(16) Megint csak azt mondom, senki se tartson esztelennek, ha pedig mégis annak gondoltok, akkor esztelenként is fogadjatok el, hogy egy kissé én is dicsekedhessem.
(17) Amit mondok, nem az Úr szerint mondom, hanem szinte esztelenül, a dicsekedésnek ezzel a merészségével.
(18) Minthogy sokan dicsekednek test szerint, én is dicsekedni fogok.
(19) Hiszen ti okosak vagytok, és szívesen eltűritek az eszteleneket:
(20) mert eltűritek, ha valaki leigáz titeket, ha valaki élősködik rajtatok, ha valaki zsákmányul ejt titeket, ha valaki hatalmaskodik rajtatok, ha valaki arcul üt benneteket.
(21) Szégyenkezve szólok, minthogy ehhez mi gyengék voltunk. De ha valaki merész valamiben – esztelenül szólok –, merész vagyok én is.
(22) Héberek ők? Én is. Izráeliták? Én is. Ábrahám utódai? Én is.
(23) Krisztus szolgái? Esztelenül szólok: én még inkább, hiszen többet fáradoztam, többször börtönöztek be, igen sok verést szenvedtem el, sokszor forogtam halálos veszedelemben.
(24) Zsidóktól ötször kaptam egy híján negyven botütést,
(25) háromszor megvesszőztek, egyszer megköveztek, háromszor szenvedtem hajótörést, egy éjt és egy napot hányódtam a tenger hullámain.
(26) Gyakran voltam úton, veszedelemben folyókon, veszedelemben rablók között, veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben városban, veszedelemben pusztaságban, veszedelemben a tengeren, veszedelemben áltestvérek között,
(27) fáradozásban és vesződségben, gyakori virrasztásban, éhezésben és szomjazásban, gyakori böjtölésben, hidegben és mezítelenségben.
(28) Ezeken kívül még ott van naponkénti zaklattatásom és az összes gyülekezet gondja.
(29) Ki erőtlen, hogy vele együtt ne volnék én is erőtlen? Ki botránkozik meg, hogy ne égnék én is?
(30) Ha dicsekednem kell, a gyengeségeimmel fogok dicsekedni.
(31) Az Úr Jézus Istene és Atyja, aki áldott örökké, tudja, hogy nem hazudok.
(32) Damaszkuszban Aretász király helytartója őriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjanak engem.
(33) Ablakon át kosárban eresztettek le a falon, és megmenekültem a kezéből.
(2Korinthus 11,16–33)
(2Korinthus 29–33)
Pál átveszi a korinthusiak között áskálódó hamis apostolok, az úgynevezett „más apostolok” esztelen dicsekvését.
Mindjárt részletezzük, mit jelent ez az esztelen dicsekvés.
Annyit azonban már most mondjuk ki, ahogy az apostol is kimondja, hogy ez a fajta dicsekvés nem kedves az Istennek. Ez a dicsekvés „test szerinti” dicsekvés (18), és nem az Isten szerint való dicsekvés. „Amit mondok, nem az Úr szerint mondom, hanem szinte esztelenül, a dicsekedésnek ezzel a merészségével.” (17)
Eddig az apostol „gyenge” volt ehhez a dicsekvéshez, de most ő is vette a merészséget, hogy dicsekedjen, ellenségeihez hasonlóan (21).
Az apostol azonban ezt a dicsekvést az evangélium üzenetének szolgálatába állítja, így ez a dicsekvés áldott dicsekvéssé lesz.
Az apostol dicsekvése, kívülről, a módszerében tűnik annak; tartalmában nem az!
Sőt, ez az áldott dicsekvés, az Isten dicséretévé magasztosul.
Kövessük ezt a gondolatmenetet, a felolvasott igeszakasz szerint!
*
AZ APOSTOL LÁTSZÓLAG ESZTELENÜL DICSEKSZIK, AMIKOR A SZENVEDÉSEIVEL DICSEKSZIK (23–33).
Mielőtt elgondolkoznánk azokon a szenvedéseken, amelyeket az apostol átélt és itt hosszan felsorol, először gondolkozzunk el a sokféle emberi szenvedésen.
