ezzel pedig dicséri az Urat. Az apostol dicsekvése valójában az Isten dicsérete.
Az apostol egyes szám harmadik személyben szól erről a találkozásról, és ezzel már eleve egyfajta távolságtartással beszél erről az istenélményről, amiben tényleg annyi bizonytalanság van.
Mi magunk is kihalljuk a sorok közül, hogy az apostol szinte dadog, amikor erről beszél.
Az apostol megfogalmazza: ez az én személyes istenélményem volt, valóságos élmény volt. Mondjuk ki, az Isten ma is adhat ilyen közvetlen istentapasztalatokat. Az Urat nem lehet korlátozni. De – majd rátérek erre – ma nem a közvetlen isteni jelenések üdvtörténeti korszakát éljük. Ha átéltünk ilyet, az a mi személyes tapasztalatunk, ezt igazából nem tudjuk továbbadni. Nem is kell feltétlenül továbbadni; mert más az, amit tovább kell adnunk. Nem a személyes élményeket kell továbbadnunk, hanem Isten Igéjét. Erről is szólok mindjárt. A személyes élmények minden tekintetben fontosak, hiszen csak a magunk személyes életén keresztül élhetünk meg mindent. Minden személyes, semmi sem objektív, minden az én szemüvegén át látott valóság. Éppen ezért, legyünk óvatosak a személyes élményekkel, főleg a személyes istenélményekkel, valamint azok továbbadásával! Értékeljük azokat, de továbbadásuk csak kivételes esetekben lehet építő. A személyes bizonyságtételek is csak egy bizonyos határon és gyakoriságon belül építhetnek. Gondoljunk csak bele, ami nekem személyes élményem, azzal a másik nagyon ritkán tud azonosulni, mert ez nem az ő élménye. Olyan ez, mint amikor valaki távoli földrészeken járt, hazaérkezve tele van az élményeivel, aztán leültet engem és elkezdi mutatni a fotókat, hogy ő merre járt és mit élt át. Elég lenne ebből egy perc, de akár egy órán keresztül is tudják egyesek „mutogatni” a saját élményeiket. Ma a közösségi oldalak, az egész világháló, ezekre egészen abnormális lehetőséget adnak. Szóval, udvariasan nézegetem a fotókat, de egy idő után nekem ezek a fotók nem jelentenek semmit – hogy most csak a legfinomabban fogalmazzak –, mert én nem éltem át azokat az élményeket, amelyekre a fotók utalnak. A másik élménye nem az én élményem. Egy ideig persze örömmel és türelmesen, sőt épülve részesülhetek a másik élményéből; de aztán kifáraszt, elidegenít, dühít, rombol és nem épít…
A személyes élmény fontos. Az istenélmény személyes, de csak akkor adható tovább – olyan keretek között –, amikor az épít másokat.
Az apostol tudja ezt, ezért személyes bizonyságtételében van egyfajta bizonytalanság, távolságtartás, dadogás, miközben az apostol azt is hangsúlyozza, hogy ezek az istenélmények nem kieszközölhetők. Ezek a rendkívüli istenélmények egyszeriek, ritkák. Ezek mindenkor az Isten ajándékai.
Az apostol arra is utal, hogy ezek a személyes istenélmények rendkívül veszélyesek is lehetnek, mert mindig ott leselkedik az a veszély, hogy a rendkívüli, közvetlen istenélményeknek nevezett „jelenésekben” valójában gyarló és zavaros önmagammal találkoztam, vagy idegen erők gonosz hatása alá kerültem, és távolról sem az élő Isten előtt álltam.
*
TALÁLKOZNI AZ ÚRRAL: KIJELENTÉSBEN (1).
Még egyszer mondom – félre ne értsük a mondottakat –, hogy ma is, rendkívüli helyzetekben, az Isten adhat nekünk ilyen közvetlen, csodálatos istenélményeket, istentapasztalatokat, ahogy adott a prófétáknak is. Gondoljunk a próféták elhívására, ugyanezt élték át (Ézsaiás 6,1).
Az apostol mégis azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus halála, feltámadása, mennybemenetele után egy másfajta üdvtörténeti korszak érkezett el, amelyben már az Isten másként szól hozzánk: nem közvetlenül, rendkívüli módon jelenésekben; hanem közvetetten, „rendesen”, kijelentésben, az Ő Igéjén keresztül.
Találkozni az Úrral, életfontosságú, üdvözítő.
Két módja van ennek: a közvetlenül való jelenések és a közvetetten kapott kijelentések.
Ma azt az üdvtörténeti korszakot éljük, amikor Isten közvetetten, az Ő Igéjén keresztül szól hozzánk (Zsidókhoz írt levél 1,2).
Ne a rendkívüli jelenésekkel dicsekedjünk, ne ezekre a nagy átélésekre törekedjünk – senkit nem bántva, de említhetnék egyes kisegyházakat –, hanem dicsekedjünk az Isten Igéjével, dicsekedjünk Krisztussal, hogy halálosan el ne tévedjünk ezekben a találkozásokban! (Róma 10,17)
Most az az üdvtörténeti korszak adatott nekünk, hogy előttünk van a kijelentés dokumentuma, a Biblia.
Ha az élő Istennel akarok találkozni, akkor ki kell nyitni a Bibliát!
Sokat beszéltünk már erről. Ez a rendszeres kegyesség fontossága. Minden nap együtt – a különböző gyülekezeti közösségekben, meg a családban, a kis gyülekezetben – aztán a belső szoba csendjében egyedül, nyissuk ki a Bibliát, olvasva és tanulmányozva az Isten Igéjét, miközben megtörténhet az élő Istennel való éltető találkozás csodája. Az Isten Igéjén keresztül megszólalhat az Isten üzenete, újra és újra találkozhatunk az Úrral, megerősödhetünk a hitünkben. Ez a folyamat tehát először kemény „munka”, és aztán adathat nekünk ebből egy Úrtól való, áldott és mások számára is építő élmény, amely túllép a személyességen.
Biblia, Ige, az Igéből a Lélek által megszólaló üzenet, és az üzenetben felragyogó Jézus Krisztus: ez ma az útja – közvetett módon, a kijelentésen, Isten Igéjén keresztül – az Úrral való találkozásnak. Ezt vegyük komolyan! Közben, rendkívüli helyzetekben az Úr adhat rendkívüli istenélményeket is nekünk, ezt nem vonjuk kétségbe, de a kivétel erősíti, ebben az üdvtörténeti korszakban, a szabályt.
Azt is tegyük hozzá, hogy minden találkozás az Úrral, kegyelmi állapot, ajándék. Az Igén keresztül való találkozás Ővele, ugyancsak kegyelem, nem mindig egyformán adatik, csak könyörögni lehet érte, és hálával lehet fogadni, ha megtapasztalhattuk ezt a csodát. A bibliai Igék olvasásán keresztül is kísért a szubjektivitás. Ezért mindenkori fohászunk az, hogy ne önmagunkkal és idegen hatalmakkal, hanem az Úrral találkozhassunk ilyenkor, a közvetett kijelentésben. Ha öröm, megnyugvás, mennyei erő, reménység és szeretet tölt el, akkor az Úrral találkoztam. Minden más esetben, legyenek kételyeink e tekintetben.
A prédikáció végére, az igemagyarázat végére hadd legyek gyakorlati, bízva abban, hogy valamennyire sikerült ezt a nehéz Igét megvilágítani.
Hadd érkezzek meg tehát egy gyakorlati következtetésig!
Aki így, a rendszeres kegyességben, Isten Igéjére, kijelentésére figyelve találkozik az Úrral, az egyre mélyebbre és mélyebbre jut az Ige üzenetében, valamint mélyebbre és mélyebbre jut a Jézus Krisztusba vetett hitben.
Az ilyen ember egyre inkább nem a nagy jelenésekkel, csodákkal, élményekkel dicsekszik rajongó módon, hanem az Isten Igéjével.
Ennek nyomán, az ilyen emberben egyre inkább kiformálódik a Krisztus, és krisztusi példává lesz ebben a világban, minden nyomorúsága ellenére (Galata 4,19).
Ditrich Bonhoeffer csodálatos könyvet írt erről: Jézus Krisztus követéséről.
Rudolf Bohren, az igehirdetésről szóló, hatalmas, nagyívű könyvében, a „Predigtlehre”-ben, legalább száz oldalt írt Jézus Krisztus követéséről, ennek nyomán a példaadásról. Az igehirdető, mint példa; a hívő ember, mint példa.
Milyen példát élünk mi azok elé, akik között élünk? Kaptad a kijelentést? Találkoztál az Úrral? Kiábrázolódik benned a Krisztus? Jézus Krisztust éled egyre inkább azok elé, akik között élsz: a tekintetedben, a szavaidban, a tetteidben, minden nyomorúságod ellenére is? Egyáltalán nem mindegy, mit válaszolunk erre a kérdésre. Látszik-e rajtunk, hogy találkoztunk az Úrral, és ezáltal – krisztusi példánk által – másokat is tudunk-e az Úrral való találkozás felé vezetni?
Gondoljunk bele, hogy milyen imádságot igénylő felelősség a krisztusi példaadás. Egy nehéz helyzetben hogyan viselkedsz, mit mondasz, miket művelsz családban, munkahelyen, bárhol? A gyermekeid soha nem fogják elfelejteni a reagálásaidat, azok végigkísérik őket egész életükben. Krisztusi példává lettél-e? A családban, a munkahelyeden, életed bármely területén, örömeidben, konfliktusaidban, kudarcaidban, betegségeid és félelmeid idején, kiábrázolódik-e benned a Krisztus?