Ezek a szenvedések, kimondatlanul ugyan, ott rejtőznek az apostol felsorolásában is, hiszen az apostol is ember volt.
A puszta emberlét, ebben a meghasadt és üdvözítő eredetétől elszakadt világban csakis szenvedés lehet.
Fiatal korban ezt – rendkívüli eseteket kivéve – az ember még fel sem fogja, de ahogy begyűrnek bennünket az élet fogaskerekei, és elkezd fájni a testünk, a lelkünk, az idegrendszerünk, valamint az Úrtól érzelmi, hitbéli intelligenciát is kaptunk ennek tapasztalatára, akkor már értjük, miről van szó.
Egyszer egy idős nénit látogattam meg, és évtizedek után is emlékszem feleletére, amit a hogyléte felől való érdeklődésemre adott: „Tiszteletes úr, sokat szenvedtem életem során, elfogadtam azokat hittel az Úr kezéből. Mostanra már minden porcikám fáj, minden perc fáj. Tiszteletes úr, maga a lét fáj. Igen, az egész életem tele volt mindenféle próbatételekkel, de mostanra maga a létezés fáj már; vágyódom haza!” Megdöbbentett és őszintén megragadott ez a mondata. Kezdem már érteni, hogy mire gondolt.
Nem is részletezem tovább ezt a kérdést.
Az emberi szenvedések másik csoportjába azok az „apró” hétköznapi, vagy rettenetesen nagy szenvedések tartoznak, amelyeket egymásnak okozunk.
Gondoljunk a korinthusi helyzetre, amit ebben a fejezetben is kifejt az apostol, de amely mindkét korinthusi levél háttere: mindenki harcol itt mindenki ellen; a gyülekezeten belül pártoskodások, az apostolt megrágalmazza a gyülekezet, és közben más apostolok támadnak a gyülekezetben, akik más Krisztust, más evangéliumot hirdetnek, más lélek által. Az apostol megemlíti, hogy ezek a hamis apostolok azzal dicsekszenek, hogy ők héberek, Ábrahám utódai és Krisztus szolgái. Erre az apostol is „dicsekedve” megválaszol, hogy ő is héber és ő is Krisztus szolgája (22–23). Lám, már a keresztyénség hajnalán is mennyi feszültség terhelte az Isten népét! Mit várjunk akkor a világtól?
Ez a helyzet is rámutat arra a nyomorúságra, amellyel halálra gyötörjük egymást a hétköznapokban, és amelyből háborúk robbanhatnak ki: az esztelen dicsekvésre. Ez az esztelen dicsekvés önhitten csak a maga igazát, meglátásait és érdekeit képviseli, tűzön-vízen át, egy jottányit sem engedve a másikért és a közös ügyért. Micsoda nyomorúság: az egyházban is így van ez, mert mindenki a maga kegyességét, tanait, meglátásait képviseli. Kimondom: egyházvezetőként, az egyházban nyersen megtapasztaltam ennek valóságát, és azt is ki kell mondanom, hogy az egyház nem különb a világnál, bizonyos esetben még rosszabb, mert a világban nem lehet lelki dolgokra hivatkozni, és keményen fenn lehet tartani a rendet. Éppen ezért döbbenjünk rá, hogy micsoda kegyelem alatt vagyunk, mint Isten népe!
Ennek az esztelen dicsekvésnek tartalmát is kifejti az apostol. Döbbenetes, hogy okos emberek milyen ostobák lelki, szellemi, hitbéli kérdésekben, mert mindenben hisz, csak az élő Istenben nem. Döbbenetes, hogy okos, tehetséges, zseniális emberek milyen ostobák ezen a téren, és éppen ezért valójában ostobák mindenben; ahogy ezt a Példabeszédek könyve végig ecseteli is. Az apostol is erről szól, hiszen lehetünk bármilyen okosak, ha test szerint dicsekszünk, balgák vagyunk, a magunk érdekeit képviseljük, miközben annyi, de annyi esztelenséget és ostobaságot eltűrünk, és hagyjuk, hogy gyarló, szellemi áramlatok, valamint élettelen bálványok, ezeken keresztül a gonosz hatalma leigázzon bennünket, élősködjön rajtunk és zsákmányul ejtsen bennünket. Az okos ember, bibliai értelemben nem bölcs, hanem esztelen.
Mennyi szenvedést okozunk ezzel az ostobasággal egymásnak (18–20). Hol van a határ, ahol erre a sok esztelenségre megfeleljünk? Mert nem lehet mindent szó nélkül hagyni. Figyeljünk arra, hogy az apostol hogyan felelt meg ezekre az esztelenségekre, mert ő szólt, de nem akárhogy…
A szenvedések harmadik fajtája azoknak a szenvedéseknek a sora, amelyek túlmutatnak a puszta emberlét fájdalmain, és azokon a gyötrelmeken, amelyeket esztelen dicsekvéssel egymásnak okozunk, mert ezek a szenvedések a Jézus Krisztus ügyéért felvállalt szenvedések.
Az apostol ezekről a szenvedésekről szól, amikor merészel az ellenségei módjára esztelenül dicsekedni (17). Valójában azonban másról van itt szó, mint esztelen dicsekvésről. Erre mindjárt rámutatunk.
Az apostol tényeket sorol fel, amikor Jézus Krisztus ügyét szolgálva leírja mindazt, amit át kellett eddig élnie. Ezeket a szenvedéseket így összegezhetjük: fáradozások, bebörtönzések és verések, halálos veszedelmek. Ismét hangsúlyozzuk, hogy az apostol is kiemeli, ezek tények, ő nem hazudik (31).
Az apostol említi a fáradozásait, hordozva a gyülekezetek összes gondját, az ezzel járó vesződségeket, aggodalmakat, virrasztásokat, böjtöléseket, testi-lelki szükségeket (27–28), és felvállalva az ellenségek elleni küzdelmeket (22–23). Külön kiemeli az apostol ebben a vesződség-listában, hogy mások hibáinak, botrányainak következményeit, szégyenét, büntetését is neki kell elhordoznia. Bizony: más hibázik és a „vezető” lakol. Jézus Krisztus nyomában járunk ezzel is (29).
Az apostol szól azokról a bebörtönzésekről és verésekről, amelyeket Krisztus ügyéért átélt: botütések, megvesszőzések, egyszer túlélve a halálos megkövezés kínjait (23–25).
Az apostol említést tesz az utazásai során átélt halálos veszedelmekről, amelyeket az evangélium hirdetését szolgálva vállalt fel. Ezeket a halálos veszedelmeket nemcsak a rablók között, a pogányok között, veszedelmes városokban és hosszú utazások során, szárazföldön és viharzó tengeren élte át, hanem a saját népe között, áltestvérek között is (26). Beszédes kritika: testvérek között is áltestvérek leselkedtek rá. Folyamatosan úton lenni, önmagában is kegyelmi állapot, hát még abban a korban, az akkori viszonyok között.
Megdöbbenünk e lista hallatán. Mit vállalunk fel mi, mai, jóléti keresztyének, a Krisztus ügyéért? Nem vágyunk a szenvedésre. Beteg ember az, aki szeret szenvedni. De mégis felvetődik a kérdés, hogy milyen erős lenne a mi hitünk az esetleges próbatételek idején? Tudjuk, hogy az Úr nem terhel bennünket erőnk felett; ennek ellenére hangsúlyos a kérdés. Mi, mai, jóléti keresztyének, milyen áldozatokat, küzdelmeket, szenvedéseket vállalunk fel Jézus Krisztus ügyéért? Merjük-e szelíd határozottsággal a magunk helyén, az Istentől készített, alkalmas időben hitvallóan kimondani: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó; Ő az út, az igazság és az élet (János 14,6).
*
AZ APOSTOL VALÓJÁBAN NEM ESZTELENÜL, HANEM ÁLDOTTAN DICSEKSZIK; AZ ÚR SZABADÍTÁSÁVAL DICSEKSZIK (29–33).