Rudolf Bohren hangsúlyozza, hogy a Krisztus követése mindig azoknak az „utánzása” által történhet igazán – hiszen Jézus Krisztus a mennyben van – akikben kiformálódik Jézus Krisztus jósága, szeretete, alázata és ereje. Követésre méltó, krisztusi emberek vagyunk-e, akik másokat is Jézus Krisztus követésére indítanak?
Van itt egy tévedés, amit ma gyakran a keresztyénség orra alá dörgölnek, pedig ez óriási teológiai tévedés. Nekünk nem az Isten-embert, Jézus Krisztust kell követni; Őt nem tudjuk, Ő tökéletes volt. Nekünk az Isten emberét kell és lehet követnünk; azokat, akikben kiformálódott a Krisztus. Az Isten emberei vagyunk-e?
Találkozni az Úrral! Ez életmentő fontosságú, üdvözítő.
De ma olyan üdvtörténeti korszakban élünk, hogy ne a rendkívüli csodákra, jelenésekre várjunk – noha ma is adathatnak, kiemelt, Istentől rendelt esetekben ilyenek –, hanem a közvetett kijelentésen, az Ő Igéjén keresztül találkozhatunk az Úrral.
Mélyebben az Igében, mélyebben a Krisztusban, ezáltal egyre inkább kiformálódik bennünk a Krisztus, hogy krisztusi példává legyünk, és mások is találkozhassanak általunk az Úrral.
Ez a keresztyén szolgálat egyik lényeges eleme.
Az apostol nem esztelenül dicsekszik, hanem mintegy tanítja, helyreteszi a korinthusiakat, és saját, krisztusi példája által vezeti őket…
–
Egy fa akkor növeszthet mindenki számára látható lombkoronát, és akkor teremhet gazdagon gyümölcsöket, ha a fa főgyökere mélyre hatol a szilárdságot és életet ajándékozó talajba.
Itt a Balaton-parton én mindig gyönyörködöm a vitorlásokban.
A magas árbócú vitorlások akkor siklanak biztonsággal a vízen, ha a tőkesúly – ugyan nem látható – elmerül a víz mélyére.
Ahogy az egyik halleluja énekünk énekli: „Mélyebben Benned, mélyebben még, nem kell e földön semmi egyéb, Krisztus a szívemet tárom eléd, élet vagy nékem és nyereség.” (133. Hallelujah)
Mélyebben az Igében, mélyebben Jézus Krisztusban, hogy látható legyen a lombkorona, látható legyen az árbóc, láthatóvá legyen a követésre méltó Krisztus, mint a gyümölcsöt termő lombkorona; így példává lehessünk, és krisztusi gyümölcseinkkel táplálhassunk, hitre hívhassunk másokat.
Találkozni az Úrral: üdvösségesen életfontosságú, hogy általunk mások is találkozhassanak az Úrral.
Ez a csoda ma nem a közvetlen, hanem a közvetett kijelentésen keresztül adatik nekünk.
Igaz, hogy a közvetett kijelentésen, az Isten Igéjén keresztül adatik nekünk a Jézus-követés csodája.
De mégis mondjuk ki – és ez nem szójáték – hogy aki a közvetlen kijelentésen keresztül követi az Urat, az közvetlen emberré lesz, hogy példaként, egész hiteles személyiségével, másokat is Jézus Krisztus követésére hívhasson.
Jézus Krisztus embere közvetlen ember, „kellemes” ember, „vonzó” ember, akiben megjelenik Jézus Krisztus jósága, szeretete, alázata, mennyei ereje; az a mennyei többlet, amit csak az Úr adhat.
Ez a keresztyén spiritualitás, igei értelemben, miközben egyszerre vagyunk hitvalló és mégis vonzó keresztyének. Értitek? Találkozni az Úrral, az Igében, és krisztusi példává lenni a körülöttünk élők előtt.
Példaadás: hitvalló és mégis vonzó keresztyénség; nem rajongó, de nem is állandóan komor, mérges, szigorú, kellemetlen, életidegen keresztyénség; nem tankeresztyénség, de nem is misztikus keresztyénség; hanem olyanok közössége, akikben emberi módon, „normális földi keretek között”, mégis igazán és valóságosan kiformálódik a Krisztus.
Így kövessük az Urat, hogy általunk sokak követhessék Őt, és mássá legyen ez a világ!
Úgy legyen!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. február 9.
2Korinthus sorozat 33.
6. hét – Hetvened vasárnap
Textus / Lekció: 2Korinthus 12,01-05(1)
Igehirdető: Steinbach József