Az apostol azért sorolja fel Jézus Krisztusért vállalt szenvedéseit – amelynek része természetesen a puszta emberlétből fakadó szenvedés és a sokféle emberi konfliktus okozta szenvedés is –, hogy igazából Isten szabadító irgalmával dicsekedjen, amelyet ő ezek között a szenvedések között mindenkor megtapasztalt.
Ez a dicsekvés nem esztelen dicsekvés, hanem áldott dicsekvés, amelyben az apostol bevallja a saját gyengeségét, erőtlenségét, és magasztalja a szabadító Urat, akit áld örökké (21; 29–31).
Ezzel a dicsekvéssel az apostol vallja, hogy az Úr jelen van mindenkor az Ő dicsőségében, és lát bennünket mindenkor (Zsoltárok 11,4; Habakuk 2,14; 2,20). Ez a dicsekvés mindenkor számol az Úr dicsőségével, amely népe számára mindig a megváltó, szabadító, értünk cselekvő dicsőség hatalma. Isten pedig soha nem változik, az Ő dicsősége mindig ugyanaz. Jézus Krisztus, tegnap, ma és mindörökké ugyanaz (Zsidókhoz írt levél 13,8).
Az apostol dicsekvése azt hirdeti, hogy ő megtapasztalta: az Úr cselekszik értünk. Az Úr mindenkinek megmutatta szabadító irgalmát, népével pedig megcselekedte ezt. Más látni az Úr szabadító irgalmát és megint más megtapasztalni azt. Más látni és más meglátni, azaz megtapasztalni valamit, azaz részesülni abból.
Isten népe megtapasztalta, hogy az Úr megsegít e-világban, amíg tart, Istentől kimért földi időnk, konkrét veszélyekből megszabadít; és végül Ő megszabadít az öröklétre nézve.
Az apostol konkrétan dicsekszik Isten szabadító irgalmával, amikor a szenvedései listájának végén említ egy példát (32–33).
Amikor ezt a konkrét, apostoli példát felidézem, gondoljunk a helyünkön arra, hogy mi miként tapasztaltuk meg a saját életünkben Isten szabadító irgalmát, eddigi életünk során. Legalább egy ilyen példát idézzünk fel magunkban, hálaadó szívvel!
Pál apostol tizennégy évet tevékenykedett Szíriában, amelyről semmi feljegyzésünk sincs. Csak ez a bibliai szakasz, valamint a Galata levél első fejezete (Galata 1,17–24) utal az apostol hosszú szíriai szolgálatára. A zsidók itt felbőszítették Pál ellen az akkor, ott uralkodó Aretász királyt, aki lezáratta Damaszkusz kapuit, hogy Pált elfogassa. Ekkor az apostolt ismeretlen kezek engedték le egy kosárban a damaszkuszi várfalon.
Igen, ilyen az Isten szabadító irgalma, amely konkrétan is megsegít, megszabadít szorult helyzetekből; de ennél sokkal többet ad, az örök élet teljességét.
Ezért ez a damaszkuszi megmenekedés szimbolikus értelmet is hordoz. Ezek az ismeretlen kezek, akik leengedték az apostolt a damaszkuszi várfalon, a feltámadott Úr Jézus Krisztus eszközei voltak. Vegyük észre a szabadító Úr emberi eszközeit az életünkben!
Pált mindig a feltámadott Úr keze tartotta, hordozta. Ez a kéz ma sem enged el bennünket, az Ő népét. Ez a kéz ma sem enged lezuhanni, aláhullani. Kányádi Sándor verse szerint: az Úr minden lehullást megtartó kezében tart. Ez a kéz mindig ad szabadító, oltalmazó „kosarat” számunkra, amelyet „a sokféle börtönünk várfaláról” leengedve, felülről maga az Úr tart meg. Az Úr „kosara” oltalom, „szent elrejtettség”, még ha az külsőleg korlátozó kalitkának is tűnne sokak számára.
*
AZ APOSTOL VALÓJÁBAN NEM DICSEKSZIK, HANEM AZ URAT DICSŐÍTI (29–31).
Vegyük komolyan ezt a példát, és Isten Szentlelke indítson fel bennünket az Ő dicséretére!
Az apostol dicséri az Urat, gyengeségeiért, erőtlenségeiért (29–30).
Ez az Úr „érzékenyítő” programja. Az erős ember távol van az Úrtól. Az erőtlen ember ismeri határait, korlátait, törékenységét, halandóságát.
Dicsérhetjük az Urat, sokféle szenvedéseink között, mert megtapasztalhattuk gyengeségeinket, ezerféle erőtlenségeinket, és ez nem Isten elleni perlekedésre keményített meg bennünket, hanem alázatra szelídített minket.
Ez az alázat tudja, hogy megváltásra szorul az életünk, és ezért csakis az Úrhoz menekülhetünk és csakis az Ő kegyelmére hagyatkozhatunk.
Az apostol is úgy dicsekedett szenvedéseivel, hogy megvallotta gyengeségét és erőtlenségét az Úr előtt, ugyanakkor dicsérte ezért az Urat, nem pedig perlekedett az Úrral.
Az apostol dicséri az Urat, az Őtőle kapott erőért (12,9).
Az apostollal együtt mi is dicsérhetjük az Urat azért, mert az Úr ilyen gyengén és erőtlenül is fel tud használni bennünket az Ő ügye szolgálatában, ahogy az apostolt is felhasználta; megerősítette és megszabadította őt erre a szolgálatra.
Erősek vagyunk az Isten kezében (10,4). Az Úr ereje a mi erőtlenségünk által éri el célját (12,9). Erősek vagyunk, ez az erő az Isten ereje, de bennünk munkál! Nem lehetünk önhittek, de hálásan élhetünk ezzel az erővel az Úr dicsőségére. Ez az erő nem bízza el magát az örömökben, de hitben elhordozza a már említett szenvedéseket.
Magasztalásunk tárgya az a tény, hogy erőtlenül is elég nekünk az Úr kegyelme (12,9); sőt így munkál bennünk a Krisztus ereje, ezért örömünk van a Krisztusért vállalt erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldöztetésekben, szorongattatásokban (12,9–10). Ez azt jelenti, hogy Ő ad erőt, mennyei erőt, amivel minden szenvedést elhordozhatunk, az emberlét szenvedéseit, az emberi kapcsolatok feszültségeit, és leginkább a Krisztus ügyéért vállalt szenvedést.
Magasztaljuk az Urat, mert elég az Úrtól kapott feladatainkhoz az Ő kegyelme és ereje!
Magasztaljuk az Urat, mert elég az Úr kegyelme arra, hogy mindenkor meglássuk az örömöket és azt, hogy sokkal több az örömünk, mint a szenvedésünk. Ez az erő tele van reménységgel, amely tudja, hogy nem a szenvedéseké, hanem az Istentől kapott valóságos örömé lesz életünkben a végső szó.
Gondoljuk csak át eddigi életünket és dicséretünk legyen konkrét hálaadássá, hányszor tapasztaltuk meg, hogy az Úr gyengeségeink ellenére is áldássá teszi életünket. Hálaadásunk tárgya legyen az is, hogy megtapasztaltuk az Ő szabadítását, a tekintetben is, hogy sokkal több öröm jutott nekünk, mint szenvedés.
Az apostol dicséri az Urat, az Őtőle kapott irgalomért.
Ezt az üzenetet a teljes Írás összefüggésében mondhatjuk ki. Jézus Krisztus követése csak irgalomban élhető meg. A krisztusi szeretettel mindig visszaélnek. A múltkori igehirdetésben feltettük a kérdést, hogy van-e a határtalan krisztusi szeretetnek határa a mindennapokban, a keresztyén szolgálatban? De most ezzel a kérdéssel ne gyengítsük az üzenetet.
Isten az erő mellett ad irgalmat is ahhoz, hogy saját szenvedéseinket hittel hordozva, mások szenvedéseihez is mindig imádságos, irgalmas, segíteni akaró szeretettel közeledjünk.
Könnyű ezekről írni, beszélni; de csakis mennyei erővel és irgalommal, az Úr kezébe kapaszkodva lehet mindezeknek töredékét is megvalósítani.
Ez az irgalom azt jelenti, hogy nem lehetünk közömbösek, nem lehetünk kárörvendők, nem bánthatjuk a szenvedőt, még egyet taszítva a megalázott embertársunkon.
Bizony, gyakran „élvezzük” mások bajait, ha a „kirakatban” szánakozunk is: pletykálunk, csámcsogunk mások baján, és alig van bennünk részvét és alig adunk áldott segítséget…
Dicsőség legyen a szabadító Istennek, a Jézus Krisztusban, a Szentlélek által, hogy megadja nekünk gyengeségünk tapasztalatát, ugyanakkor mégis felhasznál bennünket az Ő szolgálatában, vagyis erővel és irgalommal koronáz meg minket.
–
Az apostol látszólag esztelenül dicsekszik, valójában azonban áldott dicsekvés ez, mert az Úr szabadítására mutat rá, és ezért magasztalja az Urat!
Magasztaljuk az Urat, az apostollal együtt azért, hogy szenvedéseinkből szabadulást adott nekünk, és örök örömmel ajándékozott meg bennünket (Zsoltárok 16,11).
Egy nagyon egyszerű példával világítom meg az igehirdetés lényegét. Bízom abban, hogy ez az egyszerű példa, itt az igehirdetés végén, igei-teológiai magasságokba emeli az üzenetet.
A nagyobbik lányunk egy világhírű bútorforgalmazó cégtől vásárolt egy tükrös gardróbszekrényt. Gyönyörűen mutatott a fényképen, tükrös, síneken guruló ajtókkal, rakodós és akasztós részekkel. Mérnöki csoda a megtervezése, legyártása, csomagolása, kiszállítása, variálása…
Ma már minden bútort lapra szerelten adnak el a bútorboltok. Természetesen így is egy vagyonba kerül egy bútordarab.
De! A szekrény összeszerelése maga volt a gyötrelem. Legalább ezer darabból állt, a csavarokkal együtt, és ha nem érkezik szakszerű segítség, egy hét alatt sem rakjuk össze. Ugyanakkor segítve a szakembernek, azon gondolkodtam, hogy ez a szekrény nem családoknak lett tervezve, hálni jár belé az anyag, nagyon jó, ha egy évet kibír. Szép és rövid életű darab ez, a fogyasztói társadalom terméke, drágán eladják, velünk még ingyen össze is szereltetik, és még mi örülünk neki.
Ez az eset számomra szimbólummá lett.
Rámutatott arra, hogy ebben a világban valami nagyon meghasadt.
Az Úr, mint „mérnök” tökéletesen megtervezte, megteremtette életünket.
De a bűn miatt minden ezernyi darabra hullott szét, és mint egy halom hasított fa hever egymáson a világ (József Attila). Ám nemcsak szétszóródtak az alkatrészek, hanem eltorzultak, elhajlottak, tönkrementek, nem illeszkednek többé egymáshoz; emberi bölcsességgel és erővel nem lehet összerakni azokat…
Isten újjáteremtő és mindeneket egybeszerkesztő, szabadító, megváltó irgalmára van szükségünk.
Az apostol ezt a szabadító irgalmat dicséri a mai Igében!
A szabadító Isten cselekvésére van szükségünk, hogy Őt dicsérve mi magunk is mássá legyünk, elváltozzunk az igazi Isten-képre.
A gardróbszekrény csak egy ürügy, egy példa.
Ezer darabban hever itt már minden, és nincs ember, aki összerakja.
Csak az Úr „rakhat össze”, Ő teremthet újjá bennünket!
Dicsőség az élő Istennek, hogy Ő nem hagy bennünket magunkra!
Forduljunk Őhozzá, aki nem a szenvedés, hanem az öröm Istene; mert teljes öröm van Őnála (Zsoltárok 16,11).
Hitben elhordozzuk a próbatételeket, de látjuk az örömöket is, és tudjuk, hogy a teljes öröm felé megyünk!
Istentisztelet, Balatonalmádi és Balatonfűzfő, 2020. február 2.
5. hét – Vízkereszt utáni utolsó vasárnap.
Textus / Lekció: 2Korinthus 11,16-33 (32-33)
Igehirdető: Steinbach József